„A szocializmuson belül most érkezett el az,
amiről ifjan beszéltünk: a minőség forradalma.”
(Németh László levele Aczél Györgynek 1962-ből.
Idézi: Standeisky Éva, In Az írók és a hatalom, Budapest, 1996, 446. o.)
1961. február 24-én, három nappal az újjáalakult Írószövetség ama taggyűlése előtt, amelyen Darvas József bejelenti majd az új irodalmi folyóirat, az Új írás megjelenését, az ÉS terjedelmes részletet közöl az MSZMP KB mellett működő Kulturális Elméleti Munkaközösség Irodalomkritikánk néhány fogyatékosságáról címet viselő „téziseiből”. Az állásfoglalás az irodalmi életben tovább élő „polgári és kispolgári nézetek” elleni harcra buzdít, amely fedőnév jelen esetben részint a kortárs („modern”) nyugati irodalmi áramlatokra, részint a huszadik század nem „vonalas” irodalmára, és az ezekhez kapcsolódó kritikai reflexióra utal. A kritika számára előírt feladatok a konszolidációs folyamat végének jellegzetes dilemmáját tükrözik: az írók integrálása a kulturális életbe a politikai ellenvélemény tilalmának feltételével ment végbe, ez a tilalom azonban egyúttal a legitimálás fejében járó menlevélként is szolgált. Ha minden publikáló író a konszolidáció, értsd a kormány, értsd a párt politikáját segíti, akkor ez nagyban megnöveli a kritikai élet ideológiai ellenőrző szerepének jelentőségét.
1961 márciusáig két budapesti és három vidéki irodalmi folyóirat, egy hetilap, két könyvkiadó és a rádió képviselte az irodalmi nyilvánosságot Magyarországon. Az ekkor indult Új Írás 6 íven jelent meg (ára: 6 Ft volt), vagyis havonta 64 nyomtatott oldallal kisebb terjedelem állt a rendelkezésére, mint a Kortársnak (ára: 10 Ft). A lap szerkesztői (Illés Lajos, Pándi Pál és Váci Mihály) a nyitó számban közölt beköszöntőjükben „a megváltozott levegő” és „a kedvezőbb mai helyzet” megemlítését követően elsősorban a kortárs irodalom kommunista, szocialista erőit tömörítő folyóiratot ígérnek, mely (másodsorban) elmélyültebben és sokoldalúbban foglalkozik „a fiatalabb írónemzedékek tagjainak nevelésével”, azonkívül (harmadszor) táborukba hívják „a különböző más világnézetű írócsoportok tagjai közül mindazokat, akiket a népi demokrácia tevékeny támogatásának szelleme tölt el, és ezt írásaikban félreérthetetlenül kifejezésre juttatják”. Ebből következően az első évfolyam szépirodalmi anyagában egyrészt szóhoz jut a Tűz-tánc antológia két fő híján összes költője, másrészt azonban viszonylag nagy számban olyan szerzők is, akik nemrég még börtönben ültek (mint például Fekete Gyula, Molnár Zoltán vagy Tardos Tibor), nemsokára ott fognak ülni (mint Nagy Sándor), vagy pedig kényszerű vagy önként vállalt hallgatás után jelentetik meg első írásaikat, mint Benjámin László, Juhász Ferenc, Nagy László vagy (már ’62-ben) Déry Tibor, Zelk Zoltán és Eörsi István. A népi írókat Illyés, Németh László, Veres Péter, Szabó Pál és Csoóri Sándor, a „polgári” írókat Weöres Sándor, Mándy István és Pilinszky János képviseli az első évben. A lap többféleképpen is törekszik a „fiatalos” arculat kialakítására. Minden számban közöl karcolatot, humoreszket vagy irodalmi paródiát, a még mindig uralkodó háborús és munkástémájú elbeszélések mellett felbukkannak egyes frivolabb, focizós, autóstoppos történetek. Állandó műfaj a szociográfia, és meglepően gyakori a filmnovella, talán Horváth Mártonnak köszönhetően, aki ekkor a Hunnia Filmstúdió vezetője. A szerkesztők nagy erőkkel próbálnak vitákat gerjeszteni. „Nem tudom többé levenni szemem erről a földgolyóról, mióta Tyitov szemével láttam” írja például Váci Mihály az SZKP új programtervezete által inspirált Se az atombomba, se az Isten! című nyilatkozatában, „s többet látok rajta, mint csupán azt, hogy 20 év múlva ingyenes lesz az uszoda, a gáz és telefonszolgáltatás.” A Gondos Ernő textilgyári szociográfiai felméréséből kibontakozó vita a „fridzsider-szocializmusról mindazonáltal ma sem érdektelen.
Ami a kritikát illeti, a népiek és az úgynevezett polgári írók írásait a lapon belül megkülönböztetett figyelem kíséri. Az ezekre vonatkozó bírálat már helyét és tördelését tekintve is eltér a kevéssé jelentős és/vagy kommunista szellemiségű új könyvekről beszámoló alapkritikától. A szépirodalmi részen belül, közvetlenül az érintett szerző műve után közölt, kurzívval szedett, az olvasót azon melegében ideológiailag eligazító kritika például csak „polgári” írónak, Weöres Sándornak (3. szám) vagy Pilinszkynek (7. szám) jár. Weöres esetében a szerkesztőség a kritikához még külön szerkesztőségi kritikát fűz: „Nagy Péter cikke kommentár Weöres Sándor verseihez, amit hiányolunk belőle: az a minősítés szenvedélye, az állásfoglalás változtatni akaró határozottsága.” (232. o.) Szabolcsi Miklós az írószövetség kritikai szakosztályának szeptemberi ülésén elismeréssel állapítja meg, hogy a februári „állásfoglalással egyidőben indult Új Írás […] éppen a bírálat területén volt és máig is a legerősebb”. Az új jelenségeket helyesen és jól elemző kritikák közt megemlíti Falus Róbert Két regény az árulásról című írását (Galabárdi Zoltán Kígyókő és Szentiványi Kálmán Nyugati szivárvány című kötetéről), ami azért is érdekes, mert ez a bírálat egyike az Új Írás első számában helyet kapott és később korántsem gyakori nyílt ötvenhatos reflexióknak. „Az a lényegi igazság, hogy az ellenforradalom főkolomposai hétpróbás fasiszták és hajdani földesurak vagy tőkések voltak – írja Falus Róbert – az akkori életnek, eseményeknek nem minden mozzanatában mutatkozott meg azonnal és tisztán felismerhetően.” Különböző okok együttese „…sok szubjektív becsületes embert is az ellenforradalmárok karjába lökött”. (1. szám, 89. o.) A másik '56-os utalás a lap jellegzetes, közvetlenségükkel ugyancsak a „fiatalos” arculatot erősítő Szerkesztői üzeneteihez kapcsolódik. Egy az első évfolyam első számába máris novellát küldő, meglepően fürge olvasónak a szerkesztőség teljes hasábnyi, informális beköszöntővel felérő szerkesztői üzenetben válaszol: „»Rebellis« jeligére üzenjük: […] Mi ebben szerinted a rebellis, amit társadalmunkban nem lehet kimondani? Filmek, újságok, könyvek, ankétok erről tárgyalnak. S te most attól félsz, »forradalmi« jelentőségű dolgot fedeztél fel, amit majd üldözni fognak. Nem! – csak rossz novellát írtál, barátunk, amit visszaküldünk. Szeretnénk óvni a tehetségtelenek, az elfonnyadtak, a kiszellőztetett s üressé lett emberek tragikomikus és őrült nosztalgiájától, mely azzal mámorosítja őket, hogy tehetségük nagy nekifeszülései azért sikertelenek – mert ők rebellisek, lázadók, ellenzékiek, ellenállók –, és ezért elnyomják őket, nem jelenhetnek meg. Gyávák, tehetetlenek vigasza csak az a dac lehet, hogy ők »ellenállók« – ne kövesd példájukat. Küldj jó írást.”