A költségvetés és a fizetési mérleg hiányának lefaragásában látványosak az eredmények, de a stabilizációs politika visszafogja a keresletet, azaz úgymond „lehűti” a gazdaságot – bírálnak egyes kutatóintézetek, a jobbközép ellenzéki pártok, sőt többek szocialista oldalon is. Valóban lehűti?
Én ezt nem tartom racionális kérdésfeltevésnek. A kérdés az, hogy szükséges volt-e levinni a fizetési mérleg deficitjét (a külkereskedelmi hiány, az idegenforgalom és a különféle jövedelmek egyenlegének együttes összegét) a bruttó hazai termék (GDP) 10 százalékáról mintegy 4,5 százalékára, vagy nem. Ha szükséges volt, akkor mondja meg valaki, hogyan lehetett volna másképp megcsinálni.
Sok bíráló elismeri ezt, de azt mondja: elég volt, most már valami mást kellene tenni.
Hát, én már, sajnos, elég öreg vagyok. 1979 tavaszán a két évvel ezelőttihez hasonló okok miatt volt túl feszült helyzetben a gazdaság: olyan mértékű volt az eladósodás, hogy nem lehetett ennek finanszírozására számítani a nemzetközi tőkepiacon. A politikusok akkor egy ügyes sasszéval azt mondták: hát, ez egy szakmai kérdés, elvtársak, intézzék el maguk. Kapásból elfogadtak egy 16 százalékos áremelést, ami akkor olyan közbotránynak számított, mintha pornófilmet mutattak volna be. Majd, ’85-ben, amikor helyreállt az egyensúly – persze, annak árán, hogy a megugró infláció kivette a pénzt a lakosság zsebéből –, újra jött a politika, amely életszínvonal-emelkedést ígért, és elzavarta a „szűklátókörűen racionális” szakembereket. Azóta változott a világ, de a makrogazdaság alaptörvényei továbbra is érvényesek. Ha egy ország túl sokat költekezik, akkor le kell faragni a költségvetést, emelni a kamatokat, lehűteni a konjunktúrát, jóllehet a szakszervezetek tiltakoznak (mint ahogy most Németországban is történik).
Az ipari termelés tavaly 2 százalékkal nőtt, az export 15 százalékos emelkedése és a belföldi iparcikkeladások 2 százalékos csökkenése mellett. Nem volna szükség a belső kereslet élénkítésére?
A keresletélénkítés keynesi gazdaságpolitikai receptje ott lehet esélyes, ahol zárt vagy legalábbis nagymértékben belső erőforrásaira, termelésére épülő gazdaság van, és komoly kapacitások állnak kihasználatlanul csupán amiatt, mert elégtelen a kereslet. Mi nyitott gazdaság vagyunk, egy kis országnak be kell rendezkednie arra, hogy függ az importtól. Liberalizáltuk a gazdaságot, ’89-ben a külkereskedelmet, s most már a tőkepiac és a bankrendszer liberalizálásánál tartunk. A forint lényegében konvertibilis (teljesen akkor lesz, ha a szabad átváltást a külföldi partnerek is alkalmazzák). Ilyen körülmények között az „élénkített” kereslet nagy részben az importot serkentené, tehát a fizetési mérleget rontaná ahelyett, hogy a hazai termelést ösztönözné.
Az infrastruktúra fejlesztése, például az útépítés is, növeli a keresletet. De vannak a közvetlen beruházási kiadásokon is túlmenő gazdaságélénkítő hatásai is. Amikor például 1996 elején Bokros Lajos akkori pénzügyminiszter a Népszabadságban a privatizációs bevételek adósságtörlesztése mellett érvelt az útépítéssel szemben, azt írta, hogy utóbbitól egyszerűen nem várható akkora hozam, mint az adósságcsökkentéssel megspórolt kamatkiadások mértéke. Az infrastruktúrának azonban olyan, pénzben, hagyományos gazdasági számításokkal nem mérhető hozamai is vannak, mint például a növekvő tőkevonzás, a felépült utak környezetében megnövekvő gazdasági tevékenység. Mondhatni „külső hozamok” keletkezhetnek, hasonló értelemben, mint ahogy a környezetvédők „külső költségekről” beszélnek.
Ez igaz. De ez olyan dolog, hogy hiába van árleszállítás, ha nincs az embernek pénze: akkor nem vásárolhat. Ilyen értelemben le kell mondania a hosszú távú racionalitásról egy olyan országnak, amely pénzügyileg instabil. Távlatosan az az ország tud gondolkodni, amelynek van gazdaságpolitikai mozgástere, és választhat a nagyobb és a kisebb eladósodás között. Mozgásteret adhat a tőkebeáramlás is, de ezt mi maximálisan ki is használjuk, hiszen nem nullára csökkentjük a fizetési mérleg hiányát, hanem 1,5 milliárd dollárra, ami az évente beáramló működő tőke értékének felel meg (privatizációs bevételek nélkül). Ezen túl azonban közveszélyes a költekezés.
Az idén már nem csökken a fogyasztás – állítja a kormány. Reális-e ez az ígéret?
Reális. Éppen azért, mert a fizetési mérleg javítása az 1995 márciusában kitűzött céloknak megfelelően megtörtént, hogy mást ne mondjak, a nettó államadósság azóta 7 milliárd dollárral csökkent. Most már nem kell arra törekedni, hogy a külső egyensúlyi helyzet bármi áron tovább javuljon. Nincs szükség további keresletkorlátozásra, de abban az állapotban sem vagyunk, hogy föl lehetne adni a stabilizációs politikát.
Milyen lobbik érdekeltek a keresletélénkítésben?
Nyilván azok, akiknek a gazdaságpolitika csökkenti a keresletét, és a jövőben is csökkenteni akarja. 1995 márciusa óta történtek valóságos megszorítások (korábban nem voltak, hiszen a GDP felhasználása elszakadt annak termelésétől), s ebben a helyzetben mindenki szemben áll a restrikcióval, aki a költségvetésből részesedni akar. A kereslet növeléséért érvelnek az erőforrások, például a gazdaságfejlesztési alap elosztásában érdekelt minisztériumok (azaz például az ipari tárca – a szerk.); továbbá azok, akiknek érdeke, hogy a közszolgálati szféra a jelenlegi működési formájában maradjon fenn. Eredményesen lobbizott az agrárszféra, az ez évi költségvetésben több támogatást értek el az eredetileg tervezettnél. A kisvállalkozók is több erőforráshoz kívánnak jutni, emellett értelmes politikai érvek is szólnak – gazdaságiak kevésbé.
Hogyhogy?
A középvállalkozás gazdasági húzóerő lehet. A kisvállalkozásoknál az a kérdés, képesek-e legalább részben saját erőből középvállalkozássá válni, abba a kategóriába nőni, amely már befektetni akar, és amelynek egyáltalán nem közömbös, hogy csődbe viszi-e a céget, mert piaci kapcsolatokat rombol szét, ha megbukik. Az ilyen kategória már valóban értékelhető a pénzintézetek részéről. Amelyik vállalkozás nem éri el ezt a szintet, az jóval nagyobb kockázatot, bukási hányadot képvisel a hitelszférában, nagyon kis gazdasági felhajtóerőt jelent.
A lapzártakor rendelkezésre álló utolsó adat szerint decemberben megugrott az import: 400 millió dollár volt, szemben a korábbi hónapok 200 milliójával, s így végül az 1996. évi fizetési mérleg is 1,7 milliárdos hiánnyal zárult, holott az év vége felé még 1,5 milliárdot vártak. Nem előjel-e ez a külső egyensúly romlására?
Tény, hogy tavaly az év második felében felgyorsult az import, a növekedés nagyobb mértékű, mint amilyenre számítottam. De hogy bekövetkezik az importnövekedés, azt előre lehetett látni. A stabilizációs intézkedések természete, hogy időt lehet velük nyerni, de előbb-utóbb elveszítik hatásukat. Az 1995. márciusi leértékelés azonnal javította az export jövedelmezőségét és drágította az importot, de az így kialakuló költségviszonyok elég hamar beépülnek az árakba. Vagyis a leértékelés relatív importvisszafogó és exportkedvezményező hatása időleges, különösen nyitott gazdaságban. Időleges a vámpótlék is, hiszen le kell építeni. A kérdés tehát az, hogy az alatt a lélegzetvételnyi idő alatt, amíg kifejtik az intézkedések kedvező hatásukat, sikerül-e elérni a gazdaságban olyan változásokat, amelyek stabilizálják az eredményeket. Úgy néz ki egyelőre, hogy sikerült, és az még „belefér”, hogy nagyobb mértékben zárult össze az olló az export és az import növekedése között, mint amit a programok kitűztek. 1996 utolsó hónapjaiban növekedni kezdtek a beruházások is. Ez is annak a jele, hogy a hazai kereslet már nem csökken tovább, így biztosabb a vállalkozások finanszírozása, a másik oldalon pedig az állampapírok hozama jelentősen csökkent, azaz a beruházások állampapírokhoz viszonyított hátránya megszűnőben van. Továbbra is a beruházások élénkülésére számítok, ha nem is lesz ebben látványos fordulat.
Az idei évre 18 százalékos drágulást terveztek, jövőre 12-14 százalékot. Nemrég a kormányfő is, a pénzügyminiszter is síkra szállt az infláció gyorsított csökkentése érdekében. Először Medgyessy Péter nyilatkozott úgy, hogy a drágulás nagyobb mértékben csökkenhet a korábban ígért évi 5 százaléknál, majd kisvártatva Horn Gyula sürgetett 1998-ra 9-13 százalékos inflációt. Melyiküktől indult ki a dolog?
Nem tudom. Valószínűnek tartom, hogy a Nemzetközi Valutaalap és még sokan egyöntetűen ezt mondják. Szerintem meg lehet próbálni a gyorsabb ütemű inflációcsökkentést, de ennek van kockázata és társadalmi költsége is. Ha kisebb mértékű drágulást tűzünk ki célul, akkor annak megfelelően kell megkötni a bérmegállapodásokat (ami nem csak az államon múlik), s ahhoz kell szabni a költségvetési, köztük a szociális kiadások nominális értékét. Egy nagyon gyors ütemű csökkentés rövid távon hátráltatja a gazdasági növekedést, hiszen még jobban vissza kell fogni a jövedelemkiáramlást, pénzszűkítést kell végrehajtani.
Jobb lenne tehát kitartani a korábban elhatározott inflációcsökkentési tempó mellett?
Én nem mondok semmit, egyszerűen azért, mert nem tudom áttekinteni, mennyi a gyorsabb csökkentés ára, és mennyi a haszna, például a gazdasági diplomáciában. Arról meg vagyok győződve, hogy nem szabad most keresletélénkítő politikát csinálni. Az viszont kérdéses számomra, megéri-e a fokozott inflációmérséklés ennek társadalmi költségét.
Jövőre választások lesznek. Hogy látja, beérik-e addigra a mostani stabilizációs politika? Ez a szándék a kormány középtávú terveiben is megjelenik, hiszen ezek 1998-ra már 3-4 százalékos, azaz érzékelhető növekedést jósolnak. Ha ez bejön, latba esik-e majd a megmérettetéskor?
Reálisnak látom, hogy megindul egy szerény mértékű növekedés. Idén ez 2 százalék lehet, de 3 százalékot sem tartok kizártnak. Jövőre a növekedés némileg felgyorsulhat – ha idén nem kerül sor olyan állami költekezésekre, amelyek miatt 1998-ban megint fékezni kell. De nem hiszem, hogy mindez számít a megmérettetésnél. Inkább az lesz fontos, sikerül-e megértetni a társadalommal, hogy a stabilizációs politika elkerülhetetlen volt, és viszonylag kis áldozattal járt. Hiszen nem következett be gazdasági visszaesés, s bár az infláció 1995 nyarán megugrott, mégis kezelhető maradt. De ezt nem könnyű megértetni, hisz például a reálkeresetek 1995-ben 12, tavaly további 5 százalékkal visszaestek. A kormány kommunikációs politikája egyébként sem elég jó, nem elég őszinte. Átütő sikerben nem hiszek; de azért annyit lehetne mondani a választóknak, hogy ez a kormány rendbehozta az ország szénáját. Nem válna ez a gazdaságpolitika hitelesebbé, ha megismétlődne 1993, és virslit osztanánk a népnek a választások előtt. Ettől kicsit tartok, mert a szocialista párt nem egységes a stabilizáció támogatásában.