Az elmúlt hónapokban erőteljes konzervatív fordulat következett be a magyar kormány egyházpolitikájában. A baloldali és liberális politikusok, értelmiségiek többsége azonban mégsem kéri számon a nyilvánosság előtt az egyházpolitikával kapcsolatos polgári demokratikus értékeket: magatartásukat a belefáradt hallgatás jellemzi.
Az ideológiai alapon álló jobboldal eközben erőteljes kampányt folytat azért, hogy előtérbe helyezze a történelmi egyházak érdekeit, mégpedig arra hivatkozva, hogy a kormánypolitika „egyházellenes”, „ellenséges hangulat veszi körül az egyházakat”. Újabban már Csurka is kezdi felvállalni az egyház védelmezőjének szerepét. Mi az oka annak a csendnek, amely közéletünkben az egyház és az állam elválasztásának az általános emberi szabadságjogok érvényesülését is érintő kérdését körülveszi?
Természetesen igaz, hogy az egyházak fontos társadalmi szerepet töltenek be, erkölcsi és szellemi küldetésük senki előtt nem kétséges. A vita azonban nem is ezt érinti, hanem támogatásuk rendszerét és mennyiségét.
Igaz, mondják, most „gazdasági korszak” van, az embereket kevésbé érdeklik az elvi kérdések. Nos, ha ez így van, miért nem hördült föl a közvélemény annak idején mondjuk azon, hogy a Bokros-csomag megszorító intézkedései egyedül az egyházaknak szánt költségvetési tételeket nem érintették? Miközben sokan – a „keresztény” pártokkal az élen – a családi pótlék vagy a gyes korlátozása miatt a pénzügyminiszter fejét követelték, miért nem kérdezte meg senki sem, hogy a kormány miért nem von el hasonló arányban pénzt az egyházak támogatásából? Miért követelnek a kormányt az intézkedéseiért családellenességgel vádoló egyházak egyre többet az adófizetők, azaz a családok pénzéből, ahelyett hogy ők maguk ajánlanák fel: a szűkölködők nehézségeinek enyhítése érdekében elfogadnák sokmilliárdos támogatásuk korlátozását? Mert így nem képmutatás az egész?
Miközben az ingatlanrendezésre fordított évi négymilliárd forinton kívül a felekezetek – elsősorban a négy történelmi egyház – mintegy tízmilliárd forinthoz jutnak évente (nem számolva az olyan tulajdonképpeni támogatásokat, mint amilyen például a közszolgálati televízió által elkészített vallási műsorok költsége), továbbá egyéb rendkívüli százmilliós nagyságrendű céltámogatásokhoz – miközben tehát ez még mind nem elég, a családi pótlék korlátozása a tervek szerint mindössze hat és fél milliárd, a gyes korlátozása hárommilliárd forintos évi megtakarítást igér. Ami pedig a nyilvánosság kontrollját képviselő sajtó magatartását illeti: míg az egykori pénzügyminiszter tizenhatmilliós, egyébként jogos végkielégítése országos felzúdulást eredményezett – napokon át az egész média ezt közvetítette –, a fenti jelenség miért nem váltott ki mind a mai napig hasonló reakciót?
Kezelhető-e egyáltalán a vallás állami szolgáltatásként? Az egyházak működésére biztosított állami támogatás hasonló nagyságú, mint a bíróságok fenntartási költségei. Utóbbi egy egész államhatalmi ág, aminek működési elégtelenségeire mindenki panaszkodik. Nem az lenne a dolga az államnak, hogy inkább ezt a területet erősítse, minthogy adónkat is eredetileg ezért fizetjük be? Vagy a szocialista-liberális kormánypártok szakavatott vezetőit nekünk, egyszerű polgároknak kellene újra emlékeztetnünk arra, hogy nem helyes, ha egy plurális államban ideológiai szervezetek támogatására az adófizetők pénzét vonják el a megkérdezésük nélkül, mégpedig ilyen mennyiségben? Hogy a közhatalom elfogulatlansága csak akkor garantált, ha nem kerülhet semmiféle ideológiai szervezet hatása alá? S hogy eredetileg mi erre szavaztunk a választásokon?
Egykoron az SZDSZ programja e kérdésre többé-kevésbé megnyugtató választ dolgozott ki: a polgárok személyi jövedelemadójuk bizonyos százalékával kapcsolatban nyilatkozhatnak majd, melyik egyházat kívánják támogatni. Jóllehet az SZDSZ és az MSZP közötti koalíciós megállapodás nem azonos az SZDSZ programjával, a kormány mostani tevékenysége eltér még az előbbitől is, mégpedig erőteljesen negatív irányban. Ezt különösen az úgynevezett „osztrák modell” újabban hallható felemlegetése és az adóirányítás ügyének folyamatos halogatása mutatja. Az „osztrák modell” lényege az, hogy az egyházak lemondanak egykor államosított javaik egy részéről (földbirtokok), de ennek fejében az állam rendszeres éves támogatásban részesíti őket. Ez szöges ellenkezője az eredeti kormányprogramnak, s amikor ez az elv, tudniillik a kárpótlás elve megjelent az egyháziingatlan-törvényben, az Alkotmánybíróság azonnal megsemmisítette a paragrafust, mivel alkotmányellenes lenne az egyházakat ilyen kárpótlásban részesíteni, miközben a társadalom más szervezetei, de egyénei sem részesülnek hasonlóban.
A másik említett ügyben, az adóirányítás kérdésében ugyan történt minimális előrelépés, amikor néhány képviselő módosító indítványt nyújtott be az szja-törvény tárgyalásakor, amely szerint az szja egy százalékát irányíthatja az adózó a fentebb vázolt módon – az eljárás és a címzettek körének meghatározását azonban ismét későbbre halasztották. Elgondolkodtató, hogy még ez a kormányprogram részét képező indítvány sem a kormány, hanem csak egyes képviselők részéről vetődött fel.
Szintén különös jel volt az elmúlt hónapokban az, hogy az egyházzal kapcsolatos ügyeket átemelték a Művelődési Minisztérium hatásköréből a Miniszterelnöki Hivatalba, ahol is önálló egyházügyi államtitkárság jött létre a négy történelmi egyház kérésére. Határozottabban fogalmazva: vajon nem arról van-e szó, hogy miután az SZDSZ-es minisztert (és magát az SZDSZ-t mint koalíciós partnert) a lehető leghevesebb támadásokkal sem sikerült a „keresztény” pártoknak eltávolítaniuk ebből – az ellenreformáció óta főként a katolikus egyház számára – kulcsfontosságú pozícióból, második megoldásként az egyházi ügyeket kellett kiemelni az esetleges szabadelvű befolyás alól, és az „engedelmesebb” szocialista miniszterelnök hatáskörébe vonni? Ennek az államtitkárságnak a felállításával újra életre kelt a Németh- majd az Antall-kormány által üzemeltetett, az új kormány hivatalba lépésekor éppen problematikus volta miatt eltörölt állami egyházügyi struktúra. „Az egyházi ügyek ezzel… a szakmai felügyelet alól politikai felügyelet alá kerülnek… – állapította meg a parlamenti vitában Mészáros István László –, s az egyházpolitika ismét misztikussá válik” (MH, 1996. márc. 12.), továbbá „…egymásra találtak azok az egyházi és állami vezetők, akik politikai befolyásuk növelésében és a nyilvánosságot kizáró osztozkodásban érdekeltek” (Népszabadság, márc. 12.).
A döntéshozatal tehát a miniszterelnök szűk körébe tartozó néhány személy hatáskörébe került. Az új művelődési miniszter is pragmatikus politikus hírében áll, aki szemlátomást kerüli azokat a nyilvános konfliktusokat, amelyek személye népszerűségét csökkenthetnék – ám e visszahúzódó magatartása miatt minimálisra csökkent a kisebbik koalíciós párt befolyása az egyházügyek irányítása területén: eredeti programja még annyira sem érvényesülhet, mint eddig.
A kommunista puha diktatúra éveiben szövetség állt fenn a pártállam és a történelmi egyházak között, s az állam a klérus érdekeit védelmezte az egyház belső ellenzékével szemben is (pl. a bázisközösségek esetében). A most, immár „demokratikus alapokon” formálódó hasonló jellegű szövetség ráadásul a katolikus egyházon belüli ellentétet is elmélyítheti: az alsópapság egyes csoportjai ugyanis júdáspénzen megvett előnynek fogják tekinteni a felsőpapság szövetségét a szocialista-liberális koalícióval, s ez az alsópapságot a szélsőséges mozgalmak felé sodorja (miként az látható volt a Bazilika előtti Csurka-tüntetésen, s miként annak idején Istóczy mozgalmában is történt). Ez a szövetségkeresés tehát nem váltja valóra a szocialisták számításait sem, mert a vallásos embereket erőteljesebben befolyásolja az alsópapság, mint a felső.
Mindezek közepette miniszterelnökünk váratlanul Rómába utazott egy, a Vatikánnal kötendő konkordátum ügyében. Ez annak a lehetőségét vetíti előre, hogy az egyik felekezetre olyan rendelkezések vonatkoznak majd, amelyek a többire nem, lehetetlenné téve ezáltal a felekezetek törvény előtti egyenlőségének valódi megvalósulását; hiszen az egyik felekezet érdekei így egy „állam” érdekeiként jelentkeznének a törvényhozásban. A miniszterelnök valóban a tűzzel játszik, hiszen – míg a magyar kormány csak egyes részmegállapodásokra koncentrál – a katolikus állam konkordátumot csak akkor köt, ha az minden számára fontos területet (abortusz stb.) érint.
Horn Gyula ezután március második felében a négy történelmi egyház vezetőjével találkozva ígéretet tett az elkövetkezendő tizenöt évben százmilliárd forint pénzbeli juttatásra egyházi ingatlanrendezés címén. A vallásellenesség vádjával megfélemlített kormány és feje mintha mindent elkövetne annak érdekében, hogy megmeneküljön e lelki dresszúrától. Valóban a megfélemlítésnek kellene irányítania az ország életét?
Hogyan is született a százmilliárd forintnyi támogatás ötlete? Erről már a Miniszterelnöki Hivatal új, egyházügyi államtitkára, Platthy Iván tájékoztatta az újságírókat, aki 1989 óta kulcsfigurája, afféle „szürke eminenciása” az egyházpolitikának. Az összesen visszaigényelt hatezer ingatlanból eddig kétezret adtak vissza, ennek 80 százalékát természetben, 20 százalékát pedig pénzben. A hátralévő négyezer ingatlannak azonban az egyházak csak 40 százalékát kérik vissza természetben, a többi 60 százalékot pénzben – holott a pénzbeli támogatás lehetősége az eredeti törvényben csak mintegy kivételként szerepel. Így áll tehát elő a plusz százmilliárd forintos végösszeg. A sajtótájékoztatón a négy történelmi egyház képviselői kijelentették: továbbra is nemkívánatosnak tartják az állampolgárok személyi jövedelemadójának bizonyos hányadából fedezni a támogatást. „Véleményünket magyar állampolgárok milliói, a hívő magyarok álláspontjaként mondtuk el”, hangsúlyozták. Ezen a ponton azonban felmerül az a kérdés: az állampolgárok akarata Magyarországon a képviseleti demokrácián vagy a nem demokratikusan választott és nem mérhető „milliókat” nem is biztos, hogy „képviselő” főpapságon keresztül érvényesül-e a törvényhozásban? Ez azonban már nem elvi kérdés – hiszen ez az érvelés immáron erőteljesen befolyásolja a törvényalkotást.
Mindeközben a Marketing Centrum Országos Piackutató Intézet ez év márciusi felmérése szerint a rendszeresen templomba járók 71 százaléka van azon a véleményen, hogy az egyházakat a hívők adományaiból és adóiból kell fenntartani. (Milyen fejmosást fognak ezek kapni a plébános úrtól…?!)
Az egyházak azzal érvelnek, hogy „a katolikus egyház nemcsak a hívő embereket akarja szolgálni, hanem az egész magyar társadalmat is…” (Ternyák Csaba püspök, MH, ápr. 6.), s ezért jogosult az állami finanszírozásra. Más megfogalmazásban: „szerepükből adódóan ellátnak olyan feladatokat, mint az állam vagy az önkormányzat, nem a hitéletről van itt szó tehát… és rájuk is vonatkozik minden olyan törvény, mint akik ugyanazt a feladatot látják el. Ez lehet oktatás, kultúra, szociális, bármi… hiszen az egyház… bármilyen tevékenységet végezhet, amit az állam, kivéve, amit az állam magának tart fenn…”, fejtette ki Platthy Iván az említett sajtótájékoztatón.
E logika szerint tehát: mivel a felekezetek állami feladatokat vállalnak, állami támogatásban is kell részesülniük. Nem is lenne ez baj, ha ezzel nem mondanánk ki gyakorlatilag azt is, hogy a klérus egyszersmind állami köztisztviselővé válik. S ez sem lenne probléma, ha ezzel az egyház nem ékelődne be mint állam az államba. No de ez sem számítana, ha ezzel nem szűnne meg mindjárt az állam ideológiai semlegessége és az egyház és az állam elválasztása. És ez sem lenne lényeges, ha nem szeretnénk szabad országban élni. A fenti érvelésben ugyanis ott a csúsztatás, hogy úgy állítják be az oktatásban, a szociális intézményekben stb. való részvételt, hogy „nem a hitéletről van itt szó”. De azt remélhetőleg senki sem gondolja komolyan, hogy ezek majd világnézetileg el nem kötelezett és ideológiamentes állami intézmények lesznek! Ha viszont nem lesznek azok, akkor durva csúsztatás az állami funkció ilyetén kisajátítását így beállítani. Márpedig ha ezeknek az intézményeknek a támogatása az adófizetők pénzéből, megkérdezésük nélkül történik, akkor nem valósult meg sem az egyház és az állam elválasztásának elve, sem pedig a Magyar Köztársaság Alkotmánya.
Ennek ellenére a parlament emberi jogi, vallásügyi és kisebbségi bizottságának elnöke, Gellért Kis Gábor, a bizottságának nevet adó mindhárom területet illetően nem kis érzéketlenségről téve tanúságot imigyen tett hitet a paternalista újraelosztó állam koncepciója mellett: Jelképes, de jelképességében is nagyon fontos eleme ennek, hogy a törvény maga reprezentálja, hogy ez az állami támogatás nem jótékonykodás, hanem igenis egyfajta jóvátétel, egyfajta elismerése annak, hogy az egyházak közfeladatot látnak el…” A jóvátétel kérdésével kapcsolatban már megjegyeztük, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek ítélte az egyházak finanszírozásának a kárpótlás elvével való megalapozását, ugyanis „ha… mint kárpótlási szabályt tekintjük, ésszerű indokát kellene adni annak, hogy a hasonló tulajdoni kárt szenvedett jogi személyek és más szervezetek közül miért az egyházak részesülnek kárpótlásban…” [4/1993 (II. 12.) alkotmánybírósági határozat, Indoklás, C) III.]. Ezért „alapelv tehát a funkcionalitás, vagyis az egyházi feladatok ellátásához szükséges működőképesség elemi feltételeinek megteremtése” (1991. évi XXXII. törvény, Általános indoklás). Ez azonban újabb súlyos kérdést vet fel: ha az egyházi ingatlanok kérdése nem a kárpótlás elve, hanem az elemi működőképesség elve szerint terheli meg az államkasszát, akkor „felmerül, hogy a vallások (felekezetek) egyenjogúsága… indokolná: a korábban államosított tulajdonnal nem rendelkező vallási szervezetek is ingyenesen kapjanak ingatlant. E kérdést a javaslat nem vonja szabályozási körébe…” (ugyanott, kiemelés tőlem).
Az egyházirányítás egyértelműen konzervatív fordulatát jelzi az a tény is, hogy a kárpótlás elvének kidolgozásakor a II. világháború előtti katolikus országot és az egyház abban betöltött szerepét tekintenék kiindulópontnak. Ezzel szemben nagyon súlyos ellenvetéseket lehet tenni. A Horthy-rendszerben a katolikus egyház feudális alapokon álló félfasiszta-féldemokratikus egyházpolitikát folytatott, melyet már akkor is csak diktatórikus eszközökkel lehetett fenntartani. Kíméletlenül üldözték és elfojtották a kisegyházakat és minden keresztény reformtörekvést, amelyek éppen emiatt nem is tehettek szert most visszaigényelhető vagyonra. Ezt a képet még tovább bonyolítja az, hogy az elmúlt ötven évben a magyar vallási élet megosztottabb és sokszínűbb lett, és a szekularizáció is megerősödött. Ez utóbbiért a jobboldal a kommunistákat hibáztatja – holott a nyugati társadalmakban ugyanez a folyamat ehhez hasonlóan, sőt még erőteljesebben lezajlott. Persze természetes, hogy a jobboldali pártok támogatják a kárpótlás említett elvének érvényesülését, abban a reményben, hogy támogatottságuk ezzel egyenes arányban növekedne. Valójában azonban az ilyen rendszerű támogatás a történelmi egyházakat messze a rájuk irányuló társadalmi igény felett finanszírozná, és alapot teremtene ideológiai túlsúlyuk kialakulásához.
E legfrissebb kárpótlási koncepció Gellért Kis Gábor megfogalmazása szerint „magában hordozza annak a lehetőségét, hogy az egyházak idővel gazdaságilag önállósuljanak. Ezt nagyon nehéz időben meghatározni, minimálisan húsz, maximálisan negyven esztendőben gondoljuk.” De hiszen ez egy egész korszak! Ez a megoldás körülbelül annyira „ideiglenes” és „átmeneti”, mint a kommunista diktatúra négy évtizede volt, amelynek gazdasági struktúráját másfél parlamenti ciklus alatt sem sikerült még lebontanunk. (Összehasonlításképpen megemlíthetjük, hogy Olaszországban a tartalmilag ugyanilyen jellegű átállás átmeneti ideje három év volt.) Ki ne tudná, hogy az elkövetkezendő tizenöt évben a „rendes” támogatáson kívül nyújtani kívánt százmilliárdos kárpótlási tétel – meg ami még közben adódik –, plusz egy még huszonöt évre megnyújtott lassú „átalakulás” miféle bebetonozását jelentené e már most, a kezdet kezdetén is annyira intoleráns és antidemokratikus módszereket használó érdekcsoportnak?! Negyven év, az egy ember életének java része, egész generáció. Milyen alapon lehet a mi, az én generációmat arra kényszeríteni, hogy egész életét egy alkotmány- és demokráciaellenes módon működő államban élje le, mindvégig a saját pénzéből finanszírozva és mesterségesen felhízlalva egy meggyőződésével esetleg homlokegyenest ellentétes ideológiát képviselő szervezetet, hogy e félszabadságban leélt élete végeztével unokáira hagyhassa azt?! És ki olyan naiv, hogy ne tudná: ennek a rendszernek a lebontásához újabb „rendszerváltásra” lenne majd szükség. Miközben az állampárti és állam-szakszervezeti rendszer lebontása a közhatalom semlegességének ügyét szolgálja, kinek jó, ha létrejön egy államegyházi elemeket tartalmazó rendszer? A rendszerváltás lényege ugyanis az, hogy nem elég csak az állampárti rendszert lebontani, hanem egyúttal egy elfogulatlan közhatalomnak is létre kéne jönnie. Az újraelosztási mechanizmus működtetése mindenféle területen csábít az ebben rejlő hatalommal való visszaélésre, és különösen nagy ennek a veszélye egy olyan területen, ahol történelmi hagyományai vannak az elvtelen hatalmi alkuknak, a klienspolitikának és a társadalmi érdekekkel cinikusan szembehelyezkedő, korrupt, kéz kezet mos politizálásnak.
Miközben az egyházak állami funkciók felvállalásának hangoztatásával igyekeznek tovább növelni az államháztartáson belül már amúgy is érinthetetlen „szent tehenüket”, a megszorító intézkedésektől érintetlenül maradt támogatásokat, ugyanezek az intézkedések olyan mértékben sújtják a valóban kényszerűen megrövidített állami intézményeket, hogy azok egymás után válnak működésképtelenekké. Miközben a pécsi egyetemen a mennyezet szakad rá a tanárnőre, Budapesten bezár egy klinika, és némelyik egyetemen fűtés és villany nélkül tartják télen az órákat, addig a pilisi hegyekben harangtornyok sokaságával ékesített Makovecz-palota épül, jóllehet egyes bölcsész szakok működésének szakmai szempontokat tükröző állami elismerése (akkreditációja) még hiányzik, a jogi kar működésére pedig csak 1996 őszéig adott ideiglenes engedélyt a minisztérium. Az a híresztelés tehát, amely szerint „az egyházi oktatás jobb, mint az állami” mintegy önmagát beteljesítő jóslatként működve az államháztartásban, lerombolja a funkcionáló állami közoktatást, hogy azután – némi túlzással – ne maradjon már amúgy se más, mint az onnan átcsoportosított pénzekből felvirágoztatott ideológiamentes római katolikus iskolarendszer.
Mihelyt azonban valaki szólni merészel ez ügyben, azonnal a „vallásellenesség” vádjával találja magát szembe. (A közelmúltban történt úgynevezett „vallási” bűncselekményekről, melyekkel kiválóan meg lehetett vádolni a kormánypártokat, a rendőrség sorra derítette ki, hogy nem a vallásellenesség volt az indítékuk.) A polgári társadalomban a vallásszabadság mint emberi jog nemcsak az egyházakhoz, hanem az egyénekhez is kötődik: azaz az egyház mint szervezet kritizálása nem „vallásellenesség”. Tény, hogy a vallásos magyar emberek jelentős része bürokratikus és elidegenedett szervezeteknek tartja az egyházakat, ennyiben tehát egyházellenes, de nem vallásellenes. Érdemes tisztán látnunk végre, hogy a „vallásellenesség” vádja egész egyszerűen a kormányra sem igaz; az azonban bizonyos, hogy a kormánykoalíció munkáját olyan erő befolyásolja, amely pedig nem játszhatna döntő szerepet a szabad parlamentáris demokráciákban; s amelynek a neve egyszerűen csak: politikai megfélemlítés.
Ha az egyház és állam kapcsolatának e kérdései nem rendeződnek megnyugtatóan mostanában, biztos, hogy elkövetkezendő évtizedeinket nem a szabadság légkörében fogjuk leélni.