„A történelmet nem lehet elgondolni, csak átélni lehet” – írja Bergson.
1958. június 16-a előtt egy nappal, vasárnap néztem meg a Május 1. moziban a Szállnak a darvakat, hogy másnap az iskolában tájékozott és okos lehessek. (Tanulni már nem kellett, a bizonyítványokat lezárták, épp az évzáróra próbáltuk a színjátszókörben az 1919. május című novellából készült egyfelvonásost. Másnap aztán főleg Nagy Imre kivégzéséről esett szó; emlékszem, a KISZ-titkárhelyettes fiú tétován bevallotta, hogy alig tudja elfogadni…) Aztán folytatódott a próba.
Pár nap múlva megint megnéztem a Szállnak a darvakat. Az első szovjet film, amely Arany Pálmát kapott Cannes-ban! Tetszett. Addig mindenesetre csak két sikeres szovjet film létezett Magyarországon. A Vadállatok a fedélzeten és a Kétéltű ember. Ezeket kisiskolás korom óta állandóan vetítették. A Szállnak a darvakat, ’56 októbere után másfél évvel tisztes közönségsiker fogadta. Még előző ősszel Csuhraj Negyvenegyedikjét nagy sajtódicséretek özönében propagálták, iskolákat vittek rá, de eléggé hideg maradt a közönség, nem érezte át a vöröskatona lány belső küzdelmét, hogy le kell lőnie foglyát, a fehérgárdista férfit, akibe beleszeretett.
Most, honvédő háborús témája és győzelmi pátosza ellenére, az érzelmes, könnyes film sokakra haton, épp azzal, hogy kerülni próbálta a pátoszt: tulajdonképp nagy szerelmi giccset kaptunk, bravúros formanyelven előadva. Olyan is rég eshetett meg, hogy szovjet színésznő az erotika közelébe jusson, és lám, Szamojlovában nem csak a hozzám hasonló gimnazisták érezhették erotikus vonzást.
Azon a júniusi héten nagy siker várta a kétrészes csehszlovák Svejk-filmet, de a mozik még játszották Burt Lancasterrel és Lollobrigidával az ’57-es év szenzációját, a Trapézt is. Másfél éve játszották folyamatosan. Azzal nyílt annak idején a Corvin, úgy látszik, nem is lőtték szét teljesen.
A magyar film valamiképp még a régi, ’53 utáni reformos, pezsdülős korszak ígéretében látszott leledzeni, de tétova, felemás (és hamis) helyzet volt ez: mintha folytatni lehetne a Budapesti tavasz naiv vagy félnaiv optimizmusát, mintha zárójelbe téve ’56-ot, 1953 utáni filmekkel lehetne előállni. Pedig Máriássy nagyon értékes kísérletét, a Külvárosi legendát Rényi Péter tette keményen a „helyére” ’57 decemberében.
Az Édes Anna díjra is esélyes Cannes-ban, főleg mert három éve a Körhinta alig maradt le, biztatott a sajtó. Az Édes Annát, bár e fordulatot itthon eltitkolták, nagyon rosszul fogadták Cannes-ban, elavult cselédromantika, ennyit láttak benne, expresszionista értékű formanyelvét semmire nem értékelték.
’58-ban a Filmgyár igazgatója Darvas József (1960 elején váltja fel Horváth Márton). 1958-ban 13 új magyar filmet mutattak be, s ebből az Édes Anna mellett még három igazán értékes, mai szemmel is maradandó. Herskó filmje, a Vasvirág friss hangja, költőisége megkapó. Egész hangvétele nem volt méltatlan Gellérihez, „tündéri realizmus” a filmvásznon… Törőcsik már nem a Körhinta-beli copfos falusi kislányt ijedten játszó főiskolás, hanem színésznő. A Vasvirággal mintha feltámadt volna hamvaiból a harmincas évek nagy francia filmpoézise, a pesti külvárosba átültetve.
Máriássy, úgy látszott, nem tört meg a méltatlan pártbírálattól, és most a Csempészekkel nagyon szép, csendesen izzó drámaisággal szép formanyelvű filmet rendezett. Bara Margit és Agárdi Gábor játszotta a húszas években a román határon csempészáruval átjárkáló két egymásra utalt szegény embert. Halk filmre emlékszem, gazdagsága talán ebben is rejlett.
Sokan látták a Szent Péter esernyőjét. Rendezője, Bán Frigyes messzire került a Talpalatnyi föld hevült realitásától: ekkor s ekkortól főként klasszikus írók adaptátoraként igyekezett. Igyekezete unalomba, ásíttató filmnyelvi klisékbe fulladt, de a néző hálás volt e nemes, iskolás unalomért is. A legnagyobb kasszasiker persze az első francia–magyar koprodukciós filmet kísérte: a Corvinban mutatták be, verekedtek a jegyekért. A Fekete szem éjszakája Rigó Jancsi cigányzenész párizsi életéről mesélt, a prímás grófnő-szerelmét Nicole Courcel, a mára elfeledett, akkoriban Marina Vlady mellé emelt mosolygó szőkeség negélyezte. Rényi Péter nemcsak a magyar munkásosztály művészi ábrázolását felügyelte, most óvó figyelemmel intett bennünket az ízléstelen giccs mákonyától. Ritkán értettek egyet, de ez ügyben B. Nagy László is hasonló hangon írt.
A legzavarbaejtőbb mozibemutató egy tiszta, áttetsző, erős formanyelvű és egydallamú, már születésekor is feddhetetlen lélektani-realista film volt, képi nyelvével és elbeszélésmódjával nemes veretű hagyományokra épülő és nemzetközi mércével értékelhető magas szinten. Belső dráma és külső környezetrajz míves és kidolgozott ötvözete. A feszültség pontos adagolása. Nem volt benne formanyelvi újdonság, csak a filmhagyományok magabiztos kezelése. Ezek a pontosan megmunkált filmek alig öregszenek, gondolom mai szemmel. Illés György talán legnagyobb fekete-fehér teljesítménye: a balatoni táj sugárzása, a hegyi ködök, s a képek mögött vigasztalan, férfias bánat.
Zavarba nem a néző esett tőle, hanem a kultúrpolitika. „Pesszimista és sötéten lát”, hangzott az ítélet. Vagyis a Külvárosi legenda eredendő bűnét lehetett volna ráolvasni. Annál inkább, mert a Tatay Sándor-adaptáció, egy hadifogságból betegen hazatérő férfi magándrámája valamikor 1946-ban játszódik, amikor az új világ örömének kellene felcsendülni a film hőseiben. De itt nem csendül öröm. Féltékenység, gyűlölet lappang bennük. Halál és pusztulás áll a boldogság (de még a boldogulás) útjába is. Végzetdráma, pontos lélektannal megrajzolva.
Ilyesmit várt a szellemi életben is gyors „konszolidálást” sürgető kultúrpolitika? „A művészek ábrázolják mindazt a szépséget és nagyságot, amely dolgozó népünk mindennapjaiban oly megkapó erővel tárni elénk, de mutassák meg életünk nehézségeit is: a népen belüli ellentmondásokat éppúgy, mint a nép és ellenségei közötti kibékíthetetlen ellentétet” – így Az MSZMP művelődéspolitikájának irányelvei című pártdokumentum. Mégis, Makk Károly alkotását nehezen lehetett volna agyonhallgatni, vagy keményen lecsapni rá, mert hazai premierje előtt díjat nyert egy külföldi fesztiválon, és a politikai karanténba zárt Magyarországon az efféle elismerést, bár ha némileg kényelmetlennek hatott is tán, nem lehetett lebecsülni vagy visszautasítani.
A politika (és a filmgyárigazgató Darvas József) skizofrén helyzetben érezhette magát. Büszke legyen, vagy a pártos önbírálat rituáléját végezze el? Inkább a napilapok és filmszaklapok kritikáira bízták a bonyolult feladatot. Ráadásul – ha jól rekonstruálom a történteket – most központi ukáz se jött, föntről inkább csak éreztették, hogy a Ház a sziklák alatt azért nem „példaadó mű”, de mindezt egyértelmű és követni kötelező eligazítás nélkül. A kritika nyögve és akadozva, a régi szemellenzőket nem ledobva, csak lazítva, ám mégsem becstelen eszközökkel küszködött a megoldhatatlanná!: a külső szempontok és a film saját, belső világának egyeztetésével. Nem sikerült ugyan a mutatvány, de talán így is az ’56 utáni évek első igényesebben zajló és nem csak „rendelt” filmvitája lett az eredmény.
Az Édes Anna néhány görcsös szépségű képsorával mai szemmel is értékes mű. És két igazi remeklés, a Vasvirág meg a Ház a sziklák alatt: ez az ötvennyolcas év olyasmit sugallt (meglehet, csalókán), hogy araszoló, csendes, eltökélt művészi munkával a magyar film őrzi értékeit, és folytatja az ötvennégyben–ötvenötben elkezdett utat. Pedig két-három szűk esztendő következik, a „mélypontok évadja”.
1958 kora őszén furcsán feszült, majdnem néma, hallgatag és titkait rejtő francia filmet mutattak be, Bresson Egy halálraítélt megszökött című ellenállási témájú remekét. Valami nyugtalanító „többletsugárzás” áradt könyörtelen és vigasztalan, felforrósulva is hűvös képsoraiból. Másról is szólt, mint közvetlen tárgya: a börtön tágabb szemhatárra nyílt. A magyar filmművészetben néhány év múlva majd megszületik egy sok mindenben rokon remekmű, a Szegénylegények. Majdani rendezője, Jancsó Miklós most ott ül a Bresson-film nézőterén.