A Kaliforniai Egyetem Davisben működő orvosi fakultásán a felvételi rendszer egyik eleme az a pozitív diszkrimináción alapuló kisebbségi célprogram (más néven „kisebbségi akcióprogram”), amely a korábbinál több, a fekete vagy más kisebbséghez tartozó hallgató felvételét hivatott biztosítani. A fakultás minden évben elkülönít tizenhat hallgatói helyet, s ezekre kizárólag az „oktatási vagy gazdasági szempontból hátrányos helyzetű kisebbségek” tagjai pályázhatnak. A fennmaradó nyolcvannégy hely egyikére jelentkezett a fehér Allan Bakke; nem vették fel a fakultásra, mivel azonban a felvételi vizsgán viszonylag magas pontszámot ért el, az egyetem elismerte: nem tudja bizonyítani, hogy Bakke-t akkor is elutasították volna, ha az elkülönített tizenhat helyet nem zárják le a többségi pályázók előtt. Bakke pert indított, s keresetében alkotmányos jogainak korlátozását kérte számon a kisebbségi programon. A Kaliforniai Legfelső Bíróság helyt adott a keresetnek, és utasította az orvosi fakultást, hogy vegye fel Bakke-t. Az egyetem a Legfelső Bírósághoz fellebbezett.
A davisi kisebbségi program bizonyos tekintetben őszintébb (mások szóhasználatával leplezetlenebb), mint az Egyesült Államok számos más egyetemén és felsőfokú szakmai képesítést nyújtó iskolájában alkalmazott, lényegében hasonló eljárások. Ezek a programok úgy kívánják elérni a fekete, illetve a többi kisebbséghez tartozó hallgatók számának növekedését, hogy felvételük mérlegelésekor faji hovatartozásuk tényét a felvétel mellett szóló pozitívumként veszik figyelembe. Az egyetemek egy része nem különít el meghatározott számú kisebbségi helyet, s csak „előirányzatként” kezeli a felvenni kívánt kisebbségi hallgatók számát. Davisben ezzel szemben csak akkor töltik be az elkülönített helyeket, ha történetesen akad tizenhat kisebbségi jelentkező, akiket alkalmasnak tartanak arra, hogy részt vegyenek az orvosképzésben. Az elv minden esetben ugyanaz, a különbség pusztán az adminisztratív technikában jelentkezik.
A Bakke-ügy tehát az amerikai felsőoktatási rendszer szempontjából rendkívül jelentős alkotmányossági problémát vetett fel; számos egyetem és felsőoktatási intézmény amicus curiaeként igyekezett rábírni a Legfelső Bíróságot, hogy bírálja felül a kaliforniai bíróság ítéletét. Meggyőződésük, hogy amennyiben felvételi programjaikban nem alkalmazhatnak szabadon explicit faji kritériumokat, úgy nem képesek eleget tenni a nemzettel szemben vállalt kötelezettségeiknek.
Közkeletű meghatározás szerint a kisebbségi programok célja, hogy elősegítsék egy faji és etnikai csoportokból álló, a faji kérdésekben tudatos társadalom kialakítását, ahol minden egyes csoportnak mint csoportnak joga van arra, hogy arányosan részesedjen a források, az érvényesülési formák és a lehetőségek (társadalmi) javaiban. Ez a meghatározás azonban alapvetően téves. Az amerikai társadalom már ma is faji kérdésekben tudatos társadalom, ami szükségszerűen és nyilvánvaló módon következett a rabszolgasággal, elnyomással és előítéletekkel terhelt amerikai történelemből. A fekete férfiaknak és nőknek, a fekete fiúknak és lányoknak nem áll módjukban szabadon megválasztani azokat a szerepeket – vagy azokat a csoportkötődéseket –, aminek alapján mások megítélik őket. Ezek az emberek feketék, s ez a tény személyiségük, kötődéseik vagy ambícióik minden sajátosságánál erősebben befolyásolja azt, ahogy mások érzékelik őket, ahogy bánnak velük, s részben meghatározzák az előttük nyitva álló életformák jellegét és korlátait.
A fekete orvosok és más, felsőfokú képzettséggel rendelkező szakemberek igen alacsony száma az amerikai faji tudatnak egyszerre következménye és egyik folyamatosan reprodukálódó oka, az egyik láncszem egy hosszú és önmagát tápláló láncreakciós folyamatban. A kisebbségi célprogramok explicit faji kritériumokat alkalmaznak, mert közvetlen céljuk, hogy növeljék bizonyos fajok arányát ezekben a foglalkozási ágakban. Hosszú távú céljuk azonban a faji tudat mértékének csökkentése az amerikai társadalomban.
A programok két elgondolásra épülnek. Az első egy társadalomelméleti megállapítás: az Egyesült Államok mindaddig fajilag megosztott társadalom marad, amíg a legjövedelmezőbb, legkielégítőbb és legfontosabb érvényesülési formák döntően a fehér faj tagjainak privilégiumát képezik, s míg mások úgy érzik, hogy szisztematikusan kizárják őket a szakmai és társadalmi elitből. A második egy cselekvési koncepció: a magasan képzett fekete szakemberek számának növelése hosszú távon a fekete közösség frusztrációjának, jogfosztottsági érzésének és faji öntudatának olyan mértékű csökkenéséhez vezet, hogy egy bizonyos ponton túl a feketék is olyan egyéneknek tekinthetik önmagukat, akik másokhoz hasonlóan tehetségük és egyéni képességeik révén érvényesülhetnek. Ettől kezdve a közösség tagjai már a faji kritériumokat nem alkalmazó felvételi programok eredményét is a faji megkülönböztetés és méltánytalanság érzése nélkül tudják elfogadni.
Mindezek alapján a lehető legkárosabb félreértésnek kell tartanunk azt a feltételezést, hogy a pozitív megkülönböztetésen alapuló kisebbségi programok egy balkanizált, faji és etnikai résznemzetekből álló Amerika megteremtését igyekeznek elősegíteni. Ezek a programok határozott eszközöket alkalmaznak, mert a kevésbé erélyes eszközök kudarcot vallanának; elsődleges céljuk azonban nem a faji szempont erősítése, hanem éppen a faj jelentőségének csökkentése az amerikai társadalmi és szakmai életben.
Az 1970-es népszámlálás adatai szerint az amerikai orvosoknak mindössze 2,1 százaléka fekete. A kisebbségi célprogramok azt kívánják elérni, hogy jóval több fekete orvos vegyen részt a fekete betegek ellátásában. Nem azért, mert úgy kívánatos, hogy a feketék feketéket, a fehérek fehéreket gyógyítsanak, hanem mert a feketéket, s ez nem az ő hibájuk, fehér orvosok jelenleg szinte bizonyosan nem képesek megfelelően ellátni, s ha nem képezünk olyan orvosokat, akikben megbíznak, azzal még inkább erősítjük azt a sértettséget, ami arra indítja őket, hogy csak a saját orvosaikban bízzanak. A kisebbségi programok azt kívánják biztosítani, hogy a fehér orvosoknak több fekete évfolyamtársuk legyen, nem azért, mert úgy kívánatos, hogy az orvosi karok évfolyamai az egész közösség faji összetételét tükrözzék, hanem mert a feketék és fehérek közötti szakmai kapcsolatok révén a fehérek egyre inkább népként s nem fajként kezelik majd a feketéket, s a feketék ugyanilyen mértékben önmagukra is ugyanígy fognak tekinteni. Ezek a programok a jövő fekete orvosainak személyében szerepmodelleket kívánnak nyújtani a fekete közösségnek, nem azért, mert úgy kívánatos, hogy a fekete fiúk és lányok kizárólag a feketék közül válasszanak maguknak felnőtt szerepmodelleket, hanem mert történelmünk olyan erős faji tudatot alakított ki bennük, hogy a fehérek érvényesülése vajmi keveset vagy egyáltalán semmit nem jelent számukra.
A Legfelső Bíróságnak a Brown kontra Oktatásügyi Minisztérium-ügyben 1954-ben hozott ítélete nyomán kibontakozó mozgalom, mely a faji igazságtalanság elleni harcot tűzte zászlajára, gyakorlatilag teljes mértékben kudarcot vallott. Faji szempontból közömbös eszközökkel nem sikerült megszüntetnünk a társadalmunkat megosztó faji tudatot. Éppen ezért kötelességünk, hogy a pozitív megkülönböztetés mellett felhozott érveket rokonszenvvel fogadjuk, és előítéletektől mentesen mérlegeljük. Ha Bakke-nek igaza van, s ezek a programok, bármilyen hatékonyak legyenek is, valóban alkotmányos jogokat sértenek, akkor természetesen nem szabad megengedni, hogy az egyetemek ilyen eszközöket alkalmazzanak. Nem tilthatjuk be azonban a kisebbségi programokat olyan elcsépelt maximák nevében, mint hogy nem helyes igazságtalanságra igazságtalansággal válaszolni, s a cél nem szentesítheti az eszközt. Amennyiben a pozitív megkülönböztetést indokló stratégiai megfontolások megalapozottak, akkor ezeket nem lehet pusztán azon az alapon elutasítani, hogy explicit faji kritériumok érvényesítése a felvételi vizsgákon visszataszító eljárás. Ez az eljárás csak és kizárólag olyan okok miatt visszataszító, amelyek a kisebbségi programokkal megváltoztatni kívánt mögöttes társadalmi valóságot nem kevésbé visszataszítóvá teszik.
Gyakran hangoztatott érv, hogy egy pluralista társadalomban a csoporthovatartozás nem lehet a társadalmi javakban való részesedés, illetve a javakból való kizárás kritériuma. Csakhogy a társadalmi valóságot alakító csoporthovatartozás – sokkal inkább, mint a formális felvételi mércék – egyike azoknak a tényezőknek, amelyek a részesedést és kizárást esetünkben ténylegesen meghatározzák. Ha választanunk kell egy ténylegesen liberális társadalom és egy antiliberális, bár a formális faji kritériumok alkalmazásától aggályosan tartózkodó társadalom között, a liberális pluralizmus ideáljaira aligha hivatkozhatunk, ha az utóbbit kívánjuk választani.
Archibald Cox, a Harvard Egyetem Jogi Karának professzora, a Kaliforniai Egyetem jogi képviselője a Legfelső Bírósági meghallgatáson úgy érvelt, hogy az Egyesült Államok ma pontosan ez előtt a választás előtt áll. A jelenlegi körülmények között, mondta, a pozitív diszkriminációra épülő kisebbségi programok jelentik az egyetlen hatékony eszközt a fekete orvosok nevetségesesen alacsony számának növelésére. Amikor a Kaliforniai Legfelső Bíróság helyt adott Bakke keresetének, arra ösztönözte az egyetemet, hogy ezt a célt olyan módszerekkel igyekezzen elérni, amelyek nem érvényesítenek explicit módon faji szempontokat. Ez azonban megvalósíthatatlan. Különbséget kell tennünk, mondta Cox, a Kaliforniai Bíróság ajánlásának két lehetséges értelmezése között. Az ajánlást érthetjük úgy, hogy az egyetemnek ugyanazt a célt, tehát a fekete és más kisebbséghez tartozó hallgatók számának növelését az orvosi fakultáson olyan felvételi rendszer segítségével kell megvalósítania, amely látszatra faji szempontból semleges.
Ez azonban a képmutatás intézményesítéséhez vezet. Ha azok, akik a felvételi mércéket alkalmazzák, bárhogy fogalmazták is meg ezeket a mércéket, tisztában vannak azzal, hogy közvetlen céljuk a feketék számának növelése az orvosi karon, akkor a faji kritériumot szükségképp az explicit kritériumokhoz igazodó, különböző szubjektív döntésekben fogják érvényesíteni, mivel, ha a cél adott, ez az egyetlen helyes módja annak, hogy meghozzák ezeket a döntéseket. Az ajánlást másrészt úgy is értelmezhetjük, hogy az iskolának faji szempontból semleges célokat kell maga elé tűznie, például azt, hogy növelni kell a karon a hátrányos helyzetű hallgatók számát, függetlenül attól, hogy milyen fajhoz tartoznak, s így esetleg reménykedhet abban, hogy a program melléktermékeként a feketék száma is növekedni fog a fakultáson. Ez a stratégia azonban, még ha talán kevésbé képmutató is, mint az előző (ami nagyon is kérdéses), szinte bizonyosan kudarca van ítélve, mivel egyetlen, faji szempontból semleges és a faji semlegesség aggályos érvényesítésével végrehajtott célprogram sem fogja jelentősen emelni a fekete orvostanhallgatók számát.
Cox meggyőző bizonyítékkal támasztotta alá ezt a következtetést, amelyet a felsőoktatásban alkalmazott oktatáspolitikai koncepciókkal foglalkozó Carnegie Bizottság legutóbbi részletes jelentése is igazol. Tételezzük fel például, hogy az orvosi fakultás hallgatói helyeket különít el a „hátrányos helyzetű” jelentkezők számára faji szempontból semleges kritériumok, például a szegénység alapján, s ezekre a helyekre kizárólag az ebből az egyetlen szempontból hátrányos helyzetű jelentkezők pályázhatnának. Ha az egyetem azokat veszi fel közülük, akiket az általában alkalmazott felvételi követelmények alapján a legjobbnak tartanak, akkor feketék aligha fognak bekerülni az orvosi karra, mivel a feketék általában még a gazdasági szempontból hátrányos helyzetűek között is viszonylag gyenge eredményeket érnek el. Ha viszont az egyetem nem a felvételi vizsgaeredmények alapján választ a hátrányos helyzetű jelentkezők között, hogy ezáltal több feketét vehessen fel a karra, akkor a célprogram keretében alkalmazott eljárás már nem minősíthető faji szempontból semlegesnek.
Cox ezután már két egyszerű állításban összegezhette álláspontját. A faji kritériumokat érvényesítő felvételi programok, még ha kizárólagos jelleggel különítenek is el hallgatói helyeket a képzésre alkalmasnak ítélt kisebbségi pályázók számára, önmagukban kétségbevonhatatlan és sürgetően fontos célokat szolgálnak. Ezek a programok kínálják továbbá az egyetlen olyan eszközt, amely legalábbis közelebb vihet minket ezeknek a céloknak a megvalósításához. Ha a kisebbségi programokat leállítják, az orvosi karokra és más, felsőfokú képzést nyújtó egyetemekre felvett fekete hallgatók száma a legjobb esetben is még egy teljes emberöltőn át elenyésző marad.
Ha ezek az állítások helytállóak, mennyiben tekinthetők megalapozottnak azok az érvek, amelyek szerint a kisebbségi programok elhibázottak vagy alkotmányellenesek? Észre kell vennünk egy jelentős különbséget a lehetséges ellenvetések két jellegzetes csoportja között. Mint korábban már említettük, a kisebbségi programok elsődleges célja, hogy hosszú távon csökkentsék a faj jelentőségét az Egyesült Államokban. Az egyik lehetséges ellenvetés szerint ezek a programok nemhogy elősegítenék, hanem hátráltatják ezt a folyamatot. Itt egyelőre még nem bizonyíthatjuk az ellenkezőjét. Cox ugyanakkor maga is elismerte, hogy ezek a programok esetenként kockázattal és hátrányokkal járnak.
A pozitív megkülönböztetésre épülő kisebbségi programok például, úgy tűnik, további tápot adnak annak a közkeletű félreértésnek, amely szerint a faji és etnikai csoportoknak joguk van arra, hogy arányosan részesedjenek a társadalmi lehetőségekből, következésképp az olasz vagy a lengyel etnikai kisebbségeknek éppúgy joguk van rá, hogy az őket megillető arányban részesedjenek a kisebbségi programok nyújtotta lehetőségekből, mint a feketéknek, a mexikóiaknak vagy az amerikai indiánoknak. Ez azonban nyilvánvaló tévedés: a programok nem arra az elvre alapulnak, hogy akiken segítenek, azoknak joguk van a segítségre, hanem arra a stratégiai feltételezésre, hogy megsegítésükkel hatékonyan vehetjük fel a harcot egy nemzeti problémával szemben. Elképzelhető, hogy bizonyos körülmények között egyes orvosi fakultások ugyanerre a következtetésre jussanak egy fehér etnikai kisebbséggel kapcsolatban. Sőt nagyon valószínű, hogy például a fehér appalache-i pályázók továbbtanulását néhány orvosi karon már ma is hasonló regionális programok keretében igyekeznek elősegíteni.
A közkeletű feltételezés tehát téves, de mindaddig, amíg fennmarad, úgy kell tekintenünk, mint a kisebbségi programokból származó hátrányt, mivel az ebből fakadó beállítottság nem csökkenti, hanem bizonyos mértékben erősíti az emberek faji tudatát. De más lehetséges hátrányokkal is számolnunk kell. Gyakran hallani például, hogy a feketék egy része megalázónak tartja a pozitív megkülönböztetést, s csak még határozottabban tudatosítja bennük a fekete fajjal szemben általánosan megnyilvánuló előítéletet. Ez a vélekedés, úgy vélem, szintén félreértésen alapul, de legalábbis egy szűk fekete kisebbség szempontjából valódi hátránynak kell tekintenünk.
Számos jelentős egyetem azonban ennek ellenére úgy ítéli meg, hogy a faji tudat általános csökkenésével kisebbségi programjaik haszna nagy valószínűséggel meghaladja majd a programokból származó hátrányokat. Márpedig ez az álláspont jóval kevésbé tűnik ésszerűtlennek, mint az, amelyik helytelennek tartja, hogy az egyetemek megkíséreljenek szert tenni arra a tapasztalatra, aminek alapján megítélhetnénk, hogy igazuk van-e vagy sem. Különösen ésszerűtlen lenne azonban megtiltani ezeket a kísérleteket akkor, ha tényszerűen bizonyítható, hogy ha bele sem fogunk a kísérletekbe, a jelenlegi status quo szinte teljes bizonyossággal fennmarad. Az ellenvetések első típusából leszűrhető érvek alapján tehát a Legfelső Bíróság semmi esetre sem tarthatja indokoltnak, hogy a kisebbségi programokat alkotmányellenesnek ítélje. A Legfelső Bíróságnak nem feladata, hogy oktatáspolitikai stratégiák valószínű következményeit mérlegelve saját spekulatív ítéletével váltsa fel hivatásos oktatók (oktatásügyi szakemberek) szakmai állásfoglalását.
A kisebbségi programok hosszú távú eredményeivel kapcsolatos, elismerten létező bizonytalansági tényezők tehát nem indokolják, hogy a Legfelső Bíróság törvénytelennek ítélje ezeket a programokat. Szembe kell néznünk azonban egy másik, az előzőtől alapvetően különböző ellenvetéssel is. Ez az érv úgy hangzik, hogy a kisebbségi programok, még ha valóban hatékony eszköznek bizonyulnak is a társadalom faji megosztottságának csökkentésében, ettől még nem kevésbé alkotmányellenesek, mivel megsértik mindazok alkotmányos jogait, akik a programok miatt Bakke-hoz hasonlóan kiszorulnak az egyetemekről. Bakke ügyvédje, a San Francisco-i Reynold H. Colvin egyértelműen jelezte, hogy az általa előadott törvényességi kifogás ezen az ellenvetésen alapul. White bíró megkérdezte tőle, elfogadja-e, hogy a kisebbségi programok céljai fontos célok. Colvin ezt elismerte. Tételezzük fel, folytatta White bíró, hogy Coxnak igaza van, s a kisebbségi programok jelentik az egyetlen hatékony eszközt ezeknek a céloknak a megvalósítására. Továbbra is fenntartaná-e Colvin azt az állítását, hogy ezek a programok alkotmányellenesek? Igen, válaszolta Colvin, mivel ügyfelének alkotmányos joga, hogy ezeket a programokat leállítsák, tekintet nélkül a következményekre.
Colvin bölcsen döntött, mikor kifogásait erre az ellenvetésre alapozta, és bölcsen döntött, amikor keresetében azt kívánta elismertetni, hogy az ügyfelét megillető jogok nem függnek annak megítélésétől, hogy a kisebbségi programok milyen következménnyel járnak a társadalom egészére nézve. Ha fenntartja ezt a keresetet, a Legfelső Bíróság kénytelen helyt adni keresetének.
De igaza van-e Colvinnak? Ha Allan Bakke alkotmányban biztosított joga olyannyira fontos, hogy a kisebbségi programok sürgető feladatait alá kell rendelni ennek a jognak, az csak úgy lehetséges, ha a pozitív megkülönböztetésre épülő kisebbségi programok a politikai moralitás egyik alapelvét sértik. Ez az ügy nem tartozik azok közé, amelyekben a tételes formális jog automatikusan ilyen vagy olyan döntést ír elő. Az alkotmány szövegében nem szerepel olyan kitétel, amelyik egyértelműen tiltaná a pozitív megkülönböztetést. Csak a formális jogállamiság legnaivabb és legmerevebb elméleteit követve érvelhetünk úgy, hogy ennek az esetnek a megítélése automatikusan következik a Legfelső Bíróság bármely korábbi döntéséből, vagy az 1964-es Polgárjogi Törvény, vagy bármelyik más kongresszusi törvény szövegéből. Colvinnak csak akkor lehet igaza, ha az Allan Bakke-nak vindikált jog nem pusztán tételes törvény által garantált, hanem erkölcsi jog is egyben.
Mi lehet ez a jog? Közkeletű és a lapok kommentárjaiban gyakran felbukkanó érv, hogy Bakke-nak joga van rá, hogy kizárólag érdemei szerint ítéljék meg. Illetve: joga van rá, hogy egyénként, s ne egy társadalmi közösség tagjaként ítéljék meg. Vagy: csakúgy, mint minden feketének, Bakke-nak joga van rá, hogy ne áldozzák fel, és ne zárjanak le előtte egyetlen lehetőséget sem pusztán faji hovatartozása miatt. Ezek a hatásos közhelyek azért megtévesztőek, mert némi megfontolás után nyilvánvaló, hogy valójában mindössze egyetlen elvet írnak körül, amely kimondja, hogy senkit nem érhet hátrányos megkülönböztetés mások előítélete vagy megvetése miatt. Márpedig ez az elv semmiféle csorbát nem szenved ebben az ügyben. A közhiedelemmel ellentétben az az elképzelés, hogy a Bakke-ügyben kívánatos társadalmi célok és fontos egyéni jogok kerültek konfliktusba egymással, végiggondolatlan és félreértéseken alapuló állítás.
Vegyük például azt az igényt, hogy az orvosi karokra jelentkezők elbírálása csak és kizárólag egyéni érdemeik alapján történjen. Ha ez a szlogen azt jelenti, hogy a felvételi bizottságok egy szakirányú intelligenciateszten elért eredményeken kívül semmilyen más szempontot ne vegyenek figyelembe, akkor ez a követelés önkényes és teljességgel idegen az összes orvosi fakultás régóta kialakult felvételi gyakorlatától. Ha azonban azt értjük alatta, hogy egy adott orvosi fakultás annak alapján válasszon a jelentkezők közül, hogy feltételezésük szerint kikből válnak majd a leghasznosabb orvosok, akkor a továbbiakban minden annak megítélésén múlik, hogy milyen tényezők tesznek hasznossá különböző orvosokat. A davisi orvosi karon minden egyes jelentkező esetében, így a kisebbségi jelentkezők esetében is megállapítják a pályázók úgynevezett „eshetőségi eredményét”. Ez az érték a felvételi vizsgaeredményeken és a főiskolai osztályzatok átlagán kívül azt is tükrözi, hogy a kar szubjektív megítélése alapján a pályázónak, az orvosi szolgáltatások iránt mutatkozó aktuális társadalmi igényeket figyelembe véve, milyen esélyei vannak arra, hogy orvosként hatékonyan tevékenykedhessen. Feltehetően a fontosnak ítélt képességek különböznek azoktól a képességektől, amelyeket egy jogi karon, egy mérnöki karon vagy egy üzleti iskolában tartanak nélkülözhetetlennek, mint ahogy az orvosi fakultásokon használt felvételi vizsgatesztek is különböznek a többi kar alkalmassági tesztjeitől.
Nem létezik a képességeknek, a szakismereteknek és az egyéni sajátosságoknak olyan kombinációja, amelyik megfelelne az „érdem” absztrakt fogalmának; egy reménybeli sebész esetében a biztos kéz azért és csak azért számít „érdemnek”, mert lehetővé teszi, hogy az illető másoknál jobb szolgálatot tegyen a közösségnek. Ha a fekete bőrszín, sajnálatos módon, lehetővé teszi, hogy egy orvos másoknál jobban lásson el egy adott orvosi feladatot, akkor a fekete bőrszínt ugyanebből a megfontolásból szintén „érdemnek” kell tekintenünk. Egyesek talán veszélyesnek találják ezt az érvet, és megütköznek rajta, ennek azonban egyedül az lehet az oka, hogy összekeverik az előbbi érvből levont következtetést – hogy a fekete bőrszín bizonyos körülmények között társadalmilag hasznos jellegzetesség lehet – azzal az alapvetően különböző és megvetendő elképzeléssel, hogy az egyik faj önmagában értékesebb lehet, mint a másik.
De vegyük szemügyre a felsorolt állítások közöl a másodikat. Bakke-nak joga van arra, hogy egyénként, s ne egy közösség tagjaként ítéljék meg, mikor arról döntenek, hogy felveszik-e egy orvosi karra, s hogy később orvosi pályára léphet-e vagy sem. Mit jelenthet ez az állítás? Minden felvételi eljárás szükségképp olyan általánosításokat alkalmaz egyes csoportok megítélésekor, amelyek kizárólag statisztikailag igazolhatók. Davisben például a pályázók főiskolai átlageredményét egy meghatározott ponthatárhoz viszonyítva értékelik, s azokat a jelentkezőket, akiknek az átlaga nem éri el ezt a ponthatárt, már be sem hívják a szóbeli meghallgatásra, azaz automatikusan elutasítják őket.
Akadhat olyan pályázó, aki csak egyetlen ponttal marad el a ponthatártól, jóllehet a meghallgatáson kiderülhetne, hogy személyes tulajdonságai, elkötelezettsége vagy empátiája révén jobb orvos válhatna belőle, mint néhány más jelentkezőből, akiknek az átlaga mindössze egy ponttal jobb, mint a megállapított ponthatár. Az elsőt mégis kizárják a további megmérettetésből egy olyan döntés alapján, amelyet kizárólag a zökkenőmentes adminisztráció érdekében hoztak, s amely azon a valószínűleg nem minden egyes jelentkezőre érvényes általánosításon alapszik, hogy a ponthatár alatt teljesítő pályázók nem rendelkeznek más, a felvétel szempontjából meghatározó képességekkel. A felvételi eljárás során még a mértékadó Orvosegyetemi Alkalmassági Teszt (MCAT) alkalmazása is szükségképp azzal jár, hogy a jelentkezőket csoportok tagjaként ítélik meg, mivel a teszt feltételezi, hogy az eredmények pontos képet adnak a pályázók szakmai képességeiről, ami viszont pontos képet ad szakmai rátermettségükről. S bár kétségtelen, hogy ez a megítélés statisztikailag megalapozott, aligha lehet helytálló minden egyes pályázó esetében.
Bakke-t például két másik orvosi egyetemen is elutasították, nem a faji hovatartozása, hanem a kora miatt; ezek a fakultások úgy vélték, hogy az a hallgató, akit harminchárom évesen vesznek fel az orvosi karra, pályafutása során valószínűleg kevésbé hasznosan fog közreműködni az orvosi ellátásban, mint aki az ideálisnak tekintett huszonegy éves korban kezdi meg orvosi tanulmányait. Tételezzük fel, hogy ezek az egyetemek a döntés előtt nem vizsgálták meg tüzetesen, hogy Bakke rendelkezik-e olyan képességekkel, amelyek ebben a speciális esetben hatályon kívül helyezik ezt az általánosítást, hanem egyszerűen alkalmazták azt a többé-kevésbé helyesnek tartott elvet, hogy, mondjuk, harminc év fölött a jelentkezőket szinte automatikusan el kell utasítani. Állíthatjuk-e, hogy ez a két egyetem megsértette Bakke azon jogát, hogy egyenként, s ne egy csoport tagjaként ítéljenek róla?
A davisi orvosi kar fehérek számára is lehetővé tette, hogy az „oktatási és gazdasági szempontból hátrányos helyzetű kisebbségek” tagjainak fenntartott tizenhat helyre jelentkezzenek: a megfogalmazás nyilvánvalóan nem zárja ki a programból a fehér etnikai kisebbségeket. Számos fehér jelentkezett ezekre a helyekre, igaz, egyiküket sem vették fel a karra, s a Kaliforniai Bíróság megállapította, hogy a kisebbségi program keretében létrehozott különleges bizottság eleve eldöntötte, hogy nem vesz fel fehéreket a kisebbségi helyekre. Tételezzük fel, hogy a bizottság ezt a döntést a következő adminisztratív megfontolás alapján hozta: mivel nagyon valószínűtlen, hogy egy fehér orvos adott esetben többet tehetne az orvosi szakmában mutatkozó faji aránytalanság ellensúlyozása érdekében, mint egy jól képzett fekete orvos, ezért a bizottságnak, egyszerűsítve az adminisztrációt, az egyes döntéseknél azt a feltételezést kell érvényesítenie, hogy erre egyetlen fehér orvos sem képes. S ami azt illeti, ez a feltevés sokkal meggyőzőbb, mint a harminc év feletti orvostanhallgatókkal vagy a ponthatár alatti átlageredményt elért jelentkezőkkel szemben érvényesített feltételezés. Márpedig ha az utóbbi két feltevés nem sérti az egyének állítólagos jogát arra, hogy a felvételi vizsgán egyénként ítéljék meg őket, akkor az előbbi esetében sem lehet szó jogsérelemről.
Colvin a bírósági meghallgatáson a felsorolt állítások közül a harmadikkal érvelt. Ügyfelének, úgymond, joga van arra, hogy ne utasítsák el az orvosi karról kizárólag faji hovatartozása miatt, s ez az állítás mint alkotmányos jogot érintő kijelentés jóval meggyőzőbben hangzik, mint hogy mindenkinek joga van arra, hogy érdemei alapján, illetve egyénként ítéljék meg. Ez az érv azonban csak azért tűnik meggyőzőnek, mert arra a jóval összetettebb elvre épül, amely szerint minden polgárnak alkotmányos joga, hogy a közös javakért folyt versenyben ne szenvedjen hátrányt amiatt, mert olyan faji, vallási, felekezeti, területi, vagy más természetes vagy mesterséges csoport tagja, amelyet mások előítélettel vagy megvetéssel kezelnek.
Ez az elv egy alapvető alkotmányos jogot fogalmaz meg; ez az a jog, amelyet a rasszista kirekesztés és az antiszemita kvóták hosszú időn át szisztematikusan megsértettek. A bőrszín alapján tett megkülönböztetések és a zsidó kvóták nem csak azért voltak igazságtalanok, mert a fajt vagy vallást meghatározó tényezőként kezelték, hanem részben azért is, mert az egyén akaratán kívül álló sajátságok alapján tettek különbséget az emberek között. A feketék vagy a zsidók nem maguk döntöttek úgy, hogy feketék vagy zsidók lesznek. Az is igaz azonban, hogy akik rossz eredményt érnek el egy alkalmassági vagy felvételi vizsgán, szintén nem maguk választották a saját intelligenciaszintjüket. Továbbá mindazok, akiket elutasítottak az egyetemekről, mert túl öregek, vagy mert nem az egyetemen alulreprezentált vidékről származnak, vagy mert nem tudnak jól kosárlabdázni, szintén nem maguk döntöttek arról, hogy ne rendelkezzenek a különbségtétel szempontjából jelentős sajátságokkal.
A faj azért tűnik másfajta sajátosságnak, mert az életkorral, az intelligenciával, a területi hovatartozással vagy a sportolói adottságokkal szemben a fajra alapuló kirekesztéseket a történelem során nem instrumentális megfontolások motiválták, hanem a kirekesztett fajjal vagy vallással mint olyannal szemben érzett megvetés. A faji kirekesztés önmagában is sérelem volt, mivel megvetésből fakadt, és a megvetést tudatosította.
Bakke követelését tehát jóval pontosabban kell meghatároznunk, mint maga Bakke tette. Bakke azt állítja, hogy faji hovatartozása miatt nem vették fel az orvosi karra. Úgy kell-e értenünk ezt a kijelentést, hogy azért nem vették fel, mert a fajt, amelyhez tartozik, előítélettel és megvetéssel kezelik? Ez a feltételezés képtelenség. Azok között, akiket felvettek (s feltehetően azok között is, akik a felvételi programot lebonyolították) igen nagy számban voltak olyanok, akik ugyanehhez a fajhoz tartoztak. Bakke tehát egyszerűen azt mondja, hogy ha fekete lenne, akkor felvették volna, s ezen nem azt érti, hogy ez azért történt volna így, mert a feketéket az egyetem értékesebb embereknek tartja, mint a fehéreket.
S ennyiben Bakke-nak igaza van: ha fekete lenne, kétségtelenül felvették volna a fakultásra. Az is igaz azonban, méghozzá ugyanebben az értelemben, hogy Bakke-t felvették volna, ha intelligensebb, vagy ha jobb benyomást tesz a meghallgatáson, vagy ha fiatalabb korában határozza el, hogy orvosnak tanul. Az ő esetében nincs különbség a faji hovatartozás és ezek között az akaratlagosan szintén nem befolyásolható tényezők között, mivel az ő esetében a faj megkülönböztetésénél a fajt mint olyat ért nyilvános sérelemről nem beszélhetünk. Ellenkezőleg, a program feltételezi, hogy azt a fajt, amelyhez Bakke tartozik, jóllehet tévesen, de igen széles körben más fajoknál magasabb rendűnek gondolják.
Régebben adott esetben volt értelme arról beszélni, hogy egy elutasított fekete vagy zsidó pályázót „feláldoztak” a vallása vagy faji hovatartozása miatt, s ez azt jelentette, hogy az illető elutasítását önmagában tartották kívánatosnak, nem pedig azért, mert ezzel olyan ügyet igyekeztek előmozdítani, amelyre mind ő, mind a társadalom többi tagja egyaránt büszke lehet. Allan Bakke-ről azonban csak a szó felettébb erőszakolt értelmében állíthatjuk, hogy faji hovatartozása miatt „feláldozták”, s ugyanebben az erőszakolt értelemben azt is mondhatjuk, hogy Bakke-t „feláldozták” az intelligenciaszintje miatt, hiszen ha okosabb lenne, akkor felvették volna az egyetemre. De sem az egyik, sem a másik adottság mérlegelésekor nem előítélet vezette az egyetemet, amikor Bakke elutasítása mellett döntött, hanem az orvosképzésben rendelkezésre álló korlátozott források racionális elosztásának igénye.
Ellenvetésképp felmerülhet, hogy ez a megkülönböztetés túlságosan is finom, s ha korábban a faji besorolást ártalmas szándékok érdekében alkalmazták, márpedig ez ma is ugyanúgy megtörténhet, akkor mindenkinek nyilvánvaló joga van arra, hogy faji besorolást soha senki ne alkalmazzon. Ez a jól ismert érv az egyszerűség lusta erényére apellál. Feltételezi, hogy ha egy határvonalat nehéz meghúzni, s ha meghúzzuk, nehéz lenne konkrét kérdésekben alkalmazni, akkor bölcsebb nem is kísérletezni vele. Jóllehet egyes esetekben valóban bölcs dolog így határozni, ezek kizárólag olyan esetek lehetnek, amikor ez a döntés jelentős értékeket nem veszélyeztet. Márpedig ha ma a faji szempontokat érvényesítő felvételi programok jelentik az egyetlen valódi esélyt arra, hogy növekedjen a jól képzett fekete és más kisebbségekhez tartozó orvosok száma a szakmában, akkor szükségképp számottevő veszteséggel jár, ha nem hagyjuk, hogy az orvosi fakultások szabad belátásuk szerint alkalmazzák ezeket a programokat. Ezzel lemondanánk arról a lehetőségről, hogy felvegyük a küzdelmet egy létező és nyilvánvaló igazságtalanság ellen csak azért, hogy vélhetően szükségtelen védelmet biztosítsunk magunknak olyan feltételezett jogtalanságokkal szemben, amelyeket más eszközökkel is megakadályozhatunk. S ezek a jogtalanságok egyetlen esetben sem lehetnek olyan súlyosak, mint az az igazságtalanság, aminek orvoslásáról cserébe lemondanánk.
Összefoglalva az elmondottakat: megvizsgáltunk három gyakran hangoztatott állítást, amelyek mindegyikéről igen széles körben úgy tartják, hogy olyan alkotmányos jogot fogalmaz meg, amely felhatalmazza Bakke-t arra, hogy leállíttassa a pozitív megkülönböztetésen alapuló kisebbségi programokat, függetlenül attól, hogy ezek a programok mennyire szükségesek vagy hatékonyak. Alaposabban szemügyre véve ezeket az állításokat azt találjuk, hogy valójában csupán egyetlen valóban fontos alapelvet írnak körül. Ez az alapelv kimondja, hogy társadalmunkban senki nem szenvedhet hátrányt amiatt, mert olyan csoport tagja, amelyet mint csoportot más csoportoknál kevésbé tiszteletre méltónak tartanak. Ugyanennek az elvnek különböző aspektusaira gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy az egyéneket érdemeik alapján, illetve egyénekként kell megítélni, s hogy semmiféle hátrány nem érheti őket faji hovatartozásuk miatt. De ugyanennek az alapvető elvnek a szellemében határozták meg azokat a célokat is, amelyeket a kisebbségi programok szolgálni hivatottak. Ez az elv semmiféle jogalapot nem nyújt azoknak, akik Bakke-hoz hasonlóan úgy vélik, hogy saját egyéni érdekeik ellentétesek ezekkel a célokkal.
Mindig sajnálatos, ha bármely polgár kilátásait egy új és általánosabb megfontolások érdekében végrehajtott program meghiúsítja. Sajnálatos például, amikor kicsi és jól bejáratott üzleti vállalkozások mennek tönkre azért, mert valahol új és jobb utakat építenek, márpedig hasonló programok során nagyobb befektetések vesznek kárba, mint Bakke esetében. Ezeknek az embereknek célprogramok nélkül is jóval több okuk van azt remélni, hogy vállalkozásaik fennmaradnak, mint Bakke-nak volt arra, hogy harminchárom éves korában felveszik a davisi orvosi fakultásra.
A kisebbségi program természetesen nem feltételezi, hogy Bakke-t bármilyen mértékben egyéni vagy kollektív felelősség terhelné az Egyesült Államokban kialakult faji igazságtalanságért, vagy hogy a program keretében felvett fekete hallgatóknál kevésbé lenne jogosult a mindenkit megillető figyelemre és tiszteletre. Bakke-t csalódás érte, s csalódása miatt kijár neki az együttérzés, mint ahogy kijár ez az együttérzés minden csalódott jelentkezőnek, még akkor is, ha Bakke-nál sokkal rosszabb eredményt ért, s semmilyen körülmények között nem vették volna fel a karra. Ezeknek a pályázóknak azért kellett csalódást okozni, mert az orvosi egyetemeken rendelkezésre álló helyek rendkívül szűkös forrásnak számítanak, amelyet úgy kell felhasználni, hogy pontosan azt nyújtsuk az általánosabb értelemben vett társadalomnak, amire annak a leginkább szüksége van. Nem Bakke hibája, hogy a faji igazságtalanság megszüntetése ma különösen fontos igény az Egyesült Államokban, de nincs joga megakadályozni, hogy alkalmazzuk azokat az eszközöket, amelyek a legnagyobb szolgálatot tehetik az igazságosság helyreállításában.
(fordította: Harkányi András)
In. Ronald Dworkin: A matter of principle Harvard University Press, 1992.