Az igazi XIX. századi szabadelvű vallja a polgárjogi krédót, bízik az egyedül célravezetőnek tartott gazdasági liberalizmusban, ugyanakkor fenntartja magának nemcsak a különvéleményhez, de az ahhoz való jogot is, hogy a felvilágosodott kevesek tagjaként a többiek, a sokaság érdekeit helyettük, akár akaratuk ellen is képviselje. Hisz a filozófiában, de még inkább a felelős, feddő szó cselekvésértékében. Eme XIX. századi szabadgondolkodók egyike Ortega, azzal a nem elhanyagolható sajátos színezettel, hogy a XX. században él.
Bölcselete ebből az anakronizmusból és a vele járó erudicionális eklektikából merít erőt. Ortega nagy találmánya, hogy Heidegger tömegemberét, a „Das Man”-t beleilleszti Hegelnek a világtörténelem menetét elvágólag elrendező konstrukciójába. Tettének következményeit figyelve Ortega észreveszi: miközben kora eleget látszik tenni annak a hegeli jóslatnak, hogy a történelem egyetlen ember szabadságától mindenki szabadságának kora felé halad, a szabaddá váló tömegnek esze ágában sincs tudomásul venni, hogy e magasztos célt követve a Világszellem akaratát teljesíti be. „Európa – ismétli Ortega egyre nyugtalanabbul – erkölcs nélkül maradt. Nem arról van szó, hogy egy most születő erkölcs kedvéért a tömegember lemond egy elavult morálról, hanem arról: életmódjának épp az a lényege, hogy életét semmiféle erkölcsnek nem akarja alávetni.” (186. oldal)
Ebből a szorongató tudatból sarjad ki, mint tudjuk, A tömegek lázadása. A társadalomelméleti olvasatok számára azok a sejtések nem vesztették máig sem érvényüket, melyeket Ortega önnön aggodalma, felháborodása, viszolygása által ihletett próféciájában mond ki. Kitalálja a jóléti államnak mint a nyugati demokráciák egyetlen lehetséges szerveződésének eljövetelét, és körülhatárolja a majdani elnevezést: „Szigorúan véve a liberális demokrácia és a technika oly szorosan összefügg és kölcsönösen feltételezi is egymást, hogy az egyik elképzelhetetlen a másik nélkül, amiért is elkelne egy harmadik, átfogóbb kifejezés, mely mindkettőt magában foglalná. Az lenne az igazi elnevezés, századunk lényegének kifejezője” (78. oldal 31. számú jegyzet). Jól látja azt is, hogy e társadalmak igazi összetartó ereje az a látszatvalóság lesz, amit a strukturális antropológián felnövő Amerika-kutatók (Jean Baudrillard és mások) szimulákrumnak (simulacre) és lebeszélésnek (dissuasion) neveznek majd: „A kamuflázs – mondja Ortega – lényegében olyan valóság, ami nem az, aminek látszik. A külseje nem árulja el, hanem épp elfedi lényegét. Ezért téveszti meg a legtöbb embert. Így csak az nem esik bele a kamuflázs csapdájába, aki tudja – előzőleg és általában –, hogy létezik kamuflázs” (133. oldal). „Olyan ellentmondásos életstílussal állunk szemben, amely igyekszik őszinte lenni, ugyanakkor csupa hamisság.” (181. oldal)
Nagyjából ennyi az, amit a filozófus Ortega A tömegek lázadásában állít. E következtetéseit ugyanakkor a kritikus helyzetekben szavát fölemelő politikai publicisztika szövegkörnyezetébe ágyazza bele. Ortega, a publicista a történeti tényekért már korántsem aggódik annyira, s az esszé gondolatmenetében nemritkán feláldozza azokat a retorikai hatás oltárán.
Először is megalapozatlan a tétele, amelyből kiindul. Ortega ugyanis a XX. század első évtizedeire teszi azt a civilizációs boomot, amely szerinte a tömegember kialakulásához vezet. Merő zsurnalisztikai fogás azt mondani, hogy a szerző kora előtt „a legtöbb korszak nem érezte, hogy a múlthoz képest magasabb színvonalon állna a saját kora” (23. oldal). Hisz legalábbis a felvilágosodás óta minden egyes nemzedék ebből a felsőbbrendűségi érzésből merítette öntudatát, s a múlt század embere ugyanolyan csodálattal elegy elégedettséggel szemlélte, mint Ortega, „miképp növekedett meg az emberi élet a lehetőségek szintjén”. Egymással versengve ismétlik a múlt századi társadalomelméleti hagyomány klasszikusai, hogy „ma hihetetlenül több lehetőség áll számunkra nyitva, mint bármikor korábban” (35. oldal).
Ki-kicsúszik Ortega tollából a továbbiakban is jó néhány felületes megállapítás. Amikor azt mondja például, hogy „A tömeg ugyan lelkesedett ezeknek a jogoknak (tudniillik az emberi és polgári jogoknak) az eszményéért, mégis úgy telt el az egész XIX. század, hogy a tömeg nem érezte magáénak, nem gyakorolta és nem is érvényesítette ezeket, a demokratikus törvények körülményei között tulajdonképpen úgy élt és ugyanúgy érezte magát, mint a régi rendszerben” (17. oldal), akkor nemcsak elvitatja a múlt század elévülhetetlen eredményeit a politikai öntudat fejlődésében, hanem az emberi jogi elvek és a cenzusos választójogi gyakorlat közötti mély szakadékot, is figyelmen kívül hagyja. Továbbá, ha tudja – márpedig bizonyosan tudja –, mi történt az 1815-ös bécsi és az 1878-as berlini kongresszusokon, az európai hatalmi politika e fényűző erődemonstrációin, akkor nem tehet úgy, mintha e század találmánya volna, hogy „néhány nemzet úgy döntött, »azt csinál, amit akar« a nemzetközi közösségben” (96–7. oldal, 40. számú jegyzet).
Egyszóval Ortega a tanító célzat érdekében, miközben XX. századi tapasztalatával, a világháború és Mussolini hatalomra jutása után, korát az elmúlt századdal összeveti, éppen a XIX. század történeti illúzióinak engedi át magát.
Mindemellett épp az aktualizálható, a publicista Ortega talált jelentős visszhangra Magyarországon, természetesen a gyakori válságos korszakok egyikében, a század harmincas–negyvenes éveiben. „A mai ember – hangoztatja Solt Hugó a Vajda János Társaságban tartott előadásában (Ortega y Gasset történetfilozófiája), két hónappal a német megszállás előtt, mohó érdeklődéssel fordul minden társadalmi és történelmi kérdés felé, elsősorban azért, mert félelmes jelenjében a múlt eseményeiből szeretné kiolvasni sorsának jövendő alakulását; tudni szeretné, hogy van-e kiút abból az örvényből, amelybe a történelem könyörtelen keze sodorta korunkat.” A fasizmus fenyegetése idején, amikor kevéssé számít az, hogy Ortega történelemszemlélete úgymond „anorganikus”, hogy nyugodtabb korszakban az emberi szellem „nagyobb képességek tekintélye előtt” hajolna meg, A tömegek lázadása elsősorban azért példamutató, mert „minden sorát a hagyományos nagy európai kultúra által teremtett erkölcsi és szellemi értékeket fenyegető akut veszedelemtől való félelem diktálja”.
Ugyanígy rányomja bélyegét a nemzetiszocialista államberendezkedések jelen ideje Halász Gábor Ortega-tanulmányára: „Egy ponton azonban [a tömeg] a legnyersebb beavatkozásba csap át: ahol indulatait élheti ki. A tömegember lusta és erőszakos, észellenes és erőtisztelő, lassú mozgású és váratlan dühkitörésben tomboló. S ami a legsúlyosabb, a maga képére formálta az államot.” (Ortega y Gasset, 1944) Németh László hasonlóképpen az irracionális korban maga független ítélőerejét megőrző értelmiségiként üdvözli Ortegát. Ő, aki enciklopédikus műveltségre törekedett, örömmel fedezi fel szellemi rokonát a filiszter tudákosságot elutasító, „a szó legszédítőbb értelmében egyetemes” műveltségű, „horizontokkal játszó” spanyolban (Ortega y Gasset, 1930).
A kortárs magyar Ortega-recepció jószerével egyet jelent Csejtei Dezső tanulmányaival, szövegközléseivel. Csejtei Ortegát, jóllehet történetfilozófiai eszköztárának elavultságával maga is tisztában van, mint a filozófiai esszé műfajának egyik klasszikusát igen nagyra tartja. A magyar és a spanyol társadalomfejlődés párhuzamai miatt érdeklődéssel követi nyomon Ortega kísérletét a spanyol filozófiának a Nyugat szellemi árucseréjébe való bekapcsolására. Az ő nevéhez fűződik a harmincas évek fogadtatástörténetének feldolgozása is: Csejtei Németh László és Halász Gábor mellett Szerb Antalnak – mint az utolsó Nyugat-nemzedék másik kiemelkedő tagjának – úgyszintén jelentős figyelmet szentel, habár Az európai irodalom történetének Ortegára vonatkozó egy-két bekezdése az előbbiek tanulmányaival jelentőségében nyilvánvalóan nem vethető össze.
Egy ideig úgy tűnt, hogy Csejtei eredményei a filozófiában váratlan és csudás harmóniában összhangozhatnak a társadalmi változásokkal. A szegedi bölcseleti folyóirat, az Existentia legelső, 1991-es, az említett recepciótörténeti tanulmánynak is helyt adó száma beköszöntőjében (A filozófiai újjászületés imperativusa) Csejtei, Ferge Gáborral, a nemzeti és kontinentális szellemi élet egységének A tömegek lázadását is lezáró gondolatát ismétli: „A nemzeti lét nem direktíva, hanem választás, nem kiválasztottság, hanem lehetősége idetartozásunknak. Mi nem Európához tartozunk, mi benne állunk és belőle vagyunk.”
A nyolcvanas és kilencvenes évek fordulója lassan az archaikus előidők ködébe vész. Annyi bizonyos, hogy a jelen Ortega-kiadás, 1995-ben, amely A tömegek lázadása 1938-as, Puskás Lajos fordította szövegét váltja fel, szakmailag messzemenőleg időszerűnek mondható, hiszen egyrészt a spanyol Ortega-filológia azóta az első kiadásokétól némileg eltérő szöveget kanonizált, másrészt Puskás ötvenéves magyar szövege mára technikailag és terminológiailag egyaránt meglehetősen elavult.
A könyvvel szemben támasztható legkomolyabb kifogás a fordító és a kiadó közös mulasztása: A tömegek lázadásának most megjelent kötete nincs tekintettel sem a magyar piac igényeire, sem a tudománytörténeti előzményekre. Egy rövid utószónak mindenképp illett volna megemlékeznie a magyar Ortega-recepcióról, beleértve az első kiadást is. Továbbá szerencsés lett volna felhasználni a fordítás során a magyar nyelven rendelkezésre álló egyéb Ortega-szövegeket. Scholcz László fordítása mindazonáltal jelentős javulás a korábbi állapothoz képest: állandó készenlét nélkül, nyugodtan olvasható és idézhető.
Némi megnyugvás ez a tudományos részletkérdésekkel bíbelődő filosznak. Habár a többrendbeli aggályoktól gyötört, manapság jobbára zavartan hallgató értelmiségi lelkén Ortega elsöprő lendületű, kételyeket nem ismerő válságkezelő könyve mostanában aligha fog könnyíteni.
- Szemle [6]