Hiába haladtak ígéretesen a Camp David-i tárgyalások, és hiába fényképezkedett fülig érő szájjal és cowboykalapban Teng Hsziao-ping (akkor még csak Kína miniszterelnök-helyetteseként) Washingtonban a nagy áttörés reményével kecsegtető első látogatásakor, az Egyesült Államok mégiscsak hatalmas geostratégiai vereséget szenvedett 1979 februárjának első hetében. A kudarc természetesen már régóta érlelődött, de február elsején vált mindenki által érzékelhetővé. Ekkor még nem volt CNN, a közvetítés nem élőben zajlott, várni kellett talán egy egész napot is, de a képek azért végül mindenhová eljutottak Teheránból, és többnyire értetlenséget keltettek. Az Air France Párizsból érkező gépéből kiszállt egy hajlott korú, ősz szakállú, bár kétségkívül büszke tartású, tekintetével kőkemény határozottságot sugárzó férfi fekete turbánban és földig érő kaftánban, majd az őt hetek óta váró, ujjongó, milliós tömeg ünneplő tengerében keresztülhajtott a Közel-Kelet egyik legnyugatiasabb nagyvárosán. Hívei saját testükkel páncélozták körbe az autót, amelyben haladt, hogy megvédjék az esetleges orvlövészektől, de végül is incidensek nélkül ért véget a nap, ami ritkaság volt Iránban azokban a hónapokban. Ő volt Khomeini ajatollah, akinek a felbukkanása kiemelkedő szerepet játszott a nemzetközi viszonyok lényegében mindmáig ható átalakulásában.
Mohammed Reza sah, a nagy modernizátor, aki két évtized alatt ígéretesen iparosodó, szélesedő, européer gondolkodású középrétegekkel rendelkező országot csinált Iránból, már két hete külföldön volt, és aligha tudták sokan, hogy soha többé nem fog hazatérni. Sőt kilenc hónappal később nem lehetett egészen biztos ő maga sem abban, hogy nem kényszerítik-e erővel haza, ahol akkor már csak a halálos ítélet és a – minden bizonnyal nyilvános – kivégzés várt volna rá.
Iránban 1979-ben igen széles bázisú, de alapvetően iszlám forradalom zajlott le, amelynek a tradicionalista külső jegyei és fundamentalista szófűzése mögött teológiai szempontból is újító jellegű megfontolások húzódtak meg. Ezeknek az ismertetéséhez iszlámista előképzettség híján és felületes olvasmányok alapján még csak hozzákezdeni sincs értelme, annyi azonban világos, hogy Khomeini az iszlám síita irányzatát követő irániak többsége számára meggyőzően bizonyítani tudta, hogy Allahnak tetsző cselekedet, amikor a világi ügyek, a politika intézésében vezető szerepet vállal. A síita hagyomány megengedi ugyanis, hogy a karizmatikus vallási vezetők módosítsák, „korszerűsítsék” a külső szemlélő számára egyértelműen, de feltehetően a hívők szemében is megcsontosodottnak tűnő rítusokon, törvényeken. A síita klérus egyáltalán nem volt egységes ebben a kérdésben, de a terület szakértői szerint Khomeini egyértelműen megújító, haladó szellemet képviselt a nézetei, funkciói és társadalmi kötődései vonatkozásában is többrétegű egyházon belül – mondanánk, ha volna síita egyház, nem pedig vallási kötöttségű intézmények – iskolák, jótékonysági szervezetek, kölcsönpénztárak – sokasága létezne egymás mellett, egymással változatos, laza kapcsolatban. A vallási vonatkozások közül talán még kettő érdemel említést: az egyik az, hogy az iszlám kiemelten kezeli a szociális igazságosság kérdését, a másik pedig az, hogy – legalábbis a Khomeini-féle gondolatmenet szerint – a vallási és politikai hatalom, vagyis a földi és az örökkévalósággal összefüggő dolgok különválasztása istentelen elképzelés.
De egyszerűbb, ha nem az iszlám, hanem a társadalmi okok felől nézzük, hogy miért volt hitelvű az iráni forradalom. Irán helyzete földrajzi szempontból elég szerencsétlen, belső területén az ország nagy részét kitevő, több ezer méter magas, nehezen átjárható hegyvonulatokkal, lényegében belső víziutak nélkül, délen rosszul védhető kikötőkkel. Ráadásul a középső részen élő, éppen hogy többségi, fárszi nyelvet beszélő perzsa lakosságot nemzeti kisebbségek veszik körül: kurdok, azerik, türkmének és beludzsok az északnyugattól délkelet felé húzódó ív mentén, délnyugaton pedig arabok. Az országnak elvileg elmaradott és ingatag államalakulatnak kellene lennie, amelyből az évtizedek során hatalmas darabokat kellett volna kiharapnia a Szovjetuniónak. Csakhogy ott van, a Kaszpi-tengertől a Perzsa-öbölig, a határszéleken és az ország belsejében az olaj meg a földgáz. És ehhez jön még a stratégiai pozíció, amelyet ugyanez a két vízi kijárat jelöl ki. A századelőn még megosztott brit és orosz fennhatóság alatt állt az ország, ahonnan a britek 1921-ben bírták távozásra a szorult helyzetű Szovjetuniót.
Irán II. világháború utáni történetét már az olaj határozza meg, amely ekkor még brit kitermelőket gazdagított. Az ötvenes években aztán államosították a kutakat, megindult az iparosodás, az olajüzlet, majd az általános fellendülés tüzének közelében ülők mesés gazdagodása. Ezt az igazán gazdagok esetében rögtön a tőke kimenekítése követte: történetünk idejére az iráni felső tízezer Párizsban a szó szoros értelmében felvásárolta a Szajna-part egy szakaszát, nem is beszélve a délnyugati külvárosok villáiról és az Azúrpartról. (Az egyik ilyen villában töltötte Khomeini diadalmas hazatérése előtti utolsó hónapjait, s egy hasonlóban kezdte meg – immár második – emigrációját 1981-ben az a Bani-Szadr, aki Khomeinivel egy gépen tért haza, majd az Iráni Iszlám Köztársaság első elnöke lett, hogy nem sokkal később kalandos körülmények között kelljen elmenekülnie egykori mentora haragja elől.)
Dúsgazdagok természetesen kevesen lettek, a változások által egyáltalán érintettek egyik nagy csoportjából formálódott a polgárság, a másikat a földtől, családjától, tradicionális életformájától elszakadt, városokba özönlő szegény rétegek alkották, amelyeknek a gazdagságból már alig jutott, bár egyfajta ígéretes reszocializáció útja előttük is nyitva állt. Akik falun maradtak, azoknak alapjában és összességében javult a helyzetük, hiszen az uralkodó és környezete az ötvenes évektől kezdve folyamatosan földosztási programokat hajtott végre. Reza sah 1963-ra a korona összes birtokát kiosztotta, létrehozta a Pahlavi Alapítványt, amely éppen a legszegényebbek jólétének előmozdítására, az oktatás, az egészségügy fejlesztésére volt hivatott. Mindezt az írástudatlanság felszámolására, a nők egyenjogúságának megteremtésére és más reformokra vonatkozó terveivel együtt hat pontba foglalta, és 1963 januárjában népszavazásra bocsátotta. Az irániak nagy többsége egyetértett a később hivatalosan A Sah és a Nép Forradalmának, berzenkedő ellenérzésekkel Fehér Forradalomnak nevezett reformcsomaggal.
Mégis, mire elérkezett 1971, a Perzsa Birodalom fennállásának 2500. évfordulója – az uralkodónak nem voltak aggályai a kontinuitás értelmezésében –, a felszín alatt halmozódó, a napi politika hullámveréseiben hol feltörő, hol visszahúzódó elégedetlenségen már nem lehetett keresztülnézni. A lakosság ellenérzéseit az évfordulós ünnepségek pompája, a kíméletlenül közszemlére tett biztonsági óvintézkedések robbanáspontig fokozták. A sah a hetvenes évek közepén betiltotta a pártok működését, egypártrendszert alakított ki, és hathatós politikai rendőrséget működtetett, a CIA segítségével kiépített Savakot, amelynek tevékenysége bőven biztosított tiltakoznivalót az Amnesty Internationalnek. 1977-ben a sah arról biztosította az emberjogi szervezet vezetőjét, hogy most már nem kínozzák a börtönökben a politikai foglyokat, de a kiszivárgó hírek még 1978 decemberében is cáfolták ezt az állítást.
Az ellenállás természetesen igen sokrétű volt, a szélsőbaloldali terrorizmustól a Tudeh párt Moszkva-barát kommunistáin és a nemzeti liberálisokon keresztül a nyugatosodáson elborzadó vallási fanatikusokig, a nemzetiségi mozgalmakról nem is beszélve. Ezen a színes táboron belül egyedül a vallási intézmények köré szerveződő ellenzéknek voltak legális önkifejezési lehetőségei. A százszámra épülő új mecseteknek már kötelező tartozéka volt a nyilvános könyvtár és a tanácsterem; a jótékonysági egyesületek komoly munkát végeztek azok megsegítésére, akiket nem emelt magasra sem a gazdasági fellendülés, sem a reformok folyamata. A papság körül csoportosuló szegény rétegek egyre inkább merítettek a modernizáció-, Amerika-, sahellenesség baloldali gazdaságszervezési víziókkal színezett ideológiai keverékéből. Ez így együtt 1978-ban már állandósuló tüntetések, utcai összecsapások, gyújtogatások, a gazdaság egészét megbénító sztrájkok hatalmas örvényébe sodorta Iránt. A több mint egy évtizede Irakban, emigrációban élő Khomeini ajatollah kazettákon terjesztett buzdító beszédei az ország legtávolabbi pontjaira is eljutottak, egyre csak gerjesztve a rendszer megdöntésére törő elégedetlenséget.
Az utcai összecsapásokhoz természetesen két fél kell. A rendfenntartó erők sok esetben sortüzekkel kényszerítették meghátrálásra a mindenre elszánt tüntetőket, akik viszont egyre nagyobb tömegekben, egyre fenyegetőbb számbeli fölényben álltak szemben a kivezényelt egységekkel. Az uralkodó nem tudott dönteni a mézesmadzag és a korbács között, így a legrosszabb megoldást választotta, hol az egyikhez, hol a másikhoz nyúlt, mintegy önnön sorsát pecsételve meg. Valószínű, hogy amúgy sem lett volna már kiút a mély válságból, tény azonban, hogy Mohammed Reza bizonytalankodása mögött ott rejlik az amerikai külpolitika bizonytalansága is.
Irán az Egyesült Államok legfontosabb közel-keleti partnere volt több tekintetben is. Az amerikai-szovjet viszony vonatkozásában – amely ebben az időben már a hadászati fegyverek mennyiségét korlátozó második SALT-szerződés tárgyalásainak fázisában tartott – hírszerzési szempontból volt fontos Irán. A Kaszpi-tenger mentén álltak azok a berendezések, amelyekkel a CIA meg tudta figyelni a kazahsztáni fegyverkísérleti övezeteket, követve a hadászati rakéták kísérleti repüléseit és információkat gyűjtve a teljesítményükről. Ez biztosította Washington számára, hogy meggyőződhessen róla, betartja-e Moszkva azokat a kötelezettségeket, amelyeket az első SALT-szerződésben vállalt. Nyilvánvaló, hogy az így szerzett adatok döntően befolyásolhatták a haderő-csökkentési tárgyalásokat.
Irán tagja volt a CENTO védelmi szövetségnek, amelyet ekkor rajta kívül Törökország, Pakisztán, Nagy-Britannia és – hivatalosan csak megfigyelőként – az Egyesült Államok alkotott. A NATO-hoz hasonló jellegű szervezet egyfajta védernyőt képezett a Közel-Kelet fölött – nyilvánvalóan a Szovjetunióval szemben is, de nem kizárólag: legalább ekkora súlya volt a térség belső stabilitásának biztosításában is, amit viszont gyengített, hogy az egyik egykori alapító a 70-es években már rég nem volt a szervezet tagja. Irán pár hónappal a forradalom után mondta fel a szerződést, és ezután a CENTO hamarosan meg is szűnt, utólag is igazolva a perzsa állam kulcsszerepét.
Az arab-izraeli konfliktus, illetve Camp David összefüggésében Iránnak a regionális egyensúly fontos elemeként lehetett szerepe. Ha a készülő megállapodást közvetlenül talán nem is befolyásolta, hogy a térség – Törökország után – legütőképesebb hadserege majdhogynem közvetlen washingtoni parancsnokság alatt állt (több ezer amerikai tanácsadó működött az iráni haderő mellett), a majdani status quo biztonsági peremfeltételeként ennek is jelentősége kellett hogy legyen.
Végül a Perzsa-öbölből kivezető Hormuzi-szoros szabad hajózhatóságának, általában véve az Öböl, az olajkincs biztonságának is Irán volt a letéteményese. Teheránnak folyamatos, fel-fellobbanó konfliktusai, határvitái eddig is voltak (s majd a forradalom második évétől nyolc háborús esztendőn keresztül lesznek) Irakkal, azonkívül vitatta több öbölbeli sziget felségjogát, sőt 1971-ig (majd 1979-ben egy rövid időre ismét) igényt tartott Bahrein olajsejkségre is. Ezeknek a konfliktusoknak a kézben tartása az erőteljes amerikai katonai jelenléttel nagymértékben leegyszerűsödött.
Hatalmas jelentősége volt tehát Iránnak Washington szempontjából. És ezzel is összefügg, hogy az amerikai diplomácia valósággal magához láncolta a sah rendszerét, és stratégiai érdekeinek oltárán a demokratikus elveket sem habozott föláldozni. Irán éveken át szinte étlapról rendelte az amerikai fegyvereket. Ez a külpolitikai egyirányúság, amelyet az iráni átlagember – tévesen – egyoldalú kiszolgáltatottságként élt át, csak fokozta a rendszerrel szembeni elkeseredett dühöt, és részben az Amerika-ellenességet is magyarázza. Ez még a Fehér Forradalom idejéből ered, amelyet hónapokon belül egy síita felkelés követett a nyugati értékrend importja ellen. A felkelést leverték, és ekkor távozott Khomeini Irakba. A hazatérő Khomeini viszont politikai szempontból – az elterjedt vélekedéssel ellentétben – nem fordult szembe azonnal az Egyesült Államokkal (értékeit tekintve persze mindig is távol állt tőle). Nacionalista volt, harmadikutas, de mégis elég gyorsan Washington lett számára a Nagy Sátán. A forradalmi lendületet korbácsoló mozgósító erőként volt erre szükség, a Moszkva-barát kommunisták pedig a történelmi sérelmek ébrentartásával el akarták érni, hogy hozzon bármit is a jövő, Irán semmiképpen se omolhasson vissza Washington karjaiba. Márpedig a Tudeh ekkor még rendelkezett erőteljes propagandaeszközökkel. (Nem sokáig).
Jimmy Carter külpolitikai alapállása (támogatást csak demokráciáért) 1978-ban Iránnal szemben nem az elv hibás volta miatt vallott kudarcot. Ennek a külpolitikának a szétesettsége volt az, ami vereséget szenvedett, amikor Khomeini iráni földre lépett. A washingtoni diplomáciai műhelyek – Brzeziński nemzetbiztonsági tanácsadó és Vance külügyminiszter – közti versengés végül is megakadályozta, hogy Carter valóságos alternatívák között választhasson. Nem egyszerűen arról van szó, hogy kettejük viaskodása kizárta bármilyen, washingtoni szempontból kedvezőbb megoldás lehetőségét. A sah bukását az Egyesült Államok aligha akadályozhatta meg. A problémát inkább az jelentette, hogy a Brzezin'ski-Vance-küzdelem – amelyben az előbbi kemény odacsapásra, átmeneti katonai kormányzásra biztatta volna a sahot, az utóbbi inkább további engedményekre –, lehetetlenné tette a sah bukása esetén kínálkozó opciók vizsgálatát.
Nehezítette a helyzetet, hogy a CIA még 1978 augusztusában is azt jelentette az elnöknek: nemhogy forradalmi, de még forradalomközeli helyzet sincs Iránban. (A CIA persze nevelt gyermeke, a Savak szűrt információira támaszkodott.) Carternek ekkor fontosabb volt Camp David, a SALT és a kínai kapcsolat, mint a veszélytelennek ítélt iráni kérdés. A washingtoni adminisztráció szentül hitte, hogy a sah szabad választásokat ígérő augusztusi bejelentése messzebb ment az ellenzék legmerészebb álmainál. A sah, hiába várva világos amerikai javaslatokra, teljes mértékben elbizonytalanodott – letargiáját súlyosbodó betegsége is fokozta.
’78 decemberének közepén Mohammed Reza felvetette az amerikai nagykövetnek esetleges távozását, mint a megoldás egyik lehetőségét. A javaslatot Washingtonban megvitató tanácskozó testület, amelynek Brzeziński is, Vance is tagja volt, elvetette ezt a megoldást. Egy Khomeinit is magában foglaló, de sah nélküli kormányzat elfogadásának elvi lehetősége is nagyjából ekkor vetődött fel az amerikai politika csúcsain: a javaslatért a teheráni nagykövet majdnem a posztjával fizetett. A monarchia végül úgy futott zátonyra, hogy Washingtonnak nem volt használható koncepciója a további lépésekre nézve.
Az Egyesült Államok végzetesen alábecsülte a forradalmi erőket, és nem látta át, hogy lehetetlenség trónon tartani a sahot, akit egy értékorientált vallási mozgalom, egy szociális okokkal magyarázható lázadás, egy Amerika-ellenes nacionalista elégedetlenség és egy diktatúraellenes politikai felkelés egyszerre fenyeget.
Mohammed Reza távozott, Khomeini érkezett. Napokon belül megkezdődtek a személycserék, Iszlám Forradalmi Tanács alakult, heteken belül átállt a hadsereg, az új hatalom hozzákezdett a kivégzésekhez.
Március végén már népszavazást tartottak az új államformáról, és napra pontosan két hónappal a hazatérése után Khomeini kikiáltotta az iszlám köztársaságot. Megkezdődött a hatalmon belüli, vérre menő frakcióharcok időszaka, amelyet tábornokok és miniszterek kinevezése, menesztése, olykor kivégzése kísért, a háttérben pedig a kormányzattal és a vallási főhatalommal is szembehelyezkedő kisebb-nagyobb felkelő csoportok fegyveres akciói, robbantásai festettek alá. Az első iráni elnök elmenekült, a második bombamerénylet áldozata lett. Amikor 1979 novemberében fundamentalista diákok megrohamozták az amerikai nagykövetséget, majd túszul ejtették a személyzetet, hogy így zsarolják ki Mohammed Reza hazahozatalát és elítélését, a frakciók küzdelmében nem lehetett átlátni, kik álltak valójában az akció mögött. És amikor elkezdődött a túszügynek a sikertelen szabadító akció miatt csak még jobban elhúzódó rendezése, továbbra is tisztázatlan maradt, mi indította a vallási vezetésen belül szélsőségesnek semmiképpen sem mondható Khomeinit arra, hogy végső soron a túszejtők mögé álljon.
A forradalom politikai káoszának nem a hatalmi terror, hanem az ennél is véresebb háború vetett véget, még ha nem is egy csapásra. 1980. szeptember 22-én Szaddám Huszein Irakja megtámadta Iránt. A kezdeti iraki sikerek után állóháború alakult ki, két év múlva pedig már az iráni haderő volt eredményesebb – pedig eközben még fel kellett számolnia a baloldali Mudzsaheddin fegyveres mozgalmát is. A hosszú háború kényszerei végett vetettek Irán önként vállalt elszigeteltségének is. A harcoknak – kedvező iráni pozícióból, de realista gazdasági megfontolásokból – Khomeini vetett véget 1988 nyarán. A békét már csak egy évvel élte túl. Ekkorra a forradalom hátborzongató idealizmusa már régen kifulladt.