Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Gereben István oceanográfus az észak-amerikai magyar emigráció egyik középponti személyisége. Több mint két évtizeden át ő vezette az észak-amerikai magyar szervezeteket összefogó Koordinációs Bizottságot. A kádárizmus évtizedeiben ennek a Bizottságnak az (elsősorban Gereben István által képviselt) állásfoglalásait tekintenék az Egyesült Államok döntéshozói a magyar emigráció autentikus álláspontjának.

Ön az ország nyugati szélén nőtt fel, és a szovjet invázió is ott érte Önt a határ mellett.

Én tősgyökeres soproni családból származom. A rokonaim, de a feleségem rokonai is tevékenyen részt vettek a város sorsáról döntő népszavazás kikényszerítésében. Ok is közreműködtek abban, hogy Sopron az egyetlen magyar városként megváltoztatta a trianoni határozatot. Apám a magyar rendőrség tisztjeként szolgált. Azután tisztviselőként a visszatért erdélyi területek közigazgatásában dolgozón. Én is ott voltam vele Zentán és Marosvásárhelyen még gyerekként. Amikor Erdélyből ki kellett jönni, ’44 augusztusában apámat visszahelyezték Sopronba. Én ott a bencés gimnáziumba jártam tizenöt éves koromig, amíg nem államosították. Tüntettünk is az államosítás ellen, amit nem köszöntek meg nekünk. Lefröcsköltek minket, megvertek, letartóztattak. Nem hosszú időre. De mindenesetre első leckének elég volt. Iskolánkat államosították. Ugyanabban az évben, karácsonykor letartóztatták Mindszentyt, és minket, volt bencés diákokat is gyötörtek, hogy írjuk alá a Mindszentyt elítélő nyilatkozatot. Ezt az unokabátyámmal együtt megtagadtuk, és erre kaprunk egy megrovást, ami az iskolából való eltávolítást jelentette volna az év végével, de az év végére amúgy is befejeződött a bencés gimnázium felszámolása, és szétszórtak bennünket más gimnáziumokba.

Egyetem?

Különböző bonyodalmak után megszereztem a geofizikus-mérnöki diplomát ’56-ban, és éppen a forradalom előtti hónapokban kezdtem a pályámat az Állami Földmérő és Talajvizsgáló Intézetnél. Budapesti székhellyel vidéken vizet kerestem. Októberben ott voltam, ahol ott lehetett lenni, és november elsején hazamentem Sopronba abban a hitben, hogy az ország dolga most már alapvetően rendben van, győzőtt a forradalom. Otthonról viszont kétségbeejtő híreket hallottam a családomról, a menyasszonyoméról. Útközben kaptam egy tüdőgyulladást, és otthon, ágyban éltem meg a november 4-ét. És azután mindenféle retorziók fenyegettek, öcsém aktív volt, őt is keresték, és apámat is, mint volt rendőrtisztet, a régi idők tisztviselőjét, és akkor eljöttünk. Édesapám, édesanyám, öcsém, menyasszonyom együtt, gyalog. Másnap Kismartonban kötöttünk házasságot.

És Amerikában oceanográfus lett.

Amerikában rövid időn belül a Columbia Egyetemre kerültem mint geofizikus, és bekerültem az intézet első óceáni expedíciójába. Felügyeltem a mágneses és gravitációs méréseket, és természetesen csináltam mindent, amit egy hajón csinálni kellett, húztam a vitorlákat, súroltam a fedélzetet stb.

Amerikában is a kutató súrolja a fedélzetet?

Ó, hát ez egy nagyon kicsi – kevesebb mint 60 méter hosszú – vitorlás hajó volt. Nem volt annak népes személyzete a kutatócsoporton kívül. És mivel szeizmikus méréseket is végeztünk, hát mi voltunk a tűzszerészek is, mi készítettük elő és dobtuk a vízbe a robbanószert. Akkor még, 1959-ben az oceanográfiai kutatás eszközei sokkal primitívebbek voltak. Akkor bontakozott ki az a kutatási irány, amibe én bekapcsolódtam. Körülhajóztam az egész Földet. Csodálatos élményekben volt részem. Mindenhol – Grönlandtól a Tűzföldig, a Mauritius-szigetektől a Jóreménység-fokáig, Rio de Janeirótól Wellingtonig – találkoztam magyarokkal. Büszkén vittem őket a hajónkra, mutattam be őket amerikai kollégáimnak. Utam során munkatársaim felkészültsége, nyíltsága, szerénysége, velem szembeni magatartása révén minden szempontból jó képet kaptam Amerikáról és az oceanográfiáról. Ezek a benyomások meghatározták későbbi politikai és szakmai tevékenységemet.

És milyen képet kapott arról a magyar emigrációról, amely az ötvenhatosokat fogadta?

Ez természetesen nagyon sokszínű és rétegzett emigráció volt. Ott volt az első generáció, azok, akik még a monarchiából érkeztek. Ők építették a templomokat, a magyar házakat, ők voltak azok, akik a magyarságukat úgy tartottak meg, ahogy megtartották. Ennek rengeteg oka van. Például az, hogy nem tudtak jól angolul, magyar gettókban, magyar közösségekben éltek. Magyarul éltek. Magyar iskolákat és mindenféle szakmai köröket alapítottak, és megalapozták a magyarság jó hírnevét. Mert a magyarokkal nem volt baj. Dolgoztak, csinálták, amit csináltak, és jól csinálták. Az a kevés szellemi foglalkozású, aki oda kiment, azok is kiválóan érvényesültek, és csodák csodájára, legtöbbjük szintén tartotta a kapcsolatot ezzel a magyar közösséggel. Aztán jött a II. világháborús generáció, akik már stigmával érkeztek. Ők voltak az ellenség. Amerika ellenségeinek szövetségesei. Ráadásul ők voltak azok, akik Amerikában nem jobb életmódot találtak, hanem épp ellenkezőleg. A kiváltságos osztály menekültjei, katonatisztek, gyárosok, ügyvédek nem tudtak a saját képesítésüknek megfelelően elhelyezkedni, és ebből keletkeztek aztán bizonyos ellenséges érzelmek Amerikával szemben és azokkal a magyarokkal szemben, akik Amerikában sikeresek voltak.

Kivált a zsidó emigrációval szemben…

Persze. A magyar tudósréteg nagy része, a Nobel-díjasaink nagy része zsidó származású, akik természetesen legalább úgy megtartották itt a magyarságukat, és legalább olyan magyarul viselkedtek, mint a nem zsidók. A második világháborús emigráció egyes tagjaira volt jellemző, hogy a deklasszálódásukat az otthoni státusuk fitogtatásával kompenzálták. Rájuk volt jellemző az a vicc, hogy a tacskót megkérdezik: na és te mi voltál otthon? – Bernáthegyi! De ’56 ennek a rétegnek a stigmáját is letörölte.

Amikor mi megérkeztünk, akkor tényleg fantasztikus lehetőségeket kaptunk. Rengetegen jutottak ösztöndíjhoz, azonnal kaptunk állást. Vártak ránk, készültek ránk. A mi generációnkban sokkal nagyobb volt a diplomások, még inkább a szakmunkások aránya, mint az előző emigráns csoportokban. Ezeket a végzettségeket elismerték, ezeket hasznosítani lehetett. Volt is ebből aztán bizonyos súrlódás az emigráció korábbi generációival. Eszmeileg azonban a magyar emigráció ’56 képviseletével egységessé vált. Mindaz, ami megosztott volna bennünket, másodlagossá vált a forradalom egységes követeléseihez, a szabadságjogok érvényesüléséhez, a szabad választásokhoz, az orosz csapatok kivonulásához képest. Ezek a követelések annyira összetartották az addig erősen rétegződött emigrációt, hogy szinte nem is foglalkoztunk azzal, hogy ezeken túl kinek milyen a politikai meggyőződése.

Nyilván ezért lehetett egyáltalán létrehozni és negyedszázadon át működtetni a Koordinációs Bizottságot.

Nyilván. 1965-ben hoztuk létre az Észak-amerikai Magyar Egyesületek Koordináló Bizottságát, amelynek Eckhardt Tibor lett az elnöke.

Aki akkor már a nyolcvanadik évéhez közeledett, és néhány évvel később meg is halt.

A halála után pedig úgy döntöttünk, hogy mivel nem tudunk hozzá hasonló státusú személyiséget találni erre a posztra, ezentúl a bizottságban részt vevő szervezetek vezetőiből álló elnökség egy-egy tagját fogják soros elnökké kinevezni, az ügyeket pedig a főtitkár viszi. Erre a szerepre engem választottak.

Az észak-amerikai magyar emigráció mekkora hányadát képviselhette ez a bizottság? Mekkora lehet az a kör, amelynek az életében valamilyen szerepet játszottak a Bizottságban képviselt szervezetek?

Ezek azok a kérdések, amelyekre nincs válasz. Nálunk nem voltak tagnyilvántartási könyvek, nem végeztek közvélemény-kutatást, hogy hány magyar támogatja ezt vagy azt az egyesületet. Csak olyan negatív formában tudok válaszolni, hogy a magyar emigráció nagy része nyilván egyetértett azzal, amit a Koordinációs Bizottság képviselt, mert tartalmi kritika nem ért minket. Legfeljebb azt kifogásolták a 30. évforduló után néhányan, hogy a nyilatkozatok meg a kongresszusi vallomások végleges formájukban nem lettek egyeztetve a tagszervezetekkel, de akkor sem ezek tanalmával volt baj. Persze mi úgy dolgoztunk, és csak úgy dolgozhatunk, hogy összejöttünk minden évben kétszer, és akkor megállapodtunk, hogy milyen elvek alapján mit teszünk a következő félévien. Én ennek alapján megfogalmaztam a jelentésünket, elmentem, és elmondtam a kongresszusi bizottság előtt. Nálunk nem volt kifejlett bürokrácia. Mindannyian dolgoztunk. Még munkahelyi kollégáink is segítettek. A kongresszusi tanúvallomásaimat a titkárnőm gépelte munkaidőben. Itt nem volt idő arra, hogy ezt postán vagy faxon szétküldjük, valamennyi szervezettel telefonon egyeztessük… Elsősorban időm nem volt rá, másodsorban meg pénzem nem volt rá. 60-70 telefon az sok pénz.

Ki finanszírozta a Bizottság tevékenységét?

A benne részt vevő egyesületek járultak hozzá a költségekhez, azonkívül pedig minden tag a saját zsebéből. Az utazási, szállás- és készpénzkiadások jelentős összeget emésztenek fel. Ennek ellenére anyagi problémák sohasem okoztak nézeteltérést közöttünk.

Annak alapján, amit a magyar emigrációról tudunk, a forradalom napjainak drámai vitáiról tudunk, s a rendszerváltás utáni örökösödési háborúkban tapasztalunk, kicsit nehéz elképzelni idilli békességet a Koordinációs Bizottságon belül. Mondjuk a reformkommunista, nagyimrista értelmiségi körökből elszármazott emigránsok és a Szálasinak emléktáblát állítok köre között.

Először is azokhoz, akik a Szálasi-emléktáblát állították, a Bizottságnak nem volt semmi köze, azok abban nem voltak képviselve. Másodszor pedig természetesen a Bizottságon belül is voltak nagy, időnként nagyon éles viták, itt volt például az anyanyelvi konferencia ügye. A Magyarok Világszövetségének a feladata az volt, hogy közöttünk ellentéteket szítson, megosszon. Ez akkor természetes volt. Az már kevésbé természetes, hogy a mostani világszövetség is ezt teszi, és lassan egyikünk sem lesz nekik jó magyar, mint ahogy a régi világszövetségnek sem voltunk külföldre szakadt honfitársai, csak azt magától értetődőnek tartottuk. A régi világszövetségnek azok voltak a jó magyarok, akik abból indultak ki, hogy a szocialista Magyarország az egyetlen Magyarország, másik Magyarország nincs, nekünk mint magyaroknak ezzel az egyetlennel kell kapcsolatot tartanunk, és annak a boldogulását kell elősegítenünk. Ezt mi természetesen nem fogadtuk el, és ebből éles viták kerekedtek. Nem a Bizottságon belül, hanem azon kívüli, elszigetelt körökkel.

Ez a politikai emigránsok klasszikus és jellegzetes dilemmája. A Koordinációs Bizottság többnyire elégedetlen volt az Egyesült Államok enyhülési politikájával. Megalkuvó és elvtelen politikának tartotta a kelet-európai diktatúrákkal szemben.

Úgy véltük, hogy az Egyesült Államoknak egyáltalán nincs konzekvens Kelet-Közép-Európára vonatkozó politikája. Véleményem szerint ma sincs.

Azt sem pártolták, hogy Magyarország évről évre megkapja a legnagyobb kedvezményt…

Hát én mindenesetre nem pártoltam, de a Koordináló Bizottságban voltak olyanok, akiknek más volt a véleményük, és ezért kompromisszumos álláspontot fogadtunk el: elmondjuk minden panaszunkat, és utána a kongresszusra bízzuk, hogy milyen álláspontot foglal el, a döntésre nem teszünk javaslatot. Mindazonáltal elég nyilvánvalóan a képviselők tudomására hoztuk, hogy milyen döntés állna közelebb hozzánk. De nem mondtuk ki. Azt mindenképpen el akartuk kerülni, hogy Magyarországnak hosszabb időre, öt évre megadják a legnagyobb kedvezményt. Ez fontos volt, hiszen szükség volt arra, hogy a legnagyobb kedvezmény megadásával kapcsolatos meghallgatások során évről évre a figyelem középpontjába állíthassuk a magyarországi emberjogi problémákat, és így a kommunista kormány magatartására befolyással lehessünk. A tények bizonyítják álláspontunk helyességét.

Magyarországon annak a véleményformáló értelmiségi rétegnek, amely progresszívnek, reformernek, a nyitás hívének számított, közelebb állt a nyugati értékekhez, normákhoz és kultúrához, nagyon fontos volt az enyhülési politika, a legnagyobb kedvezmény megadása, a GATT-ba való belépés, a Világbankhoz való kapcsolódás. Másrészt az enyhülési politika, a Helsinki-folyamat végigvitele visszanézve végül is sikeres, hosszú távú fellazító stratégiának tűnik.

A hazai és külföldi véleményformáló, politikailag aktív magyarnak nem azonos, sőt néha egymásnak ellentmondó feladatok végrehajtására kellett vállalkoznia. Mi attól féltünk, hogy a kötelezettségeknek és jogoknak azt az egyensúlyát, amire a helsinki dokumentumok épültek, az oroszok a maguk kiváló diplomáciai manőverező képességükkel fel fogják borítani, és a Nyugat nem lesz képes ennek ellenállni. De akkor, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy az Egyezmény minden erőfeszítésünk ellenére megszületik, azonnal nyilvánosságra hoztuk, hogy mi ezt tudomásul vesszük, és a továbbiakban minden erőnkkel arra törekszünk, hogy a megállapodások által nyújtott kereteket minél inkább kihasználjuk. Ezt is tettük. Minden erőnkkel támogattuk a helsinki bizottságok és a CSCK (Comission on Security and Cooperation in Europe, az európai biztonsággal és együttműködéssel foglalkozó kongresszusi bizottság) megalakulását és munkáját. Folyamatosan szállítottuk az anyagot a bizottság számára, a legnagyobb kedvezmény megadásával kapcsolatos meghallgatásokat is folyamatosan kihasználtuk arra, hogy minden egyes konkrét emberjogi kérdést, az emberi jogok sérelmének minden esetét pontosan dokumentálva a politikusok elé tegyük, és mindig megvoltak azok a képviselők, akik ezekre az értesülésekre támaszkodva a kongresszusban nemzetközi tárgyalásokon felszólaltak, az ügyeket az érdeklődés központjába helyezték, lett légyen szó a szamizdatosok elleni fellépésekről, Demszky inzultálásáról vagy Duray Miklósról.

Kevesen tudják, hogy a Beszélő, a Hírmondó, a Demokrata válogatott cikkeit Csoóri szilenciumáról, Lezsák megbüntetéséről Amerikában több példányban nyomták ki és olvasták angolul, mint odahaza magyarul. Hála a Broadcast Information Service két-három lelkes emberének. A szamizdat irodalom legfontosabb anyagai angol nyelven eljutottak minden olyan amerikai tisztviselő kezébe, akik Magyarországgal foglalkoztak akár gazdasági ügyekben, akár politikai ügyekben, akár kulturális ügyekben, akár katonai ügyekben.

Az amerikai politikában a Koordináló Bizottság véleménye volt a mérvadó magyar vélemény. Mi mindig több forrásból tájékozódtunk, ellenőriztük az információinkat, és mindig megbízható, hiteles anyagot szállítottunk, ami finoman szólva nem volt jellemző minden emigráció minden szervezetére. És állandóan ösztönöztük a budapesti amerikai követség tisztviselőit, hogy foglalkozzanak ezekkel a dolgokkal, járjanak utánuk, és kérjenek további információkat. A magyar külügyben ezért érthető módon nagyon utáltak minket, de egyszer sem voltak képesek a helyzetjelentéseinket megcáfolni. Talán mi voltunk az egyetlen olyan szervezet, amely mindenféle megkülönböztetés nélkül fellépett mindenki érdekében. Tamás Gáspár Miklós, Hódosán Róza vagy a Fidesz ügyéből éppúgy nemzetközi botrányt csináltunk, mint amikor Lezsákról, Csurkáról volt szó. Vagy Csoóriról, aki most kijelenti, hogy kénytelen mellőzni a világszövetségben a demokratikus elvek alkalmazását, mert a Moszadtól a Securitate képviselőiig mindenki beférkőzött a soraikba… Botrány!

A helsinki megállapodás elleni harcot végül is nem igazolta a történelem.

Nem igazolta. A Kongresszus Helsinki Bizottsága a Helsinki Záróokmány aláírásának 20. évfordulója alkalmából többünket, akik a Bizottsággal szoros kapcsolatban voltunk, felkért arra, hogy, a „helsinki folyamánál” kapcsolatos véleményünket, a Záróokmány alkalmazásával kapcsolatos kiértékelésünket írjuk meg. Ebben a tanulmányban őszintén feltártuk, hogy mitől féltünk, hogy miért nem tartottuk helyesnek a megállapodást, és később miért tettük magunkévá a helsinki alapelveket és azok gyakorlatban történő végrehajtását.

Mi történt, amikor a Koordinációs Bizottságban nem sikerült lezárni egy vitát?

Akkor a kérdést levettük a napirendről azzal, hogy jobban elő kell készíteni. Például kénytelenek voltunk levenni a napirendről a cigányság helyzetével kapcsolatos nyilatkozatot is. Én készítettem elő a nyolcvanas évek közepén azt a zárónyilatkozatot, amelynek egyik pontja felhívta volna a magyar kormány figyelmét a magyar cigányság tragikus helyzetére, és felszólította volna arra, hogy teremtsen lehetőséget a cigányság saját érdekvédelmi, emberjogi szervezetének a megalakítására. És erre jöttek olyan reagálások, hogy cigánykérdés nem létezik, jöttek a szabványos rasszista szövegek a disznókról a fürdőkádban, a csirkékről a balkonon, a fölszedett padlókról stb. Ezek az érvek csak aláhúzták a tényt: cigánykérdés létezik, tehát foglalkozni kell vele, keresni kell a megoldást. Elég visszataszító és kiábrándító volt. Pedig már akkor is elég nyilvánvaló volt, most pedig még inkább, hogy ez a kérdés rövid időn belül alapvető problémává válik Magyarországon. Gondoljunk csak arra, hogy 2050 táján a cigányság aránya Magyarországon körülbelül akkora lesz, mint ma a feketéké az Egyesült Államokban.

Ért engem kritika akkor is, amikor 1986-ban szerkesztettem egy a szamizdat irodalomból válogatott antológiát, amelybe belekerült Gadó Györgynek az írása, amely a Salom nyilatkozataként jelent meg, s ami úgy kezdődött, hogy „hatszázezer magyar zsidó megölésének az évfordulóján…” És ebbe a hatszázezerbe belekötöttek, hogy az nem is egészen annyi… Akkor erre válaszoltam is, hogy mennyire nevetséges ez a számháború. Illetve nem is annyira nevetséges.

Az a benyomásom, hogy az Ön szerepe nem volt kifejezetten hálás szerep.

Nem, de hát én vagy a többi emigráns magyar, aki tette a dolgát, csak megvan hála nélkül, nekünk ez volt a kötelességünk, ha eljöttünk otthonról. De azok az amerikaiak, akik teljesen önzetlenül és minden érdek nélkül kitették a lelkűket a magyarok ügyéért, a forradalom ügyéért, emlékének fenntartásáért… Azok azért mégiscsak érdemelnének valamit. A semminél talán egy kicsit többet. Tucatnyi amerikai közéleti személyiség nevét tudnám felsorolni, akinek illett volna megköszönni, amit tettek. Nem kellett volna nekik tiszti érdemrend, térdszalag, lovagi cím, de legalább két elismerő paragrafus. Ez teljesen megmagyarázhatatlan. Ugyanúgy, ahogy nem lehet megmagyarázni azt sem, hogy Nagy Erzsébet, akit én megkértem, hogy küldjön legalább egy levelet Frank Horton képviselő úrnak, az 1956-os Forradalom Emlékbizottsága elnökének, aki a legnagyobb kitartással és következetességgel képviselte Nagy Imre rehabilitációjának az ügyét… És nem. Frank Hortont, többszöri unszolásomra, a parlament elnöke és Budapest főpolgármestere az október 23-i ünnepségekre 1991-ben úgy hívta meg, hogy október 16-án ment el a levél magyarul. Akkor is úgy, hogy kedves képviselő úr, halljuk, hogy maga szeret bennünket, hát jöjjön el, és ünnepeljen velünk. Hogy mikor jöjjön, hova jöjjön, mit csináljon… Semmi! Ő szerette volna az általa vezetett emlékbizottság feladatkörét a magyar parlament elnökének hivatalosan átadni: kérem szépen, Önök most már szabadok, immáron a saját hazájukban is szabadon emlékezhetnek a forradalomra. Ezt akarta ő elmondani a magyar parlamentben, vagy bárhol, szerény, de illő keretek között.

A Horton képviselő elnöksége alatt működött forradalmi emlékbizottságnak köszönhető, hogy ötévenként szerte Amerikában több száz városban kitűzték a lyukas zászlót a városházára, megemlékeztek ünnepségeken, istentiszteleteken, a városházákon, temetőkben a forradalomról, sok-sok kisebb és nagyobb, helyi és országos újság írt rólunk, november 4-én az elnöki rezidencia ablakában égett a mécses, a kongresszus ülésnapját magyar pap vagy tiszteletes nyitotta meg október 23-án, és a magyar forradalom áldozataiért imádkoztak. Kongresszusi határozat alapján az Egyesült Államok elnöke a Magyar Szabadság Napjává nyilvánította október 23-át. Az emlékbizottság tiszteletbeli elnöke a mindenkori alelnök volt, tiszteletbeli társelnökei a házelnök és a szenátus többségi frakciójának a vezetője. Ugyanakkor olyan dolgok is történtek, amelyek kézzelfogható eredményt hoztak. Mintha Magyarországon nem vennék tudomásul, hogy Magyarország az amerikaiak számára elsősorban '56-ot jelenti, már akinek egyáltalán jelent valamit. És abban, hogy ez több amerikai számára jelent valamit, alapvető szerepe volt az Emlékbizottságnak. Arról már nem beszélve, hogy Horton képviselő úr írta alá az Emlékbizottság elnökeként azt a Grósz Károlynak szóló levelet, amely után a miniszterelnök kénytelen volt elköteleznie magát Nagy Imre újratemetése mellett. Hát ez azért mégiscsak történelmi jelentőségű fordulat volt! Legalább másfél évtizedes előzménnyel. Nagy Imre temetésének, rehabilitációjának a kérdését ugyanis 1972 óta az amerikai közélet vezető személyiségei minden alkalommal felvetették a magyar vezetőknek. Ugyancsak Horton képviselő írta Gorbacsovnak azt a levelet 1991. október 16-án, amelyben felszólította arra, hogy a forradalom 35. évfordulóján ítélje el a Szovjetunió magyarországi beavatkozását. Gorbacsov ezt október 22-én megtette.

Ön nem jött haza az újratemetésre.

A szabad választások napja 1990-ben, az volt az az elvi határpont, ami után a hazajövetelnek már nem volt elvi akadálya. Számunkra ez elvi kérdés volt, hogy az ország felszabadulásáig nem jövünk haza.

Akkor látogatott haza Ön is először?

Nem. Én csak 1994 júliusában jöttem, éppen a kormányalakítás idején.

És addig?

Addig egy olyan kormány tevékenykedett, amely ugyan egy szabad ország kormánya volt, de velem nem volt különösebben jó viszonyban. Antallék finoman szólva nem kedveltek.

Miért?

Nekem már ’90 őszén sikerült kivívnom az ellenszenvüket. Októberben érkezett hivatalos látogatásra Antall az Egyesült Államokba, és akkor előadást tartott a washingtoni Kossuth-házban. Úgy hirdették meg az eseményt, mint egy találkozót, eszmecserét az emigráció képviselőivel. Bejött Antall, és mögötte félkörben fölálltak a magyar emigráció leghírhedtebb szélsőjobboldali alakjai. Többek között a Szálasi-emléktáblát avató Dömötör püspök. Nem lehetett Antallt úgy lefényképezni, hogy ezek ne legyenek rajta a képen. Figyelmeztettem Szentiványi Gábort, aki most a Külügyminisztérium szóvivője, akkor pedig itt volt sajtóattasé: kedves tanácsos úr, figyelmeztesse az urakat, hogy biztonsági okokból senki nem állhat a miniszterelnök háta mögé, és így szépen el lehet rendezni ezt a kínos dolgot. Nem rendezték el. Eszmecserére hívtak minket, és akkor Antall tartott egy hosszú történelmi előadást arról, hogy mi történt ’45-től mostanáig… Ezt a korszakot átéltük, ismerjük.

Az, hogy minket untatott, az hagyján, de az elnököt és a vendéglátóit is halálra untatta a Fehér Házban, ahol a diplomáciai szabályok szerint nem lett volna szabad hosszabban beszélnie, mint a vendéglátó elnöknek. Antall hosszan beszélt, ideges volt, rázta a kulcsot a zsebében, ráadásul egy szörnyű tolmácsa volt, aki lassan és rosszul fordított. Csak azért nem aludtak el a jelenlévők, mert Antall beszúrt egy oda egyáltalán nem illő Lincoln-idézetet magyarul amit a tolmács úgy ferdített vissza angolra, hogy mindenki mosolygott, a fiatalok pedig szemérmetlenül, hangosan fejezték ki a hallottak nyomán bennük támadt vidámságot. Ezt is mondtam Szentiványi Gábornak, hogy ilyenkor és ilyesmit végképp nem lehet rögtönözni, mire az volt a válasz, hogy a magyar miniszterelnök nem írja le a beszédeit. A pápa is leírta, amit a Fehér Házban mondott, Kohl is, Thatcher is, sőt, még Bush is. De a magyar miniszterelnök, az nem! Hát nem. Az Antall-kormánnyal, washingtoni követével a későbbiek során is sok nézeteltérésem volt. Sem Antall miniszterelnökkel, sem Tar Pál nagykövénél nem lehetett, építő szándékkal sem, véleményt cserélni. Autokratikus egyéniségük nem tűrte a kritikát.

A Koordinációs Bizottság 1990. október 23-án feloszlatta magát, egy búcsúnyilatkozatban megállapította, hogy a szabad választásokkal történelmi küldetése véget ért. Magyarországot immár a szabadon választott kormány megbízottjai képviselhetik az Egyesült Államokban. Steny H. Hoyer marylandi képviselő elbúcsúztatta a Bizottságot a képviselőházban, és a jegyzőkönyvbe beiktatták a búcsúnyilatkozatot.

A Bizottságot már csak azért is meg kellett szüntetni, mert világos volt, hogy azon a széles politikai skálán, amit a Bizottság átfogott, tükröződni fog az egész magyar pártstruktúra. Nagyon szerencsétlen dolog lett volna, ha a magyarországi pártharcok leképeződnek a Bizottságon belül, márpedig ezt aligha kerülhettük volna el. És ezáltal a Bizottság tekintélye is összeomlott volna. Én ezt a döntést hat év távlatából nagyon bölcsnek ítélem, látva, hogy egynémely társunk, akikkel együtt küszködtünk a demokráciáért és az emberi jogokért, most miféle eszméket és demokrácia-felfogást propagálnak, mondjuk, a Csoóri-féle Világszövetség kötelékében, hogy rosszabbakról – le egészen Szabó Albert bőrfejű társaságáig – már ne is beszéljek. Washingtonban nincs szükség két amatőr magyar érdekképviseletre. Egy profi kellene.

• Beszélő-beszélgetés