„Utoljáva Gvósz uvalkodásakov éveztem ilyen szavul magam” – raccsolta barátom a telefonba. Már régóta figyelem, milyen szívesen használnak raccsoló emberek raccsolható szavakat. „Micsoda különbség!” – válaszoltam. „Pvo vagy kontva?” Ez ám a fogas kérdés.
Grósz idején nem volt demokratikus intézményrendszer, viszont szívvidító várakozások töltöttek be valamennyiünket. Éreztük már zsigeri bizonyossággal, hogy a pártállam hamarosan összeomlik, csak azt nem tudtuk biztosan, hogy mikor és milyen áldozatok árán. Grósz fenyegetőzött, de megfélemlíteni csak azokat tudta, akik azt hitték, hogy van okuk félni a változástól. A sajtóban és a rádióban újfajta, pezsdítő hangok jelentkeztek, a telefonos érintkezés óvatlanabbá vált. És bár a pártállam urbánus és népies ellenzői addigra már meglehetősen eltávolodtak egymástól, és a két tábor konfliktusai mind vehemensebb retorikával jelentkeztek, nem láthattuk még előre, hogy a rendszerváltó erők néhány kurta év múlva ellenségesebben néznek majd egymásra, mint azokra, akik a pluralizmus körülményei között is megóvták pártállami neveltetésüket és beidegzettségeiket. Grósz idején különlegesen biztató volt, hogy a fiatal demokratáknak önálló politikai szervezetük alakult, olyan kádárizmustól szennyezetlen, emberjogilag érzékeny, antinacionalista, citoyenlégkörű csapat, amely egyszerűen nem létezőnek tekintette az öröklött és ásatag ideológiai lövészárkokat.
Tíz évvel a rendszerváltás után készíthetnénk akár győzelmi jelentést is az elmúlt időszakról. Kiépült a pluralista demokrácia modern intézményrendszere. A működésképtelen államszocialista tervgazdálkodás helyébe magántulajdonon alapuló piacgazdasági rendszer lépett. Elkerültük az államcsődöt, és van esélyünk arra, hogy gazdaságunk egy hosszabb fejlődés eredményeképpen megközelítse a nyugat-európai átlagszínvonalat. A NATO befogadott, ily módon szavatolva biztonságunkat, és különféle mérvadó ígéretek szerint a nem túl távoli jövőben az Európai Közösség tagjai leszünk.
Tudni lehetett hamar, hogy ez az átalakulás csak roncsoló körülmények között mehet végbe. A politikai szabadság egyszerre köszöntött be a létbizonytalansággal, a munkanélküliséggel, a hajléktalansággal. Az átállás a piacgazdaságra iszonyatos tempóban és mértékben növelte az életszínvonal-különbségeket, az elnyomorodottak tömegesen szakadtak le jóvátehetetlenül a társadalom törzséről. A lakosságot, mely kezdett elfordulni a gazdasági hanyatlásnak indult pártállamtól, senki sem készítette fel arra, hogy a kapitalizmus működőképes ugyan, és ez döntő érv mellette, de fogalmából eredően nem szép és nem igazságos. Halála évében József Attila még „a szabadság békességétől” is csak azt remélte, hogy ebben majd „finomul a kín” – a mi politikusaink azonban pártállástól függetlenül derűlátóbbak voltak, és közeli rózsás jövendővel kecsegtettek bennünket, persze csak arra az esetre, ha rájuk hallgatunk. Orgazmusközeli állapotba kerültek, ahányszor kimondták kedvenc vezérszavaikat, mondjuk azt, hogy „piac” vagy „nemzet”.
A szavak és a valóság közti szakadékot tovább mélyítette, hogy nálunk a kapitalizmus egyik különlegesen vacak változata valósult meg. Rokonok, osztálytársak, régi elvtársak, régi üzletfelek himm-hamm! kalákában annyit kaptak be az országból, amennyi beléjük fért. A nagy lopások törvényes felderítésére mindvégig hiányzott a kormányzati akarat, mert minden kormányzat az új és még újabb gazdagokból toborzott klientúrájára támaszkodott. Ráadásul a jogrendszer és a bűnüldöző testületek sem voltak felkészülve erre a feladatra. Mára két nagy klientúra toborzódott össze, az egyik a szocialisták, a másik a Fidesz köré, és még csak azt sem lehet mondani, hogy a differenciálódás ideológiai törésvonalak mentén következett be. Mindkét tábor gazdaságpolitikáját és klientúraszervező tevékenységét a hajdankori állampárt szakemberei irányítják. Kormányzati gyakorlatuk hétköznapjaiban főként stiláris különbségek fedezhetők fel. Horn idejében a túlzott étvágyuk vagy ügyetlenségük folytán lebukott magas rangú tisztségviselőket egy másik lukratív posztra helyezték át. Egy nagy múltú, összecsiszolódott és jelentős anyagi háttérrel rendelkező csapat megengedhette magának, hogy lehetőség szerint tiszteletben tartsa a formákat. Orbán idejében egy neofitább buzgalmú, hűségére még jól emlékező csapat diktálja a tempót. Így hát a formák háttérbe szorulnak, a kritikára fenyegetés, a leleplezésre hazudozással vegyes fenyegetés a válasz. A médiaügyek intézése, a Nemzeti Színház építése körüli botránysorozat, a nyílt szerződésszegés a metróépítés ügyében, azok a durva manipulációk, amelyek meggátolják az APEH-elnök viselt dolgainak parlamenti kivizsgálását – a sok közül ez a néhány példa mind azt bizonyítja, hogy a törvények betartásánál, de még az igazság látszatánál is többre becsüli a Fidesz-kormány a határozottságot és a hajthatatlanságot. Orbán nem a lódítás mértékében szárnyalja túl összes elődjét, hanem abban, hogy szemenszedett állításait meg sem próbálja az igazság látszatának mázába vonni. Az ellenzék megbírálja, amiért – egyébként talán indokoltan – kisebb mértékben emeli a nyugdíjakat, mint ahogy erre törvény kötelezi. Erre ő válaszképp azzal vádolja az ellenzéket az ország nyilvánossága előtt, hogy le akarja szállítani a nyugdíjakat. Nyilván meg van győződve arról, hogy pattogó, eltökélt hangja több embernek imponál, mint amennyit hazudozása elidegenít. Mintha a népet ösztönösen olyan nőnek képzelné el, aki örömét leli abban, ha jó férfiasan megerőszakolják.
Csakhogy ebben kevesen lelnek igazi élvezetet. Olyanok viszont sokan vannak, akiket a pattogás, az asztalra csapás, az erőfitogtatás félelemmel tölt el. A riporterek nyomorúsága című cikkemben (Népszabadság, 1999. február 15.) hoztam fel erre néhány újságírói példát. Ezeket szaporítja a fenti nyugdíjhadova is: Orbán Viktor tudja, hogy összehordhat bármilyen eszeveszett valótlanságot, az őt kérdező újságíró nem fogja zavarba hozni. Az efféle riport a miniszterelnök mondandójánál hatásosabban közvetíti a félelmet, a szolgai engedelmességet – nagyon sok hallgató megérti vagy legalább megérzi, hogy miért nem teszi fel az újságíró a kérdést, amelyet a józan ész parancsára fel kellene tennie. A verbális úton terjesztett félelmet felfokozza és kiterjeszti a politikai bunkóként működő adóhatóság szelektív érdeklődése. Farkas helyett Simicskával fenyegetik mindazokat, akik tiltakoznának valamiféle kópéság – például a Fidesz-közeli Osirisnek a kiadói piacot veszélyeztető, törvénytelen állami privilegizálása ellen. A félelem felüti fejét az egyetemeken, a tudományos intézetekben, a szerkesztőségekben, egy kicsit mindenki igazodni óhajt, baloldali lapban szélsőjobboldali cikkek jelennek meg. Ráadásul az adóhivatal rémétől rettegésben tartott vállalkozók, bankárok és a gazdaság egyéb résztvevői is gyakran riadnak vissza olyan ügyletektől, amelyeket a kormányzat nem nézne szívesen. Sőt a köztársasági elnök is, aki pedig első ciklusában még szembe mert szegülni a médiát behabzsolni vágyó kormányzati akarattal, most azt teszi szófogadón, amit a kormány elvár tőle. Alkotmánybírósághoz csak akkor fordul, ha Orbánék felszólítják erre; a felháborító médiamanipulációkat mukk nélkül tűri, és például az adórendőrségről szóló törvény ügyében nemcsak hogy nem kér normakontrollt, hanem a kormány óhajára sürgősséggel írja alá ezt a szörnyűséget, mely egy bűnöző hírében álló kormányzati pártkatona alá önálló fegyveres testületet rendel. Szeretett személyének látványa, megalázott állapotában, egyszerre gerjeszt csüggedést, aggodalmat és félelmet is. A kádári szocializáció beidegzettségei felerősödnek. A magát polgárinak becéző kormány alattvalókat tenyészt ki. Grósz Károly összedörzsölheti csontkezét valamelyik munkásmozgalmi panoptikumban.
Hátborzongató fejlemény, hogy a magatartások kontinuitása a pártállami mintákkal pluralista társadalomban is létrejöhet. Ez csak azzal magyarázható, hogy a mi formális szempontból kiépült demokratikus intézményrendszerünket számos vonatkozásban nem vagy csak részben tölti meg tartalom. A Fidesz nevetséges hókuszpókuszokkal, egyébként törvénysértőn, kétharmados többséget szerez a médiakuratóriumokban. A parlamentet félgőzzel működteti, és a parlament elnökének segédletével alárendeli a törvényhozói hatalmat a végrehajtóinak. A felfegyverzett adóhatóság függetlenségének még látszatát sem teremti meg. Így a demokratikus intézményrendszer ellenére csonkolt demokrácia alakul ki. A csonkolás legfőbb okozója és produktuma is a félelem.
Mindez önmagában nem volna vészes, és semmiképpen sem igazolná telefonáló barátomat. A tágas horizont komor sötétsége teszi, hogy a nagyobb szabadság ellenére is keserűbb a szánk, mint Grósz Károly országlása idején. A politikai élet polarizálódása polarizálja a választókat is. Az emberek úgy érzik, kárba vész minden szavazat, melyet nem a két nagy párt valamelyikére adnak le. Csakhogy mindkét nagy párt – mint erre már utaltam – ki van szolgáltatva saját mohó és aszociális klientúrájának. „Jázmin és jázmin helyet cserélt” – írtam valamikor a nyolcvanas években a Kádár-rendszer alternatíváinak természetéről. Ma persze a nagy egybeeséseken belül tapasztalhatók különbségek is. A baloldali hivatkozási rendszer – akár őszintén, akár demagóg indítékból folyamodnak hozzá – legalább ellene szegül térségünk legveszélyesebb rákfenéjének, a nacionalizmusnak, mely polgárháborús pszichózissal, országunk elszigetelődésével fenyeget, és realizálhatatlan ígéretekkel még inkább megnyomorítja a határainkon túl élő, szerencsétlen sorsú magyar kisebbségeket. A jobboldali szellemiség viszont – mely nálunk nem konzervatív, hanem klerikális és horthysta bűzű – lényegéből kifolyólag integrációellenes, és állandóan ellentmondásokba sodorja a kormányt, mely ilyen ideológiát választott a hatalom megszerzésének és megtartásának alibijéül. A nemzetállam agresszív jelszavait kell harsognia, miközben épp ilyen agresszíven sürgeti és unszolja az Európai Uniót, hogy befogadva minket számolja már fel minél előbb nemzetállami ismérveinket.
Az ideológiák különböznek tehát, de az uralom szociális megalapozottsága riasztóan hasonló. Hasonló továbbá a két tábor önvédelmi mechanizmusa, az a mód, ahogy az erőszakszervezeteket és törvényeket saját érdekeik védelmében alkalmazzák. Nincs okunk jó közérzetre, ha mondjuk Nikolits István és Kövér László között választhatunk csak. És ha arra gondolunk, hogy mi lett tíz évvel ezelőtti reményeink legfőbb letéteményeséből, a Fideszből, és hogy a másik oldalon, a BIT-es tojásból is milyen cinikus, erőszakos, elvtelen ifjúság bújik ki, akkor jó lélekkel állandósulhat rosszkedvünk tele.
A szabaddemokraták helyesen ismerték fel, hogy erős harmadik pólus nélkül a választók pusztán csonkolt és korrupt alternatívák között választhatnak a demokrácia játékszabályai szerint. De miként kristályosodhat ki egy harmadik pólus? Nemes alapelvek, épületes óhajok és humánus kiáltványok nem ártanak persze, mint ahogy a halottnak sem árt a szentelt víz. Az a bajuk, hogy minél fennköltebbek és általánosabbak, annál kevesebbet jelent a velük való azonosulás. A szabaddemokraták addig voltak sikeresek, míg nyíltan és jókedvűen elvállalták speciális, csak rájuk jellemző programjukat. A koalíciós kormányzás idején a párt vezetőit a szocialisták nyomasztó túlsúlya arra késztette, hogy feladják vagy felfüggesszék programjuk integráns részeit. Még Horn Gyula és a Vatikán konkordátumával szemben sem tanúsítottak említésre méltó ellenállást, pedig ez az egyezmény felfüggeszti az állam és az egyház szétválasztásának liberális alapelvét, ami pragmatikus híresztelések ellenére nemcsak doktriner értelmiségieket sért, hanem a tanárok, a szülők és a gyerekek sokaságának érdekeit is. Más alapelvekről úgyszintén megfeledkeztek, például eltűrték, hogy a romák esetében korlátozni lehessen a tulajdonhoz fűződő jogokat, és hogy a rendőrség felhatalmazásai – viselt dolgairól nem is beszélve – ne férjenek el a liberális demokrácia fogalmában. Elbátortalanodva és elbizonytalanodva a vereség után sem értették meg, hogy harmadik pólus csak úgy képezhető, ha nem bénítja meg őket a többség véleménye, hanem annak a 15–25 százaléknak a megnyerésére törekszenek, amely szívesen egyetértene velük. A szociális és az emberjogi érzékenység összekapcsolása nélkül ugyanis nincs szabaddemokrata politika és nem lehetséges harmadik pólus.
A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy elbátortalanodás jellemzi a szabaddemokraták gyakorlati politizálásának hétköznapjait is. Csak egyetlen példát hozok fel erre. A kancellári hivatal miniszter-vezetője béketárgyalásra invitálja a magyar nemzetiszocialisták vezérét, miközben a szabaddemokratákról megfeledkezik. Ezzel a Fidesz látványosan mutatja be stratégiáját: azt, hogy a szélsőjobboldal segítségével kormányoz, és ily módon megsérti a konszenzust, amelyhez 1945 óta szerte Európában minden magát demokratikusnak valló párt ragaszkodik. Ugyanebben az időben a Liberális Internacionálé két magyar pártja Brüsszelbe utazik. A szabaddemokrata vezetők talán valamiféle magyar szolidaritás sugallatára, vagy egyszerűen a konfliktusok elkerülésének vágyától vezérelve egy szót sem szólnak a magyar politikának erről a legnagyobb rákfenéjéről. Pedig tudniuk kellene, hogy a Fideszt csak nemzetközi nyomás tarthatná némiképpen vissza ettől a felháborító és példátlan politikai szövetségtől. Akár elvekről van szó, akár taktikai dilemmákról, a szabaddemokraták abból indulnak ki, hogy amit nem csinálunk, abból nem lehet bajunk. Csakhogy a béka popsija alatt nem a veszteségek elkerülésére, hanem nyereségre kell törekedni, különben megússzuk az új bajokat, és ott maradunk a popsi alatt. Ez a „Tudjuk, merjük, tesszük!” kezdetei után nem túl szép vég, és nem csak a mi szempontunkból lenne tragikus.
Ha tehát továbbra is azon tűnődünk, hogy érdemes-e olyannak lenni, amilyenek vagyunk (vagy voltunk), akkor beláthatatlan ideig az lesz itt, ami van: az alternatívák nyomorúsága.
- A hónap üzenete [6]