A hazai nyilvánosság előtt 1973-ban nem keltett különösebb feltűnést Kerényi Károly halála. Úgy tűnik, csak a kevesektől olvasott és a hivatalos művelődéspolitikától szándékosan távol tartott Magyar Hírlapban közölték a hírt. De egy évnek az is a történései közé tartozik, amiről hallgattak akkor, pedig beszélni kellett volna róla. Egy negyedszázad korszaknyi idő egy tudomány történetében, amelynek módszerei és forrásai olyan mennyiségben és extenzitással gazdagodnak, mint az ókortudományéi. Régi írások vagy akár életművek feledésbe merülése itt nem szokatlan, inkább természetes jelenség. Kerényinek, a magyar ókorkutatás egyik legkiemelkedőbb és talán valamennyi között a legnagyobb hatású képviselőjének negyedszázaddal a halála után, születése századik évfordulóján mégis ellenkező sors jutott. A munkásságának szentelt öt konferencia közül kettőt Magyarországon, egy harmadikat a római Magyar Akadémián tartottak. A konferenciákon, ahogy ez komolyságukhoz illett, tudományos nézeteinek követői és kritikusai egyaránt szót kaptak, ami azt jelenti, hogy érdemes volt beszélni róluk. Néhány előadás Kerényi pályájáról szólt: ezek közül talán a legérdekesebb, mindenképpen a legtöbb új forrásanyagot feltáró Natale Spineto itt közölt munkája volt. Életútját egy számára igen lényeges ponton, Itáliához fűződő négy évtizedes, elszakíthatatlan kapcsolatának feltárásával világította meg. Természetesen Olaszországból nézve. De talán ez az olvasat teljesebb értelmet kap, ha kiegészül a történet magyarországi és svájci olvasatával.
Kerényi pályája emigrációjáig elég jól ismert a halála alkalmából írt hosszabb megemlékezésből, és az azt követő évről évre gazdagabb irodalomból, elsősorban Lackó Miklós tanulmányaiból. Egyetlen szerző és a százados évforduló egyetlen előadója sem tért ki azonban bővebben arra a korszakára, amely 1943-as önkéntes emigrációjától kényszerű és végleges emigrációjáig, kicsengésében pedig jóval tovább, szinte haláláig tartott. Mint ismeretes, Kerényi egyáltalán nem a végleges távozás szándékával hagyta el Magyarországot. Fő oka a mind elviselhetetlenebbnek érzett hazai légkörből való kiszabadulás vágya, és, Pécsről Szegedre való áthelyezése után, a tudományos kutatás elemi feltételeinek hiánya volt. Tervezett rövid tanulmányútjából a magyar külügyminisztérium fel kérésére lett hosszabb, egy évre tervezett svájci tartózkodás, félhivatalos diplomáciai jelleggel, de pusztán azzal a feladattal, hogy a már a háborús vereség következményeire fel készülő Magyarországról igyekezzék maga körül tudományos szereplésével a hivatalosnál kedvezőbb képet kialakítani. Mi kor a németek 1944. március 19-én bevonultak Magyar országra, Kerényi helyzete magától értetődően menekültstátussá alakult át, amelyet azonban mind ő, mind a két érdekelt ország átmenetinek, a háború végével lezáródónak tekintett, úgyhogy Kerényi sem állampolgárságát, sem szegedi katedráját nem adta fel. A háború kimenetelét illetően nem volt semmi kétsége, úgy gondolta, csak a végét kell kivárnia.
Magyarországon ekkor politikai és ehhez fűződő személyi okokból félreállított, de a nemzetközi ókortudományban széltében jól ismert és nagyra értékelt – bár természetesen nem mindenki által egyformán megítélt – tudósnak számított. Elismertségét már 1927-ben az ókori regényről közzé tett monográfiája megalapozta, és fejlődése új szakaszát be mutató, 1937-ben megjelent könyve – Apollon. Studien über antike Religion und Humanität – széles körű visszhangra talált világszerte: amerikai, angol, francia, német olasz, spanyol szakfolyóiratokban több mint húsz ismertetés jelent meg róla. Ezekben az években szabadon és kötetlenül válogatta meg tudományos és személyi kapcsolatait mint az ókorkutatás res publica virorum doctorumának teljes jogú tagja, nemzetközi konferenciák és egyetemi vendégelőadások szívesen látott szereplője. A legszorosabb szálak eleinte a német tudományhoz kötötték, amelynek iskolájában fiatal éveiben nevelkedett – mint egyébként ekkor szinte mindenki a világ ókorkutatásában. Tudományos érdeklődése mindinkább a vallástörténetre koncentrálódott; ez fűzte szorosra kapcsolatát Walter F. Otto frankfurti iskolájával, és ösztönözte arra az 1930-as évek elején, hogy felvegye a kapcsolatot az olasz tudomány őt leginkább érintő két centrumával: a Pettazzoni vezette római vallástörténeti iskolával és annak folyóiratával, másfelől a firenzei Istituto di Studi Etruschival, mert az etruszk kultúrában találta meg egyfelől az ellensúlyát Otto túlságosan is a német klasszicizmuson épülő, valójában újromantikus szemléletének, másfelől azt a pontot, amelyen – még anélkül, hogy a szaktudomány keretei közül való kilépést feltétlenül szükségesnek érezte volna – letérhet arról az útról, amely az ókor tudomány terén elsősorban Wilamowitz nevéhez fűződik, és amelyet akkor már a legjobbak közül sokan járhatatlannak éreztek („Wilamowitz filológiájától a veji Apolló térített el” – mondta erről később egy régész barátjának). Tudományos kapcsolatainak irányváltozását az Apollon-kötet megjelenése idején több tényező ösztönözte. Az 1937-es oxfordi nemzetközi papirológiai kongresszuson, amelyen az újonnan előkerült görög regénytöredékekről tartott előadást, rádöbbent arra, hogy az ókorkutatás humanisztikus tartalmának már nem a német tudomány az őrzője. Rövidesen a történeti események is nyilvánvalóvá tették, hogy – személyes barátságainak fenntartása mellett – sem a német, sem az olasz tudománnyal nem folytathat semmiféle intézményes együttműködést. Ennek lehetőségét maga zárta ki az Apollon-kötet 1941-es 2. kiadásának az uralkodó német ideológiát élesen támadó előszavával. Művei egyre inkább csak Magyarországon kívüli olvasóknak szánt kiadását 1940-től kényszerű megszűnéséig, 1942-ig az amsterdami Pantheon-kiadó vállalta. Egy nagy múltú és nagy tekintélyű holland orgánumban közölte a háború előtti utolsó, szakfolyóiratnak szánt cikkét is (Die Geburt der Helena, Mnemosyne, 1939).
Volt azonban valami, ami még a külső körülményeknél is erősebben ösztönözte arra, hogy megnyilvánulásainak új színhelyet és központot keressen, a modern lélektani kutatások iránti érdeklődésének erősödése. Saját visszaemlékezései szerint Szerb Antal volt az első, aki 1936. táján felhívta figyelmét Jung munkásságára. A közvetlen kapcsolatra és az együttműködés lehetőségeinek felismerésére azonban később került sor. Jacobi Jolán, Jung munkatársa egy hazalátogatása alkalmával megismerkedett Kerényivel, aki éppen Az isteni gyermek című tanulmánya német kiadásának kéziratán dolgozott. Jacobi, felismerve a két tudós addig egymástól független gondolatainak rokonságát, elkérte és megmutatta Jungnak a kéziratot, amely azután könyv alakban Jung kommentárjával jelent meg 1940-ben, mint együttműködésük első olvasható eredménye. Jung volt az, aki az Asconában évenként egy-egy témának szentelt Eranos-konferenciákra 1941-ben bevezette Kerényit. Az ekkor Mitológia és gnózis címen tartott előadásának sikere nemcsak egy közel két évtizedes együttműködés kezdete volt, hanem az emigráció felé tett első lépése is: a következő évi konferenciára való meg hívás volt az alkalom svájci kiutazására, és annak a helynek a megválasztására a Lago Maggiore partján, félig-meddig már Itáliában, amelytől haláláig nem szakadt el.
A Svájcba érkezését követő évtől két zürichi kiadó is akadt műveinek rendszeres megjelentetésére, a Rhein-Verlag és a Rascher Verlag. Arra irányuló kísérlete azonban, hogy az akadémikus klasszika-filológia életébe bekapcsolódjék, már 1944 elején sikertelennek bizonyult, és végig az is maradt. Jellemző arra, mennyi ellenérzés élt vele szemben ezekben a körökben, elsősorban pszichológiai érdeklődése miatt, hogy az 1944/45-ös tanév első felében azzal a megszorítással kapott magyar nyelvi lektori alkalmazást Baselban, hogy egyetemi tevékenysége semmilyen formában nem terjedhet túl a megbízatásban megjelölt feladaton. Ezt az állását félévről félévre meghosszabbították, de a „hivatalos” filológus-körökkel való ellentéteinek kiéleződésével (egyedül Karl Meulival, a svájci etnológia és ókortudomány akkor alighanem legkiemelkedőbb alakjával maradt 1945 után jó viszonyban) ez mind bizonytalanabbá vált. Ez a helyzet egyre élesebben vetette fel Kerényi további egzisztenciájának problémáját. Anélkül, hogy a hazatérés tervét feladta volna, 1945 végén, 1946 elején kezdett mind komolyabban a külföldi megélhetését biztosító lehetőségek után nézni. Itália-vágya és a Rómában adódó ideális munkalehetőségek ígérete ösztönözte arra, hogy a római egyetem magyar tanszékét próbálja megszerezni. Így került sor tanítványának, az ajánlásával a római egyetemre került és munkássága olaszországi megismertetésében lelkesen szerepet vállaló Brelich Angelónak a közvetítésével a Pettazzonihoz fűződő kapcsolatok újra fel vételére, tudományos nézeteik eltérő voltának fenntartásával. Nyilván ilyen irányú tapogatózására válaszolt Brelich 1946. áprilisi levele, amely biztosította Pettazzoni készségéről római egyetemi alkalmazásának támogatására.
A római egyetem magyar tanszékét Kardos Tiborral töltötték be, aki egyben a római Magyar Akadémia igazgatója is lett. Kerényi azonban egyelőre megelégedett azzal, hogy római látogatásain mindig rendelkezésére állt az Akadémia vendégszobája. Közben ugyanis Magyarországon élénkülni kezdett a tudományos élet, és ennek egyik jeleként Kerényit 1946 tavaszán a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották. Minthogy korábban látványos módon tagadták meg tőle ezt a rangot, joggal gondolhatta, hogy újra aktuálissá vált a hazatérés kérdése. Jól ismerte a hazai viszonyokat, és tudta, hogy saját könyvtárának elpusztulása után a szegedi egyetemen, amelynek 1941-ben Kolozsvárra áttelepített könyvanyaga nem került vissza onnan, nem tudna érdemleges kutatómunkát folytatni, de méltányossági okokból is úgy gondolta, hogy számára csak a budapesti kinevezés volna elfogadható megoldás. A háború előttihez képest teljesen átrendeződött tudományos életben az erre érzékeny gondolkodó fők átlátták, hogy mind fenyegetőbb közelségbe került a szélsőbaloldali „Machtergreifung” veszélye, annak politikai és kulturális következményeivel együtt. Ez sokakkal elfeledtette a háború előtti személyes sérelmeket és elvi ellentéteket, sőt kezdetben azok, akik a kommunista párttal jóhiszeműen vállaltak közösséget, szintén inkább a közös szándékot tartották fontosnak, mint az eltérő nézeteket. Jól mutatja ezt azoknak a listája, akik az Alföldi által már 1945. május 2-án létrehozott Corona Archaeologicának, az eredetileg Alföldi és Kerényi tanítványait összefogó Stemma-kör utódának havi ülésein előadtak működése első két évében (csak néhány ne vet emelve ki): Szemerényi Oszvald, Telegdi Zsigmond, Trencsényi-Waldapfel Imre, másfelől Győrffy György, Vargyas Lajos, B. Oberschall Magda. Ebben a légkörben érthető, hogy mikor a Förster Aurél nyugalomba vonulása után, 1946 nyarán megüresedő budapesti ókortörténeti tanszék betöltésének kérdése felmerült, az a két ember, aki a leghatározottabban kiállt Kerényi kinevezése mellett, a vele korábban a „magyarcélú ókortudomány” vitájában élesen szembe kerülő Huszti József, valamint a Kerényi kutatásainak 1934 utáni irányait elutasító Alföldi András volt. A görög és latin filológiai tanszék be volt töltve (Moravcsik, illetve Huszti által), így csak az ókori történeti tanszéken kínálkozott hely számára. Ennek reményéről Alföldi már 1946 elején tájékoztatta, egyúttal figyelmeztetve őt, hogy „forráskritikai és kronológiai történelem” tanítását várják tőle. Kerényi ezt készséggel vállalta, csak – Alföldihez írt, egész munkásságát jól meg világító – válaszlevelében azt kérte, hogy emellett továbbra is taníthasson vallástörténetet is, továbbá baseli megbízatását is megtarthassa. (Mindkét professzor-támogatója hálásan regisztrálta, hogy a Kerényi által Svájcban szervezett akció eredményeképpen az egyetemre szeretetcsomagok érkeztek.) Az ügy a Kerényi által javasolt meg hívással (pályázat helyett) simán megoldhatónak látszott. Így látták itthon maradt tanít ványai, Devecseri Gábor és Trencsényi-Waldapfel is; az utóbbi élénk levelezésük egy 1946. aug. 19-én kelt darabját „a régi hűséggel köszönt” aláírással zárta.
A tanszékre azonban más pályázó is akadt, és minden jel szerint a titokban már uralomra készülő kommunista pártban is Kerényi ellen döntöttek. Úgy tűnik, mindkét motívum egye sült abban az alpári támadásban, amely a Köztársaság című, Bölöni Györgytől szerkesztett rövid életű lap 1946. szeptember 4-i számában Irracionalizmus és fasizmus címen Gábor Lőrinc névvel szignálva megjelent. A cikk közvetlenül Devecseri egy rádió-előadására válaszolt, amelyben Kerényit „mint nagy demokratát ünnepelte”. A szerző csak a „fasiszta ellenesség színezetét” engedélyezte Kerényinek, és nemcsak azt kérdőjelezte meg, hogy irracionalista irányzata egyáltalán tudománynak nevezhető-e, hanem felvetette: „lehet-e egy irracionalista elmélkedő egyáltalán demokratikus érzelmű”, továbbá hogy nem kell-e annak, „akinek gondolkodása az irracionalizmus alapján áll, … szükségképpen beletorkolni a fasizmusba”. Kerényi – folytatja az írás – a „szorongó polgári értelmiség bálványa volt”, de „hogy a kerényizmus nem lehetett túl messze a horogkeresztes gondolatvilágtól, azt már a háború előtt és alatt is észrevehette az, aki nem hunyta be szántszándékkal a szemét”, márpedig „következményeiben a tudomány elárulása nem kevésbé veszélyes, mint ha mindjárt tankkal és páncélököllel a tudós hódító tanítványai jelennek meg”. A Kerényi demokratizmusát cáfoló legsúlyosabb bizonyíték azonban a szerző szerint „az a levél, amely hogy-hogynem [sic! Sz. J. Gy.] mostanában került nyilvánosságra”. A levelet Franz Altheim hallei ókortörténész-professzor írta Kerényinek 1941-ben, és a közölt részletben arról értesítette, hogy a Deutsches Ahnenerbe megbízásából szegedi intézetének 544 pengőt utaltak át. A cikk arra való utalással zárul, hogy a „Deutsches Ahnenerbe az SS Himmler által irányított kiadványsorozata volt”.
A lap október 23-i számában közölte Kerényi helyreigazító nyilatkozatát arról, hogy a kérdéses pénz az utóbb munkaszolgálatban meghalt etnológus tanítványa, Honti János kényszerűségből név nélkül végzett munkájáért járó honoráriuma volt. „G. L.” ehhez fűzött kínos magyarázkodásában, amelyre az akkor még élő sajtótörvény kötelezte, közölte, hogy a lapot „szellemi életünk több általunk igen tisztelt alakja kereste fel írásban és szóban”, a Kerényit ért támadás ellen tiltakozva. Mint írta: „szóval sem állítottuk, hogy a Sicher heitsdienst pénze Kerényi professzor magánháztartását gazdagította volna”, továbbá „kijelentjük, hogy jól tudjuk, mennyire ellentétben állt Kerényi már előzőleg is a fasiszta nézetekkel... Nem is mondottuk mi, hogy ő maga fasiszta, hanem azt, és ezt most is fenntartjuk, hogy az a tudományos magatartás, amelyet ő képvisel, még az ő szándéka ellenére is szálláscsinálója a fasizmusnak”.
A történetnek két része van, amelyeket, bár aligha teljesen függetlenek egymástól, visszatekintve szét kell választani. Az egyik – egyelőre Kerényi ezen háborodott fel a legjobban – lényegében a bíróságra tartozik: Kerényi emigrálásakor könyveit és iratait, minthogy távollétét csak ideiglenesnek szánta, Zalai úti lakásán hagyta, annak őrzését tanítványára, az egyiptológus Dobrovitsra bízva. Dobrovits azonban katona, majd hadifogoly lett, és felesége, Dömötör Tekla nem mert egyedül a lakásban maradni, úgyhogy beköltözött régi lakásukba, és csak néha járt ki ellenőrizni a Kerényi-házat. Az őrizetlenül hagyott és szétszórt iratok közül valaki, aki beavatott lehetett a hazai és nemzetközi klasszika-filológia kulisszatitkaiba, ellopta a cikkben idézett levelet; az közvetve vagy közvetlenül eljutott a cikk szerzőjéhez, aki írójának és kézhezvevőjének hozzájárulása nélkül nyilvánosságra hozta egy részletét, tendenciózus és tájékozatlan kommentár kíséretében. Kerényi joggal fogalmazta így egy levelében jogi állás pontját: „lopásnak, magántulajdonommal és levéltitkommal való visszaélésnek tekintem” (Devecseri Gáborhoz, 1946. 10. 4.). Az ügy, írta, „a legsötétebb sejtelmekkel tölt el Magyarország jövőjét illetőleg. Ha a nácizmus újságírói és katedra-vadász módszereit ennyire nem lehetett otthon megszüntetni, kétségtelen, hogy nem a negyedik rend – a munkásosztály, amelyet a marxizmus akarna – hanem az ötödik rend, a »Verbrechertum« [bűnöző csőcselék]..., amelyet a nácizmus akart, fog uralomra jutni.”
Az ügy személyes motívumait alighanem jól látta Kerényi, de sem ő, sem a mellette azonnal levélben, egyetemi katedrán (Trencsényi-Waldapfel magántanárságának első előadásán) és a Köztársaságnak elküldött, közöletlenül maradt válaszcikkben (Kövendi Dénes, Trencsényi-Waldapfel) kiálló barátai és tanít ványai nem gondoltak ennél többre. A gyanútlanságra jellemző, hogy Trencsényi-Waldapfel szept. 21-én Kerényihez írt és a cikket megbélyegző levelében azt a reményét fejezte ki, hogy „a Téged ért méltatlan támadás következtében nem érzed felmentve magad a felelősség alól azért az új Magyarországért, mely már megalapozásánál sem tud és nem akar Téged sem nélkülözni”. Nem tudták, hogy Kerényi hazai sorsa már el van döntve – további források előkerüléséig egyelőre nem tudni, hogy ekkor milyen szinten és formában, bizonyos azonban (erre az írás végén még vissza kell térni), hogy nem egyszerűen addigi munkáinak „irracionalizmusa” miatt: erről joggal írta Kerényi a Devecserihez intézett említett levélben: „Ott még téves gondolkodás sincs… ahol irracionális elemekkel való racionális (vagyis tudományos) foglalkozás irracionalizmusnak számít” (amiben szó szerint egyetértett vele Brelich és Trencsényi-Waldapfel). Kerényi ügye a peren kívüli és ezért kevésbé számon tartott koncepciós eljárások számos esetének egyike volt. Az eljárás lefolyását számos külső körülmény siettethette vagy lassíthatta, az ítélet már készen volt. A kihirdetésnek azonban a forgatókönyv szerint még nem jött el az ideje.
Így történhetett, hogy a Köztársaság-cikk körüli vihar hamar elülni látszott. Kerényi Trencsényi-Waldapfelhez október 3-án írt levelében, amely válasz volt a védelmében írott cikk hozzá megérkezett másolatára, „fegyvertárssá lett igaz tanítványának” nevezte, bár a cikk személyi hátterével kapcsolatos véleményét fenntartotta. „Biztosíthatlak, írta erről, hogy pontos, részletes, jól kiszámított utasítások nélkül bizonyos fogalmazások nem jöhettek volna létre. »Filológus« volt az illető, aki ezt az orgyilkos tőrdöfést nevetségesen sajátmagát eláruló pedantériával irányította.” Ezen túlmenően azonban nem foglalkozott az üggyel, már csak azért sem, mert ezekben a napokban, október 17-én volt az a nagy visszhangot keltett előadása Rómában, a Nemzetközi Filozófiai Kongresszuson, amelynek késői gyümölcse a Castellivel való együttműködés lett. A feltételezett katedravadászat nem ért célt, Kerényi Thomas Mann-nal folytatott levélváltásának és Napleányok című munkájának magyar kiadásra szánt fordítása folytatódott, és úgy tűnt, hogy az egyetemen belül a nyári döntést a budapesti katedra ügyében nem fenyegeti veszély. A fordulat közvetlen előidézőjeként Huszti és Alföldi egyértelműen Ortutay Gyulát nevezte meg, aki talán még Szegedről hozta ellenséges érzéseit a munkássága tudományos értékét szokott nyíltságával kétségbe vonó Kerényivel szemben. Erősítette ezeket súlyos és egyoldalú Honti-komplexusa (amelyről Honti derűs történeteket tudott mesélni), Marót Károly iránti tanítványi szeretete, és nem utolsósorban akkor még nem köztudott politikai elkötelezettsége a „fordulat” és a hozzá vezető út mellett. Az egyetemen 1947 nyarán tartott bizottsági ülésen a szavazatok többségét kapta ugyan Kerényi, de végül is, ahogy erről Huszti levélben tájékoztatta, látszólagos adminisztratív félre értések, a maga emigrációját akkor már befejezett ténynek tekintő Alföldi kétértelmű viselkedése, főként pedig Ortutay határozott miniszteri fellépése miatt Marót Károlyt választották meg a budapesti egyetem ókor történészprofesszorává. Kerényi a szegedi egyetem kinevezett, de távol levő tanára maradt. Alföldi magyarázkodó levelében azzal a teljesen irreális javaslatával próbálta kiengesztelni, hogy szegedi tanszékét az újonnan felállítandó ókori kultúrtörténeti katedrára cserélje fel. Erre az időre esik Kerényi első tájékozódása Funaiolinál a római egyetem magyar tanszéke elnyerésének lehetőségéről, valamint Pavesével szövődő barátsága, amely könyveinek olasz publikálását segítette. Még inkább tompíthatta a sérelmet, és enyhíthette a hazatéréshez fűződő reményeinek válságát, hogy a baseli megbízatás megvonása után az ekkor Princetonban tanító Tolnay Károly, valamint Eitrem és Jung ajánlására elnyerte a Mellon családtól alapított gazdag amerikai Bollingen-ösztöndíjat a görög istenvilág archetipikus alakjairól írandó monográfia-sorozatának élete végéig tartó munkáihoz. Már ennek tudatában tért haza az év végén Magyarországra, hogy megtartsa akadémiai székfoglalóját, és tisztázza, mire számíthat hazatérésekor, aminek egyetlen feltételéül a budapesti egyetemre való meghívást jelölte meg. Néhány előadást is tartott, az ezeket követő vitában elsősorban Trencsényi-Waldapfel szállt szembe Lucretiussal kapcsolatos felfogásával. Svájcba azzal a meggyőződéssel tért vissza, hogy nem kerülhet a budapesti egyetemre, viszont azzal biztatták, hogy esetleg megkaphatja a római Magyar Akadémia igazgatóságát, mikor Kardos Tibort a budapesti olasz tanszék tanárává választják. Fülep Lajos 1948. június 12-i levelében még azt írta neki: „úgy gondolom, a dolog rendben van”, s hogy ő maga Ortutayval, Kerényi lánya, Grácia pedig az ügyben a minisztériumban közvetlenül illetékes Alexits Györggyel készül a döntés megsürgetéséről tárgyalni. Ezen a napon mondták ki a Magyar Kommunista és Szociáldemokrata Párt egyesülését, két hét múlva a Kominform elítélte és kizárta soraiból a Jugoszláviai Kommunista Pártot. Elérkezett az ítélethirdetés pillanata.
A Társadalmi Szemle júniusi számában Lukács György bírálatát közölte Kerényi Napleányok könyvének magyar ki adásáról, amelyen fordítója – jelezve, hogy a döntés már korábban megérett – nem engedte a nevét feltüntetni (ellentétben Devecserivel, a versrészletek fordítójával). Lukács, nem feledve a Köztársaság-cikk vitájának eredményét, hangsúlyozta: „Senki se állítja Kerényiről, hogy egyénileg a fasizmus, vagy akárcsak a politikai reakció híve lett volna”, de – folytatta – amit ír, „a legsötétebb reakció irányába vezet, a szélső irracionalizmust támasztja alá egy áltudománnyá torzult önkényes filológiai torzkép segítségével. Mert – szándék ide, szándék oda – a mitológia atmoszférája már egyszer a fasizmus ideológiai előkészítésének atmoszférája volt.” A könyvben, természetesen óvakodva attól, hogy néhány felelőtlenül, de aligha tudatlanságból félremagyarázott példán kívül tudományos állításaival vitába szálljon, a mitologikus atmoszféra felidézésének törekvését tartotta döntő, és Kerényit a német nemzetiszocializmus kedvelt filozófusával, Klagessel össze kötő eszmei mozzanatnak, sőt „Kerényi fejtegetései – úgymond – … még felelőtlenebbek a Klageséinél”. Az ítélet: „Akár tudja ezt Kerényi, akár nem, akár akarja, akár nem: ez a könyv tevőleges része a mai reakció ideológiai fel vonulásának. És ez olyan tény, … amelynek az ideológia terén le kell, hogy vonjuk összes következményeit.” Fülep Lajos július 28-i levelében már arról tudatja Kerényit, hogy „amit ma itt véglegesnek mondanak, az, hogy Téged nem akarnak az Igazgatóságra”, bár Grácia „azt mondta, hogy beszélt Alexitscsel, s az, mint előbb is minden alkalommal, kijelentette, hogy semmise változott, Te leszel az Igazgató”.
A levelet azzal zárta, hogy mivel Kerényiről senki nem akar hallani, fel tételesen elvállalta az Akadémia [a római Magyar Akadémia] vezetését. A hazatérés ügye lezárult, a Kerényi-kérdés véglegesen megoldódott. Kövendi Déneshez, élete végéig hűséges barátjához 1948. december 30-án írt leveléből kitűnik, hogy ezzel most már Kerényi is tisztában volt: „Te vagy az első, akinek megírom, hogy a szegedi katedra valószínűleg még e félév folyamán megürül. … Egy amerikai meghívást visszautasítottam, s ha Magyarország nem tudja megadni a római munkalehetőséget, nyugdíjazásomat fogom kérni. Sem mi sincs, amivel eljátszottam volna a jogomat arra, ami egy demokratikus Magyarországon minden tisztességes embernek kijár. … csak azt mondhatom a jövőmre nézve, amit Széchenyi: a barátaim gondoskodni fognak arról, hogy ne haljak éhen. Szó szerint: a barátaim és semmiféle államiság.”
Ekkor alapította Jung a nevét viselő intézetet Küsnacht-ban, amelybe Kerényit mitológiai szemináriumok állandó elő adójául hívta meg, és 1948 végén írt Kerényi először Pettazzoninak arról, hogy segítségét kéri a római magyar nyelvi tanszék megszerzéséhez, minthogy magyarországi kapcsolatainak alakulása újra aktuálissá tette az ügyet. A következő év végére mind Magyarországgal, mind Olaszországgal kapcsolatos reményei végleg meghiúsultak. Az év közepén, Rajk letartóztatásával a nyílt despotizmus korszaka kezdődött Magyarországon. A november 29-én újjáalakult Magyar Tudományos Akadémia (elnöke Kerényi egykori szegedi barátja, Rusznyák István, főtitkára Alexits) tagjainak névsorából hiányzik Kerényi neve. Magyarország Kardos Tibor visszahívásával egyoldalúan megszüntette a magyar nyelv és irodalom oktatását Rómában, s elsősorban erre válaszként – és csak másodsorban Kerényinek a kinevezést akkor lehetetlenné tevő idegen állampolgársága miatt – a Külügyminisztérium további rendelkezéséig felfüggesztették a magyar tanszék működését a római egyetemen, a Magyar Akadémia igazgatósága pedig a diplomáciai kapcsolatok ellehetetlenülése miatt vált illuzórikussá. Kerényi otthona végleg Ascona lett, majd 1962-ben svájci állampolgárságot is kapott.
Olaszország természetesen változatlanul fontos volt számára, de Pettazzoni egyre kevésbé volt hajlandó akár csak elő adások szervezésével is közbenjárni érdekében, majd 1956-ban a Brelichcsel való szakítás, Rómához fűződő legelevenebb kapcsolatának elvágása is megtörtént. Az utóbbi ügy eseménytörténetének leírása talán nem érezteti megfelelő módon érzelmi hátterét: Kerényi Svájcban egyre inkább magányosnak érezte magát, és felfokozott érzékenységében Brelich kritikáját nem tudta pusztán tudományos kérdésnek tekinteni, hanem kirekesztettsége újabb bizonyítékának értelmezte; élete végéig nem engesztelődött meg a feleségéhez halálos betegsége idején írt levelének tanúsága szerint emberileg mindig hű tanítvánnyal szemben. Csak ilyen helyzetével magyarázható a milánói iskola közepes tehetségű és tudományos felfogásukban tőle távol álló vallástörténészeivel való barátkozás, amelynek alapja elsősorban a magyar ’56 megítélésében való egyetértésük volt, de Kerényi munkásságában semmilyen nyomot nem hagyott.
Magyarországon a Lukács-cikket egyértelműen „Roma locuta”-ként értelmezték. 1949-ben még megjelent egy ismeretterjesztő könyvecske, amelynek bevezetése Lukács érveit megismételve minősítette Kerényi munkásságát; ezt követően Kerényit pozitívan méltató írás húsz éven keresztül nem jelent meg, sőt nevének említése, a rá való hivatkozások a magyar szakirodalomból is szinte teljesen eltűntek. Devecseri 1967-ben Lágymányosi istenek című könyvében kiadott lírai megemlékezése után az áttörés első nyílt jele a Kerényire egyébként cikkeiben egyedüliként folyamatosan hivatkozó Trencsényi-Waldapfel Imre akadémiai előadása volt „Társadalomtudományunk nemzeti és nemzetközi jellegé”-ről 1969-ben. A húszas évek „magyarcélú tudomány” programjához hasonló jelenségek sűrűsödésére felfigyelve realizálta, hogy aktuálissá vált annak a küzdelemnek a folytatása, amely Kerényi vezetésével folyt a harmincas évek elején „tudományunk nacionalista leszűkítése” ellen. Majd ezt tette hozzá: „hogy ma nincs köztünk, a magam részéről szívből sajnálom, de akkori érdemeiből ez nem von le semmit.” (Magyar Tudomány, 1969, 127). Munkássága részletes érdembeli méltatására azonban a háromszáz példányban megjelenő Antik Tanulmányokban közölt nekrológja adott először alkalmat.
Mindez már nem tartozik szorosan Spineto írásának hátteréhez. A történet lekerekítéséhez azonban még egyszer vissza kell térni Lukács cikkére. Elképzelhető, hogy a Köztársaság -beli cikk szerzője vagy inspirálója puszta tájékozatlanságból nem vette figyelembe, hogy a német Nemzetiszocialista Párton belül folyó hatalmi harc során a Rosenberg vezette propagandahivatallal szemben Himmler a történettudományok kutatásának saját irányítása alatt álló központjaként alapította 1935-ben az Ahnenerbét, amelyet Rosenberg körének demagóg és a német tudósok közt is mind inkább hiteltelen hamisításaival szemben igyekezett bent és kint egyaránt tekintélyes intézménnyé kiépíteni, ezért, az alapvető politikai célokat természetesen soha meg nem tagadva, máig nagy jelentőségű, szigorúan tudományos módszerrel végzett régészeti ásatásokat és történeti kutatásokat is támogatott, s Altheim munkája az utóbbiak közé tartozott. Lukácsról azonban nem lehet tájékozatlanságot feltételezni sem a Hitler-Németország filozófusainak, sem Kerényinek a munkásságával kapcsolatban. Kerényi egyébként korábban őszinte tisztelője volt Lukácsnak (akinek szovjetunióbeli munkásságát nem ismerte), éppúgy, ahogy az ő nyomán tanít ványai is, elsősorban a később megtagadott Theorie des Romans miatt. Még 1944-ben a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front svájci szervezetének Közleményeiben megjelent cikkében „egy nemzet öntudatlan öngyilkossági kísérleté”-nek 1919-ig visszamenő okait vizsgálva így írt: „Még a legelső numerus clausus-intézkedések előtt, amelyek a tanulni vágyókat kergették külföldre, a tanároknak kellett kezükbe venni a vándorbotot, vagy azoknak, akiket minél előbb meg illetett volna a tanárság, s akik részben meg is kapták odakint azt, ami otthon járt volna nekik, mint a filozófus Lukács György vagy a közgazdász Varga Oroszországban, a szociológus Mannheim Londonban, a művészettörténész Tolnay Károly Princetonban.” Nem sokkal a Társadalmi Szemle-beli cikk előtt Rómában még baráti eszmecseréket folytattak, bár Lukács elhárította Kerényi felszólítását a nyilvános vitára. Lukácsnak mindenképpen tudnia kellett, mekkora a távolság Kerényi és Klages felfogása között; lehetetlen, hogy átugrotta volna a cikkében idézett Thomas Mann–Kerényi levélváltásnak azt az általa önkényesen ellenkező értelművé interpretált darabját, amelyben Kerényi már 1934-ben élesen megfogalmazta Klages-ellenességét (még élesebben: Sziget 2, 1936, 13); ugyanígy legföljebb szándékosan felejthette el az Apollon 1941-ben megjelent 2. kiadásának fentebb említett előszavát:
„A szerző… tudja, hogy más dolog valóban mitológiai alakok lényegét megérteni, és megint más újonnan kitalált mitológiákat tálalni könnyenhívő irracionalisták és ugyan olyan könnyenhívő racionalisták elé: például a Szellemről mint a Lélek ellenfeléről, vagy másfelől a Logosról és a Mythosról mint két egymással harcban álló hatalomról.” A csúsztatások, önellentmondások és valótlanságok további felsorolásánál fontosabb az utalás arra, hogy a Lukács-cikk Kerényi-ellenes támadásának fő pontjai – kulturáltabban fogalmazva – pontosan, olykor szó szerint azonosak azokkal, amelyek már a Köztársaság-cikkben, majd az említett könyvecskében megjelentek, egyetlen lényeges eltéréssel: a demokrácia említése lekerült a napirendről. Azt sem nehéz ész re venni, hogy Lukács 1947-ben megjelent Nietzsche és a fasizmus könyvében, majd 1954-ben Az ész trónfosztásában az általa képviselt nézeteket teljesen más nyelven és szinten fogalmazta meg. Eléggé nyilvánvaló a magyarázat: a cikk egy már kimondott ítéletet volt hivatva a felülről megszabott pillanatban a tényeknek a későbbi ítéletek sorából jól ismert hanyag kezelésével kihirdetni, nem téve fel magában a hosszú emigrációs évek tapasztalatai alapján értelmetlennek bizonyult kérdést, indokolja-e a vád – még fenn tarthatósága esetén is – az ítéletet, amely nem az ügynek, hanem a személynek szólt.
Ennek igazolására még két mozzanatot érdemes fel idézni. Trencsényi-Waldapfel Imre 1948 könyvnapján, a Lukács-cikkel nagyjából egy időben megjelent Humanizmus és marxizmus című kis könyvének – egyébként utolsó lapjait kivéve egyik legszebb és legfontosabb írásának – befejező mondatában „spiritualizmus és materializmus ellentéte feloldásának” értelmezte Marx humanizmusát. A döntésben illetékesek azonban jobban bíztak a szerzőben, mint az, aki – elvileg talán joggal – pártfegyelmit követelt ellene; a Társadalmi Szemle is néma maradt. – 1953 őszén, Sztálin halála után, Nagy Imre első kormányra kerülésének és Hruscsov uralomra jutásának oldottabb légkörében egy szófiai étteremben együtt vacsoráztam Alexits Györggyel, aki akkor már, múltán a régi láznak, derűs és nyílt beszélgetőtársnak bizonyult. Az ókortudomány hazai helyzete felől is érdeklődött. Elmondtam, hogy Kerényi és Alföldi külföldre kényszerítése kiheverhetetlen csapást jelentett, és érthetetlennek tartom, hogy két feddhetetlenül antifasiszta és világszerte ismert tudóst nem engedtek katedrához jutni, miközben középszerű és korábban többé-kevésbé legalábbis kétértelmű politikai magatartású tudósok (nevek nem kerültek szóba) kaptak tanszékeket; végül feltettem a szónokinak szánt kérdést: „Ki lehetett az a…, aki ezt így intézte?” Alexits tömören válaszolt: „Én voltam”, azután folytatta: „Nézd, a többiek nem jelentettek problémát, a kezünkben voltak, de Kerényivel és Alföldivel nem bírtunk volna el. Nemzetközi tekintélyük folytán erőszakos elhallgattatásuk elképzelhetetlen volt, de is merve munkásságukat és természetüket, felmértük: nem reménykedhetünk abban, hogy meg nyerhetjük őket, sem abban, hogy elhallgatják kritikai megjegyzéseiket, ugyanakkor tudtuk, hogy senki nincs, akit a vitaképesség esélyével állít hatunk szembe velük.”
Az öngyilkossági kísérlet folytatódott.
- Kerényi [6]