A társadalomtudományokban elfogadott közmegegyezés szerint ahhoz, hogy „nemzedéknek” nevezzünk egy csoportot, megkülönböztető jegyként szükség van arra a kiemelkedő történelmi eseményre, amely a csoport tagjait kiszakítja a hétköznapi létből, s kialakítja bennük a hasonló életérzést, életfelfogást és élményvilágot. A kommunizmus bukása első pillantásra ideális kiindulópontnak tűnhet e nemzedéki identitás kiépítéséhez. Tény, hogy az évtizedeken át fennálló rendszer hirtelen, bár tagadhatatlanul békés úton való széthullása nagy jelentőségű történelmi eseménynek nevezhető. Mégsem látjuk, hogy ez az esemény egy határozott generációs tudattal rendelkező új nemzedék színre lépését vonta volna maga után, legalábbis lengyel viszonylatban ez nem tapasztalható. Hisz amikor egy nemzedék meglétéről vagy nemlétéről beszélünk, maguknak az eseményeknek az objektív jelentéstartalma teljesen másodlagos. A szubjektív tényezők a meghatározóak. A nemzedéket mindenekelőtt tagjainak tudata kapcsolja össze: azoknak, akik a nemzedéket alkotják, az adott közösséghez tartozás érzését koruk és tapasztalatuk adja meg. A történelmi esemény lényegileg tehát csak a feltételeit teremti meg annak, hogy a nemzedék mint a társadalmi élet ténye megszülessen. Mi az oka hát, hogy az 1989-es esztendő – objektív nagyságrendje ellenére – nem vezetett semmiféle nemzedéki tudat kialakulásához?
Úgy vélem, a válasz két különböző síkon kereshető. Először szűkebb perspektívából kell szemügyre vennünk a lengyel eseményeket, tekintettel a hazai sajátosságokra, különösen azokra a körülményekre, amelyek hatással lehettek az események folyására és következményeire; másodjára viszont tágabb perspektívából is meg kell kísérelnünk a válaszadást, a lengyel valóság kérdéseit a századunk végén végbemenő változások szélesebb körében helyezve el. Ha ugyanis a nemzedék létfeltétele az adott közösség nemzedéki tudata, amely gyakran független e tudat kikristályosodását megszabó tények objektív jelentőségétől, akkor e tudat hiányának oka magában a közösségi képzelőerőben keresendő, hisz annak kellene szolgálnia azzal az életérzéssel és életfelfogással, amely az emberi közösségeket meghatározza. Amikor e téren változások következnek be, megváltozik a történelmi események percepciója, azaz átélési és értelmezési módja is.
A lengyel sajátosságokból fakadó, közvetett természetű okok közt említhetjük, hogy a politikai életet a negyvenesek (a negyven-ötven évesek) uralják, akik a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején léptek színre. Ez a generáció valamivel szélesebb kört képvisel, mint az úgynevezett „’68-as márciusi nemzedék” („márciusi eseményeken” a néhány napig tartó forrongást és zavargásokat értjük, amelyekre 1968-ban a Varsói Tudományegyetemen és más lengyel egyetemi városokban került sor), de mindannyiukra hatással voltak az 1968–70-es lengyel események (a Gdanskban, Gdyniában és Szczecinben 1970-ben kirobbant munkászavargások nyomán, amelyek több tucat halálos áldozatot követeltek, eltávolították a hatalomból Wladyslaw Gomulkát, a régi, ideologikus beállítottságú kommunisták képviselőjét, s ekkor vette át helyét Edward Gierek, a pragmatikus és technokrata frakció vezére). Az 1968-as egyetemi forrongásban és tiltakozó akciókban részt vevő diákok néhány év múltán az 1976-ban megszülető demokratikus ellenzék sorait erősítették. 1980–81-ben aktív részt vállaltak a Szolidaritás létrehozásából és tevékenységéből, a hadiállapot 1981. december 13-án történt kihirdetését követően pedig az illegalitásban működtek 1989-ig. A hadiállapot bevezetése megzavarta a természetes folyamatot, amelynek során az új évjáratok is bekapcsolódhattak volna a demokratikus ellenzék elitköreibe. A konspiratív tevékenység és a rendőri megtorlások közepette bajos lett volna az újonnan jelentkező, tehetséges és aktív egyének bevonásának és előmenetelének mechanizmusát kialakítani. A középiskolás korosztály, vagyis az az évjárat, amely az 1989-es esztendő adottságai közepette a soron következő nemzedék lehetett volna, valójában az „ágyútöltelék” szerepét játszotta az ellenzéki vezéregyéniségek szemében: a tüntetések alkalmával ők csaptak össze a rendőrökkel, és ők végezték el az illegalitás napi robotját, hisz rájuk hárult a földalatti kiadványok kinyomtatása, a röpcédulák szétterítése, a jelszavak falra mázolása stb. A politikai felelősség és a demokratikus ellenzék, valamint a földalatti Szolidaritás tevékenységének tényleges irányítása azoknak a vállán nyugodott, akik e struktúrákat korábban, még a szakszervezet 1980–81-es legális működése idején kiépítették, s akik akkor harminc év körüliek voltak. E tekintetben a szakszervezet a nyolcvanas évek végéig megőrizte a felfüggesztettség állapotát. Az illegalitás körülményei közt nem lehetett választásokat tartani, minthogy minden hosszabb távra berendezkedő ellenállás nélkülözhetetlen eleme a sorok szorosra zárása és a bizalmi elv, amit bármiféle személycsere lehetetlenné tett volna. 1989 elején a szakszervezet formális vezető elitje ugyanaz volt, mint 1981-ben, sőt ugyanazokból a személyekből állt (Walesa például, akit az 1981-es kongresszuson választottak meg, egész idő alatt szakszervezeti elnökként funkcionált); noha időközben hét év is eltelt, azaz sokkal több idő, mint amennyit az alapszabály egy elnöki periódusra előírt.
A negyvenesek dominanciája még szembeötlőbb a posztkommunista oldalon. Ellenzéki körökben – azok mellett, akik 1980-ban a harmincas éveiket taposták – jó néhány idősebb, tekintélynek örvendő személy is volt (Mazowiecki, Geremek, Olszewski, Kuron és mások). A kommunista hatalom velük egyidős kádereinek nem sok esélyük lehetett, hogy a demokratikus államban is megmaradjanak hivatásos politikusnak. Ha 1989 előtt vezető funkciót töltöttek be, távozniok kellett, minthogy nem szabadulhattak a kommunizmus ódiumától. Az ő távozásuk nélkül az új posztkommunista formáció egyáltalán nem tudott volna előbb életben maradni, később pedig sikert aratni. Ez utóbbihoz azonban arra is szükség volt, hogy a formáció olyan vezető egyéniségeket tudjon kiállítani, akik elég érettek s ezáltal elég hitelesek voltak a posztkommunista szavazótábor szemében, ám ugyanakkor elég fiatalok ahhoz, hogy ne terhelje őket személyes felelősség a kommunista kormányokért, a megtorlásokért, a hadiállapotért stb.
A negyven év körüliek maradéktalanul eleget tettek ezeknek az elvárásoknak, s így ma a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája (SDRP) névre hallgató posztkommunista pártot ez a korosztály irányítja. A posztkommunista elit tehát többé-kevésbé egyidős azzal a nemzedékkel, amely a hetvenes évek demokratikus ellenzékét és a Szolidaritást kiépítette, csakhogy ők a hetvenes évek elején más életutat választottak, amikor beléptek a rezsimhű, legális ifjúsági szervezetekbe. Kwasniewski jelenlegi elnök karrierje is így kezdődött, aki egyébként tipikusan e nemzedékhez tartozó posztkommunista funkcionárius. Az, hogy nyoma sincs benne az ideológiai előítéleteknek, ami jó néhány bírálója szerint cinizmusát és opportunizmusát tanúsítja, hogy lépéseit mindig a pragmatikus szempontok határozzák meg, hogy nem idegenkedik a médiától, hogy kedveli a hatásosságot, hogy a politikát menedzseri stílusban műveli, sok választó szemében előnyösebbnek mutatta őt Walesánál, aki a televízióhoz egyébként egyáltalán nem illő, eszmei és tekintélyelvű retorikát használta.
Külön kérdés az 1989. évi események jellege. Bár a kommunista rendszer bukásának forradalmi jelentősége volt, az, ami történt, a szó hagyományos értelmében mégsem volt forradalom. Timothy Garton Ash a klasszikus revolúcióval szemben „refolúciónak” nevezi a történteket, azaz tárgyalásos úton érvényesített reformsorozatnak, amely fontosságát és történelmi jelentőségét tekintve fölér egy revolúcióval.
Korábban úgy tűnt, hogy a kommunista rendszer csak erőszakos úton, fizikai túlerővel dönthető meg. Az utcai harcok, a népfelkelés vagy enyhébb változatban az általános sztrájk víziója megfelelt a forradalom hagyományos fogalmának. A forradalom mindig is feltételezte a széles körű társadalmi részvételt, megadta az egybetartozás közösségi élményét, annál is inkább, mert a forradalmárokat az elesett bajtársak kiontott vére egységesítette. 1989-ben Románia kivételével sehol nem folyt vér, csak nyomdafesték. Ezáltal az eseményekben való részvétel, ami meghatározhatta volna a közös nemzedéki tudatot, nem volt elsőrendű kérdés. A rendszerváltás a dolgozószobák csendjében zajlott le, s nem az utcán, nem a harcok tüzében került forgalomba, hanem a villanólámpák fényében és a televízió képernyőjén. A „refolúciót” a politikai osztály viszonylag szűk körében tárgyalták le. Ezért a Szolidaritás-fél szempontjából elkerülhetetlenül felmerült a reprezentativitás kérdése: utóvégre senki sem választotta meg őket, demokratikus választásoknak utoljára 1981-ben vetették alá magukat, vagyis az aktuálisan betöltött politikai funkciók nem feltétlenül tükrözték a választók valóságos politikai preferenciáit; elég hamar fel is merült a klikkrendszer, az intrikálás stb. vádja. E konfliktusok következménye volt „a háború a csúcson”, Walesa és Mazowiecki versengése a köztársasági elnöki székért, a Szolidaritás-tábor széthullása. A tárgyalások (a „refolúció”) során a társadalom alapvetően passzív maradt, aktív jóváhagyását csak az 1989. június 4-i választások alkalmával fejezte ki. A parlamenti választások megtartása azonban nem jelenti, hogy bárki olyasmiben vett volna részt, ami kiindulópontul szolgálhatott volna a nemzedéki identitás létrejöttéhez. A média által teremtett politika világában a „részvétel” általában a tévéhíradó megtekintésén és a lakás négy fala közt megtapasztalt magánérzelmeken alapul. A hagyományos revolúció hősei a tömegek voltak, a forradalom idején a politika csoportélményt jelenten, az érzelmekben a közösségi jelleg dominált. Manapság a tévéhíradó-nézés szinkronitásával együtt jár a befogadói izoláltság élménye. A változás a reális részvétel szintjén csak a barikád két oldalán álló, a tárgyalásokat lefolytató politikai elit számára volt kézzelfogható. A „refolúciónak” ez a sajátos elidegenedése a társadalomtól mint a maga közösségi alanyától elkerülhetetlen káros mellékhatásként jelentkezett, egyébként összhangban a demokratikus változások logikájával, amit amúgy jobbról is, balról is kritizáltak az állampolgári szellem, a közösségi érzés, a felelősség stb. tönkretétele miatt. Hogy milyen drága volt ez az ár, azt a Szolidaritás-kormányok hamarosan a saját bőrükön érezték, amikor kiderült, hogy a választók számára nem annyira maga a „refolúció” volt a kézzelfogható, hanem a következményei, a fájdalmas sokkterápia, amelyet Balcerowicz az agonizáló tervgazdaságra alkalmazott. A társadalom az 1989. évi politikai reformok szívélyes nézőjéből a szabadpiaci rendszer kiépítését szolgáló gazdasági átalakulás részvevője lett, minthogy a reális költségek viselése rá hárult.
A lengyel „refolúciónak” nem volt meg a maga Bastille-ja. A politikai rendszerváltás „refolúciós”, fokozatos és tárgyalásos jellege időben oly mértékben széthúzta a folyamatot, hogy az lehetetlenné tette az események áradatában egyetlen pont kijelölését, ami a közösségi tudatban aztán betölthette volna az új korszakot jelképező határkő szerepét. Az 1989 elején kezdődött kerekasztal-tárgyalások, ami megnyitotta az egész rendszerváltási folyamatot, és az 1991-es első szabad választások között két év telt el, tele fontos eseményekkel (többek közt a paktumos választások 1989-ben, a Mazowiecki-kormány létrejötte, a Balcerowicz-féle reformok, a kommunista párt széthullása, az 1990-es köztársaságielnök-választás, a Szolidaritás-tábor szétesése stb.).
A történészek jól tudják, hogy minden periodizálás megegyezés kérdése, ám a közösségi képzelőerő épp ezt a megegyezést igényli, ezt a rite de passage-t, hogy megváltoztassa a maga identitását. Ha az új korszaknak egyáltalán volt valami világos határköve, akkor az 1990. január 1. volt, vagyis a Balcerowicz-program kezdete, tehát a lengyel piacgazdaság de facto első napja. Csakhogy a gazdasági életben a részvétel túl kicsiny ahhoz, semhogy az e téren tapasztalt élményekből kialakulhatna a nemzedéki tudat (legalábbis nem az a szimbolikus, ami a politikai tudat esetében lehetséges).
S mert hiányzik ez a határkő, kénytelenek leszünk mélyebben elmerülni az okok vizsgálatában, amelyek a kilencvenes évek nemzedékének létrejöttét megakadályozták. Egy közösség nemzedéki tudata az objektív történelmi tények és az e tényeket meghatározott módon átélő képesség szövevénye. Nem nehéz belátnunk, hogy amennyiben a nemzedéki tudat a kiemelkedő történelmi eseményben való részvétel folyománya, úgy magát az eseményt megelőzően alapfeltétel, hogy elfogadjuk a társadalom világának történelmiségét. Másképpen szólva: elfogadjuk a történelem létének tudatát mint történelmi folyamatot. Csak azok képesek a maguk identitását a „történelmi” események köré építeni, akik a társadalmi valóságot történelmi valóságnak tekintik.
Az 1989-es lengyel változások a „visszatérés a normális viszonyokhoz” jelszó jegyében zajlottak le. Ez már maga jelzi azt az alapvető különbséget, ami a „refolúció” és a modern kor forradalmai között fennáll. Hannah Arendt A forradalom című könyvében rámutatott, hogy a modern forradalmakat a „novus ordo saeculorum” létrehozásának vágya élteti, azaz olyan új rendet akarnak, amely egyúttal az eddigi történet folyamatosságát megszakító új kezdet is. A forradalmi gondolkodásban kiemelkedő szerepet játszottak a jövőbe kivetített utópisztikus elképzelések, amelyek értelemmel ruházták fel a történelmi események áradását; ez az áradás viszont, a történelmi folyamat elérte a maga végpontját, a teloszt, minthogy teleologikus folyamatról volt szó. A folyamat célja, a társadalmi boldogság ideális állapota konfliktusban állt a valósággal, amit le kellett győzni, el kellett söpörni; e cél tehát a jövőben, valahol az élen lebegett. A jelen is, a múlt súlya is csak nehezítette, lebénította ezt a feladatot. A cél tehát megszabta az idővektort, amely a múltból a jelenen át a jövő felé haladt. Az 1989-es „refolúció” azonban nemet mondott e viszonyra, amely a társadalmat eddig a történelmiséghez, a történelmi folyamathoz fűzte. A „visszatérés a normális viszonyokhoz” mindennemű utópia lehetőségét tagadta. A nyugati társadalmak ismert (tegyük hozzá, inkább csak futólag ismert) „normális viszonyait” régóta valóságosan létező mintának tekintették. Ezt a mintát nem a jövő rejtegette, nem a folyó történelem vektora kijelölte vonal mentén lebegett a népek előtt. Ismert volt és adva volt, régóta létezett. Inkább szokásosnak tekintették, semmint utópisztikusnak, inkább „normálisnak”, semmint millenarisztikusnak.
A lineáris történelemképpel való szakítás meg mélyebb, ha maga a bevált modellekhez történő „visszatérés” a tét. Visszatérés: ez hátraarcot jelent, szembefordulást az idő menetével, a progresszív történelmi szemlélet vektorával. Így az 1989-es fordulat közelebbi rokonságban áll a modernitás előtti, XVII. századi forradalmakkal, mint a felvilágosodást követő modern forradalmakkal. Ahogy J. G. A. Pocock többszörösen rámutatott (vö. The Ancient constitution and the feudal law, 1957.), Angliában a XVII. századi forradalmak az „ősi alkotmányhoz” („ancient constitution”) való visszatérés jegyében zajlottak le, amelyet az uralkodói abszolutizmus mintegy veszélyeztetett. Hannah Arendt többek közt így ír e kérdésről: „A »forradalom« szó eredetileg restaurációt jelenten, vagyis épp az ellenkezőjét annak, amit ma értünk rajta. A tizenhetedik és tizennyolcadik század forradalmai, melyek számunkra egy új szellem, a modern kor szellemének minden jellegzetességét magukon viselik, valójában restaurációnak készültek.” (A forradalom, ford. Pap Mária, Budapest 1991. 55. l.) Ebben rejlik az egyik ok, amiéit nem robbanhatott ki a forradalmi eufória 1989-ben, az új ugyanis bizonyos értelemben régi volt, semmi esetre sem tartalmazott khiliasztikus ígéreteket, nem adta meg a rit de passage-t, s a jakobinus pátosz leghalványabb jele sem volt felfedezhető rajta. Nem az volt a célja, hogy megteremtse az új, ideális rendet, csupán a régi, kipróbált módszereket és előírásokat kívánta restaurálni.
Az, hogy fel se merültek olyan utópisztikus víziók, amelyek megszabták volna a történelmi események menetét, kijelölték volna céljukat s ezáltal az értelmüket is, az, hogy hiányzott lineáris történelemfogalomba vetett hit (a folyamat latinul processus, ami eredetileg „előrehaladást” jelent, s ami előre halad, az magától értetődően eléri egyszer a végpontját), s az, hogy ezzel összefüggésben eltűnt a haladásba vetett hit is, annak az új kulturális helyzetnek a jele, amely már túl van a modernitáson, s amelyet posztmodernitásnak szokás nevezni. A kommunista rendszer egyenesen a modernitás szívéből nőtt ki, a kommunizmus utópisztikus látomás, s mint ilyen kijelölte a történelem végét, ami egyúttal annak beteljesülését jelentette. A „refolúció” így a modernitás és a posztmodernitás összecsapása lett.
A nemzedéki identitás tudata, amelyet a közös történelmi tapasztalat kovácsol össze, a modernitás lényegéhez tartozik. Feltételezi a lineáris történelemfelfogást. Ennek keretei közt a jövő olyasmi, ami előttünk jár, és amit nem kerülhetünk el, hisz az út, amelyen haladunk, keskeny (az egyfolytában progresszív fejlődést tanúsító történelem vektora). Az egymást követő nemzedékek tehát elkerülhetetlenül konfliktusba kerülnek egymással, egymásnak „esnek”, minthogy egyik sem tudja kikerülni a másikat. A fiatalság a jövő letéteményese, ami annyit tesz, hogy ők a haladás. Minden modern forradalmi nemzedék, így a ’68-asoké is, kényszerítve érzi magát, hogy harcba szálljon azzal a világgal, amibe beleszületett, harcba szálljon a szebb jövőért, amikor mindenkinek jobbra fordul a sora; ám ha a lineáris történelem keretei közt szemléli magát, nem tekinthet el a múlttól, azt is kénytelen „legyőzni”. Ahogy eltűnik azonban a lineáris történelmi tudat, eltűnik a múlt legyőzésének kényszere, múlt és jelen kényszerű konfliktusa, eltűnik az ifjonti messianizmus követelménye. A valóság történelmisége átalakul, s a linearitás, a vektor helyére sík lapály kerül. A jövőnek nem kell többé „rátámadnia” a múltra, nyugodtan elkerülheti, hisz bőven van „hely”, teljes izoláltságban is növekedhet. Nem kell tehát harcolnia a múlttal, elég, ha elhatárolja magát, és eltekint tőle. A múlthoz, az idősebb nemzedékhez fűződő viszonyát nem a konfliktus jellemzi, hanem a távolságtartás.
A „refolúció” nem a történelem jegyében zajlott le, nem annak beteljesülése kívánt lenni; az emberek épp azért támogatták, hogy végre kilépjenek a történelemből, kilépjenek a történetiség folyamából, és nyugodt helyet találjanak maguknak a partján. Nem folytatni akarták a történelmet, hanem levetni a vállukról annak terhét. Nem beteljesíteni szerették volna, hanem zárójelbe tenni. Ezzel a történelmi horizont beomlott: a múlt kiszenvedett, a jövő megszabadult az utópiától. A „normális viszonyoknak” kellett beköszönteniök, úgy értve, a megújult, visszahozott egyensúlyi állapotnak, amely a jövőben is meg kell majd újuljon. Ebben a helyzetben még a készség sem volt meg a nemzedéki identitás létrehozására: ez ugyanis eleve nem tud létrejönni, ha hiányzik a társadalmi valóság történetiségének tudata.
Ez azonban nem jelenti, hogy nincs tere a különböző korosztályi feszültségeket szóhoz juttató konfliktusoknak. Ám ezek más jellegűek, mint a hagyományos nemzedéki ellentétek. Az új kulturális helyzet, amelyben a modernitás és a posztmodernitás elemei áthatják egymást, megnehezíti az új jelenségek leírását. A régi fogalmi eszközök nem mindig képesek adekvát módon leírni az új valóságot, utóvégre a régi valóság vizsgálatára hozták létre őket. Amiből az a tétel szűrhető le, hogy a jelen évtized sajátos alaktalansága inkább annak következménye, hogy az új kulturális helyzetet nem vagyunk képesek a régi fogalmi apparátusra támaszkodva megérteni.
A posztmodernitásban egy-egy korosztály nemzedéki sajátosságai sokkal inkább a kulturális identitás, s nem a politikai érdekek nyelvén fogalmazhatóak meg. Maga az identitás válik politikai kérdéssé, szétfeszítve a modern politika kereteit, amely hagyományosan csak arra alkalmazta a „politikai” jelzőt, amit racionalizálni tudón. Az identitás – ellentétben a „materiális” érdekekkel – sokkal nehezebben veti alá magát e folyamatnak. Az identitás az az érték, ami a „magánszférába” tartozik, az érdek a „közéletibe”. Ebből mindenekelőtt az intézményesített politikától való idegenkedés fakad. Természetesen továbbra is igényt tartunk a politikára mint a konfliktusok megoldásának intézményes formájára, de az mind a nyugati demokráciákban, mind a posztkommunista országokban válságban van. Ifj. Charles F. Fairbanks írja A posztkommunizmus antipolitikája című esszéjében (Res Publica Nowa, 1995/6.): „Napjainkban annyira elterjedt az antipolitika, hogy nem tudunk nem számolni vele, s újra felfedezzük, hogy az élet politika nélkül és a nyilvános szférán kívül is folyhat. Különféle csoportokban vagy közösségekben élünk – etnikai, nemi, vallási, kulturális, társadalmi osztály vagy foglalkozás szerinti kapcsolatokban –, s ezek nagy részét nem tartjuk politikai jellegűeknek. Munkahipotézisként a »politikát« úgy határozom meg, hogy az a modern állammal összefonódó adott közösség szüntelen megkérdőjelezése és közösen változó élete (…). A közéleti szférán viszont a szavak, jelképek és szokások együttesét értem, amely azt az érzést kölcsönzi az embernek, hogy az államot alkotó közösséghez tartozik.” Fairbanks tételét annyiban módosíthatnánk, hogy az „apolitikusság” lényegileg a politika határainak megváltozását jelenti. A létező politikai intézményrendszer viszont a régi módon értelmezett politikára épül.
A biztonság, a stabilitás és a jólét modern eszményei a nyugati társadalmakban, sőt bizonyos fokig a sztálinizmus korszaka utáni Kelet-Európában is, a hagyományos politikai szféra válságához vezetett. R. Ingelhart, aki The Silent revolution: changing values and political styles among westernpublics (1977) és Culture shift in advanced industrial society (1990) című könyveiben leírta ezt a folyamatot, a materiális értékektől a posztmateriális értékek felé tartó folyamatról beszél, s a közéletben ennek következményeként kibontakozó új jelenségeket „új politikának” nevezi. Szemben a háború utáni nemzedékkel, amely emlékezett a pusztításra és a háború utáni évek nélkülözésére, s éppen ezért az anyagi jólétre és stabilitásra összpontosította figyelmét, a hatvanas–hetvenes évek fordulóján színre lépő nemzedék más igényekkel jött. A jólét a háború utáni gazdasági fellendülést követően magas szintet ért el, és természetes dolognak tűnt. Az új elvárások első jele a hagyományos politikai mechanizmusok és az ezek működését meghatározó szabályok válsága lett: a hatvanas évektől kezdtek elszakadni a választói preferenciák a társadalmi osztályszerkezettől. Csökkent az érdeklődés a választások és a közélet intézményei iránt. Az új generáció nagyobb hangsúlyt helyezett a közvetlen részvételre, az elkötelezettség érzésére, a tágabban értelmezett életminőségre, ami nem csupán az anyagi javakat foglalta magába, hanem az önmegvalósításra, a személyiség kifejezésére, az életstílus megválasztására irányuló törekvéseket is.
Miközben a hagyományos pártok válságba jutottak, a szakszervezeteknek bealkonyult, létrejöttek az úgynevezett új társadalmi mozgalmak – nyilvánvalóan antibürokratikus jelleggel –, amelyek inkább valamely konkrét kérdéskör megoldására irányultak, s nem kívántak egyetemes érvényű ideológiából táplálkozni; központellenesek, formalitásellenesek voltak. A média közvetítésével új közéleti diskurzust kezdeményeztek, ami újra meg újra a jelképekre és az értékekre hivatkozott, szemben a hagyományos politikai intézmények eddigi technokrata és formális diskurzusával. Az új mozgalmak (általában e jelenségre a zöldeket, a feminista vagy a gay szervezeteket szokás példaként említeni) heterogének, nem rendelkeznek egyértelmű határokkal, nem ismerik a hagyományos tagsági formát (a formális, állandó kemény mag és a szimpatizánsok közt elmosódik a válaszvonal), ideológiailag pluralisztikusak. Soraikban elsősorban az autentikus élmény és a közvetlen részvétel (az elkötelezettség) számít. A racionalitás weberi alapelvei szerint szerveződött hagyományos intézmények az efféle elvárásoknak nem tudnak eleget tenni. A hitelesség és a részvételérzet a spontaneitás szinonimái, az intézményesség minden változata viszont ennek ellentétje. Az intézményesség a rutint jelenti, a hierarchiát, a merev szervezeti normákat.
A Szolidaritás és annak első forradalma bizonyos szerzők (így például Ingelhart) szerint az új politika és az új társadalmi mozgalmak hangját képviselte, része volt e jelenségnek. E társadalmi mozgalomban (maguk a szakszervezeti aktivisták használták ezt a meghatározást, utóvégre a jogi formula, miszerint szakszervezetnek nevezték magukat, a politikai helyzet kényszere volt: a kommunista pártnak az alkotmányban rögzített „vezető szerepével” szemben nem lehetett politikai pártot alapítani), akár egy kaleidoszkópban, a legkülönbözőbb hagyományos és modern elemek szőtték át egymást. Miközben a Szolidaritás elvileg szakszervezetként működött, „mozgalom” is volt, amelyben a bürokratikus, totalitárius állammal való csak azért is szembeszegülés spontán szükséglete alapvető szerepet játszott. Jól mutatja ezt maga a név, amelyben – ahogy ma mondanánk – a Szolidaritás-csapat kommunisztikus eszméi tükröződtek. Abban pedig, hogy a Szolidaritás keretén belül efféle szálak szövődtek, döntő szerep jutott a ’68-as nemzedék képviselőinek, akiknek, sorsa 1976 után összefonódott a demokratikus ellenzékkel (mindenekelőtt a KOR-ral, azaz a Munkásvédelmi Bizottsággal), s akik bizonyos mértékig megmaradtak a nyugat-európai új baloldal hatása alatt. Ám a Szolidaritás egyúttal nemzeti mozgalom is volt, amely a lengyel forradalmi hagyományra hivatkozott. A modernitás és a posztmodernitás elemeinek keveredése, ami 1981–1989 között, az illegalitásban működő Szolidaritás körülményei közt nem is nagyon volt látható, és nem is nagyon volt lényeges, 1989 után belviszályhoz és a mozgalom gyors széteséséhez vezetett. A posztmodern spontaneitás, amely kénytelen volt részt vállalni a liberális, demokratikus állam intézményrendszerének kiépítésében, hamarosan elvesztette eredendő ártatlanságát.
1989 után a lengyel közéletben is megfigyelhetők az „új politika” elemei, a mélyebb kulturális átalakulás bizonyos jelei. A fiatal nemzedék egyre inkább a posztmodernitás kulturális valóságában él. Így meglehetősen „alaktalan”, amennyiben olyan hagyományos társadalomtudományi fogalmak prizmáján át tekintünk rá, amilyen a „nemzedék” is. Rá lehet azonban mutatni bizonyos nemzedéki „különbségekre”, amelyeket egyelőre nehéz lenne kifejezni és lefordítani a „konfliktusok” politikai nyelvén.
Az első jelenség a magas kultúra köréhez tartozik. Az úgynevezett új irodalom megjelenéséről van szó, a fiatal írók és költők bizonyos köréről, akiket a lengyel szellemi életben „a bruiLon nemzedékeként” szokás emlegetni. A bruiLon egy alternatív folyóirat, művészeti-kulturális-politikai-irodalmi-költészeti lap, amely már 1989 előtt megjelent. Már a lap címének helyesírása is provokatívan hatott. A „bruilon” lengyelül olyan füzet, amelyben az ember gyors jegyzeteket készít, vázlatokat, „piszkozatot”, amit később le akar tisztázni. A címmel összhangban volt a tartalom látszólagos kaotikussága: a versek esszékkel váltakoztak, nemegyszer vitatható szövegek minden kommentár nélküli közlésével (mint például Celine antiszemita eszmefuttatásai), grafikákkal (egynéhány miatt pornográfiával vádolták őket) vagy utcai graffiti-reprókkal. Akik azonban a bruiLont az avantgárdhoz hasonlították, rossz úton jártak. A bruiLon az irodalmi posztmodernizmus előhírnöke volt, amely 1989 után hatalmas hullámokban áradt szét. Jerzy Sosnowski irodalomkritikus így írta le e nemzedéket a Tygodnik Powszechnyben (1995/4.): „A harmincasok évjárata, amelynek 1980–82-ben alkalma nyílt rá, hogy még megérezze a konspiratív-forradalmár hagyomány élő ethoszát, majd tanácstalanul ült a számítógép előtt, csak késve ismerte föl a nyelvtanulás nagyszerűségét, a Music TV professzionalizmusát és a Szolidaritás-utópia illuzórikusságát…” Lényeges közös vonás fűzi egybe napjaink fiatal alkotóit: ők az első felnőtt nemzedék, akik már a tömegkultúrán nőttek fel. A nyelv, az ellenkultúra idiómája, az új média poétikájában való otthonosság – ezek azok a jellemzők, amelyekkel e nemzedék megkülönbözteti magát az előtte járóktól. Más szóval az új nemzedék az új kultúrában való részvételével határozza meg a maga identitását, azaz kulturális közösségnek tekinti magát, nem pedig a politika, a gazdasági tényezők, a társadalmi eredet stb. által meghatározott egységnek. Ennek az az oka, hogy az új kulturális idióma születésüktől (a hatvanas évektől) jelen van az életükben. A televízió, a tévésorozatok, a rockzene számukra mindig is, amíg csak vissza tudnak emlékezni, természetes és nyilvánvaló dolog volt (a hatvanas évek tiltakozó nemzedéke számára ez olyan újdonságot jelenten, ami gyerek- és serdülőkoruk idején még nem létezett, ők még emlékeztek a rock és tévé nélküli világra). Hogy milyen erős a mai harmincévesek körében ez a kulturális közösség, azt mi sem tanúsítja jobban, mint hogy a fiatal neokonzervatívok, akik Fronda című lapjukban harcba szállnak az anarchista és botrányos bruiLonnal, ám ugyanezzel az idiómával élnek: hasonlóan szervezik az anyagaikat, hasonlóképp illusztrálják (likét stb. A fiatal neokonzervatívok számára a politikai jelleg a kulturális diszkurzus átpolitizálását jelenti, az elkötelezettség értékeiért és élményéért vívott harcot, tehát nekik sem egyszerűen az intézményes politikát.
A másik jelenség mindenféle leírási kísérlet alól kibújik. Nem egyéb, mint Jurek Owsiak úgynevezett Nagy Ünnepi Segélykoncertje. Jurek Owsiak (jellemző, hogy becenevén vált ismertté, hisz hivatalosan Jerzynek hívják; Lengyelországban új közéleti szokás a becenév használata, ami a kapcsolatteremtés közvetlenségét és bensőségességét célozza), aki különféle zenei műsorokat vezetett a rádióban, a fiatalok körében rockkoncertek és fesztiválok szervezőjeként vált ismertté. Elementáris, spontán egyéniség, kitűnő társalgó, aki szívesen él az ifjúsági szleng fordulataival. A fiatalokat nem csak sajátos nyelve, hanem különleges humorérzéke is elragadja, ami tele van abszurditással, szójátékkal, furcsa monológgal (ami már csak Owsiak dadogása miatt is furcsának nevezhető), dobogón és tévében egyaránt briliánsan rögtönzött szürreális helyzettel. E képességeit jól kamatoztatta a tiszta nonszenszet megcélzó kabaréjában – habár e műfaji megjelölő csak nagyjából illik a népszerű televíziós programra –, amely Tégy, amit akarsz címmel ment (értsd: „úgy élsz, ahogy neked tetszik”). Owsiak invenciózusan egyesíti magában az ellenkultúra idiómáját, a rockzenét, annak alternatív változatait is, a tiszta nonszensz humort és a média, elsősorban a televízió iránti kitűnő érzéket.
Néhány évvel ezelőtt felvetette a Nagy Ünnepi Segélyzenekar megszervezésének gondolatát, hogy pénzt gyűjtsön a gyermekkórházak orvosi műszerekkel való ellátására. Ismert előadóművészek Lengyelország legkülönbözőbb pontjain rockkoncerteket adtak, lemondva a honoráriumról, amelynek összegét átutalták a pénzt gondozó alapítvány számlájára. Ezenkívül országszerte gyűjtést szerveztek, fiatal önkéntesek szedték az utcán az adományokat, és minden adakozót megajándékoztak egy kis, öntapadó piros szívecskével, amelyet bárki kitehetett a dzsekijére. Az egész éves gyűjtés utolsó szakasza a Nagy Zenekar Fináléja névre hallgat, és minden évben a karácsony előtti időszakban kerül rá sor. Az egész vállalkozást élőben közvetítik a televíziós stúdióból, ahol az esemény „központja” található, s ahol a fényújság állandóan mutatja az adományok egyre növekvő összegét, miközben szakadatlanul tart a happening, a koncert stb.
A „Nagy Zenekar” jelensége azért érdekes, mert az „új politika” és az új társadalmi mozgalmak számos eleme megjelenik benne. Mindenekelőtt a fiataloknak szánt vállalkozásról van szó, a fiatalok kulturális idiómája alkotja a „Zenekar” nyelvét és esztétikáját. A fiatalok tömegesen kapcsolódnak be az akcióba, amely a nemzedéki közösség – a közös humor, a közös nyelv, a közös esztétika, a közös zene – érzetét nyújtja nekik. A „Zenekarnak” természetesen nincs semmiféle ideológiája, azon kívül, hogy segíteni kíván a beteg gyerekeken; az akció egész aurájában azonban, abban, ahogy a médiában kommentálják, vagy ahogy maguk a részvevők beszélnek róla, rejlik némi ideologikus vonás. A „Zenekart” általában antipolitikus, antietatista és anticentralista vállalkozásként kezelik. A részvevők hangsúlyozzák, hogy a „Zenekar” részének lenni nagyszerű élmény, hogy eltölti őket az együttlét érzése, s hogy együtt valami jót tutinak tenni (az egyik részvevő nyilatkozza: „Egész évben várjuk ezt a napot. Valami akkor föloldódik bennünk: együtt vagyunk.” Tygodnik Powszechny, 1995/52–53. szám), s mindez kifejezetten az intézményesített politikai szféra ellenzékeként zajlik. A politika kiváltotta emóciók nem jók, tele vannak rosszfajta érzéssel, amilyen az idegenkedés, sőt a gyűlölet; a politika kiváltotta élményt nehéz lenne nagyszerűnek nevezni. A politika nem azon dolgozik, hogy az emberek együtt legyenek, inkább megosztja őket, hisz a politika konfliktus, a különféle egoista csoportok közti harc szférája. A politikában tehát nem a közös jó számít (létezik-e jobb imázsa a közös jónak, mint a beteg gyerekeken való segítés?), csakis a részérdek. A politika tehát „piszkos”, az állam a hideg bürokratikus gépezet közvetítésével működik; a „Zenekar” viszont maga a közvetlenül ható szeretet és életöröm. Maga Owsiak egy interjúban így beszél a politikáról: „A választások (az 1995-ös elnökválasztás – D. G.) hétszázmilliárd zlotyba kerültek. Ami azt jelenti, hogy adófizető állampolgárként belépőt váltottam Bubel úr (így hívták az egyik független és komolytalan elnökjelöltet – D. G.) bohóckodásaira. Ami viszont minket illet, eddig százötven milliárdot gyűjtöttünk össze, s ezzel nem egy gyermeket, de több ezer emberi lényt mentettünk meg, ami már abszolút kozmikus dolog.” (Tygodnik Powszechny, 1995/52–53. szám).
Szervezeti szempontból a „Nagy Zenekar” úgyszintén nem nevezhető konvencionális képződménynek. A „Zenekar” nem szervezet, nem intézmény, senki sem lehet a tagja. Az egész akció intézményi magva, a jogilag kényszerű minimum az alapítványt alkotó és annak egész éves tevékenységét szolgáló néhány személy. Amikor azonban a „Finálé” közeledik, ez a mag földuzzad több tízezer önkéntessel, akik hajlandók az utcán az adományokat gyűjteni (ők minden évben negyven-ötvenezren vannak, s mind 18 éven aluliak). Ahhoz, hogy valaki betölthesse ezt a feladatot, elég beküldenie a jelentkezését, és átvennie az igazolványt. A „Finálé” idején az egész országot átfogja a mozgósítás. A nagyvárosok utcáin minden pár lépés után adománykérő fiatalokkal találkozik az ember, a járókelők nagy részén ott díszeleg a kis piros szív, s a televízióban egész nap tart a show.
A „Zenekar” tehát egyfajta „nem formális” szervezet, hálózat, „lüktető” organizmus (amely a Finálé idején „kibontakozik”, „lüktet”, majd rögtön utána „fölgöngyölődik”), nyíltan szemben áll minden formalitással, spontán (bizonyos értelemben tervezett, ciklikus spontaneitásról van szó) és gyakran nyíltan antipolitikus is. A „Zenekar” akció, vállalkozás, amely gigantikus happeningként van megszervezve, a szó eredeti értelmében az, vagyis valóban „történik”, s az élmény erejét és minőségét a részvétel adja meg (a „nagyszerűsége” annyit tesz, hogy komolysága mellen jó mulatság is), ami ugyanolyan fontos, mint maga a cél: a gyerekek megsegítése. Ez az egész akció „one-issue movement”. Ha rejlik is benne némi tiltakozó elem, akkor e tiltakozás nem retorikusán, nem a diszkurzus által jut szóhoz, hanem az életstílussal, amit a legjobban az ifjúsági szlengből kölcsönzött „ejtőzéssel” vagy „lazázással” fejezhetnénk ki. A „Zenekar” fontos eleme a média, elsősorban a televízió kitűnő, professzionalista felhasználása. A „Zenekar” médiaesemény, a média által létezik. Bizonyos értelemben a siker záloga, hogy azt a médiumot, amely természetéből eredően a nézők elidegenedéséhez vezet, képes az eseményben való tényleges részvétel eszközévé tenni.
Mindkét jelenséget – a fiatal irodalom körüli vitákat és a Nagy Ünnepi Segélyzenekart – egy folyamat tünetének tekinthetjük, amely a közéleti szféra szemléletmódjának átalakulását jelzi. Mind a politikai, mind a közéleti szféra határa változóban van. Ebben a helyzetben egy olyan par excellence politikai esemény, mint a kommunizmus bukása, nincs különösebb hatással a közösségi képzelőerőre. A fiatalság, miközben a saját nemzedéki identitásának mitizálásával van elfoglalva, az antipolitika nyelvét beszéli, ahogy ez jól látható a „Zenekar” példáján is. A kilencvenes évek elején színre lépő nemzedék szemében saját identitásának kialakítása közben a történelmi események, függetlenül objektív jelentésüktől, nem töltenek be túl fontos szerepet. Nemzedéki különállását az új generáció az új média körül szerveződő, másfajta kulturális különállás terén építi ki. Ebben az értelemben a kommunizmus bukása nem jelenti új társadalom, új életérzés kezdetét. Az új nemzedék előtörténete a hatvanas évekig nyúlik vissza, amikor az ellenkultúra és annak sajátos kulturális idiómája létrejött. Az 1989-es év nem annyira új valóság születését hozta meg, mint inkább leleplezte azt, ami a mélyben rejlett, azaz valójában az agonizáló régi rend kimúlását jelentette, s nem az új nullpontját. Befejezte a múltat, és napvilágra hozta azt, ami már jó ideje a hivatalos élet felszíne alatt érlelődön. A kommunizmus azért bukott meg, mert nem tudott szembenézni a posztmodernitás kihívásaival. A posztmodern tudat mégsem tekinti e bukás dátumát saját születésnapjának.
(Pályi András fordítása)