1982 késő őszén, hét évvel Franco halála után a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) hatalmas választási győzelmet aratott. A jogosultak közel nyolcvanszázalékos részvétele mellett a leadott szavazatok tekintetében is kis híján abszolút többséget ért el, a Cortes Generales, vagyis a törvényhozás alsóházában a 350 mandátum közül 202 lett az övé, a szenátusban pedig még ennél is kényelmesebb többséghez jutott.
A PSOE látványos győzelmét már több mint egy évvel korábban érezni lehetett Spanyolország hangulatán, arról nem is beszélve, hogy előrejelezték a közvélemény-kutatások is. Legfeljebb az lehetett találgatások tárgya, milyen mértékű lesz a siker.
Raymond Aron, akit nehéz volna baloldali elfogultsággal vádolni, a spanyol fordulattal kapcsolatban fontosnak érezte megerősíteni azt a tényt, hogy az ország Nyugat-Európa része. A spanyol szocialisták ugyanis választási kampányukban, sőt nemcsak ekkor, hanem már három éve folyamatosan centristává puhították politikájukat, és teljes mértékben felfrissítették ideológiai kelléktárukat. Igazuk van! – így szerelte le a pártvezető, Felipe González az újságírókat, akik kevesellték a szocialista mozzanatokat a párt programjában. A PSOE egyes vezetői pedig egyenesen úgy fogalmaztak, hogy a pártnak nem szocialista, hanem liberális forradalmat kell csinálnia.
Franco halála óta sok minden történt az országban. Mindenekelőtt megalakult a Demokratikus Centrum Unió (UCD), amely Adolfo Suárez vezetése alatt 1977-ben és 1979-ben két választást is megnyert – ha relatív többséggel is. Suárez, aki Franco utolsó éveiben másodvonalbeli kormánytisztviselő volt, majd királyi kinevezéssel megalakította első kormányát, remek választásnak bizonyult. El tudta érni, hogy a régi parlament felszámolja önmagát és a rendszert, amelyben létrejött. A baloldali pártokkal és szakszervezetekkel képes volt elfogadtatni a társadalmi békéhez szükséges átmeneti önkorlátozás alapelveit, amelyeket a híres Moncloa-paktum rögzített, és így megfelelő körülményeket teremtett az új, hozzáértők szerint kiváló alkotmány megalkotásához. A manőverezgetve, ideológiai elköteleződés nélkül, konfliktusokat kerülgetve, máról holnapra politizáló UCD megszervezésével pedig betöltötte a bal- és a jobboldal közötti veszélyes szakadékot, amely még negyven év után is a polgárháború szörnyűségét idézte fel a spanyolok emlékezetében, s fenyegető káosznak mutathatta a demokratizálódó jelent – s szilárdnak, megnyugtatónak a közelmúltat.
Stanley G. Payne, a spanyol jelenkortörténet kutatója szerint az ekkoriban negyvenes éveiben járó Suárez kiváló manipulátor volt, aki ugyanolyan mélyen és pontosan értette a francoizmus mechanizmusait, képviselőinek gondolatvilágát, mint a liberálisok és baloldaliak új nemzedékének törekvéseit. Ráadásul az újságírók és kamerák előtt is képes volt azt a karizmatikus erőt sugározni, amely a demokratizálódás első öt évének vitathatatlan vezéregyéniségévé tette őt. 1980-tól kezdve azonban, amikor már kialakult az új parlamentáris rendszer, és a bonyolult intézményi szerkezeten belül az erős regionális autonómiatörekvésekkel, valamint a gazdaság bajaival is kezdeni kellett volna valamit, egyre gyengébbnek mutatkozott – többek között megfelelő közgazdasági képzettség híján. Az is hozzájárult az elbizonytalanodásához, hogy sokféle irányultságú pártján belül egyre élesebbé váltak az ellentétek. Hovatovább mániás-depressziós személyiségvonásokat kezdett mutatni, egyre többször húzódott vissza teljes elzárkózásba és mély rezignációba, amiért a felszabadult sajtó megállás nélkül ostorozta őt. Eközben a békés átalakulás felszíne is egyre jobban repedezett: terrorista merényletek, évente több mint száz halálos áldozattal; a kormányzattal mindeddig együttműködő katolikus egyházi vezetés tiltakozása a válást engedélyező törvény tervezete miatt; a változásokat vonakodva bár, de tudomásul vevő hadsereg aggodalmaskodása, hogy a regionális követelések szétverik az országot. Suárez 1981 elején lemondott.
Az UCD épp ekkor összeülő évi kongresszusa gazdasági ügyekben eljáró másodhelyettesét, Leopoldo Calvo Sotelót jelölte utódául, aki azonban az alsóházban ismertetett kormányprogramjához nem tudta megszerezni a szükséges számú szavazatot. A három nappal később, február 23-án megismételt szavazást kalandos eseménysor zavarta meg.
Javában szavaztak a képviselők, amikor berontott az ülésterembe a Guardía Civil – egyfajta csendőrség – egy osztaga, Antonio Tejero Molino raktárparancsnok-alezredessel az élen (Franco halálával foglalkozó júniusi írásomban forrásaimat nem kellően ellenőrizve ezredessé léptettem elő). Közel háromszáz csendőr vett részt az akcióban, akiket az alezredes a felesége által bérelt buszokkal szállíttatott a törvényhozás épületéhez. Az akció kezdetekor, este fél hét előtt még működtek a televíziós kamerák, így az egész ország, majd rövidesen az egész világ láthatta, ahogy Tejero a Guardía Civil avíttan groteszk, hátul peremes lakk fejfedőjében az emelvényre pattan, pisztolyt szegez az elnök mellének, a képviselőknek Hasalj!-t kiált, majd embereivel együtt lövéseket ad le a levegőbe. Még látni lehetett, ahogy hullik a képviselőkre a vakolat és a csillárok kristályrepeszei, aztán elsötétült a kép. Egy mikrofont azonban ügyesen bekapcsolva hagyott egy hidegvérű technikus, így a következő órák eseményeiről is közvetlenül értesülhetett a külvilág. Kiderült például, hogy az első percek hőse a miniszterelnök első helyettese, Manuel Gutiérrez Mellado tábornok volt – aki kikérte magának a történteket, mire a csendőrök nekiestek –, továbbá maga Suárez, aki a tábornok segítségére sietett, miután már a lövöldözéskor sem volt hajlandó a padsorok közé feküdni. Később a puccsisták külön szobákba vezették őket és néhány további vezető politikust, kormánypártiakat és ellenzékieket egyaránt.
A 18 órán át tartó államcsínykísérlet egyetlen további számottevő akciója az volt, hogy Milans del Bosch tábornok, a valenciai katonai körzet parancsnoka tankokat vezényelt a tengerparti város utcáira. Ekkor Armada tábornoknak, I. János Károly egykori nevelőjének, a szárazföldi erők néhány napja kinevezett helyettes vezérkari főnökének a tervek szerint fel kellett volna keresnie az uralkodót, hogy a lázadók mellé állítsa őt. A király azonban elzárkózott ettől, akárcsak a vezérkari főnök. Működésbe lépett viszont az – ezek szerint részletesen előkészített – „Diana hadművelet”. Ennek keretében I. János Károly mint a hadsereg főparancsnoka a vezérkar több tagjával a parlament épületével átellenben lévő Palace Hotelban folyamatos tanácskozásra ült össze, éjjel negyed kettőkor pedig főparancsnoki egyenruhában pármondatos televíziós nyilatkozatot tett: „A Korona, a haza állandóságának és egységének szimbóluma semmiképp sem tűrheti azoknak a személyeknek a tetteit és magatartását, akik erőszakkal akarják megtörni a demokratikus folyamatot, amelyet a spanyol nép által elfogadott alkotmány népszavazás útján írt elő.”
A puccs hátterében álló magas rangú katonák többsége a régi francoista főtiszti generációhoz tartozott, de éppen Armada és Milans tábornok a királynak is elkötelezett híve volt, aminek alighanem döntő szerepe volt abban, hogy a puccskísérlet meghiúsult. Az események nem jutottak el addig, hogy vér folyt volna, és a békesség kedvéért a király a parlamenti pártok vezetőit rögtön a kiszabadulásuk után felszólította, hogy kerüljék a hadsereg bírálatát. Néhány nappal később megkezdődött a történtek kivizsgálása, de a felelősöket csak egy évvel később állították bíróság elé. A meghökkentően enyhe ítéleteket június elején hirdették ki. Csak Tejero és Bosch tábornok büntetése volt súlyos: harminc év börtönt kaptak. Armada tábornok megúszta hat évvel, pedig a vizsgálat szerint ő lett volna a puccsisták által vizionált katonai kormány első embere. (Ez a félénk óvatosság a korábbi években is jellemezte az átmenet politikai életét. Maga Tejero például két és fél évvel korábban már végrehajtott egy puccskísérletet – akkor a miniszterelnöki rezidencián –, de néhány hónapos házi őrizet után ismét szolgálatba állhatott.)
A történtek hatására a törvényhozás február 25-i ülésén mégiscsak jóváhagyta Calvo Sotelo kormányfői kinevezését. Az ülésen Felipe González nagykoalíció kialakítását javasolta, mondván, hogy csak így szegülhet szembe a parlament a demokráciát fenyegető esetleges további támadásokkal. Ez az ajánlat a későbbi hónapok folyamán többször is elhangzott.
Felipe González ekkor már és ekkortól kezdve egyre inkább az ország legnépszerűbb politikusa volt. Határozott, józan, mértéktartó, ugyanakkor megjelenésében lezser, hétköznapi, még karizmatikusabb, mint Suárez a legjobb napjaiban – és mindenekelőtt jóvágású. Ő volt a „szép Felipe”, a spanyol nők kedvence. „Se nota, se siente, Felipe presidente!”, tudjuk és érezzük: Felipe lesz az elnökünk – skandálta a tömeg a választási tömeggyűléseken. És valóban: nagyon nagy részben érzelmi ügy volt mögé állni, őt óhajtani a kormány elnökének. Az első években az UCD még jól működött a szélsőséges indulatok csillapítójaként, a szükségképpen növekvő elégedetlenség azonban a centristákra ütött vissza, a puccs utáni – egyébként az ellenzék által is hallgatólagosan tudomásul vett – teszetoszaságuk szétugrasztotta választói bázisukat.
Oszlásnak indult maga a párt is, a kilépések, szakadár frakcióalakítások következtében az eredetileg 168 fős parlamenti frakció 122 tagúvá olvadt. Ekkor a király feloszlatta a Cortest, és előrehozta október végére a márciusban amúgy is esedékes választásokat.
A PSOE Spanyolország legrégebbi pártja, még a múlt században alakult, és a köztársaság fontos politikai szereplője volt. Az illegalitás sokkal jobban felmorzsolta, mint az eleve konspiratív módon szervezett Kommunista Pártot (PCE). Az emigrációban élő idős vezetők által irányított párt 1974-ben, a Párizs melletti Suresnes-ben tartott kongresszusán választott főtitkárává egy akkor 32 esztendős, szerény származású sevillai ügyvédet, mozgalmi nevén Isidorót, aki ekkorra már többször is ült baloldali elkötelezettsége miatt. Két évvel később viszont legális körülmények között Felipe González Márquezként a valódi nevét adhatta a PSOE új önmeghatározásához, amelyben – újdonságként – a „marxista” jelző is szerepelt. A még kicseréletlen régi pártvezetés úgy tért haza ugyanis, mintha az eltelt negyven év kimaradt volna a történelemből, és egészen 1979-ig a kapitalizmussal kérlelhetetlenül szemben álló, államosításokat javasló, radikális erőként állt szemben az akkori kommunista pártok legrevizionistábbikával, a PCE-vel, amelyen belül még Santiago Carrillo eurokommunista vonala is középutasnak számított a tőle is jobbra álló értelmiségi renovador (megújító) frakcióhoz képest.
Tény viszont, hogy a PSOE – főtitkárának személye, habitusa révén – ideológiai radikalizmusával együtt is mérsékelt, a centrumtól éppen csak hogy balra álló pártként tudta eladni magát, olyannyira, hogy már 1977-ben harmincszázaléknyi szavazatot gyűjtött össze, háromszor annyit, mint a PCE. González mérséklő, választásközpontú irányvonala egyre meghatározóbbá vált, és ez természetesen az ideológiai következetesség rovására ment – a munkásságot az átmenet békéje érdekében kétségkívül eláruló Moncloa-paktumtól kezdve egészen 1979-ig, amikor is a críticos összefoglaló néven emlegetett balszárny kiszorult a pártvezetésből. Az ekkori – tisztes – választási vereség után González azonnal lemondott, de mivel közel-távol nem akadt alkalmas utóda, feltételeit elfogadva visszakönyörögték őt a párt élére. Feltételeit egy szóban össze lehet foglalni: teljhatalom. A kiszorult balosok korabeli szarkazmusa úgy fogalmazott, hogy ekkor a proletariátus diktatúrájának követelése helyére a titkárság diktatúrájának valósága lépett.
Az 1982-ben győztes szocialistáknak már édeskevés közük volt az eredeti „bázishoz”, azokhoz, akik a kampány tízezres tömeggyűlésein felemelt ököllel, könnyezve énekelték az Internacionálét. Az ekkori PSOE bírálóinak igazuk volt, amikor arról beszéltek, hogy a párton belül sokkal kevesebb a szabadság, mint például a kommunistáknál. Abszolút frakciótilalom uralkodott, a kongresszusokon egyénileg nem, csak delegációnként szavazhattak a küldöttek, a pártot González és helyettese, Alfonso Guerra, valamint a körülöttük kiépült árnyékkabinet irányította. Miközben kifelé egyre mérsékeltebb arculatot mutatott a párt, belülről egyre inkább rá lehetett sütni a „demokratikus centralizmus” bélyegét.
A szavazókat azonban a jelek szerint mindez kevéssé érdekelte. Már csak azért is, mert néhány héttel a választások előtt, mintha csak a PSOE megrendelésére történt volna, újabb puccskísérlet meghiúsulását jelentette be a spanyol honvédelmi minisztérium. Három tüzérségi főtisztet vettek őrizetbe államellenes szervezkedés miatt, miután egy katonai hatalomátvétel részletes haditervét találták meg a lakásukon. Ezúttal tehát már jobban működött a belső elhárítás, és a hadvezetés azonnal hűségnyilatkozatot tett a királynak, elítélve „egyes tisztek felelőtlen magatartását”. Ugyanakkor a parlamentben a jobboldali posztfrancoista hírben álló Népi Szövetség (AP) valóban posztfrancoista vezetője, Manuel Fraga Iribarne érthetőnek nevezte az összeesküvők indítékait.
1982 véglegesítette a spanyol belpolitikai élet szerkezetét. A PSOE hatalmas győzelmének árnyékában az AP szinte a semmiből indulva és szintén centrista kampányt folytatva a második legerősebb pártként került ki a versengésből. A két győztes árnyékában két nagy vesztes siratta semmivé lett reményeit. Az egyik a teljesen összeomlott centrum, az UCD volt, amelyről kiderült, hogy Adolfo Suárez nélkül lényegében halott. Kis utódpártokra esett szét, és 1983 februárjában hivatalosan is felszámolta önmagát. A másik vesztes a PCE volt, amelynek 23 helyett most mindössze 4 mandátum jutott. Carrillo lemondott, a helyére került Gerardo Iglesias egy ideig balfelé kívánta visszakormányozni a kommunista politikát – nem letérve azért az eurokommunista útról –, aztán a párt beleveszett a jelentéktelenség ködébe.
A spanyol baloldal politikai erőviszonyai természetesen a szakszervezetek versengésében is formálódtak. A munkásság gondolkodásmódját azonban elég jól jellemzik azok a felmérések, amelyek kimutatták, hogy többségük negyvenévnyi elfojtás után és dacára sem vett meg bármilyen ideológiát. Világosan látták: a munkásoknak Nyugat-Németországban és Franciaországban van a legnagyobb hatalmuk. Csak négy százalékuk hitte el, hogy ebből a szempontból a Szovjetunióé a vezető szerep. A mérsékelt felfogás hátterében többek között az a tapasztalat is ott állhatott, hogy a köztársaság bukásában, három év polgárháború egymillió áldozatának halálában szerepe volt a baloldal megállíthatatlan radikalizálódásának, valamint a moszkovita kommunisták megosztó hatalomvágyának is. Ennek megfelelően a szocialista Általános Munkásszövetség (UGT) néhány év alatt megduplázta taglétszámát, és megelőzte a kommunista Munkásbizottságokat (CCOO).
A Moncloa-paktumban a szakszervezetek kényszerűen együtt meneteltek a pártjaikkal. A paktum nyomában öt év alatt hatról tizennégy százalékra emelkedett a munkanélküliségi ráta – igaz, hogy eközben megállt az infláció, és fokozatosan alakot öltött a szociális védőháló is. Az UGT 1982-ben is hozta a szocialistáknak a munkásszavazatokat, és a szakszervezet csak évekkel később vált le politikai köldökzsinórjáról, amikor világos lett, hogy tagságának érdekeiért csak a PSOE-kormányzattal szembehelyezkedve indulhat harcba. A nyolcvanas évek közepén ugyanis már nem volt kérdéses, hogy a González-kabinet, amely nyolcszázezer új munkahely megteremtésének és a NATO-csatlakozás népszavazásos felülbírálatának ígéretével került hatalomra, a gazdaság szigorításokkal járó rendbetételét és az euroatlanti betagozódást tekinti fő feladatának. A spanyol szocialisták tulajdonképpen a munkások követeléseivel szemben voltak a legkevésbé engedékenyek, miközben progresszív liberalizmusukban odáig mentek, hogy Európában elsőként legalizálták a marihuána magánjellegű élvezetét.
Azt azért aligha gondolta volna bárki is 1982-ben, hogy az új szocialista kormány kultuszminisztere, Javier Solana másfél évtizeddel később a NATO főtitkára lesz. Ráadásul egy olyan, Felipe González utáni időszakban, amikor Spanyolországot viszont már az egykori jobboldali AP utódpártja irányítja, Nyugat-Európa egyetlen tisztán konzervatív kormányaként.