Zádori Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Modortalanságban a két forró napra széthúzott rendezvényről (szombat – országos gyűlés, vasárnap – politikai nagygyűlés) tudósító újságíróknak volt részük. A Fekete Doboz Alapítvány filmeseit már előzetesen eltanácsolták, mondván: „elég a Híradó és az Egyenleg”. A délutáni program a sajtó teljes kizárásával folytatódott.

A Beszélő tudósítójaként nekem is meggyűlt a bajom a rendezőkkel, akik eredeti módon, számokkal jelölték magukat (269-es úr, 48-as hölgy), a feltételezett vezetőjük még így sem. Rövid szóváltásunk után azonban állhatatosságom jutalmat nyert egy kis sárga cédula képében, amelyre annak rendje s módja szerint ráírták adataimat. A hölgy (a 48-as), aki 10 perccel azelőtt még nem akart beengedni, és „számtalan” főnökéhez fordult segítségért, most már szélesen mosolyogva mondta: „Menjen csak, elvégre sajtószabadság van.”

Ez és az írói szabadság tette lehetővé Csurka Istvánnak, hogy az állam- és a szolgálati titokról szóló 1987. évi 5. törvényerejű rendelet egyik lehetséges (szó szerinti) értelmezését  figyelmen  kívül  hagyva  feltárja ügynöki múltját.

Biztonsági harakiri az elnökségért

Ez a (kétségkívül elegyes munkái közül eddig a legérdekesebb) cikk elsősorban a híveknek szólt, a megjelenés helye (Magyar Fórum), az időzítés, a forma a bizonyíték rá. A szélesen vett közönséget nem kívánta meggyőzni, tudta, az eleve reménytelen.

Többen – persze nem a Csurka-hívek – azt latolgatták, hogy miért nem korábban vallott az író-politikus. Úgy tűnik, ennek Antall Józsefen kívül volt egy másik, bár kevésbé fontos oka is. 1990-ben a Duna-gate, a többi volt szocialista ország titkosszolgálatának látványos és véglegesnek tűnő bukása után Magyarország hangulata egyértelműen ügynökellenes volt; ha valakit hírbe hoztak volna a III/III-assal, esetleg bevallja besúgói múltját (még ha ez csupán csak egy aláírást jelent), megvolt a kockázata, hogy örökre búcsút mondhat a közszereplésnek, a nemzet ügyeiben való tevékeny részvételnek. Mára már világosan látható, nincs olyan hiba, bűn, tévedés, ami valakit automatikusan kirekesztene a közéletből.

Így 1993 nyarán már egy jól előkészített karamazovi gesztus csak sikert hozhatott, szűkkörűt ugyan, de biztosat. A gyónó, az eltévelyedett, felmutatva önnön emberi gyengeségét híveinek, gyóntatóinak, a vallomása által megtisztult, üdvözült. Nagy élmény ez a vezérnek, aki bízhat társaiban, de igazi katarzis ez a híveknek is, hisz az ő bizalmukból táplálkozhat eztán a nagyember ereje. Ez a logika teszi érthetővé a Pest Megyei Hírlap szombati írását az ország egyetlen tiszta emberéről.

Banzáj! – kiáltják a japán uralkodónak, a mikádónak hűbéresei trónra lépésekor. A hangerő, a lendület, az egyöntetűség MÚKM országos gyűlésén is megvolt. Csurka háromnegyed órás beszéde lázba hozta közönségét. A szöveg első részében a kitárulkozás után a Körökre bízta saját sorsát, tegyenek vele, amit jónak látnak, de ha megbocsátanak (nem az ügynökségért, hanem a gyónásért!), akkor használják fel őt a tudásával, a tapasztalataival a mozgalom, a nagy cél érdekében.

Atya–totem-embléma

A tömeg felállva, tapssal, csurkapistázással nyugtatta meg a tékozló fiút: „veled vagyunk, velünk vagy!” Ezután már mind magabiztosabbá vált a kezdetben megtört hang, s a beszéd csúcspontjaként dörögve fogalmazta meg a célt, a hatalom megszerzését, amit most a volt nómenklatúra és jelenlegi szövetségesei birtokolnak.

A hatalom birtoklásában jóval lényegesebb a hit, mint a tapasztalás; tudja ezt Csurka István is. Hívei már vannak. Nem számít náluk, hogy a mozgalom első embere hitet tett a Kortársban a szocializmus mellett, az sem fontos már, hogy 1989-ben a kormánykoalíciót a kommunisták nélkül elképzelhetetlennek tartotta, így az sem lényeges, hogy aláírt egy papírt, amiben besúgónak állt. Úgy hiszik, hogy Csurka egy a mozgalommal, a mozgalom egy Csurkával, ezt pecsételték meg az elnökké választással. Jól hiszik.

A sajtó és a küldöttek abban is bíztak, hogy végre megismerkedhetnek a Magyar Igazság Párttal. Ám Horváth Lajos, a párt ideiglenes frakcióvezetője, lelkes ólomkatona-gyűjtő (aki nemzeti elkötelezettségét még a magyar trikolór színeiben pompázó műbőr alapanyagot sejtető nyakkendőjével is bizonyította), a MIP-ről nemigen beszélt. Viszont irigykedve jegyezte meg, a mozgalom olyan szabadsággal bír, amivel a pártja nem: nyugodtan véleményt nyilváníthat bármiről, bármilyen formában; nem kötik a politikai illemszabályok.

A MIP vezetője köszönettel elfogadta a mozgalom önzetlen felajánlását a választási segítségre (ezt Csurka kínálta fel), majd megígérte, a MÚKM politikai programja vezérfonala, zsinórmértéke lesz pártja tervezetének. Azon lepődnénk meg, ha másképp történne.

A Ligetben kisszerű

Döglesztő hőségben vasárnap került kihirdetésre nyilvánosan a MÚKM elnökségének összetétele. Furcsamód mintha szombaton többen lettek volna a szűk egyetemi előadóban, mint a tágas Városligetben.

Akik viszont kint voltak, komolyan vették Horváth Lajos szavait, és Csurka szónoklatának a szabad beszéd természetéből adódó hiátusait a saját ízlésük szerint tömögették: „a zsidók, Izrael, Kis János, Tamás Gáspár, a kommunisták (különböző jelzőkkel ékítve), az SZDSZ, Göncz, Farkasházy, Soros stb.” Csurkát azonban kötik a politikai illemszabályok (bár kétségkívül ő ezen etikett legsikeresebb reformátora), így csak Soros György emelődött be közvetlenül a beszédbe, de a tömeg, értve a gesztust, ezt is viharos tapssal üdvözölte.

Felszólalt László Jenő nyugdíjas államtitkár-helyettes is, aki bár a Szózatot előző nap nem énekelte (önkritika? megrendültség?), mint orátor sem jeleskedett, de testtartása továbbra is kitűnő.

A kultúrprogram többi résztvevője – Budai Ilona, Dörner György, Horváth Gyula – jóval kisebb figyelmet kapott, mint az öregedő punk-fenegyerek, Nagy Feró, aki ezzel a fellépésével valószínűleg lemondhat a jól fizető HM-megrendelésről. Pedig itt is, a 60-on felüli közönségnek is bizonyította: menetdalt is tud énekelni, ha kell.

Az ünnepély emelkedettségét csupán egy apró, ám nem minden tanulság nélkül való jelenet zavarta meg. Egy munkáját végző fotóst akadályoztak, aki ezt nem hagyta szó nélkül. Rosszul tette. Rögtön markáns arcú, daliás rendezők vették körül, akiknek segítségére sietett a hallgatóság mozgékony, mintegy 40 fős csapata. A fényképész tovább érvelt. Rosszul tette. Szitokszók röpködtek, vicsorgó hölgyek és urak javasolták neki lakhelyül Izraelt, szidták a zsidók, éltették a magyarok istenét.

Ekkor megjelent egy feltehetőleg befolyásos hölgy, aki előző nap túlzott buzgósággal illette lapunk fotósát. Ismerhették, mert gyorsan pontot tett a zsidózás végére. Rosszul tette. Ezek az emberek ugyanis tényleg csalódtak az MDF-ben, végre itt, a mozgalmuk gyűlésén, egymás közt kimondható az eddig kimondhatatlan, a szalonképtelen gondolat is.

• Belföld