Az iskola és a család

Kovai Cecília [1]

A jelen tanulmány egy nagyobb szabású kutatás „mellékeredménye”, amely a miskolci Földes Ferenc Gimnázium és az Innocenter Kht. által működtetett Digitális Középiskola működését vizsgálta a kulturális antropológia módszerével, résztvevő megfigyeléssel.* A Digitális Középiskola az ún. hátrányos helyzetű régiók elsősorban roma származású lakosait célozta meg, lehetőséget kínálva nekik arra, hogy az érettségit online elemeket is tartalmazó levelező képzés keretében szerezzék meg. A hallgatók az interneten, a Digitális Középiskola honlapján juthatnak hozzá mind a tananyaghoz, mind a gyakorló és számonkérő feladatokhoz. A Digitális Közép­iskolához konzultációs központok is tartoznak, valamelyik helyi iskolában, ahol a diákoknak egyrészről internet-elérési lehetőséget biztosítanak, másrészről konzultációs tanár segíti őket a tanulásban. Ez az oktatási forma rendkívül előnyös azok számára, akiknek a munka és a családi teendők mellett nem jutna idejük hetente kétszer bejárni levelező gimnáziumi képzésre. A Digitális Középiskolában csak háromhetente szombaton vannak konzultációs napok, a vizsgákra pedig héthetente szombatonként kerül sor.

A Digitális Középiskola koncepciója összekapcsolja a távolsági oktatásból fakadó előnyöket azzal az erővel és biztonsággal, amit a tanulók helyi kapcsolatai nyújtanak, miközben a konzultációs központok felállításával lehetővé teszi egy olyan színtér kialakulását, ahol a diákok együtt lehetnek, és a csoportdinamika erejébe belekapaszkodva egyre feljebb juthatnak az elvégzendő osztályok sorában.

A digitális iskola roma programként indult, és a kutatásunk is elsősorban roma hallgatókat célzott meg. Igaz, ezt az oktatási formát a „többségi” hallgatók is egyre nagyobb számban veszik igénybe, de kutatásunk ettől még cigánykutatás, már csak azért is, mert megbízóink nem csupán az oktatás szituációjában kíváncsiak a programban részt vevőkre, hanem életüknek minden olyan aspektusában, ami bármi módon befolyásolja jelenlétüket a Digitális Középiskolában. Ilyen „aspektus” a család, méghozzá a „cigány család”, ahová küldetésemet teljesítve beköltöztem. Mivel az általam megismert hallgatók a Digitális Középiskola mellett szakmunkásképzőbe is jártak, és ez mindennapos elfoglaltság volt számukra, kutatásom szükségszerűen a hagyományos középiskola kérdéseit is érintette. Tanulmányom ez utóbbival foglalkozik.

Ahhoz azonban, hogy az iskola, a család és a „cigányság” közti viszonyokat átláthassuk, nem tekinthetünk el attól, hogy problémává tegyük hőseink „cigányságát”, más szóval annak hogyanjára kérdezzünk rá.

A tanulmány főszereplője Laura, tizenhat éves kamaszlány.** Ő az, aki hű segítőtársként magához vett, akit mindenhova elkísérhettem. Az ő útjait járva rajzolódhatott ki az a tér, amit jelen esetben a „terepemnek” hívok. A kutatás egyik perspektívája tehát e szoros kapcsolatból ered, a másik pedig egy összehasonlításból származik. Az e terepen tapasztaltakat akarva-akaratlanul mindig egy másik kutatáshoz viszonyítva láttam és látom. 2000-ben akkori diáktársammal, Horváth Katával három hónapot töltöttünk egy borsodi falu, Gömbalja cigánytelepén. A kapcsolatunk a tereppel azóta is tart. Megfigyeléseinkről számos tanulmány született. Számomra Gömbalja az alapvető referencia szintjére emelkedett, hozzá hasonlít vagy tőle különbözik minden, amit Laura környezetében tapasztaltam.

A legmeghatározóbb különbséget pont a „cigánysághoz” való viszony természetében látom. Gömbalján a „cigányság”, mint valami középpont, maga köré vonz mindent, ami az élet fontos mozzanatává válik, legyen az a házasság vagy bármilyen párkapcsolat, a munka, az iskola, a határok és különbségek helyek és emberek között. Anélkül hogy túlságosan elmerülnék a gömbaljai helyzet taglalásában, meg kell jegyeznem, hogy a „cigányság” ebben az esetben olyasvalami, amiről örökké beszélnek, mindennek általa lesz tétje, ez egy olyan „téma”, ami állandóan terítéken van. A cigánytematika folytonos mozgásával nemcsak az átalakíthatóság képzetét kelti, hanem maga is átalakít.

Laura környezetében viszont a „cigányság” inkább egyfajta „adottságnak” tűnik, ami általában „nyugalmi állapotban” van. Sokkal ritkábban kerül szóba, és amikor mégis, akkor valamilyen rögzítendő, rögzíthető tulajdonságként jelenik meg. Azt mondhatnánk, hogy a cigánytematika hiánya Laura környezetében kérdésessé teheti annak a létjogosultságát, hogy cigányokról beszéljünk. Azok a ritkább szituációk azonban, amelyek a „cigányságot” valami rögzíthető, „eleve adott” tulajdonságként idézik, ezt a csendet is szóra bírják. És kiderül, nem arról van szó, hogy a cigányság teljességgel jelentőségét vesztette volna, hanem pont arról, hogy megfellebbezhetetlenül „van”. Nemcsak „van”, hanem a „megállapodás” során a helye is kijelölődik, ám ebben a lehatároltságában kevésbé szövődik bele az élet más olyan lényegi területeibe, mint a munka, a családi viszonyok stb. A „cigányság” egy mellesleg dologgá válik, amely lehatároltságában nem zavar sok vizet, hacsak valakinek szemet nem szúr, támadás nem éri.

Sőt, éppen bizonyos támadások hívják életre ezeket a „megállapodásokat”, azok a helyzetek, mikor valakit „cigányságában” ér atrocitás. Mikor egy ilyen támadásnak híre megy, és megbeszélik az esetet, nem az lesz a kérdés, hogy a megtámadott miben cigány, vagy hogyan viszonyul hozzá, hanem az, hogy ő mint cigány, vagy bárki mint cigány mit tegyen, mit tenne hasonló támadások esetén. Persze ez önmagában nem tűnik túl figyelemreméltónak, de az már sokkal érdekesebb, hogy a „cigány” téma főként olyan helyzetekben bukkan fel, ahol a „cigányság” valami adott, magától értetődően létező dolognak tűnhet fel, hiszen az illetőt azért támadták meg, mert „cigány”, a többiek pedig azért osztják haragját, mert ők is „azok”. A fenyegetettség e tipikus helyzete nem bolygatta fel a „cigány” tematikát övező nyugalmat, hiszen csupán újfent megállapodás született arról, hogy a beszélgetések résztvevői és mindenki, aki fenyegetve érzi magát, „cigány”.

Mindez lehetővé teszi, hogy ez a „cigány” anélkül lehet például szakmunkás vagy akár gimnáziumi tanuló, hogy az iskolában átélt helyzetek a „cigányságát” tematizálnák, abban állítanák kihívás elé. Ekképp válhat a „cigányság” mellékes szemponttá, ami mellett ez az „egyébként cigány” tőle független utakat járhat be. Bori, Laura nővére így vált nagyjából szorongások nélkül főiskolai hallgatóvá, egy orvos feleségévé, egy fogorvosi rendelő asszisztensévé, miközben „mellesleg cigány”. „Na most, hogy cigány vagyok, ez, ez nem is tudom, ez nem fontos – magyarázza Bori Laurának –, jó, van egy-két bunkó ember, aki ezzel előhozakodik, de ezeket el kell kerülni. Ez, nem is tudom, ez van, de nem kell ezzel foglalkozni.” Ennek a kétségtelenül létező „cigányságnak”, amiben a fenti típusú beszélgetések megállapodnak, megvan tehát a maga helye, és jó esetben nem is kell onnan elővenni, nyugodtan elmehet mellette az élet.

Mindezek ellenére az iskolai karrierek Laura környezetében sok esetben a középiskola második osztálya körül vagy még előbb derékba törnek, az iskolát elhagyó fiatalok jelentős része, a lányok szinte kivétel nélkül, a családalapítás vagy egy tartós szerelmi kapcsolat miatt hagynak fel tanulmányaikkal. Ilyen értelemben azokban a folyamatokban, amelyekben egy új nukleáris család kialakul, az iskola valamiképpen jelentőségét veszti, kényszerű áldozattá válik. A kérdés azonban az, hogy miért és hogyan kerül a tartós szerelmi kapcsolat és az iskola egymást kizáró viszonyba. A „cigányság”, a család, a szerelem és a házasság milyen típusú viszonyai hozzák létre azt a helyzetet, hogy az iskola és a vele kapcsolatban hangoztatott jövőbeni tervek teljességgel elveszítik jelentőségüket?

Ez a kizáró viszony mind a gömbaljai családoknál, mind Laura környezetében kialakul, kialakulásuk folyamata azonban lényegi eltéréseket mutat. Tanulmányomban ezeket a folyamatokat szeretném bemutatni, elsősorban Laura példáján keresztül.

Terepmunkám idején Laura és családja éppen válságos időszakon ment keresztül, melynek során minden egyértelműnek vélt viszony megkérdőjeleződött e családon belül. Az a kétségbeejtő lehetőség kísértett, hogy még az olyan erejű kötődések is, mint a szülő-gyerek kapcsolat, megtagadhatóak egy másik típusú érzelem, a szerelem nevében. Laura az otthon töltött idő majd minden percében a „tulajdonképpen te kihez tartozol” szorongató kérdésével volt kénytelen megbirkózni. Anyja és testvérei minden gesztusában az idegenség jeleit vélték felfedezni, azzal vádolták, hogy fizikailag ugyan még velük él, de lélekben már rég szerelméhez, Robihoz és az ő családjához költözött.

Laura terepmunkám kezdete előtt 9 hónappal kezdett Robikával járni. A danáncsi szakmunkásképzőben ismerkedtek meg, ahová Laura családja legteljesebb beleegyezésével járt. Főleg a lánygyerekek számára az iskola talán az egyetlen színtér, ahova nem kíséri őket szüleik gyanakvása. Laura környezetében a szülők lányaik mozgásterét abban a reményben igyekeznek korlátozni, hogy ilyen módon szerelmi ügyeiket is irányíthatják, pontosabban időben minél jobban kitolhatják egy komolyabb kapcsolat kialakulását. A lányok ugyanis nagyobb eséllyel költöznek a fiú családjához, és ez a veszteség csak úgy enyhíthető a lány rokonai részéről, ha fenntartják a kapcsolatot a fiú családjával, ezekkel a nem általuk választott, sokszor nemkívánatos rokonokkal. Tehát a lány választása bizonyos fokú átalakulásra kényszeríti a családot. A lányok jövője ilyen értelemben a „család” jövőjével áll szoros kapcsolatban, az iskola pedig szintén olyan hely, amelyhez egyfajta jövő ké­pe társul, azé a bizonyos „szebb jövőé”, amit a sokéves iskolába járás eredményének tartanak.

A legfőbb vád a kamaszszerelmek ellen, hogy meggondolatlanságukkal egy forró pillanatban rom­ba döntik azt a jövőt, amelyet akár ők maguk, szüleik vagy egyéb családtagjaik álmodtak számukra. Az ilyen típusú félelmeknek van miből táplálkozniuk, Laura számos általános iskolai osztálytársa teherbe esett már, egyre-másra érkeznek a hírek újabb és újabb szöktetésekről. Leegyszerűsítenénk azonban ezt a problémát, ha azt mondanánk, hogy a szülők aggodalma gyermekeik korai párkapcsolatai miatt csakis ezt a „szebb jövőt” érinti. Nem mondhatjuk azt, hogy csakis az a félelem kínozza őket, hogy gyermeküknek nem lesz megélhetést biztosító szakmája, és ennek hiányában olyan életmódba „süllyednek”, amelyhez szemükben a szégyen tapad. Mindezek a szülői aggodalmak inkább attól a veszteségtől való félelmek, hogy majd jön valaki, aki elviszi tőlük fiukat vagy lányukat. Az a bizonyos „szebb jövő”, ami az iskolában érlelődik, így valóban a „jövő”, valóban a távolban van, időben kitolható vízió, és amíg be nem következik, a gyerekeknek otthon kell maradniuk, a családot nem fenyegeti széthullás. Létezik egy olyan összefüggés, hogy aki iskolába jár, az gyermek, és hát, aki gyermek, az a szüleivel él egy családban. Így az iskola a „szebb jövő” távolba helyezett víziója által a család fennmaradását is biztosítja.

Az iskola tehát a család fenntartásának nevében válik releváns színhellyé, ahová Laura minden reggel úgy mehet el, hogy nem kísérik támadó megjegyzések, gyanakvó pillantások. De pont ennek következtében az iskola a felszabadult találkozások színtere is, ahol olyan ismeretségekre nyílik lehetőség, amelyeket a szülők nem tudnak kontrollálni, a danáncsi szakmunkásképzőbe a környék változatos falvaiból érkeznek fiatalok. Laura Kölléről, Robika pedig Vizsonyból, ami a kölleiek szemében rossz hírű falu.

A gömbaljai családoknál az általános iskola után az iskolába járásnak szinte egyáltalán nincs tétje, nagyon kevés a relevanciája, bármely szempontból. A dolgok szerencsés együttállásának kell bekövetkeznie ahhoz, hogy valaki megszerezze a szakmát, például a legjobb haverjaival került egy osztályba, esetleg az iskolában talált barátokra, 18 éves koráig még nem találta meg az igazit, stb.

Az iskola úgy tud fenti módon releváns színhely­lyé válni, ha a család határainak lezárásával működik. Laura környezetében a család, még ha a távolabbi rokonokkal állandó kapcsolatot tartanak is fenn, legfőképpen az egy háztartásban élőket jelenti. Gömb­alján a háztartások határai folyamatosan bizonytalanná válnak, a háztartás javai házról házra vándorolnak, a rokonok és a szomszédok ki-be járkálnak, olykor egy-egy rokon hónapokra beköltözik, s erre az időre ő is családtaggá válik. Gömbalján mind a lányok, mind a fiúk nagyjából szabadon járhatnak-kelhetnek, ahogy az ő otthonukba is folyton-folyvást látogatók érkeznek, ők is gátlások nélkül lépnek be rokonaik, barátaik házába, hogy egy kicsit ott időzzenek. Az ő útjaik nincsenek lehatárolva a család védelmében, így az iskola sem válhat a fenti módon kitüntetett hellyé. Laura viszont az iskolán kívül olykor napokig nem megy sehova, és hozzájuk is csak anyja idős barátnője, Terike jár be napi rendszerességgel. Hozzájuk „vendégek” jönnek, meghatározott időre, meghatározott mozgástérrel. Úgy tűnik, Lauráék „családja” rendületlenül fenntartja határait, csakúgy, mint azok a családok, amelynek tagjait szívesen látják vendégül. Sokan a köllei cigánysorról elkerülik ezt a házat, hiába áll ez is a cigánysoron. Nem egy embertől hallottam, hogy „ide nem megyek be, a beképzeltekhez!”. Mikor erről faggattam őket, kifejtették, hogy nem érzik ott jól magukat, mintha nem látnák őket szívesen, a gyanakvó, méregető tekintetek jelzik, hogy a „vendég” nem ide való. Elég könnyen meghatározható azoknak a köre, akik „odavalóak”. A szerelem viszont alaposan összekuszálja ezeket a jól bejáratott köröket. Általa olyanok kerülhetnek a házhoz, akiket máskülönben a méregető tekintetek távol tartanának. Robikát például biztosan. Robikát, akit Laura pont abban az iskolában ismert meg, ahol szülei azért érzik őt biztonságban, mert ott még gyermekkorát tölti.

Az iskolát az a család teszi releváns színhellyé, amely arra törekszik, hogy megőrizze stabilitását, hogy valamelyest zárt egységként adjon otthont tagjainak. Laura anyja számára az iskola az egyetlen hely, ahol Laura tőlük távol, mégis az ő gyermekükként van jelen, Laura részéről pedig szintén az egyetlen színtér, ahol családon kívüli viszonyai egy darabig legalábbis szabadon kibontakozhatnak. Mikor e két szempont találkozik, s az egyik tudatában lesz a másiknak, hatalmas bonyodalmak keletkeznek, amelynek általában az iskola látja kárát.

Terepmunkám elején Robika Köllőre be nem tehette a lábát. Laura anyja elképzelhetetlennek tartotta, hogy „ezt a vizsonyi gyereket”, „ezt a retkes nyakut” az ő lányával együtt lássák a „cigányok”. Elég volt neki megemészteni a danáncsi híreket, hogy Laura „mindenki szeme láttára” kézen fogva járkál Robival. Laura anyja a családi béke érdekében megpróbált egyszerűen nem tudomást venni Robi létezéséről, meg nem történtté tenni ezt a szerelmi ügyet, mint valami futó epizódot lánya életében. A „cigányok” azonban híreikkel útját állták e gyógyító felejtésnek, minduntalan emlékeztették őt Robi fenyegető létezésére.

A szakmunkásképző falai némi biztonságot nyújtanak a pároknak. A diákok egymás lekötelezettjei, mindenki tud mindenkiről valami kompromittáló adatot, sőt nemegyszer még a tanárok is a párok cinkosául szegődnek, Lőrinc pap módjára gyámkodnak egy-egy számukra szimpatikus kapcsolat felett. Robika például, noha nem osztálytársak, bejárhat Laura óráira, egymás mellett ülhetnek, sőt olykor még a tanár is hasznát veszi e szerelemnek, első­se­gély­órán Robikát használják demonstrációs „baba” gyanánt. Az iskolának azonban legkésőbb fél kettőkor vége, és a szülők, talán sejtve az ott uralkodó viszonyokat, kétségbeesetten parancsolják haza lányaikat. Laurának már legkésőbb háromra tanácsos otthon lennie. Egy-két kimaradozás felett talán még szemet hunynak, de ezek a csavargások bármilyen veszekedés alkalmával Laura „kurvaságának” perdöntő bizonyítékává válhatnak.

Ott-tartózkodásom alatt Robika léte egyre inkább megmérgezte a hangulatot, ez az ügy állandó stresszben tartotta a családot, mindennaposak voltak a veszekedések, a nyugalom óráit egy enyhe utalás vagy vélt célzás is felborította.

Legfőbb kifogás Robikával szemben az, hogy ő „más”, más faluban él, ahol mások a cigányok, máshogyan élnek, máshogyan viselkednek. Míg Köllőn béke és nyugalom honol, addig Vizsonyban „gyilkosok a cigányok”; míg Lauráékhoz be van vezetve a gáz, ők fával fűtenek; míg Lauráéknál van fürdő­szoba és meleg víz, addig Robikáék csak lavórban tudnak tisztálkodni; míg Lauráék körülményeikből adódóan is „tiszták”, Robikáék „elmaradottak és retkesek”. „Na, jó helyre fog kerülni a lányod” – mondogatják Laura anyjának a köllei rokonok, ismerősök, „Na menjen, ha ő akar, de ide az a Robika be nem teszi a lábát, hogyne, oszt majd hozza az egész vizsonyi familiáját!” – feleli Laura nővére, de ő maga is tisztában van vele, hogy beleegyezése nem igazi beleegyezés, hiszen Robika elutasításával húgát választás elé állítja: „vagy mi, vagy Robika”.

Gömbalján már megszoktam, hogy a párválasztás mindig rákérdez az egyéb kötődésekre, mindig kétségeket ébreszt a szülőkben, testvérekben, hogy vajon szerelmes lányuk, fiuk, testvérük sajátjának érzi-e még a családot. A szerelmi kapcsolatok a „családot” kezdik ki, annak jelentenek kihívást. Laura környezetében sincs ez másként. Vizsony, a faluvégi cigánysor vagy akár az utca másik oldala mind-mind olyan hellyé válnak, ahonnan a szerelem útján idegenek érkeznek a családba, azzal a feltett szándékkal, hogy a maguk képére formálhassák azt. A családtagok mindkét részről állandóan választási kényszernek teszik ki a pár tagjait, a szerelem és a testvéri vagy gyermeki szeretet vagy-vagy viszonyba kerülnek egymással. Szinte minden szituációban a kihez tartozol kérdésre adott egyértelmű választ kérik számon a pár tagjain, akik maguk is folyton ezzel nyaggatják egymást: „ki a fontosabb, anyád vagy én”. Így a „járás” egy bizonytalan és elviselhetetlen se itt, se ott állapotban tartja a kamaszokat, fiúkat, lányokat egyaránt, s ezt a kizárólagosságot jobb mielőbb enyhíteni. Az érkező unoka szükségszerűen rokoni kapcsolatba hívja a két fél szüleit. Az első teherbe esés vagy szökés után a két család viszonya enyhülni kezd valamelyest, a pár ide-oda ingázása kialakít egyfajta közös teret számukra. Ez a közös tér azonban semmiféle helyet nem biztosít az iskolának, akár releváns helyszín volt ezelőtt, akár nem. Ha az volt, mint a család védelmének helyszíne, jelentőségét már elveszítette, hiszen a változás már beállt. Laura és Robika szempontjából sem releváns többé, hiszen az iskola nemcsak találkahely, hanem az egymás iránt mély érzelmeket tápláló párok számára a féltékenység me­legágya is, hiszen annyi fiúzni, csajozni vágyó fiatal jár oda. Miután azonban a szerelmük nyilvánvalóvá válik, és tudják, hogy nem akarnak mást, az iskolában töltött idő egyszerűen kevés lesz az együttlétre. Ke­vés lesz ahhoz, hogy ellensúlyozza az otthoni feszültségeket, sőt az iskolába járás fenntartja azt a gyermeki állapotot, amely oly elviselhetetlenné vált.

Míg az iskolába járáshoz a gyermekkor képzete társul, addig a szerelemhez azáltal, hogy rákérdez a családon belüli kötődésekre, a gyermekkor vége kapcsolódik, így e kettő, az iskola és a szerelem a „család” újrafogalmazásának folyamatában kiszorítja egymást.

Számos ilyen folyamatot néztem már végig, és ezek mindig egy nyugalmasabb időszakhoz vezettek, a viszonyok nagyjából elrendeződtek. A korábbi idők kínzó bizonytalanságain ez azonban mit sem változtat, mintha az erre utaló tapasztalatok nem léteznének. Laura minden kétséget kizáróan elhiszi, hogy anyja többet nem áll szóba vele, ha Robikához költözik, Robika sem kételkedik abban, hogy anyukája belehalna a bánatba, ha otthagyná őket Laura kedvéért.

Gömbaljai tapasztalataimmal felvértezve igyekeztem megnyugtatni a feleket, hogy nem lesz itt semmi baj, a dolgok úgyis elrendeződnek. Te­rep­mun­kám előrehaladtával azonban én is kezdtem elbizonytalanodni, aggodalmam egyre nőtt, hiszen nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy azok a családok, amelyekben a gömbaljai fiatalok élnek, sokban kü­lön­böznek a Lauráékétól. Azt látjuk, hogy Lauré­ák­­nál a család a bent és a kint különbségtételével működik, míg gömbaljai házigazdánknál a család a javak, emberek és vélemények szüntelen áramában fontos viszonyítási pont ugyan, de nem egy határ, amely feltartóztatná azokat, mint Lauráék esetében. A kérdés tulajdonképpen az, hogy a bentléttel mi kerül védelemre, és a kívülléttel mi rekesztődik ki, mikor a család ezek megkülönböztetésével működik.

Talán az olvasónak is feltűnt, hogy e fenti válságos helyzetben a cigánytematika nagyon is terítéken van, hiszen Robika „cigányságában más”, nyoma sincs annak a nyugalmi állapotnak, amelyről a tanulmány elején írtam. Úgy tűnik, hogy a párválasztás, mikor a családot állítja kihívás elé, akkor azt a cigánytematikát is mozgásba lendíti, amelyet a fentebb idézett megállapodások oly nagy sikerrel rögzítettek.

Lauráék családja, ha teheti, kizár minden olyan találkozást, amelyben ehhez a „különbözőhöz”, a „máshoz” viszonyulni kéne, főként, ha ez a másság a „cigánytematika” mentén alakul ki. A család határainak őrzése tartja fenn azt a nyugalmat és rögzítettséget, ami a „cigánytematikát” jellemzi. Gömbalján az örökké nyitva álló ajtók, a kevésbé elválasztó határok a háztartások között, a javak és emberek mozgásával együtt a „cigánytematikát” is mozgásban tartják. Míg Lauráéknál például a „retkesnek” bélyegzett kívül marad, addig a gömbaljai családok a jelenlétével kezdenek valamit, újra- és újratárgyalják a viszonyokat a „retkesség” fogalma és a „cigánynak lenni” kérdése között. Robika viszont hiába lett retkesnek nyilvánítva, Laura szívén keresztül mégis helyet kér a családban. A kérlelhetetlenül a házasság felé haladó kamaszszerelmek a cigánytematika mozgásba lendülésével kikezdik azt a családot, ami pont határainak viszonylagos lezárásával a „cigány vagyok” nyugalmát biztosította.

Az „idegen”, aki be akar házasodni, mindig cigányságában lesz „más”, és félő, hogy valami olyat hoz majd a „családba”, amitől az már soha többé nem tudja megvédeni tagjait. A házasság és a hozzá vezető kamaszszerelmek kapcsán a cigánytematika körül felpezsdül az élet, a „cigány vagyok” nyugodt kijelentő módját felváltja a „hogyan vagyok cigány” izgatott kérdése. A válasznak pedig nem kevesebb a tétje, mint Laura jövője. Az, hogy haza tud-e majd még jönni Vizsonyból az anyjához és a testvéreihez, lehet-e még rokon, vagy az a másfajta cigányság annyira idegenné teszi, hogy a család benne is veszélyt lát majd?

Laura folyton a szökést fontolgatta, de a véglegesség réme mindig eltántorította szándékától. „Egyáltalán, hogy kell elszökni?” – kérdezgette tőlem. Igen meglepődtem ezen a kérdésen, mert gömbaljai barátnőimnek ez sosem jelentett problémát. „Hát hogy-hogy hogy?” – kérdeztem vissza –, „hát fogod magad és elszöksz!” „Jó, de hogy? Mit vigyek magammal? Vagy hagyjam itt a ruháimat meg a posztereimet?” „Én úgy tudom, azokat ott hagyják” – feleltem jobb híján, mert tapasztalataim alapján egy hosszas fejtegetésbe kezdtem volna a tulajdon képlékenységéről, ami oly nyitottá teszi azokat a háztartásokat, ahonnan a gömbaljai lányok adott esetben elszöknek. Lauráéknál a dolgok nem nagyon kerülnek a háztartás falain kívülre, egy helyben maradásukkal éppen annak a „bentnek” a határait erősítik, ahonnan Laura szökésével kívülre távozna. Laura az „enyém” kör­vonalainak megőrzésével próbálna „saját” teret kialakítani ott, ahol a „ki kihez tartozik?” kérdésének dina­mikája pont ezt lehetetleníti el. Ez a kérdés ugyanolyan intenzitású mindkét közegben. A szerelem a „családot” problematizálja, a szerelmesek közti érzelmek mindig más kötődéseket is érintenek, így az a problematika, hogy „mi és ki a család?”, beszippant mindent, amit a pár esetleg „sajátjának” érezhetne.

A szökés például egyik családból a másikba történik. Laura, ha Robikáékhoz költözik, döntésével Robika családja, sőt a vizsonyi cigányok mellett teszi le a voksát. Szinte nincsenek semleges terek, ahol az érzelmeknek, cselekedeteknek és minden apró mozzanatnak ne az lenne a tétje, hogy tulajdonképpen te most kihez tartozol. Az iskola azon kevés helyek egyike, amely lehet ilyen színtér, de, mint írtam, csak ideig-óráig, és pont azért veszti el gyorsan minden jelentőségét, amiért be tudja tölteni ezt a szerepet!

A fiatalok szerelmi kapcsolataikkal hatalmas terheket mozgatnak, érzelmeikkel szinte mindent kimozdítanak a helyéről, aminek tétje van. Leg­­alap­vetőbbnek megélt kötődéseik, mint például a szü­­lő-gyerek vagy testvéri kapcsolatok kérdőjeleződnek meg, és ez olyan jövő lehetőségét vetíti eléjük, amelyet csak elképzelhetetlen veszteségek árán nyerhetnek el: apák, anyák és testvérek nélkül. Mi­kor a család, határainak fenntartásával a „cigány vagyok” nyu­galmát őrzi, akkor az azt kikezdő szerelmi viszony révén a bizonytalanság még nagyobb méreteket ölt. Olyan horderejű kérdések ezek, amelyekre az iskola közege hozzászólni sem nagyon képes. Nem mintha ezt bárki elvárná tőle. A középiskola az általános iskolával ellentétben kívül esik a fentiek értelmében problematizált viszonyok terrénumán. Ha a középiskola jelen is van a fiatalok éle­tében, mint pl. Lauráéban és Robikáéban, csupán fenntartja azt a fájdalmas állapotot, a széthulló gyerekkort, amelyben a „kihez tartozol” kérdése létkérdésként tehető fel.

Laura pár héttel terepmunkám után teherbe esett. Már régóta kacérkodott ezzel a lehetőséggel. Mert hát mi lehetne relevánsabb válasz a „kihez tartozol?” kérdésére, mint egy olyan családtag érkezése, aki az egymás kizárására törekvő feleket fűzi össze. Laura anyja kezdetben a baba elvetetése mellett kardoskodott, majd önmagától is megriadva, „hát hogy lenne ehhez szívem”, felajánlotta, hogy ketten Laurával neveljék fel a gyereket, Robikára nekik semmi szükségük. Laura erre válaszul Robi­káékhoz költözött. Laura anyja engedni kényszerült, jelenleg Laura és Robika Köllő és Vizsony között ingáznak. Hol itt, hol ott rendezkednek be, de a szakmunkásképző egyik esetben sem kap helyet többé az életükben.

Jegyzet

* A kutatást az Apertus Közalapítvány forrásai tették lehetővé. A kutatás vezetője Benda Klára, további résztvevők Dömötör Bea, Horváth Henriett, Kemény Márton, Kovai Cecília. A négy kutató négy különböző helyszínen végzett résztvevő megfigyelést.

** A történet hősei és a települések nem a valódi nevükön szerepelnek.

• Roma-dosszié [6]