Még előttünk áll az évszázad eseménye, s ehhez az eseményhez Oroszországnak nagyon is sok köze lesz. Nem elrettentésnek szánom ezt, még kevésbé a mostanság, ezredvég közeledtén egyre szokásosabb apokaliptikus jóslatnak, azzal azonban kénytelenek vagyunk számolni, hogy Oroszország kiszámíthatatlan. Kiszámíthatatlan, de van benne rendszer. Nem azért kiszámíthatatlan, mert az oroszok olyan különleges fajták, hanem azért, mert Oroszországban hiányzik mindaz, ami más, „normális” országokban kiszámíthatóvá teszi az életet. Hiányzik maga a polgári, a civilmentalitás, azok a mechanizmusok, amelyek ezt a civil társadalmat szerveznék, hiányzik valamiféle egészséges rétegződés a társadalomban, hiányzik az egészséges mozgás egyes csoportok közt. Ha egy nyugati országban az ember belép egy sötét szobába, mi sem természetesebb, hogy odamegy a kapcsolóhoz, és a villany felgyullad. Oroszországban ez egészen másképp van. Odalép az ember a kapcsolóhoz, felkapcsolja, a villany azonban nem gyullad ki. Vagy nem ott és nem akkor, amikor az ember épp szeretné. Ez óriási különbség. Oroszországban egy külföldi nem győz csodálkozni, mi az, hogy az emberek hónapszámra nem kapnak fizetést, mégsem tör ki lázadás, nem tiltakoznak, nem ostromolják meg a Kremlet. Holott arról van szó, hogy az oroszok máskor, másképp fejezik ki az elégedetlenségüket. Még keményebb, még kegyetlenebb formában, mintha zászlókkal a kezükben megrohamoznák a Kremlet. Nem rohamozzák meg, sőt épp ellenkezőleg: egyre jobban és jobban eltávolodnak tőle. És hosszú távon ez végzetesebb következményekkel jár, mintha fognák a Molotov-koktélokat, és belevágnák Jelcin dolgozószobájába. Abszolút nem érdekli őket a Kreml. Az mondják: ha titeket nem izgat, mi van velünk, akkor mi is fütyülünk rátok. Ha ti el vagytok foglalva a magatok pénzügyeivel, mi is csinálunk magunknak: pénzt is, ha kell. És ez nem vicc: az Urálban már ki is bocsátották saját pénzüket. Ez a szakadás a politikai elit és a polgárok között különösen végzetes lehet az ország jövője szempontjából.
Oroszország azonban legfőképp azért kiszámíthatatlan, mert átalakulásának iránya nem tárgya a tényleges politikai vitáknak. Nem tudni, merre halad Oroszország. Az biztos: a kommunista ideológia teljes egészében összeomlott. De megszűnt-e mindenféle totalitárius rendszer előfeltétele és alapja? Nem, nem szűnt meg. Léteznek ugyan a demokrácia nagyon határozott elemei. Szólásszabadság van, van gyülekezési szabadság, van törvényes parlament, volt elnökválasztás, vannak pártok, választójog. Igaz, ez voltaképp mind Gorbacsovnak köszönhető, Jelcin érdeme annyi, hogy nem törölte el. Igaz, Gorbacsov is csupán engedélyezte az alapvető szabadságjogokat: nem elindította, nem megteremtette, csupán engedélyezte ezt a folyamatot, rátette az SZKP KB pecsétjét: mehet. Ezen kívül azonban az égadta világon semmiféle elképzelése nem volt, mit lehetne kezdeni ezzel a szabadsággal. Minden folyt úgy, ahogy folyhatott egy olyan országban, ahol hetven évig senki nem olvashatott semmit brossurán kívül, nem vitatta meg saját élete kérdéseit, ahol semmi hagyománya nem volt a civil ügyek intézésének. De magához a demokráciához mint rendszerhez egy szikrányit sem kerültünk közelebb 1991 óta. Sőt, amikor 1993-ban elfogadtuk a hipertotalitárius új orosz alkotmányt, környezetünk még afelett is szemet hunyt, hogy alig egy órával az urnák lezárása után már ki is hirdették az új alaptörvényt, holott ennyi idő alatt egy ekkora országban meg se lehet kezdeni a szavazatok összeszámolását. Alkotmányos válságnak kellett volna kirobbannia már a kezdet kezdetén.
Most, 1996 nyarán Jelcinnek lett volna lehetősége arra, hogy határozott irányt adjon Oroszországnak. Akkora politikai hatalmat kapott a meglévő erős alkotmányos jogkörhöz, méghozzá olyan egységes akaratnyilvánítás mellett, hogy elég lett volna egy mozdulat a dolgok menetének megváltoztatásához. Oroszország első, igazán törvényesen megválasztott elnöke lett. Ki kellett volna csak mondania: én, Borisz Nyikolajevics Jelcin, befejezem a csecsenföldi háborút. Én, Borisz Nyikolajevics Jelcin, földreformot hirdetek. Megszüntetem a monopóliumokat. A magántulajdont mindenekfölöttivé teszem. A kormányt megtisztítom a bűnözőktől. Igazi decentralizációt hajtok végre az államirányításban, igazi jogköröket adok a régióknak. Én, Borisz Nyikolajevics Jelcin, igazi föderációt hozok létre. Én magam ellenőrzöm, hogy halad a bírósági reform.
Azt kellett volna csupán tennie, amiért megválasztották. Élnie a hatalmával. De semmi ilyesmi nem történt. Pedig megválasztásával tökéletesen tiszta helyzet jön létre: most már nem mondhatja, hogy szorongatják a kommunisták, hogy keresztbe tesznek neki mindenféle Ruckojok, Haszbulatovok, nem mondhatja, hogy akadályozza a környezete, hisz ő maga számolta fel a hű testőröket, s ugyanazzal a mozdulattal, amivel maga mellé emelte, a megfelelő pillanatban dobta is Lebegyet. Sokan azzal védik: a közelébe férkőzők eltitkolják előle a problémákat, nehogy felizgassa magát – badarság: Jelcin mindig tudja, amit tudni akar. Uralja ő a környezetét. Csubajsz ugyan hathat rá, Csernomirgyin, Luzskov, netán a kedves lánya befolyásolhatja, de a politikai hatalom fő kérdéseit ő maga dönti el. Maga építi a hatalmi viszonyokat, a hatalmi szerkezetet, a hatalmi elveket. Ezt a jogot mindig és mindenkor magának tartotta és tartja fönn. Csak az ebből következő politikai felelősséget nem vállalta és nem vállalja sosem.
Emlékezzünk vissza, nyáron, mindjárt megválasztása után, a maga szokásos bizantinus módján létrehozott egy bonyolult, háromfejű irányítási rendszert, amelynek rései közön szépen eltűnhet minden felelősség. Mindjárt megválasztása után három kormány lépett működésbe: Csernomirgyin kormánya (mely minden kozmetikázás ellenére is maradt, amilyen volt), Csubajszé (aki nem Jelcin meghosszabbított keze, hanem önálló életet élő feje, de nem önálló test) és Lebegyé (aki önálló testet is akart a fejhez, ezért kellett repülnie, de bármikor kéznél van helyette Luzskov, a moszkvai főpolgármester). Ez a három „kormány” aztán rögtön az elnökválasztás után ontotta az ukázokat, rendeleteket, rendbe szedte a maga klánjait, megkezdődött a befolyási övezetek és monopóliumok újrafelosztása, megkezdődön az idegen elemek kiszorítása, röpködtek a kompromittáló anyagok, lejáratások, kölcsönös korrumpálások.
Mert Jelcin nem elnököl Oroszországban. Nem túlhatalma van, épp ellenkezőleg: azokat az elnöki jogokat sem gyakorolja, ott, ahol az szükséges lenne, amelyeket az alkotmány biztosít neki. És hangsúlyozom: betegségének mindehhez semmi köze. A történelmi lehetőség elmulasztását még egy szívműtét se mentheti. Nem a fizikai erő, hanem a politikai szándék hiányzott belőle, hogy kulcsfontosságú lépéseket megtegyen. Politikai szemlélete miatt nem képes vállalni annak a politikai és történelmi felelősségét, hogy már nem holmi KB-titkár, hanem Oroszország törvényesen megválasztott elnöke. Nem tud Oroszország modern elnöke lenni. Tényleges, a mai helyzetnek megfelelő, modern elnöke – nem pedig elaggott, remegő kezű atyuskája.
A mai orosz helyzet nagy drámája az, hogy Oroszország olyan elnököt választott, akinek már megválasztása, sőt jelölése pillanatában lejárt az ideje. Akinek már nincs történelmi perspektívája. Pedig ezen a választáson az orosz emberek tényleg meg akarták változtatni az életüket. A jövőjüket. Halálosan komolyan vették a demokratikus procedúrákat, tényleg elhitték, hogy működik ez a rendszer, tényleg elmentek szavazni. Leszavazták a kommunistákat, leszavazták Zjuganovot – annak ellenére, hogy végül is csak Jelcint választhatták helyette. De megválasztották Jelcint, az általa kirobbantón, tömeggyilkossággal felérő háború ellenére, a hároméves egy helyben topogás ellenére is. Jelcin – jelcinsége ellenére is győzött. A szavazók nem elemezgetik a mögötte kialakult bizantinus rendszert, nem is néznek mögé: nem ez a dolguk. Ők élni akarnak – ezért szavaztak NEM-mel a kommunistákra. A kommunizmus minden formájára. A tragikus vétség azonban az, hogy miközben NEM-mel szavaztak a kommunistákra, az IGEN szavazatot nem a demokrácia kapta, hanem az általános korrupció. A demokrácia helyett a korrupció győzött. Sőt: a korrupció győzte le a kommunistákat is, a demokratákat is. Ez az oroszok tragédiája: demokráciát akartak, s korrupciót kaptak helyette.
Márpedig Oroszországban a korrupció nem egyéni, nem egyszerű kriminológiai ügy, hanem gazdasági és politikai kategória. Olyannyira strukturális része az államirányításnak és politikai döntéshozatalnak, hogy már nem az a kérdés, lehet-e egy nem korrumpált minisztert találni, hanem hogy a korrupciót áttörve keresztül lehet-e vinni valamiféle gazdasági reformot, politikai változtatást. Az a tapasztalatom: nem lehet. Nem érdemes a szövetségi költségvetésről vitát nyitni, úgysem hajtják végre. Nem érdemes költségvetési pénzt hivatalos úton valamilyen címre elindítani, úgysem ér oda. S az, hogy a csecsenföldi háború és a korrupció hogyan függ össze, még a vak is látja.
Egy bizonyos: a rendszerszerűvé vált korrupció nyomában támadó kiábrándulás még tovább mélyíti a szakadékot a hatalmon lévő politikai elit és a szavazópolgárok között.
A jelenlegi orosz rendszer megértéséhez nagyon fontos látni, hogy az teljesen nélkülöz minden ideológiát. A most hatalmon lévők nem vörösök, nem barnák, nem zöldek, nem jobboldaliak, nem baloldaliak, nem konzervatívak, nem labouristák, egész egyszerűen – szeretik a pénzt és a hatalmat. A világ legelemibb módján az önzés irányítja őket: csak saját és külön csoportérdekeik nevében tesznek bármit is. Csak saját és csoportérdekeik érvényesítéséhez kell nekik a politikai hatalom.
Igaz ez a kommunistákra is. A kommunista rendszer végképp összeomlott, azt a bizonyos kommunista kártyát, amivel Jelcin nyert 1996 nyarán, még egyszer nem lehet kijátszani, nem lehet többet a kommunisták visszajövetelével ijesztgetni se az oroszokat, se a Nyugatot, nem lehet több pénzt a Valutaalaptól kicsikarni azzal, hogy ha nem adnak, kommunisták kerülnek hatalomra. Akkor se, ha egyre másra nyerik a helyhatósági választásokat a kommunista páni jelöltek és kerülnek országnyi területek kormányzóságuk alá. Mert ezek a kommunisták sem azok a kommunisták már. Nem, nem javultak meg, félreértés ne essék, csak épp semmiféle ideológia nem érdekli már őket. Ha érdekükben áll, megszavaznak bármit, amit a kormány előterjeszt, ha nem, ők a legvehemensebb ellenzői. Érdemes megnézni, hogyan szavaztak a csecsen háború két éve során.
Oroszországban ma alig van olyan politikai erő, amelyik többé-kevésbé következetesen tisztázott ideológiai elveket vállalva politizálna.
Az amúgy is zilált és szétforgácsolt orosz demokratikus tábort még jobban megosztotta a nyári elnökválasztási harc, a hatmilliós szavazóbázissal rendelkező „Jabloko”-párt meglehetősen egyedül maradt. A konfliktus fő oka az volt, hogy a demokratikus értelmiség mértékadó személyiségeinek egy része feltétel nélkül támogatta Jelcint. Nem szegezték vele szembe, hogy: igen, rád szavazunk, de csak akkor, ha lebontod a monopóliumokat, ha földreformot hirdetsz, ha megtisztítod a kormányt a korrupciótól, ha… Szó nélkül beálltak táncolni mellé, úgy, ahogy ő – meg a stábja – fütyül, s végigkampányolták mellette az egész országot. Alig három hónap alatt a semmiből több tucatnyi százalékkal növelték a népszerűségét, ingyen és bérmentve milliószámra ajándékozták neki a szavazatokat, anélkül, hogy ezért a kisujját is mozdítania kellett volna. Ingyen és bérmentve ölébe hullott az elnökség, anélkül, hogy most bárki bármit számon kérhetne rajta. Ez a demokratikus értelmiség történelmi mulasztása: óriási felelősség terheli őket emiatt. Szergej Kovaljovon és körén kívül alig akadt tekintélyes politikus, aki nemet mondott volna Jelcinre is, Zjuganovra is egyaránt, s ezt a véleményt nyíltan vállalta is. Mindenki csak azt szajkózta: Jelcin az egyedüli alternatíva, nincs más választás. Megint bedőltek a szokásos demagógiának: Jelcin a lehető legkisebb rossz, „ez van, ezt kell szeretni”, „más nem adatott meg”, s ebből a kényelmes „ideológiából” kiindulva elpuskázták azt a lehetőséget, ami ebben az első, voltaképp legelső igazi választásban benne volt, azt, hogy az emberek tényleg saját akaratnyilvánításuk lehetőségének tekintették.
A totalitárius rendszernek persze igazából csak akkor lesz vége, ha az ember gazdasági szabadságra tesz szert, ha önálló, individuális módon tevékenykedhet. S ha az orosz gazdaság terepet is nyújt neki ehhez.
Az orosz gazdaságot nem tette tönkre a centralizált tervgazdaság, mint más közép-kelet-európai országot. Nem tehette tönkre, mert eleve ez hozta létre. És ez egészen mást jelent. Minden ízében előre kigondolt, kegyetlen terv szerint építették föl, lentről fölfelé haladva, kicentizve minden elemét. Négy olyan fontos sajátossága volt, ami mind a mai napig gúzsba köti az orosz gazdaságot: a szándékos túlmonopolizáltság, törvényi szabályozás helyett bürokratikus-ideologikus utasítgatás, a nyilvános ellenőrzés lehetőségének teljes kizárása, végül: a pénz mint „intézmény” teljes kikapcsolása. Ha valahol, itt aztán betű szerint megvalósították a lenini utópiát: olyan legyen a szovjet gazdaság, mint egy nagy gyár. Hát olyan is lett.
1991–92 nagy kérdése az volt, mit lehet kezdeni ezzel a túlmonopolizált, minden törvényi szabályozás, nyilvános ellenőrzés, pénzügyi rendszer nélkül működő nagy szovjet „fábrikával”? Azzal nagyjából minden magára valamit is adó közgazdász egyetértett, hogy az orosz reform fő elve: a liberalizálás kell legyen. Csak épp az nem volt világos, hogyan is történjen a liberalizálás? Két nézet csapott össze. Az egyik álláspont képviselői azt mondták: a kialakult monopólium-rendszert érintetlenül kell hagyni, csak „gazdáiknak” kell szabad kezet adni, azoknak, akiket eddig kötöttek a tervelőírások, tervmutatók, s azt kell mondani nekik: tiétek a gyár, csináljatok, amit akartok. Szabad kezet adni az igazgatóknak, az „igazgatók karának” – ahogy nem kis áhítattal szokták emlegetni a volt szovjet kolhozelnököket és gyárigazgatókat, akik már a hatvanas évek közepén kiharcolták a maguk kis önálló uradalmát, és ezzel végképp szétverték Sztálin nagy és egységes birodalmát. Nem volt ez reform, nem volt ennek átfogó ideológiája, csak épp ki akarták venni a közösből, ami az övék.
A liberalizálás másik útja az lett volna, ha nem a volt szovjet monopóliumigazgatókat szabadítják föl a szovjet gazdaság (amúgy persze értelmetlen) kötöttségeitől, hanem a szovjet gazdaságot szabadítják meg a monopóliumoktól, a mesterségesen kialakított monstrumoktól. De nem ez történt, nem ez a liberalizálási felfogás nyert. Nem a gazdaságot liberalizáltuk, hanem a volt szovjet monopóliumokat engedtük szabadjára. Megszabadultak addigi fékeiktől, elszabadult a pokol.
A szovjet feudalizmusból nem kapitalizmusba, még csak nem is valamiféle vadkapitalizmusba léptünk át, hanem a szó igazi, kegyetlen értelmében vett oligarchikus monopolrezsimbe. Monopóliumot kell szerezni a sajtó fölött, a bankok fölött: ez a politikai hatalom feltétele. A sajtó, a pénz és a politikai hatalom e hármasából fonódott össze a mai orosz rendszer csupasz képlete. Nem kell ide semmiféle ideológia, csak e három monopólium birtoklása. Nem számítanak a morális minőségek sem, nem számít, hogy gonoszak-e vagy sem, csak az a kérdés, belül van-e valaki ezen a bebetonozódott monopóliumrendszeren vagy nincs. S ide nem lehet csak úgy kívülről egy jöttmentnek bekerülni. Most érkezett csak el az igazi „hét bojár uralmának” kora: hét csoport ellenőrzi a gazdasági kulcspozíciókat (GAZPROM, MOSZT-BANK és társaik), a költségvetés kíméletlen lerablásával. Itt élethalálharc folyik. Nem politikai, nem ideológiai érvekkel, egyszerű kompromittáló anyagokkal folyik a hadakozás. Meg fegyverrel is.
Ezen „oligarchikus monopolrendszer” kiépülése számos súlyos következményhez vezet. Olyan abszolút dezideologizált struktúra alakul ki, amelyet csak saját önös monopolérdekeinek a kielégítése foglal le, s mindaz, ami ezen túl van, teljesen hidegen hagyja. Szociális kérdések? Társadalmi problémák? Nem hogy megoldást nem kínál rájuk, még csak meg sem fogalmazza őket. Mindez ugyanis teljesen kívül esik azon a játéktéren, ahol ez a „zárt osztály” a maga meccsét játssza. Ez az egyik tragikus következmény.
A másik: időközben felmorzsolódnak a megszerzett demokratikus értékek is. Sajtószabadság van, persze, mindenki írhat, amit akar, legföljebb lelövik, ha darázsfészekbe nyúl. De a hatalom körein belül az égadta világon semmiféle következményhez nem vezet a legmocskosabb balhé leleplezése sem. A miniszter nem mond le, a képviselő nem adja vissza a mandátumát, sőt: még nagyobb téttel játszik tovább, még inkább megerősítve a közvéleményben azt a tudatot, hogy nem véletlen balesetről, hanem a rendszer lényegéről van szó.
Áldozatául eshet e rezsimnek a másik demokratikus vívmány, a kezdődő többpártrendszer is: a választási és politikai harcokban nem a tiszta politikai pártok, hanem a pénzügyi háttérrel rendelkező érdekcsoportok vesznek részt eséllyel. Nehezíti a helyzetet, hogy nincs törvény a pártról, nincs törvény a párt-finanszírozásról. A pártépítés eleve rendkívül nehéz az SZKP után (a Jabloko” például kizárólag a helyi ügyekkel foglalkozó regionális szervezeteket egyesíti, nincs hierarchia, nincs KB, Politbüro, ez olyannyira rossz emlékű, hogy már a kezdet kezdetén elfelejtettük). Egyelőre csaknem teljesen elveszett annak a lehetősége, hogy legalább háromosztatú legyen a politikai mezőny: az Állami Dumában az ún. „hatalompárttal szemben ugyan ön áll a „kommunista” és „nacionálfasiszta” ellenzék, ez azonban bármikor kész lecsatlakozni a „hatalompárthoz”, ha úgy kívánja érdeke, miközben a demokratikus oppozíciót csupán egy kis frakció (a Jabloko”) képviseli.
A harmadik és legsúlyosabb következmény: ezek az oligarchák hosszú távon leválthatatlanok, ez az oligarchia hosszú távon megdönthetetlen. A tulajdon monopolizálásával párosuló hatalommonopolizálás miatt még személyi váltás is alig lehetséges. Egy-egy oda nem illő elemet kilökhetnek magukból (ld. Lebegy), de a befagyott rendszer lényegén ez mit sem változtat. Ugyanez a rezsim persze, másik oldalról, azt sem engedi, hogy egy-egy személy kiemelkedjen közülük: ebből következően most végül is az egyszemélyi diktatúra nem reális veszély. Tulajdonváltás, személyi váltás jószerivel csak maffiaháborúval történhet.
A jelenlegi oroszországi gazdasági kurzust most minden nyugati gazdasági intézmény és közgazdasági szaktekintély teljes mellszélességgel támogatja. Nulla százalékos infláció? Hát kell ennél szebb eredmény? Hogy több millió ember hónapokig nem kap fizetést? Ugyan, részletkérdés, majd kiügyeskedi valahogy magának a kosztpénzt.
Közben azonban senki sem teszi fel a kérdést: hogy is jön ki ez a nulla százalék? Jó ez az orosz gazdaságnak? Van addig értelme az efféle nulla százalékoknak, amíg nem társul gazdasági egyensúly hozzá? Na, persze, a lázmérőt én is le tudom rázni, és azt mondani a gyerekemnek, hogy ne ordíts, nézd meg, nincs egy szikrányi lázad se. Csak nyugi, semmi pánik. De valójában a vak is látja, hogy ez mesterséges inflációcsökkentés, művi módon nyomják le a számokat, hogy szebb képet mutassunk az IMF előtt. Ez a mutatvány bármely pillanatban robbanásveszélyes helyzetbe csaphat át.
Az ország gazdasági teljesítménye jóval gyengébb, mint az előző évek bármelyikében: a hivatalos adatok szerint is 1996 első 9 hónapjában 8 százalékkal esett vissza az ipari termelés, 6 százalékkal csökkent a GDP értéke (1995-ben mindkét mutató 4 százalékot ért el egész év alatt). A szövetségi költségvetésbe adóként a GDP alig 10 százaléka folyik be, miközben a költségvetési deficit továbbra is a GDP 3 százalékának szintjén van tartva. Az adóztatás teljes egészében zsákutcába jutott, a GAZPROM például nem is titkolja, hogy forgalmának 68 százalékát barterüzletekben bonyolítja, a banki pénzmozgás teljes kikapcsolásával, azaz az adóztatás teljes megkerülésével. Eközben a ’97-re elfogadott költségvetés szerint a kiadások közel egyharmadát (150 trillió rubelt) a honvédelmi és rendfenntartó szervek fenntartására kell fordítani, csökkenteni kell viszont (a GDP 2 százalékára) a központi gazdaságfejlesztési támogatásokat. A deficit pótlására épített belső adósságpiramis – hosszabb számítgatás nélkül lelátható – bármikor fejünkre omolhat. Az Állami Duma azonban mégis ezt a „válságelodázó és adóssághalmozó” költségvetést fogadta el, ahelyett, hogy egyáltalán komolyan szóba hozta volna az általunk javasolt „gazdaságélénkítési reformtervezetet”, melynek egyik sarokpontja a radikális adóreform lenne, a másik a tavaly nagy nehézségek árán keresztülerőszakolt un. „termékmegosztási törvény” érvényesítése, a harmadik a nagy monopóliumok pénzügyeinek nyilvános ellenőrzése (a CíAZPROM bűvészmutatványaival a szövetségi költségvetés kiadásainak 21 százalékát kitevő összeget bújtatnak el), a negyedik pedig a hazai befektetések inspirálása (becslések szerint évi 10 milliárd dolláros nagyságrendben vándorolnak ki feketepénzek az országból).
Van-e ebből a helyzetből kilábalás? Van. A gazdaság terén először is radikális demonopolizálást kell végrehajtani: megszüntetni azt az abszurd helyzetet, hogy a kormány, jelesül a Csernomirgyin-kormány privatizálhatja a GAZPROM-ot (ilyen tulajdonformát aligha ismer a szakirodalom), legfeljebb a gáz, az olaj, a vasút, a fegyvergyártás, az atomerőmű marad állami monopólium, de szoros nyilvános ellenőrzés mellett. A következő lépés: a földtulajdon-reform. Amíg a föld nem lesz adásvétel tárgya, addig elképzelhetetlen a költségvetést egyensúlyba hozni.
Hihetetlenül sok kiaknázatlan lehetőség van az orosz állam decentralizálásában. Oroszország egyre kevésbé mondható ma „alkotmányos” államnak, sokkal inkább „alkudásos” államnak: a központ és a régiók viszonyát olyan különállóik, szerződések szabályozzák, amelyek arra mutatnak, hogy Oroszország államberendezkedése egyre inkább a konföderáció felé mozdul a föderációtól. Ez se lenne baj, ha egyrészt az alku tárgya nem az lenne, hogy a központ és a vidék egymás kárára próbáljon különféle jogokhoz, gazdasági előnyökhöz jutni, másrészt, ha az így létrejövő aszimmetria valóban azt eredményezné, hogy lebomlik a túlzott Moszkva-központúság (az orosz tőke 82 százaléka jelenleg Moszkvában koncentrálódik), de eközben az adót sem felejtik el befizetni. Az aszimmetria fő oka az, hogy csupán 10-12 kormányzóság van az országban, amelyik képes adni, a többi csak kapni szeretne a közös kasszából. A mesterséges, még Sztálin által kifundált, voltaképp katonai körzetekként funkcionáló, ma is érvényes, 89 „szubjektumot” átfogó területi felosztás teljes gazdasági egyenlőtlenséget takar. Ezért legelőször is új területi felosztást kellene végrehajtani: 8-10 nagy egységet kell létrehozni, a természetes határokat figyelembe véve, ezek képeznék a föderáció alapját, természetesen új alkotmány keretében.
Csak egy ilyen generális megoldás vethet véget a Csecsenföld státusáról folyó áldatlan vitának is: Kiléphet Oroszországból? Nem léphet ki? Két hely létezik, ahonnan az ember nem távozhat szabad akaratából: a börtön és a bolondokháza. Akkor mi itt a kérdés? Egy állam egységét nem területi egysége határozza meg, hanem az, hogy az ott élők ennek az államnak a polgáraiként tekintik magukat vagy sem. Persze, ha nem vallják magukat oroszországi állampolgároknak, fegyverrel még akkor is meg lehet szerezni ezt a területet, csak épp akkor nem köztársaság, hanem koncentrációs tábor lesz belőle.
De térjünk vissza a fő kérdésre: mennyire kiszámíthatatlan ma Oroszország? Fenyegeti-e Oroszország Európát, különösképp Közép-Európát? Az, hogy most az összes közép-európai országban a NATO-bővítés az év nagy témája, azt sugallja, hogy ezek az államok úgy vélik: igen, Oroszország fenyegeti őket, s csak a NATO berkein belül találnak menedéket. Határozottan ki merem jelenteni: Oroszország senkit semmilyen módon nem fenyeget. Orosz veszély nincs és nem is lesz. Bárhogy lehet vélekedni a mai orosz politikai elitről, de azt nem lehet állítani, hogy katonailag fenyegetné korábbi érdekövezetét. Nem azért, mert nem képes rá, hanem elvileg nem áll szándékában.
Ennek ellenére szeretném határozottan leszögezni: Oroszország soha semmilyen körülmények közt nem formálhat jogot arra, hogy bárkit bármikor utasítson: beléphet-e a NATO-ba avagy sem. Ez minden országnak a legbensőbb magánügye. De azt is hozzá szeretném tenni, mindazok számára, akik ily módon szeretnék megszerezni biztonságuk legfőbb zálogát, félek, csalatkozni fognak. A NATO-tagság aligha fog segíteni nekik. A NATO-bővítésnek jelen pillanatban szerintem csupán szimbolikus jelentősége van. Ami viszont a jelenlegi NATO-politikában leginkább zavar: úgy látszik, mintha a Nyugat kettős „játékszabályt” érvényesítene Oroszországgal szemben. Politikailag egyértelműen és egy emberként Jelcint támogatták, mondván, ő az oroszországi és a nemzetközi stabilitás igazi záloga, biztonságpolitikailag viszont azt a többségében még mindig volt szovjet risztekből álló vezérkart erősítik, akiknek egész doktrínája azon alapult, hogy Oroszországot a NATO-felügyelte területről, tehát Európa felől fenyegeti veszély. A NATO-bővítés tehát végül is újra felpörgetheti Európa és Oroszország szembenállását, ugyanakkor akadályozza, hogy az említett, ténylegesen meglévő veszélyforrásokra koncentráljunk.
Három veszélyforrásra szeretném fölhívni a figyelmet: az atomfegyverek és atomerőművek biztonságának gyöngülése, a terrorizmus és a környezetszennyezés. Az atomerőművekben éhségsztrájkok kezdődtek. Az uráli termonukleáris központ vezetője például nemrég a szolgaiad helyén főbe lőtte magát, mivel nem tudta biztosítani a biztonságos működés feltételeit. Egészséges, normális, ötvenéves ember, s csak ezt a végső megoldást találta a figyelmeztetésre. Az orosz politikusok fülük botját se mozdították. Se egy táviratot nem küldtek, se egy koszorút a temetésre. Főbe lőtte magát? Magánügy. Apróbetűs hír a Pravdában. Utánakérdeztem, azóta sem történt semmi. Ötvenezren dolgoznak itt, hat hónapra kaptak ötven dollárt. Meg egy kis háztáji földet az erőmű végében, hogy ültessenek maguknak krumplit, káposztát.
Úgy gondolom, ez az, ami nem csak orosz kérdés.
Oroszországban van olyan erő, amelyik keresi az igazi demokratikus jövő lehetőségeit. Hogy milyen lesz ez: tisztára olyan, mint Svájcban, vagy kicsit a nagy-britanniai modellre is hasonlít, nem tudni. A fontos, hogy az emberek azt érezzék, mindennap közelebb kerülünk hozzá. Az oroszoknak az a fontos, hogy mindig érezzék, megint kicsit javult a kormány, megint elkapott egy banditát, különben is már nem hazudik, legalábbis nem akkorát. Azt ugyan még nem tudja kimondani, hogy 2 x 2 az négy, de legalább már nem azt mondja hogy 25, hanem csak öt. És az orosz ember ezzel is beéri, egyelőre. Ez már mégiscsak közelebb van az igazsághoz. Hogy az elnökünk kicsit nem olyan, mint egy nyugati, nem baj. De a mienk. Csak hadat ne üzengessen saját népe ellen.
Oroszországot hideg fejjel és forró szívvel kell kezelni. Csak semmi sopánkodás és semmi lelkendezés. Nem kell se eufóriába, se pánikba esni. Nem érdemes optimistának lenni, mert mindjárt az első kudarc megbénít. De nem érdemes pesszimistának se lenni, mert akkor már a kezdet kezdetén megbénul az ember. Úgyhogy végezetül inkább vidám apokaliptikus történetet mesélnék a mai orosz életről. Két orosz elindul medvére vadászni. Bérelnek egy kis repülőgépet, megérkeznek a tajgára. A pilóta a lelkükre köti, hogy legfeljebb csak egy medvét lőjenek, ne kettőt, ne négyet, mert nem tudja belegyömöszölni a gépbe. Három nap múlva visszajön értük, a két vadász már ott ül a tisztáson, de persze nem egy, hanem két hatalmas medvét ejtettek el. „Nem megmondtam, hogy nem fér be két medve a gépbe?!” – „Mit játszod az eszed, tavaly is két medvét lőttünk, s száz dollárért szépen be is pakoltad a gépbe. Itt van most kétszáz, csak gyerünk”. Belegyömöszöli nagy nehezen a pilóta a két medvét a gépbe, elindulnak, de alig telik el húsz perc, máris lezuhannak. A csodával határos módon életben maradnak. Az egyik vadász kérdi a másikat: „Hova a csodába kerültünk?” „Pontosan nem tudom, de legfeljebb egy kilométerre lehetünk attól a helytől, ahol tavaly lezuhantunk.”
(A fönti írás az 1996. december 13-án, az Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett és bővített szövege. Fordította Kiss Ilona)