Kerényi Károly – Alföldi Andrásnak
Tegna/Ticino 46. 3. 23.
Kedves Bandi,
febr. 16-i leveled a napokban érkezett ide. Biztosra veszem, hogy időközben már a csomagok is oda jutottak. A magyar rádió már kétszer is jelezte, hogy az „egyetemnek szánt” csomagok sértetlenül megjöttek … Mindenesetre várom erre vonatkozó hireidet is.
Huszti jó szándékát és mindazt, amit megbeszélésetekről írsz, kész vagyok teljesen a pozitiv oldaláról és az ennek megfelelő köszönettel tudomásul venni. S azt hiszem, hogy a dolog negatív oldala is áthidalható lesz. Te tudod legjobban, hogy tudományos kutató-munkám kezdettől fogva két sikon folyt. Az egyik a forrás-kutatás, az antik auktorok folytonos olvasásának, az ókori anyaggal való együttélésnek a sikja volt. A másik az „emberkutatásé”, a vallástudomány, ethnológia és pszichológia eszközeivel. Hogy publikációim mindinkább – bár sohasem kizárólag – erről a második sikról indultak ki, annak a külső okait szintén ismered. Sem Pécsett, sem Szegeden nem találtam meg a modern ókorkutatás tudományos apparátusát. (Szegedről Förster Aurél – nem veszem rossz néven tőle, aki annyi más elképzelésének a meghiusulását is megélhette – Kolozsvárra vitt magával mindent, amit csak tudott.) Viszont ezen a másik sikon folyó kutatásaimnak köszönhetem, hogy egy logikus, tudományos ut – az archetypus-kutatás útja (l. Labyrinthos!) – hozott ki Svájcba s végeredményben talán az életemet mentette meg. A veszedelmeket, amelyeknek otthon temperamentumom a szégyen hónapjaiban kitett volna, Te jobban ismered. És Svájcban azután a magyar humanizmus képviseletének s egyuttal az irodalmi kenyérkeresésnek a dupla parancsa szabta meg publikációimnak ugyan ezt a külső irányát.
Hogy ez a forrásoktól való eltávolodást nem jelentett s hogy még Asconában, könyvtáraktól távol irt dolgozataimban is nyugodt lelkiismerettel elmondhattam: amartüron ouden aeidó; [Tanúbizonyság nélkül semmiről nem énekelek (görög, Kallimachostól)] – azt mindenki észreveheti, aki műveimet kellő figyelemmel olvassa. Svájcban megjelent elméleti fejtegetéseimben a történeti és a humanisztikus filológiai kutatás egyesitését – és mindenek felett szigoru kritikai irányt követelek s mindig ezt követeltem magamtól is. És akik hozzám oly közel állnak, hogy az utóbbi évek munkáiba és terveibe, közelről vagy távolról betekinthettek, tudják, hogy másutt jól nem érzem magam, csak az antik anyagban, s hogy más után nem vágyom, mint az antik anyag bőségében ismét ugy alámerülni, mint ez pl. a római német archäologiai intézet könyv tárában – s Rómában egyáltalán lehetséges volt. Senki sem jobb barátom, mint az, aki lehetővé teszi számomra a forrásokkal való primér foglalkozást. Ha majd hazatérésem után néhány évig – mint mondod: a vallástörténeti katedra felállitásáig – ezt kell tanitanom, örömmel fogom tenni. (Ezt külön, a Kar számára is megirhatom!)
De vannak a dologban negativumok is. Az egyik az, hogy nem szivesen adnám fel az antik vallástörténetnek mint külön diszciplinának a tanitását, amelyre mint magántanárnak Nálatok jogositványom van, emellett sem. Ezt a nehézséget talán ugy lehetne áthidalni, hogy éppen erre a magántanári venia legendi-re való tekintettel meghivásomba belé vennétek az antik vallástörténet előadására vonatkozó jogosítást. A másik negativum, amelynek az áthidalására még szükség van – és ezt különösen Husztinak kell megértenie –, az az, hogy az ókortörténet tanitásának a kötelezettsége a jövőben nem tarthat vissza attól, hogy a Rómában meginduló internacionális kutató-munkában már most részt venni igyekezzem, sőt ezt kétszeresen is kötelességemmé teszi. Azt tudod, hogy könyvtáram milyen gyalázatos sorsra jutott. Hogy a budapesti egyetemi könyvtárral mi van, nem tudom, és hálás volnék, ha megirnád. De bizonyára megérted, mekkora öröm volt számomra, aki néhány kilométernyire élek az olasz határtól, hogy a szövetségesek visszavitték és felállitják Ró mában a német intézet volt könyvtárát. Ha anyagilag lehetségessé is tudják majd tenni, hogy a baseli magyar pozíciót továbbra is tartsam (s ez nem lesz kis pénzügyi feladat), a vakációim számára állandó munkahelyet kell kérnem a római magyar intézetben, valamilyen intézményes formában, amely a politikai változásoknak nincs kitéve. Nem adminisztrálni és diplomáciai reprezentációt viselni óhajtok ott – aki azt hiszi, hogy ilyesmiben kedvem telnék, az igazán nem ismer – ha nem a baseli őszi és tavaszi szünetekben dolgozni. Ezt technikailag a magyar állam külön megterhelése nélkül meg lehet oldani, csak jóakarat szükséges hozzá.
Azt mondanom sem kell, hogy ha rajtam kivül még más ókorkutatóknak is megnyilik ugyanez a lehetőség, annál jobbnak tartom. Itt az ideje ebben a tekintetben is az intézményes megoldásoknak, politikai vagy más protekciós érdekek érvényesülése helyett. Számomra azonban, akitől a pragmatikus történetkutatás tanitását kivánjátok, ez már most fontos. Kérlek, beszéljétek meg ezt Husztival. Mindannyiunkat olyan sulyos csapások értek – nekünk egyszerüen semmink sincs és az apósom most veszti el(!) a halászati állását – hogy kizárólagos megoldások lehetetlenek.
Gondok, de remények között is üdvözöl régi barátsággal
Károly
Huszti József – Kerényi Károlynak
Kedves Barátom!
Nagyon köszönöm szives soraidat: most értettem meg a történteket [a Köztársaság-beli cikk ügyében]. Egyébként ugy hallottam, hogy Alföldi kolléga haza jött a leánya esküvőjére. Eddig azonban nem találkoztam vele.
Előre kell bocsátanom, hogy a jelenlegi miniszter [Ortutay] még Förster nyugdijazása idején többeknek emlitette, hogy Förster utóda Marót Károly lesz. Bevallom, én erre soha nem gondoltam. Moravcsiknak is elmondtam Alföldivel való meg állapodásunkat. Ő szokás szerint hallgatott. Förster nyugdijazása után megindultak a szokásos bizalmas tárgyalások. Hamarosan megállapithattam, hogy a miniszter állásfoglalásának hatása van egyes kollégákra, s már-már ugy látszott, hogy Marótnak biztos többsége lesz. Én biztam abban, hogy Alföldi, a legkompetensebb szakember a Karban, hamarosan hazajön. Még most is meg vagyok győződve arról, hogy Alföldi jelenléte számodra simábbá tette volna az utat. De Alföldi a dékán többszöri felszólitására sem jelent meg, Rólad sem adott hivatalosnak tekinthető véleményt. Ilyen körülmények között én nagyon elhagyatottnak éreztem magam ebben az ügyben; mikor a bizottság összeült, erélyesen hangoztattam az ülésen, hogy Alföldi nélkül nem lehet nálunk az ókori történeti tanszéket betölteni. Ezzel szemben a dékán hivatkozhatott a miniszter sürgető telefonjaira.
A bizottságban az volt a felfogás, hogy csak meghivással szabad a kérdést megoldani. A dékán elsőnek Moravcsikot szólitotta fel nyilatkozatra, s bár ő mindkettőtöket igyekezett felszólalásában dicsérni, végül is kategorikusan Marót mellett foglalt állást. Utána következtem én. Már a sorrendben is lehetett valami célzatosság. Távol állt tőlem, hogy Marótról valami kedvezőtlent mondjak, hiszen magam is nagyon becsülöm őt, de hangsulyoztam a kérdés tudományos szempontból való mérlegelésének fontosságát. S valahogyan azt mondtam, hogy Te sokkal nagyobb formátumu tudományos egyéniség vagy, hogysem össze lehetne benneteket hasonlitani. Ez a formátum szó nagyon befolyásolta a bizottság egyes tagjait, mert hiveid ugyanezzel a szóval éltek érvelésük során. Domanovszky és Szentpétery rögtön csatlakoztak hozzám, Szemerényi is mellém állt, sőt bejelentette, hogy a betegen fekvő Deér József hasonló álláspontot foglal el. Ezzel meg kaptad a többséget, mert 9 szó közül 5 melletted hangzott el. Ezt megállapitottuk, jegyzőkönyvbe foglaltuk, magunk között abban egyeztünk meg, hogy megvárjuk Alföldit.
Talán két-három nap mulva megérkezett Alföldi levelezőlapja. Én csak a sebtében összehivott bizottsági ülés előtt olvashattam ezt a lapot; ülés után rögtön kezdődött a döntő kari ülés. A végzetes „pályázat” szót Alföldi lapján olvastam először, hiszen abban egyeztünk meg, hogy meghivás lesz. A levelezőlap homályosan, nem egyértelmüleg volt megfogalmazva; az esetet többen ugy magyarázták, hogy Te nem akarsz hazajönni. Ilyen körülmények között természetesen Maróté lett a többség. A kari ülés Maróttal foglalkozó részén nem lehettem jelen, mert sürgős teendőm volt a rektori hivatalban. Marótot többséggel megszavazták, de elég sok, a szokásosnál nagyobb számu nem szavazat is esett. Igy történt. Mégegyszer hangsulyozom, hogy ha Alföldit meg tudjuk vár ni, ha az a szerencsétlen levelezőlap az utolsó pillanatban nem csap le villámként Ránk, akkor fel lehetett volna venni a harcot, a siker legnagyobb reményében, rábizva a miniszterre, hogy tegyen azt, amit akar.
Nagyon sajnálom, hogy igy történt.
Tiszetelő készséges hived:
Huszti J.
Budapest,1947. julius 21.
Kerényi Károly – Alföldi Andrásnak
Tegna 47. 7. 14
Kedves Bandi,
bizonyára nagyon jól emlékezel arra, hogy legutóbb Baselben ezzel váltunk el: én figyelmeztettelek, hogy koronatanuja vagy a budapesti esetleges meghivással szemben való abszolut pozitiv magatartásomnak. Te hozzátetted, hogy nemcsak ennek vagy koronatanuja, hanem annak is, hogy felszólitásodra elvállaltam olyan szövegekkel való foglalkozást is, amelyek különben tudományos kutatási területemnek csak perifériájára estek volna. Ez a felszólitásod viszont azzal a többször, irásban és szóban, mások előtt és előttem tett kijelentéseddel volt kapcsolatos, hogy engem kivánsz a budapesti ókortörténeti katedrán látni. Ezzel szemben Baselben, 1947. 7. 6.-ai levelezőlapodon erre vonatkozólag csak a következő mondatot olvasom:
„Közben ujra sürgönyözött a dékán a referátumért: megirtam, hogy Te nem veszel pályázaton részt s ezért nem csinálom meg a referátumot; továbbá, hogy ha Te nem jöhetsz, akceptálom Marótot.”
Tudom, hiszen megmutattad Hajnal dékán levelének ezt a passzusát, hogy ő, a saját prognózisa szerint, meghivást nem, hanem csak pályázatot tartott lehetőnek. S abban teljesen egyetértettünk, hogy nekem csak a meghivás és nem a pályázat felelhet meg. Egyébként reád biztam, hogy mit tartasz a magad részéről annak, amit tenned kell. Minthogy fentidézett levelezőlapod csak negativumokat, ill. pozitivumot csupán Marót érdekében tartalmaz, s Budapesten az a hir terjedt el, hogy a Te Hajnalnak irt levelezőlapod döntötte el a katedra sorsát a Te előbbi kijelentéseiddel ellenkező értelemben, rendkivül megnyugtatnál, ha pontosan közölnéd velem, mit irtál Hajnalnak, s hogy mit szándékozol tenni annak a látszatnak az eloszlatására, amely most sajnálatos módon fennáll: ti. hogy egy levelezőlapon mintegy velem való egyetértésben, s az én pozitiv magatartásom ki nem hangsulyozásával mintegy az én nevemben utasitottál vissza egy olyan tanszéket, amelyet eredetileg Te is felajánlottál nekem.
Felvilágositásodért előre is köszönettel üdvözöl
Károly
Alföldi András – Kerényi Károlynak
(1947. 7. 14. után)
Kedves Károly!
14.-i leveledet megkaptam és bocsánatot kérek, hogy csak most válaszolhatok rá. Mivel leveled szerint Budapesten az a hir terjedt el, hogy az ókori történeti tanszék sorsát saját előbbi állásfoglalásommal ellentétben az a levelezőlap döntötte el, amelyet én a dékánnak irtam, ezzel szemben a következőket kell elmondanom.
Tudod, hogy mindvégig Melletted foglaltam állást és világos az is, hogy Te hajlandó voltál kérésemre forráskritikai és kronológiai történelem tanitására vállalkozni.
Amint tudod, a dékán junius 6.-i levelében a következőket irta nekem: „Marót hivei egyre sokasodnak. Úgy veszem ki, hogy Ortutay is igen mellette van. Megeshetik, hogy a Bizottság pályázat mellőzésével az ő meghivását javasolja. Semmiképpen sem lehet már Kerényi meghivására átforditani a dolgot, csakis a pályázat kiirása marad hátra.” Erre a levélre azt válaszoltam, hogy mivel Te pályázni nem vagy hajlandó és mivel igy Te nem jöhetsz szóba, nem vállalom a referátum elkészitését. Azon esetben, ha Te nem jöhetsz számba, akceptálom Marót jelölését.
Evvel szemben Pesten kisült, hogy a bizottság az első szavazásnál Téged hivott meg szótöbbséggel és a második szavazásnál az én válaszlapom zavart okozott. Ez nem rajtam mult és azt sem állithatom, hogy a dékán az oka. Jóhiszeműségében kételkednem nem lehet és bizony sokszor meg esik egy katedra betöltése előtt, hogy bizonyos pillanatban reménytelennek látszik az ügy, amit képviselünk, később pedig megfordul a helyzet.
Mivel tehát nem akarom a dékánra háritani a felelősséget, azt a megoldást választottam, hogy a Köznevelési Tanácsban proponáltam egy uj megoldást: Marót már meg történt meghivását ne igyekezzünk felboritani, hanem Marót tanszékének Pestre való áthelyezésével Téged hozzanak fel Pestre az ókori kulturtörténet ujonnan felállitandó katedrájára.
Sok jó kivánsággal és szives üdvözlettel
Alföldi András
(Dr. Alföldi András)
egyetemi ny. r. tanár
Kerényi Károly
egyetemi ny. r. tanár urnak
Svájc
Brelich Angelo – Kerényi Károlynénak
Roma, 72.2.3.
Kedves Magdi,
csak most tudtam meg Mariotól, [Brelich Mario, író, Angelo testvére] hogy Károly kórházban van s már olyan régóta. Gondolhatja, hogy ez a hir mennyire fölkavart. Nekem sosem szünt meg fájni, hogy tudományos és politikai nézetkülönbségeink miatt Károly szeretetét is megtagadta tőlem, mert én nemcsak a kitörülhetetlen hálát érzem iránta, mind azért, amit tőle kaptam és csak tőle kaphattam (s föl lehetne sorolni, mennyi mindent?!), hanem, teljesen túl még azon az emberi tiszteleten, amely olyan valakivel szemben, mint ő, csak természetes és magátólértődő, igaz, ragaszkodó, meleg szeretetet is, amelynek nyílvánításától csak akkor léptem vissza, amikor láttam, hogy nem fogadja szívesen. Mindenesetre még ez sem változtatott bennem semmit. Gondolom, hogy ezt Maga tudta is, vagy sejtette, legalább; ezért is Magának szívesen és gátlás nélkül írok erről. Mario mondja, hogy levele szerint Károly állapota javul s én merek bízni az ő hallatlan erőtartalékaiban. Teljesen Magára bízom, hogy mikor (ha egyáltalán!) és milyen formában, említse Károlynak levelem lényegét: csak Maga tudhatja, hogy ez milyen hatással lenne rá, s most a legfontosabb, gondolom, nem izgatni semmivel.
Ne haragudjon, hogy a váratlanul kapott hir emóciójában mindeddig csak Károlyról és magamról írtam, s csak most térek arra, hogy Magát is biztosítsam együttérzésemről abban a nagy megpróbáltatásban, amelyet nyilvánvalóan jelentett és jelent még most is a Maga számára Károly betegsége. Meg tudom érteni, hogy nem írt róla idáig. De most szeretném nagyon megkérni arra, hogy ne hagyjon teljesen hir nélkül hosszú ideig.
A lehető legjobbakat kívánva kezét csókolja szeretettel:
Angelo
A levelek közlésének engedélyezéséért ezúton is hálás köszönet illeti őrzőjüket, Kerényi Magdát.
- Kerényi [5]