Csaba László

Nyomtatóbarát változat

Ahogy közeledik az új választások időpontja, a közszereplők megnyilvánulásait egyre erőteljesebben hatja át a korán megindult kampányolás. Az első két szabad választás slágertémái jellemzően kívül estek a gazdaság száraz kérdésein, ma viszont jól látható a gazdasági kérdések előtérbe tolulása. Nem pusztán a közkeletűen stratégiainak vélt területek nagyprivatizálása körüli – jórészt elkerülhetetlen – érdeksérelmek és jövedelemelosztási konfliktusok miatt van ez így. A bajok fő oka kétségkívül az 1994–95-ben létrejött privatizációs törvény, illetve maga a társasági formában működtetett állami privatizációs szervezet, amely közgazdasági és jogi önellentmondások sorozatát produkálva széles teret nyit az egyedi mérlegelésnek, miközben az átláthatóság szempontjai egyáltalán nem érvényesülnek, és botrányokon túlmutatóan botrányos döntési rendjével és dokumentálatlan működésével a visszaélések melegágyává vált. A magánosítási eljárás és az ezt bonyolító intézmény kialakításakor sem volt kétséges, hogy a végkimenetel valami hasonló lesz, legföljebb a következmények megjelenési formája okozhatott meglepetést, a kár mértéke aligha.

De ha el is kerülte volna az ország a sok-sok, végzetszerűnek semmiképp se mondható hibát a magánosítás terén, a gazdaság akkor is a politika vezértémájává vált volna. Míg Lengyelországban az 1989. évi 47%-ról 1996-ra 65%-ra nőtt a magánszektor részaránya, hazánkban ugyanezen idő alatt 15%-ról 75%-ra nőtt. Ehhez kötődően alapjaiban rendeződött át a társadalom, s külföldi megfigyelők inkább a folyamat összességében békésnek és rendezettnek mondható lefolyását, semmint az ezt kísérő feszültségeket és ellentmondásokat tartják meglepőnek.

Két további tényező magyarázza a politika ökonomizálódását. A rendszerváltozás nem hozott olyan drámai jövedelemátrétegződést, mint ahogy azt a napi sajtó beszámolói alapján gondolhatnánk. A Magyar Háztartási Panel keretében végzett rendszeres és reprezentatív szociológiai felmérés szerint a 80-as éveket jellemző 1:5 arányú jövedelemkülönbség 1995/96-ra csak l:7,5-re nyílt, s az olló nyílása a Bokros-csomag ellenére megállt. De mind az alsó, mind a felső tizedre jellemzővé vált a nagyfokú instabilitás. Azaz nem ugyanazok a „felsőház” és az „alsóház” tagjai, mint akár csak már 4-5 évvel ezelőtt. A marxista dogmák sugallata ellenére a hazai társadalom sok tekintetben az Egyesült Államokat idézően változékony. S bár ezt kétségbe vonni jó társaságban manapság illetlenségnek számít, érdemes odafigyelni arra a tényre, hogy a késői Kádár-korszak PB-tagjai és miniszterei, vagy akár a 1989–90 közti időszak sztárvállalkozói 1996-ban vagy 1997-ben már elvétve találhatók Magyarország kétszáz legvagyonosabb emberének listáján. Ez – az elmélkedés szintjén többnyire üdvösnek tartott – mobilitás viszont társadalomlélektanilag azt jelenti, hogy senki nem lehet biztos semmiben, különösen hosszabb távra előretekintve. Az állandósult „liftezés” pedig főképp a középrétegeket érinti, nem is csupán az egyéni jövedelmi helyzetet, hanem a viszonylagos jövedelmi pozíciók változását is számításba véve. A korábbi időszakhoz képest drasztikusan leértékelődtek a pusztán vagy főként közalkalmazotti státusban dolgozók jövedelmei. A cserébe kijáró „biztos munkahely” csak akkor vált fontos tényezővé az emberek számára, amikor a Bokros-csomag nagyarányú leépítésekkel fenyegetett a közszférában (ebből csak kevés valósult meg), miközben a magángazdaságban évente több tízezer munkahely szűnt meg. Másfelől a hosszú távú piaci egyensúly által indokoltnál is sokkal jobban nőtt több korábbi hiányágazat, mindenekelőtt a pénzintézetek és más szolgáltatói kör, a tőkejövedelmekből élők és az elmúlt évtized végén még elhanyagolható külföldi és vegyes tulajdonú cégeknél dolgozók fizetése. Ez – a korábbi „egyenlősdi” értékrendjével ütközve – a valóságos átrendeződéshez képest indokolatlanul súlyos feszültségeket gerjesztett a társadalomban.

Mindehhez hozzájárult a gazdaság mikro- és makrosíkjának végletes elszakadása. Ez közismerten a 70-es évek eladósodási politikájával és a világgazdasági alkalmazkodás másfél évtizedes késleltetésével függ össze. Mialatt a magyar gazdaság teljesítménye leértékelődött, és az új helyzethez történő alkalmazkodást gazdaságpolitikai és intézményi eszközökkel hátráltatták – mindenekelőtt az 1972–88-as időszakban –, a Kádár-rendszer kompromisszuma a fogyasztás csekély, de szakadatlan növelését kényszerítette ki. Ezért nem indokolatlan a közvélemény-kutatásokban is tükröződő közvélekedés, amelyik a kiadós bécsi szeletek és számolatlan sörök aranykoraként emlékezik erre az időszakra. Természetesen nem az „aranytojást tojó tyúk” idő előtti elfogyasztásáról van itt szó. A korabeli elemzések már rámutattak arra, hogy az eladósodáshoz vezető kiadások négyötöd része a „fejlesztésbe” áramlott. Azaz a rezsim úgy bokázta el a pénzt, hogy még egy jó hangulatú mulatás emléke sem kárpótol a másnap bekövetkező súlyos következményekért. Az azonban igaz, hogy 1989/90 fordulóján a rendszerváltozássá terebélyesedő reform, a visszaszerzett szabadság és függetlenség élménye elfedte azt a tényt, hogy a másfél évtizede halogatott alkalmazkodás épphogy csak megindult. Tegyük hozzá: már 1971/72 fordulóján sem úgy állt a helyzet, hogy a magyar gazdaság minden jelentős alkalmazkodási kényszer nélkül szervesen illeszkedett volna a világgazdaság egészébe.

Így nem csoda, hogy a politikai átalakulással kapcsolatos felfutott várakozások és a többsíkú válság behatárolta lehetőségek tartósan szembekerültek egymással. Ami makrogazdaságilag jó és kívánatos – mert a hosszú távon is fönntartható, a külpiac által elismert, azaz dollárokban is mérhető fejlődés biztosítéka –, az a háztartások jó része számára csak vér, veríték és könny. Ha körülnézünk a világban, aligha vitatható, hogy igenis vívmány az a tény, hogy ma már a főfoglalkozású népességnek csak 7%-a él a mezőgazdaságból. Ennek dacára több, magát komolynak tartó politikai tényező is a vidék elpusztításáról szónokol, s úgy véli: gabona-és húshegyek megtermelésének szorgalmazásával kellene úrrá lenni a bajokon. A törvényalkotó számos esetben – vegyük csak a közalkalmazotti törvényt – láthatólag nem számolt azzal, hogy az állásbiztonság és az adott pillanatban elérhető jövedelmi szint maximuma között átváltási összefüggés van: mindkettő egyszerre nem megy. Ezzel pedig széles körben téves várakozást gerjesztett. A nagy elosztó rendszerek működtetői – saját magukat szociális vívmánnyá minősítve – úgy tesznek, mintha a minden magyar állampolgárt egyként megillető magas szintű, ingyenes egészségügyi ellátás nem puszta fikció, álszent posztulátum lenne, mintha a két számjegyű infláció mellett bárki bárhogyan is képes lenne a mai nyugdíjak értékét megőrizni. Sőt, cinkos szemhunyással azt is vívmánynak szokás tekinteni, hogy közel másfél millió embert a munkapiacról az ellátó rendszerekbe „sikerült” átirányítani, mintha ennek finanszírozási terhe és a jövő generáció esélyei, no meg a mai tb-járulék szintje között nem lenne semmiféle összefüggés.

Mi a közös a fölsoroltakban? Elsősorban az, hogy egy-egy terület vagy társadalmi csoport érdeke országos/nemzeti érdekként, közjóként jelenik meg. Minden esetben pontosan megmondható, mely csoportok érdekei feszülnek egymásnak, és a „megoldások” nyertesei is jól meghatározható kört alkotnak. A bökkenő csak az, amire a legplasztikusabban Mancur Olson mutatott rá 1987-ben magyarul is megjelent könyvében: a részérdekek uralma a hanyatló nemzetek sajátja. Minél több szervezett kisebbség tudja a saját pecsenyéjét sütögetni a tűznél, annál rosszabb az egésznek.

Különböző alapállású politológusok előszeretettel emlékeztetnek arra, hogy a demokratikus rendben a politika elkerülhetetlenül az érdekképviselet eszköze s az újraelosztási küzdelmek terepe. De fölöttébb lapos és gyermeteg dolog lenne, ha az elemzés ennél a pontnál leragadna, netán e tudományág kimerülne a fenti tétel cizellálásában. Az egymásnak feszülő érdekek és erők eredőjeként ugyanis nem csupán valamiféle politikai egyensúly alakul ki, hanem egyfajta gazdasági teljesítményszint is. Ez „önmagában véve” sem lehet közömbös, hisz ez lesz az a konc, amin majd kellő emelkedettséggel marakodni lehet. De az információs társadalomban ez még kevésbé lehet közömbös a politikacsinálók számára. A választóközönség ahhoz a szinthez méri a maga helyzetét, amit más, méghozzá a nálunk jobb helyzetű országokban nap mint nap lát. A politikai logika egyszerűen nem függetlenedhet a globális gazdaságból következő vastörvényektől. Hosszabb távon – s ez már két-három választási ciklust is jelenthet – csak a világgazdaságilag eredményes politika lehet meggyőző a választóközönség számára. Ez ad alkalmat a közgazdaságtanban Pareto-optimálisnak tartott politikai kompromisszumokra, amikor egyesek úgy járhatnak jobban, hogy közben senki más nem jár rosszabbul.

A hazai közgondolkodás gazdaságközpontúsága tehát még üdvözölhető is lenne, ha nem bizonyult volna oly féloldalasnak eleddig. A gazdasági kérdések politikai üggyé váltak, ámde csak felszíni, reflektív értelemben. Most már nemcsak állambiztonsági, magánéleti és jogsértési ügyekkel lehet a címlapra kerülni. Ugyanakkor a közéletben ritka az egyes kérdések gazdasági vonzatainak végiggondolása, még ritkább a konstruktív, Pareto-optimumot kereső javaslat és megközelítés. A közélet túlnyomó része – az MSZP balszárnyától az ellenzék jobbszárnyáig – két versengő, de egyképp vigasztalan séma alapján gondolkodik a gazdaságról: a gazdaság olyan fekete doboz – szól az egyik –, ami megfelelő emberek – ezek rendszerint a mieink – odaültetésével automatikusan, de alapjában át nem látható úton-módon „hozza majd” az elvárásoknak megfelelő teljesítményt. A másik gondolkodási sémában a tervgazdaság lenyomata él tovább: ez előzetes mérlegelés és/vagy érdemek alapján kijelölhetőnek véli a spontán piaci jövedelemelosztási folyamat végeredményét. Olyan totót szeretne, ahol a sportfogadási igazgatóság vagy legalább annak elnöksége már csütörtökön tudhatná mind a 13+1 mérkőzés kimenetelét, sőt azt módosíthatná is. A társadalmi-gazdasági megállapodástól a gazdasági igazságtételig terjedő széles sávban szóródnak azok az ideológiák és ötletek, amelyeket ez a szellem hat át.

A fenti sémákból teljesen hiányzik az elmélkedésnek az a mozzanata, ami az új érték létrehozására, azok mikéntjére, az elősegítést lehetővé tevő intézmények és szabályok kimunkálására irányulna. Márpedig – ez a közgazdasági elméletben kézenfekvő – épp ezek fogják hosszabb távon a gazdasági teljesítményt meghatározni.

E kérdésfölvetésből többféle következtetés is adódik. Elindulhatunk arról az elemi szintről is, hogy vajon miért örvendetes az, ha a bűnüldöző szervek korábban tudják a vitatott sikerdíj háromnegyed részét „biztosítani”, mint az üggyel kapcsolatos vádhatósági álláspontot megfogalmazni? Ugyanis a tőke általános működési feltételei szempontjából a jogbiztonság egyik legfőbb eleme a hatalmi ágak, továbbá az üzleti élet és az államhatalom szigorú elválasztása. De lépjünk tovább: az sem repíthet bennünket az egekbe, hogy a törvényhozás még mindig az általa megalkotott törvények számán, nem pedig azok tartósságán (változtatások, módosítások hiányán) méri munkájának eredményességét. A dereguláció, a kibogozhatatlan szabályrengeteg ritkítása pedig úgy látszik, ma nem időszerű (politikai) téma. Márpedig az adószám híján föl nem fogadott hómunkásoktól a munkapiaci (!) rendőrség által ellenőrzött éjszakai lokálokig mindenki kedve szerint tudja sorolni azokat a példákat, amelyek az adók és járulékok mértékénél közvetlenebbül és súlyosabban korlátozzák a gazdasági aktivitást. A polgári és vállalkozói önállóságtól rettegő, mindent agyonszabályozó szocialista állam állítólag már a múlté, mégis azt látjuk, hogy az engedélyezés, ellenőrzés és általában a gyámkodás alá eső területek és tevékenységek köre az elmúlt években is folyamatosan nőtt.

A gazdasági növekedés szempontjából kulcskérdés a megtakarítások kellő szintje, és az, hogy milyen színvonalon működnek azok az intézmények, amelyek ezeket beruházássá alakítják. A beruházások színvonala és hatékonysága ugyanis ettől függ. A megtakarítások beruházássá alakításának egyik legfőbb korlátja az, ha az államháztartásnak deficitje (legyen az bármekkora), így finanszírozási igénye van, mert az forrásokat von el a vállalkozói szféra elől. Ennek mértéke – a szigorú 1997. évi költségvetés mellett – 360 Mrd Ft lesz, azaz napi árfolyamon a fizetési mérleg 1996. évi hiányának a kétszerese. A megtakarítás hatékony befektetéssé változtatását ugyancsak akadályozta, hogy 1996 végéig az állami tulajdon és befolyás túlsúlyban volt a bankvilágban. Nem titok, hogy ez a befolyás sosem a hatékonyabb befektetési célok, biztonságosabb hitelkihelyezés vagy körültekintőbb adósminősítés érdekében érvényesült. Ezért a külföldi tulajdon túlsúlyra jutása nehezen tekinthető másnak, mint olyan örvendetes fejleménynek, ami gátat szab az állami önkénynek, és az ebből fakadó téves forráselosztásnak. Végül: a nyugdíjreform egyik fő célja az, hogy a korábban az állami újraelosztó rendszerbe fizetett összegeket hosszú távú magán-megtakarítássá alakítsa, és azt a tőkepiac szélesítésével a gazdaságfejlesztés forrásává tegye. A fentiek fényében számomra rejtély az ellenzéki gazdasági platformokat megfogalmazók álláspontja, amelyik részint ellenzi a jegybanktörvényt, nagyobb deficitet, nemzetibb bankrendszert követel, egyszersmind kiáll az eddigi „vívmányokat” megőrző, azaz fő vonalaiban változatlan nagy elosztórendszerek mellett, és teszi mindezt a növekedés meggyorsításának jelszava jegyében. Ez fából vaskarika, jobb esetben üres választási lózung. Épp ez az, ami nem megy: vagy-vagy jellegű választás elé került a magyar társadalom.

Az eddig előadottak talán megvilágítják, a jövőben miért hagyhatjuk abba az elmúlt években immár szertartásszerűvé vált, nagy nyilvánosság előtt gyakorolt sopánkodást, miszerint két vagy öt év múlva is minden nagyjából ugyanúgy lesz, mint eddig, csak legföljebb egy kicsit rosszabb. 1989–96 között a magyar gazdaság behozta az 1972–88 közt elvesztegetett időt, jórészt kifizette az alkalmazkodás és az átállás együttesen negyedszázad alatt összejött számláját. Ezért egyfelől indokolt a társadalom türelmetlensége, másfelől hosszú idő óta először lehet okunk reménykedni. A magyar gazdaságot az elmúlt negyedszázadban egy helyben topogásra kárhoztató tényezők egész sora megszűnt. A világpiaci hatásokat kizáró és torz belpiaci viszonyokat tartósító mesterséges üvegház falai leomlottak, akárcsak azok a korlátok, melyek akadályozták, hogy a megtakarítások hatékonyan visszaáramoljanak a gazdaságba. Amikor 10 Mrd dollár alatti külföldi államadósság 16 Mrd dollár exportbevétellel áll szemben, a gazdasági növekedést fenyegető fizetési egyensúlyhiány csak akkor lehet aggasztó probléma, ha a gazdaságpolitika teljesen önkényes lépéssorozattal azzá teszi. Ha a gazdaságpolitika is EU-konform irányba lépeget, a növekedés az egyensúly megőrzésével is lehetséges, sőt el sem kerülhető. Sőt: Jánossy Ferenc helyreállítási periódusokról szóló elmélete alapján e növekedés gyorsulása sem kerülhető el, hisz az 1989–92 közt elveszített 20%-nyi GDP-ből 1996 végére legföljebb 6%-ot sikerült visszaszerezni, márpedig a helyreállítás felhajtó hatása biztosan hat még. Az elmélet azért releváns, mert a hazai gazdaság értéktermelő egységei 1988–96 közt legalább olyan mértékben cserélődtek ki, mint egy újjáépítés során. Az uniós csatlakozási tárgyalások megindulása az ibériai tapasztalatok szerint a működő tőke beáramlásának meggyorsulását, így a beruházási hányad megemelkedését valószínűsíti. Mivel a növekedésnek nem kell a belső piac visszafogására alapulnia, közeledhet egymáshoz a háziasszonyok és a makroközgazdászok értékítélete. Minél erőteljesebben halad a nyugdíjreform, annál közvetlenebbül jelenhet meg a bérszínvonalban is a növekedés.

Nem jelent-e ez egyfajta komprádor kapitalizmust, amint azt a latin-amerikai példa elrettentő voltát hangoztatók vádló éllel meg is fogalmazzák? A bedolgozók társadalma lesz-e az ezredforduló utáni Magyarország? A kérdés ebben a formában valószínűleg téves. A klasszikus duális gyarmati gazdaság alapja a monokultúra. Hazánk – olaj, banán vagy más hasonló exportcikk híján – e téren nem rúghat labdába. Az ipar kitelepítés klasszikus terepein – ilyen az acél- vagy a textilipar – hazánk ma már egyértelmű hátrányban van legalább két tucat fejlődő országgal szemben, így az oda fog települni, nem hozzánk. Magyarország előnye részint földrajzi helyzetéből, részint a lakosság képzettségének magasabb fokából ered. A szocializmus örökségeként a képzettebb rétegek bérhátránya rendre nagyobb, ezért tudásigényes tevékenységek fogadóországaként és egyfajta pénzügyi, kereskedelmi és szolgáltatóközpontként van jövőnk. Az említett tevékenységek áttelepülésével megindul az árfolyam vásárlóerő-paritáshoz közelítő fölértékelődése és a bérszínvonal fölzárkózása is. A folyamat logikája és lefolyása tehát pont a fordítottja annak, mint amit az ódivatú függőségi elméleteket fölmelegítők érvelése sugall. Megjegyzendő, hogy amíg minden tőkeelem tekintetében igen jelentős az előnyünk, a befektető saját érdeke ellen tesz, ha a nálunk megszerzett forintjövedelmét Bécsben éli föl, s lemond arról az előnyről, amit az újrabefektetés és/vagy a jövedelem belföldi elköltése kínál. Önkényes, populista gazdaságpolitikai fordulatokat kizárva és az uniós tagságot valószínűsítve a folyamat önmozgásából ennek épp az ellenkezője következik.

Az előadottakból viszont az is belátható, hogy nem pusztán a kutató-oktató gárda önérvényesítési ösztöne szól azokból, akik immár modernizációs chartával is törekednek a humántőke felhalmozásának fontosságára irányítani a figyelmet. Az oktatásból, különösen a felsőoktatásból nem lehet megtakarítani, még ha nem is kérdéses, hogy a szerkezeti ésszerűsítés elkerülhetetlen. A gazdaságfejlődés nem egyszerűen a felsőfokú oklevelek arányszámának megnövelését igényli a gazdaságilag aktív népesség egészén belül. Sőt, amint arra Timár János elemzései rámutattak, a korábbi tervekhez illeszkedő szigorú létszámgazdálkodás, valamint az intézeti érdekeket követő mechanikus létszámbővítés az elmúlt években már reális veszéllyé tette azt, hogy tömegessé válik a felsőfokú végzettségűeket érintő munkanélküliség, főleg a főiskolai ágakon. A változó munkapiac ugyanis széles általános műveltségű, jó nyelvtudású, erős tanulási készségű, problémaérzékeny és önálló személyiséget igényel. Ezzel szemben a túlspecializált, gyorstalpalókon épphogy valamit összeszedett ember semmit sem tud kezdeni a papírjával.

Minden arra vall, hogy az intézményi gazdálkodás megregulázásának nemes szándéka az elmúlt időszakban tévúton járt, amikor az egyetemeket pécézte ki pofozóbábunak. Ugyanilyen tévedés a képzési idő rövidítése, a szakfőiskolai irány erősítése, az egy oktató által kibocsátott oklevelesek maximálása vagy a hallgató/oktató arány „javítása”, no meg más „kifinomult” tervmutatókkal való kísérletezés. A cél ugyanis nem az oklevél, hanem a munkapiacon tartósan és eredményesen jelen lévő, önálló ember. Ha igaz a neoklasszikus növekedéselmélet alaptézise, mely szerint a hosszú távú növekedést az emberi tőke határozza meg, akkor világos, hogy az oktatás fejlesztése nem elsősorban a kincstári rendszer kiterjesztése révén közelíthető meg célszerűen. Az egyetemeken jelenleg elsorvadóban lévő nyelvi képzés felélesztése nélkül soha nem lesznek idegen nyelveket színvonalasan és aktívan ismerő szakembereink. S amíg a nyelvtanár egy hétvégi tolmácsolással megkeresheti egész havi bérét, addig nem az oktatás lesz élete fő célja. Az a kormányzati gyakorlat, amely évek óta rendre a gyengébb ellenállás irányába halad, a fejlődés hosszú távú energiáit éli föl, vagyis érthető bár, ámde annál kevésbé fogadható el. E ponton nem lehet hallgatni arról sem, hogy a legképzettebb munkaerő a legmozgékonyabb: előtte sehol nem emelnek kínai falat. A Ph.D.-s generáció külföldre áramlása már javában zajlik.

Hosszabb távon a gazdasági fejlődés egyik kulcstényezője a jogkövető magatartásformák általánossá válása. A magyar gazdaság és társadalom hagyományos nyitottságának helyreállásával a 90-es évek során ezt egyre többen tapasztalják. Jó hír, hogy a nemzetközi érintkezésben ez belépési minimumkövetelmény. Viszonyaink civilizálása az uniós harmonizálás sokrétű voltával eleve megindult, sőt a vállalatközi integrálódással mikroszinten még előrehaladottabb állapotban van. Másrészt nem titok, hogy a szocialista felfogás – a jog hatalmi eszköz, mely szükség esetén tetszés szerint módosítható – mély nyomokat hagyott a hazai közélet szereplőinek tudatában és tudatalattijában. Részint épp emiatt, részint az államfelfogást kísértő korporativista szellem miatt a kormányzat 1990 óta sem jár élen a jogkövető magatartás példájának meggyökereztetésében. Sorra-rendre születnek a személyre és helyzetre szabott paragrafusok, amelyek már-már a kihirdetésüket követő hónapban érvényüket vesztik. A bíróságok működését irreális feltevésekre épülő eljárási szabályok, krónikus alulfinanszírozottság, a számítástechnikai és szakértői bázis fejletlensége, a politikai és az üzleti befolyás és a kontraszelekció hátráltatják. A bíróságok reformja kapcsán emlegetett – és nyilván elrettentőnek szánt – 8–10 Mrd Ft-os összeg nagyságrendje ugyanakkor kételyeket ébreszt aziránt, hogy e változások kiötlői kellő mélységben végiggondolták-e a feladat összetettségét. Kormányzati oldalon, úgy látszik, nem ismerték föl azt, hogy bár a bírónők nem fognak úti blokádokat szervezni, mint a kistermelők, sőt feldühödött betegeket se fognak utcára vinni, mint a lerobbant kórházaikat menteni igyekvő orvosok, ha nincs biztosítva a szerződések gyors és hatékony jogi érvényesítése, az nagyobb kárt okoz, mint az említett demonstrációk. A magyar piac minőségét, az önbíráskodás és a jogállami eszközök arányát jórészt épp a „háttértényezők” alakítják majd, méghozzá a 90-es években rögzülő normák szerint.

E szándéka szerint sem átfogó áttekintés már érzékeltetheti, hogy a szervezett csoportérdekeken túlmutató, valamiképp a rendszer egészét számbavevő kormányzati magatartás nélkül a fenntartható gazdasági növekedés illúzió. (És akkor még szót sem ejtettünk a szabályozások nem kevésbé bonyolult és fontos kérdésköréről.) A tartós fejlődés peremfeltételeit a közgazdasági elmélet adottnak tételezi, a gazdaságpolitikai és jogalkalmazási gyakorlatnak azonban létre kell hoznia, majd hitelesen működtetnie is kell ezeket. Látható, hogy ehhez jelentős összegek ráfordítása szükséges. Ezek az összegek azonban meg sem közelítik azt a summát, amivel egyes alrendszerek – például a társadalombiztosítás vagy a mezőgazdaság – már-már rutinszerűen túllépik a saját keretüket. Vagyis az igazságszolgáltatás vagy a művelődésügy mai keretszámaihoz képest mesés összegek akár maguktól is előteremnének, ha az államháztartás más alrendszereiben immár bevetté vált pazarlásnak gátat szabnánk. Ehhez politikai akarat kell, továbbá ama állampénzügyi fegyelem, aminek kialakítását nem a népnevelői buzgalom, hanem az egyébként megoldhatatlan és egyben halaszthatatlanná vált feladatok ellátása mára már parancsoló szükségességgé tette. Mivel a szükséges intézkedések ismét egyben népszerűtlenek is lesznek, hasznos lenne a tárgyszerű közéleti eszmecsere, s ennek részeként a gazdaság- és a társadalomkép egybehangolása, mégpedig az egyes változatokhoz tartozó jövőkép lehetőleg egyértelmű fölvázolásával.