Tartsd a szád!
Július 4-én a brit Konzervatív Párt parlamenti képviselői ismét John Majort választották vezérükké. A potenciálisan akár négyfordulós választási küzdelem – amelynek tétje értelemszerűen a miniszterelnöki megbízás is volt – ezzel rövidre záródott: John Major személyében győzött a centrum, amely a párton belüli jobboldal heves támadásai közepette a toryk europárti baloldalával fogott össze.
A választást megelőző másfél hét a számítgatások jegyében telt: a sajtó, sőt mérvadó konzervatív politikusok is úgy látták, John Majornek a 329 konzervatív képviselő közül legalább 230 szavazatát el kell nyernie ahhoz, hogy biztonságban érezhesse magát. 100 fő körüli ellenszavazat vagy tartózkodás – szólt az érvelés – azt jelentené, hogy majd’ minden harmadik parlamenti képviselő ellenzi Major személyét és politikáját, és az arány még rosszabb, ha azt vesszük, hogy a konzervatív frakció 100 tagja kormányhivatalt tölt be, így lojalitása szinte magától értetődő.
A múlt kedden egész nap tartó szavazás végül is kevesebb voksot hozott John Major számára, mint amit előtte sokan elfogadhatónak tartottak volna maradásához: 218 igen jutott a miniszterelnökre, 89 az ellene induló és a kormányból a vezérválasztás miatt kivált John Redwoodra, 8-an tartózkodtak, 12 szavazócédula érvénytelen volt, 22 képviselő pedig nem jelent meg szavazni. Összesen tehát 111 volt azok száma, akik így vagy úgy nem támogatták a miniszterelnököt. Győzelme azonban formailag minden kívánalomnak megfelelt (elnyerte a szavazatok több mint felét, és 15%-kal többet, mint kihívója), és kedden estére már senki sem beszélt arról, hogy John Major ezután is csak „továbbsántikál”.
John Major győzelmének több összetevője is volt: először is sikerült maga mellé állítania a közvéleményt és a vele szemben ugyancsak ellenséges sajtót. A gyámoltalan, tétova, szürkének tartott politikus, akit eleinte Margaret Thatcher kreatúrájának, utána pedig formátum nélküli epigonnak tartottak, hirtelen bátor bajvívóvá vált a szigetország lakói szemében. Méltányolták, hogy nem várta meg, amíg novemberben kénytelen lesz birokra kelni kihívójával, és emelte a tétet azzal, hogy világossá tette: vereség esetén lemond a kormányfői tisztről. Ráadásul a küzdelem előrehozatalának bejelentése után kimondottan felszabadultan és könnyedén viselkedett, ami megérlelte a megfigyelőkben, hogy „van vér a pucájában”, vagyis aki ilyen gesztusra képes, attól még nagyobb dolgok is kitelnek. Az országot járó kampányszervezők azt is láthatták, hogy John Major támogatottsága erősebb a lakosság konzervatív rétegei, mint a parlamenti frakció körében. Ennek a jelenségnek egyik magyarázata a „jobb híján” effektus. Az európai integráció ellenzői ugyanis joggal tartottak attól, hogy a vezérválasztás második fordulójában (ahol már csak egyszerű többséget kell elérni a győztesnek) az erősen Európa-párti Michael Heseltine (Thacher asszony egykori megbuktatója) fut be, és akkor befellegzett az euroszkepszisnek. A konzervatív jobboldal eközben szétforgácsolódott: John Redwood indulása kifogta a szelet az igazán esélyes Michael Portillo vitorlájából, Redwood ráadásul fennen hirdette, hogy nem kíván visszalépni Portillo javára, márpedig két jobboldali jelölt számára nem lett volna hely a küzdelemben. A Heseltine-hívek azonban éppenséggel a jobboldal erejétől (és egy Redwood–Portillo-paktumtól tartva) döntöttek Major támogatása mellett, mert attól féltek: kedvencük nem lesz képes legyőzni a jobboldali jelöltet a soron következő fordulóban.
Alig egy héttel a Major számára sikeres első menet után az ügyet mindenki lezártnak tekinti – ráadásul egészen a legkésőbb két év múlva esedékes országos választásig, mivel Major kikötötte, hogy addig nem lehet újabb kihívás. John Redwood enyhén remegő szájszéllel, de fegyelmezetten vette tudomásul a vereséget, hívei erősködtek még egy darabig, ám csakhamar maguk is a pártegység fontosságáról kezdtek harsogni. John Major, a cirkuszi akrobata fia pedig jóleső mosollyal nyugtázta a közönség viharos tapsát: sikerült az életveszélyes mutatvány.
A miniszterelnök másnap a vártnál szélesebb körű kabinetátalakítást hajtott végre. A kormányban – a miniszterelnök győzelmének eredményeként – a centrum és a baloldal képviselete erősödött meg. Michael Heseltine miniszterelnök-helyettesi rangot kapott. (E megbízást nem minden kabinetben töltik be, és jórészt a kormányfőn és helyettesén múlik, mennyire válik érdemleges hivatallá.) Heseltine – korából és a politikai küzdelmek logikájából adódóan – minden bizonnyal nem lesz már miniszterelnök, de számtalan kormánybizottság élén áll majd, és igen nagy szerepe lehet a konzervatív párt választási küzdelmének megszervezésében.
Michael Portillo megkapta a rangos hadügyi tárcát, amivel elégedettnek látszik, hiszen ott hosszabb távon erős bástyát építhet ki. A külügyek élére került Malcolm Rifkind, ha nem is lelkes Európa-rajongó, de korrekt, tehetséges és ambiciózus politikus. A konzervatív jobboldalnak mindezek után nem sok vigaszt nyújt, hogy táboruk egy-két államtitkári megbízatáshoz jutott (Portillót persze nem lehetett kitenni a kormányból, de nyilván nagyobb befolyáshoz jut, ha netán ő kapta volna a külügyi tárcát).
Június 29-én a kormányfői rezidencia rózsalugasában John Major azzal zárta a vezérválasztási küzdelemről szóló bejelentést, hogy ellenzői zajos csapatának két lehetősége van: vagy előállnak a farbával, vagy tartják a szájukat. Azóta egy maradt: shut up.
B. E.
Összeesküvés Szlovákia ellen?
„Ha Soros úr kárt akar okozni Szlovákiának, köszönjük, inkább nem kérjük a piszkos pénzeit” – jelentette ki a kormányon lévő Szlovák Nemzeti Párt alelnöke, Malíková asszony, miután a szélsőségesen nacionalista párt elhatározta: konkrét lépéseket tesz a célból, hogy Soros Györgyöt ne engedjék be Szlovákia területére, s nyilvánítsák „persona non grata”-nak. Sőt, az alelnöknő szerint ez mind nem elég: a legteljesebb szigorral felül kell vizsgálni az amerikai üzletember által létrehozott szlovákiai alapítványok tevékenységét is, mivel „ezekről olyan jól megalapozott információink vannak, hogy rendkívül rossz irányba terelik elsősorban az ifjúságot”. Föl van háborodva Ján Lupták, a szlovákiai parlament második embere is. A Szlovákiai Munkásszövetség elnöke kijelentette, hogy ők Soros Györgyöt Szlovákia esküdt ellenségének tartják, és tevékenysége számukra teljes mértékben elfogadhatatlan. A legnagyobb kormánypárt vezető politikusai, Meciar mozgalmának tekintélyes képviselői szintén elítélően nyilatkoztak a „magyar származású tőzsdespekuláns”-ról, és ugyancsak megfontolandónak tartották Soros kitiltását Szlovákia területéről. A kormánykoalíció tehát egyöntetűen Szlovákia ellenségének tekinti Soros Györgyöt.
A viharos elutasítást Soros Crans Montane-beli világgazdasági fórumon tartott előadása váltotta ki, ahol az üzletember egy kitüntetés átvételekor érintette a kelet-európai, így a szlovákiai helyzetet is: „Hat évvel a forradalom óta teljesen nyilvánvaló, hogy a történelmi lehetőség a kommunizmus bukása után kihasználatlanul maradt. (…) …egyre jobban látni bizonyos kirajzolódó kelet-európai vonásokat, melyek nacionalista ideológia és üzleti érdekek ötvözeteként jelennek meg – ez pedig a fasizmus és a nemzeti szocializmus keletkezésének klasszikus előfeltétele. Mindez természetesen nem vonatkozik az összes országra. (…) A legsikeresebbnek Milosevic látszik, a horvát Tudjman sem áll e téren rosszul, de az ő pozíciója még nem igazán biztos. Meciar helyzetét Szlovákiában nagymértékben befolyásolja saját karizmatikus vezetői tulajdonsága, az üzleti érdekek azonban még nem teljesen kikristályosodottak, s elképzelhető, hogy a privatizáció nyomán mindkettő változik még. (…) Az államok vezetése különféle csoportok kezébe kerülhet, és az eredmény még távolról sem biztos. Egy azonban már ma kétségtelennek tűnik: aki ezekben az országokban tömegtámogatást akar szerezni, az nacionalista és xenofób retorikát alkalmaz, mert az állampolgárok csalódtak a Nyugatban, és egyre inkább Nyugat-ellenesek.”
Soros György előadását követően azonnal szót kért az ott tartózkodó Sergej Kozlik szlovák miniszterelnök-helyettes, aki visszautasította a fasiszta veszély vízióját, és elfogultsággal vádolta az előadót. Az üggyel kapcsolatban a hivatalos szlovák hírügynökség körkérdéssel fordult a parlamenti pártokhoz, melyben kikérte véleményüket Soros állításáról. A magyar pártok egyértelműen úgy vélekedtek, hogy az üzletember által bírált jelenségek kétségbevonhatatlant jelen vannak Szlovákia politikai életében. Hasonló véleményen volt a Demokratikus Baloldal Pártja is, melynek képviselője kijelentette, hogy bár a fasiszta jelzőt kissé túlzottnak tartja, de a nacionalizmus valóban élő veszélyt jelent. Kommentárban foglalkozott az üggyel a polgári jellegű Sme című napilap is: „Amikor a kormányban egy olyan párt van jelen, melynek az a legfontosabb belpolitikai célja, hogy a szlovákiai magyarokat bármilyen áron megtanítsa szlovákul, melynek elnöke úgy gondolja, hogy a cigányok ellen a legjobb ellenszer egy jókora korbács (és minden, ami ehhez tartozik), ha a kabinetet közös program helyett gazdasági és privatizációs érdekek tömörítik, akkor Soros szavait a fejlődés legrosszabb lehetőségére való figyelmeztetésként kell felfogni.”
A sors iróniája, hogy éppen a napokban látott napvilágot a szlovákiai nyelvtörvény legújabb változata, mely a Magyar Polgári Párt szerint egyértelműen fasisztoid jellegű. Ugyancsak Soros szavait támasztják alá a parlament által most tárgyalt új privatizációs törvények, melyek lényeges változást hoznak az eddig tulajdonképpen érintetlenül hagyott klausi reformfolyamatban. Hatásukról Peter Magvasi volt gazdasági miniszter kijelentette: „Ezek a törvények a korrupció és a tulajdon pártcélokra való kihasználása mellett csak egyfajta privatizációt tesznek lehetővé: minél több vagyont juttatni – nekünk és barátainknak.”
A tények tehát arra utalnak, hogy Soros György aggodalma jogos. Másként látja azonban a dolgokat a már említett nacionalista Szlovák Nemzeti Párt. Sajtótájékoztatójukon Marián Andel, a párt alelnöke, aki egyben a szlovák parlament alelnöki tisztét is betölti, úgy vélte, hogy nemzetközi összeesküvésről van szó. Andel szerint „szoros koordináció létezik egyes hazai politikusok és külföldi kenyéradó gazdáik között”: erre utal az utóbbi napok eseményeinek kísérteties egybecsengése: az, hogy a magyar pártok egymás után szervezik a tüntetéseket az alternatív oktatás erőszakos bevezetése, hogy Soros György egy világfórumon szlovákellenes kijelentéseket tesz, hogy a Demokratikus Baloldal a szlovákiai nacionalista veszélyről értekezik, hogy a Magyar Polgári Párt fasisztoidnak nevezi a nyelvtörvényt, és így tovább. A SZNP másik alelnöke mindehhez hozzátette: „Fasizmussal vádolnak minket, de ezt eddig még nekünk senki sem bizonyította be.”
Hétfőn látott napvilágot ez ügyben Soros György állásfoglalása is. „Valóban nem állt szándékomban megsérteni Szlovákia érdekeit” – hangsúlyozta Soros, s hozzátette, hogy véleménye szerint éppen Vladimír Meciar kormánya árt politikájával az országnak, elég, ha a televízió és a rádió irányítási gyakorlatára, a privatizáció módjára és az alternatív oktatás tervezett erőszakos bevezetésére gondolunk. „Szlovákia iránti jó szándékom jele az általam támogatott Nyitott Társadalom Alapítvány is” – fejezte be a szlovák sajtóirodának eljuttatott állásfoglalását Soros György.
Vajda György
- Extra Hungariam [7]