1984. október 31-én kora délelőtt meggyilkolták India miniszterelnökét, Indira Gandhit. Amikor áthaladt a rezidenciáját a hivatalától elválasztó fal kapuján, az ott posztoló két őr tüzet nyitott rá. Indira Gandhi azonnal meghalt, gyilkosai ellenállás nélkül hagyták, hogy társaik elvezessék őket. Aztán az őrszobán mégiscsak megpróbáltak volna ellenállni, úgyhogy egyiküket, Beant Singhet ott helyben le is lőtték, a társa – Satwant Singh – pedig súlyosan megsebesült.
Az őrség többi tagját is valamilyen Singhnek hívták, Indira Gandhinak ugyanis szikh testőrgárdája volt, a szikheknél pedig minden férfi nevéhez hozzáillesztik a Singh szót, ami oroszlánt jelent. Turbánt viselnek, és sohasem vágják le a hajukat. Az egyistenhívő szikh vallást egy bizonyos Nanak alapította a XV. század végén mohamedán és hindu hitelemek ötvözésével. A szikhek később létrehozták saját birodalmukat, és elszánt harcosok lévén nem hagyták könnyen bekebelezni magukat a brit gyarmatbirodalomba. Két véres – és vérbe fojtott – lázadással nehezítették meg az egységes Brit-India kialakítását. Később aztán ők adták a gyarmati hadsereg elitalakulatait, és a mai napig is népességbeli arányukat messze meghaladó mértékben vannak jelen az (önkéntes) indiai haderő valamennyi szintjén, fel a legmagasabb parancsnoki posztokig.
Annak ellenére így volt és van ez, hogy India egysége szempontjából éppen a szikhek törekvései jelentették éveken át a legsúlyosabb problémát, amely 1984-ben egy véres konfliktusban csúcsosodott ki, és ez a konfliktus vezetett Indira Gandhi meggyilkolásához. És most akár rá is térhetnénk a történtek részletesebb bemutatására, csakhogy az előző mondat pontatlan, a pontosítás pedig némi kitérőt igényel.
Indiában számtalan felekezet és szekta él egymás mellett, amelyek közül a legnagyobb létszámú, a hindu nem is tekinthető zárt, egységes vallást követő közösségnek: ahány vidék, sőt egy-egy vidéken belül ahány kaszt, annyiféle isten, annyiféle ünnep, annyiféle szokás és hagyomány. Amikor manapság hindu fundamentalizmusról hallani, ez lényegében egy mesterségesen, politikai megfontolásokból kreált, a sokféleséget végtelenül szegényesen leképező, könnyen emészthető és kommunikálható nézetrendszert jelent. A számtalan felekezetet elválasztó határok nem esnek egybe a nyelvi határokkal, és azok sem követik a regionális határvonalakat. Mindezt keresztbe metszi az ország kevéssé urbanizált nagyobbik részében változatlanul érvényesülő kasztrendszer, ami azonban már jelentős mértékben elszakadt a jólét mértékében is megnyilvánuló társadalmi különbségektől. Az indiai átlagember tehát különféle, egymással gyakran ütköző meghatározottságok szerint helyezkedik el a társadalomban: többféle azonosságtudata van, és a mindenkori konkrét helyzete dönti el, hogy adott esetben melyik azonosságát éli meg, melyik azonossága serkenti állásfoglalásra, cselekvésre.
Mindebből első látásra akár az is következhetne, hogy az egységes India gondolata eleve képtelenség, az ország léte történelmi abszurditás, és kész csoda, hogy nem töredezett már rég darabokra. Az államalapító Nehru is félt ettől, ezért is halogatta élete végéig a belső határok újrarajzolását. Pártján, az India önállóságát 1947-ben kiharcoló és az országot évtizedeken át kormányzó Kongresszus Párton belül az ötvenes évek elejétől igyekeztek nyomást gyakorolni rá, hogy a nyelvek elterjedési területét figyelembe véve alakítsa át a brit gyarmati közigazgatás által rajzolt belső határokat. A szövetségi államok mai határainak kialakítása 1966-ban fejeződött be.
A szakirodalomban ma uralkodó nézet szerint a kötődések sokfélesége megakadályozza, hogy közülük bármelyik is kizárólagos felszólító erőre tegyen szert, így a konfliktusok fennmaradása mellett sincs veszélyben India egysége. A probléma inkább az, hogy a többrétegű azonosságtudat tág teret kínál a politikai manipulációra. Miközben ugyanis az indiai társadalom belső megosztottságainak sokaságában is archaikusnak tetszik, a mindennapi életet a nyugati típusú modernitás kellékei jellemzik, amelyek közül számunkra most a tömegtájékoztatásból származó ismeretek fogyasztása az érdekes. Az írástudatlanság visszaszorult, az emberek újságot olvasnak, a televízióból mindenki folyamatosan hírekhez jut, a pártok, a politikusok üzenetei tehát igen széles közönséghez jutnak el. Míg azonban az üzenetek kibocsátói általában generációk óta nyugati kultúrán nevelkedett családokból kerülnek ki, fogyasztóik jó része egyik napról a másikra csöppent bele egy számára teljesen idegen kontextusból táplálkozó, nem egészen követhető értékrendet hordozó, legfeljebb körvonalaiban fölfogható közlésvilágba. És miközben megpróbál botorkálva eligazodni ebben a világban, boldogan nyúl az érzelmi, indulati kapaszkodók után, amelyeket az üzeneteket megfogalmazó személyek kínálnak neki. Vagyis nem vagy legalábbis nem feltétlenül „lent”, a helyszínen dől el, hogy azonosságai közül melyiket is éli át az indiai ember felerősítve, netán konfliktusossá, élet-halál kérdésévé élezve. Ebben az összefüggésben éppen Indira Gandhi példáját érdemes felemlíteni, aki a hetvenes évek végén egyfajta ügyesen manipulált módon biztatást adott a mérsékeltjeiket támadó szikh szélsőségeseknek, hogy a helyi választásokon pártja, a Kongresszus Párt kiüthesse a nyeregből az előbbiek Akali Dal nevű, kormányon lévő szervezetét. Az akció sikerrel járt, de ez a siker később visszaütött.
Tehát a szikhek és a pontatlan mondat. A pontos mondatnak ugyanis nem a szikh felekezet az alanya, hanem Punjab. Az a szövetségi állam, amelynek hindu többségű, déli területét 1966-ban leválasztották (ebből lett Haryana állam), így a szikhek kerültek többségbe. Pontosabban a hindi nyelvet beszélőkkel szemben a pandzsábi nyelvűek, akiknek a többsége szikh. De sok szikh él délebbre, Delhiben és környékén is: ők a függetlenné válás idején az Indiáról leválasztott mohamedán Pakisztánból menekültek a pogromok elől, miközben Indiából meg mohamedánok menekültek – ugyancsak a pogromok elől – Pakisztánba.
Punjabban van Amritszár városa, Amritszárban pedig az Aranytemplom, a szikhek fontos kegyhelye. A szikh–hindu vallásközi feszültségek valahogy úgy éleződtek ki, hogy a szikhek kérték: a hindu utcai árusok ne kínáljanak cigarettát az Aranytemplom közvetlen közelében, a hinduk viszont árultak. Erre válaszul egy reggel két levágott tehénfejet találtak egy hindu szentély előtt, ami egy hindu szemében égbekiáltó szentségtörés, sérelem és kihívás. Számíthatnánk ezektől az 1982 áprilisában bekövetkezett incidensektől is a kölcsönös támadások, gyilkosságok, robbantások és megtorlások körforgásának kezdetét, hogy aztán nyílegyenesen haladjunk a két évvel későbbi végkifejlet felé.
De van egy másik lehetséges kiindulópont is. Ez pedig a vízprobléma. Punjab India egyik legtermékenyebb mezőgazdasági területe, itt hozta a leglátványosabb eredményeket az a bizonyos „zöld forradalom”, amely megsokszorozta a hozamokat a korszerű – bár mostanra hosszú távú környezetromboló hatásai miatt rossz hírbe keveredett – mezőgazdasági módszerek elterjesztésével. Három nagy folyó is átfolyik Punjabon, de ezeknek a vizét egy bonyolult csatornarendszer segítségével átterelik a szárazabb Haryanába és Rajasthanba. A hetvenes években több terv is született újabb csatornák építésére, és a vízmegosztás ügyében zajló vitát a központi kormány végül úgy zárta le, hogy 1982-ben megegyezés nélkül hozzálátott a csatornaépítéshez. Ezután került elő a két levágott tehénfej, ami akár úgy is értelmezhető, hogy a punjabiaknak – mint punjabiaknak és nem mint szikheknek – a központi kormányzattal szembeni elégedetlensége fogalmazódott meg a vallási jelképek szintjén. Hogy így volt-e vagy nem, a következmények szempontjából végül is egyre megy.
Ahogy teltek a hónapok, egyre nőtt azoknak a szikh radikálisoknak a tábora, akik Sant Jarnail Singh Bhindranwale követőjeként Punjab számára nagyobb politikai és vallási autonómiát és a folyóvizek kedvezőbb megosztását követelték. Ezek a követelések később egy szűkebb, szélsőséges körben egészen egy önálló szikh állam – Khalisztán – víziójáig jutottak el. Ezzel párhuzamosan több ízben hajtottak végre merényleteket véletlenszerűen kiválasztott hinduk – például autóbuszok utasai – ellen. A legnagyobb országos szintű ellenzéki párt, a Bharatya Janata saját politikai céljai érdekében tiltakozó akciókat szervezett a gyilkosságok miatt. Indira Gandhi kormánya több tűz közé szorult, mert a mérsékelt szikhekkel is próbált egyezkedni, akik viszont a más tartományokban az ő hitsorsosaik ellen elkövetett merényletek miatt tiltakoztak. A helyzet egyre kuszábbá vált. A rendőrség megerősítésére előbb paramilitáris alakulatokat, később katonákat vezényeltek Punjabba. Az államot már 1983 őszén közvetlen központi irányítás alá helyezték, végül bevezették a szükségállapotot. A következő hónapokban több száz áldozata volt a hindu–szikh összecsapásoknak.
Bhindranwale és követői egy idő után az Aranytemplomban sáncolták el magukat, amit többszöri lövöldözés után 1984. június 5-én a hadsereg egységei szabályosan megrohamozott. Ezzel párhuzamosan több mint harminc másik szikh templom ellen hajtottak végre hasonló akciót. Nincsenek pontos adatok, a különböző források 500 és 1200 közé teszik az Aranytemplom ostroma során meghalt szikhek és katonák számát.
Az elemzők szerint Indira Gandhi alapvetően elhibázta az egész punjabi probléma kezelését, mert túl türelmetlenül nyúlt a centralizáció, a központi beavatkozás általa amúgy is kedvelt módszeréhez. Lehet, hogy jobban végződtek volna a dolgok, ha saját pártpolitikai, választási megfontolásait háttérbe szorítva a végsőkig elmegy annak érdekében, hogy a helyi ellentétek kezelésére helyben szülessen politikai megoldás. Csakhogy a vízügy eleve több állam problémája volt, annak pedig hiányoztak a bejáratott módszerei az akkori Indiában, hogy a szövetségi államok közvetlenül, a központ bekapcsolása nélkül keressenek választ a közöttük felmerülő kérdésekre. Ez a hiány azonban ismét csak a miniszterelnök egész addigi politikájának, politikusi magatartásának a következménye volt.
Indira Gandhi India első miniszterelnökének, Jawaharlal Nehrunak az egyetlen gyermeke volt. Tizenévesen már ifjúsági szervezetet alapított szülővárosában, Allahabadban. Néhány évet Oxfordban töltött, de nem szerzett diplomát. Hazatért, apja mellett ő is bekapcsolódott a függetlenségi mozgalomba, és voltak olyan hónapok, amikor szinte az egész – amúgy kifejezetten jómódú, kereskedő-értelmiségi – család börtönben ült. Őt magát 1942-ben 13 hónapra ítélték. Férje, akinek a nevét viselte, semmiféle rokonságban nem állt a „nagy” Gandhival, nem is hindu volt, hanem párszi, de szintén politikus.
Nehru 1964-ben halt meg, Indira Gandhi 1966-ban lett miniszterelnök, és több választáson keresztül 1977-ig meg is tartotta pozícióját. Eközben két ízben is a pártszakadásig élezte a kormánypárton belüli ellentéteket. A küzdelmek nyomán kialakult párt, a Kongresszus (I) elnevezésében az ő keresztnevének a kezdőbetűje áll. Akkor és azóta is felróják neki, hogy törtetésével szétverte a pártot, nem tűrt meg maga mellett egyetlen olyan politikust sem, aki kihívást jelenthetett volna abszolút hatalma és tekintélye számára, akárcsak a távoli jövőben is. A szövetségi államok kongresszuspárti kormányai élére is súlytalan, önállótlan figurák kerültek, ami fokozatosan erősítette, mert egyre nélkülözhetetlenebbé tette a központ – Indira Gandhi és környezete – döntési kompetenciáit, a horizontális politikai kapcsolatokat pedig elsorvasztotta.
Indira Gandhi apja politikai örökségét fejlesztette tovább a kifejezés ironikus értelmében. A gazdaságpolitikában az ő idejében is a vegyesgazdaság irányába (kissé) elmozdított szocialista tervgazdaság erősödött, nagy, nehézipari beruházásokkal, államosított bankokkal, központi kampányokkal, a magánszféra területén pedig olyan bürokratikus engedélyezési rendszerrel, amelyet mintha csak a korrupció erősítésére találtak volna ki.
Nehru a külpolitikában az el nem kötelezettség talaján állt, de a nagyhatalmaktól tartott távolságot Moszkvának kedvező módon lépte ki. Indira Gandhi idejében, 1971-ben barátsági szerződés pecsételte meg a szövetséget, és kilenc évvel később, Afganisztán megszállásakor India az ENSZ-ben nem állt a Moszkvát elítélő határozati javaslat mellé.
Ami Nehru örökségének egy további elemét, a demokratikus intézményrendszer kiépítését illeti, itt eleve meghatározó tény, hogy a függetlenségi mozgalom, úgy, ahogy volt, a Kongresszus Pártban élt tovább, magában foglalva a tendenciák és áramlatok széles körét. A kommunistákon kívül, akik mindmáig egész szövetségi államok többségi kormányát vezetik, nem volt olyan ideológiai áramlat, amelyből más, országos szintű politikai szervezetek nőhettek volna ki. Indira Gandhi idejében pedig a Kongresszus Párton belüli színkép elszürkülésével ez az amúgy is veszélyesen egypártrendszeri irányba fejlődő képlet csupasz hatalmi gépezetté kezdett formálódni. A legveszélyesebb időszak 1975 júniusában kezdődött. Ekkor egy ellenzéki panasz nyomán egy bíróság többrendbeli – ha nem is vérlázítóan súlyos – választási vétségben mondta ki bűnösnek a kormányfőt, akinek emiatt le kellett volna mondania, ehelyett azonban kihirdette a szükségállapotot. Ezrével tartóztattak le ellenzéki politikusokat, korlátozták a sajtó szabadságát. Indira Gandhi szűk körben azzal érvelt, hogy a kicsinyes pártküzdelmek helyett így majd érdemben lehet foglalkozni a fontos ügyekkel, például a gazdaság súlyos problémáival. Bármennyire kevéssé rokonszenves is ez az érvelés, tény, hogy a kormányzás túlcentralizált keretei között az ellenzék sokszor valóban vagdalkozásnak minősíthető akciói felemésztették a kormányfő energiáit. Az a lehetőség pedig fel sem merült, hogy a hatáskörök delegálásával ritkítsa a központi tennivalókat.
1977 januárjában Indira Gandhi valamilyen okból úgy érezte, hogy alkalmas a helyzet a választások kiírására. Márciusban, a választások idején a szükségállapotot is feloldotta. Van, aki úgy látja, hogy hamisan tájékoztatták őt népszerűsége állásáról. Mások szerint kisebbik fiának, az előző két évben egyértelműen utódjának nevelt, politikai feladatokkal megbízott Sandjaynak a karrierjét akarta egyengetni. Lehet, hogy a szükségállapot idején radikalizálódott párton belüli ellenfelei kijátszására kidolgozott kombináció része volt a döntés. Tény, hogy a Kongresszus Párt első ízben vereséget szenvedett a hamar ingatagnak bizonyuló szövetségbe tömörült számos ellenzéki csoporttal szemben. Utólag természetesen könnyű azt gondolni, hogy Indira Gandhi átlátta: az elfojtott, lenyomott, hamarjában összekalapált ellenzék győzelem esetén sem lesz képes végigkormányozni a rendelkezésére álló időt, diszkreditálódik, és aztán annál látványosabb lesz a visszatérés.
Mert ez történt. Be sem fejeződtek a szükségállapot idején történt törvénysértések miatt indított vizsgálatok, amelyeknek volt mit feltárniuk Indira és Sandjay Gandhi meg még egy sor politikus viselt dolgairól, és a kormány parlamenti támogatottsága máris fogyatkozni kezdett. Az 1980-ra előrehozott választások visszahozták a kormány élére Indira Gandhit. Ekkortól váltak igazán látványossá a vezető indiai politikusok pártváltásai, amelyek mindmáig lenyűgözik a külső szemlélőt leplezetlen elvtelenségükkel, önérdekű arcátlanságukkal. És ekkortól kezdtek éleződni azok az etnikai, vallási, regionális és szociális ellentétek, amelyeket korábban a saját érdekében tudott fel- és lecsavargatni Indira Gandhi pártja, mostantól viszont mintha már saját tehetetlenségi erejük is hajtotta volna őket. A miniszterelnök a maga részéről továbbra is mindent megtett az élezésükre. Pártérdekeire hallgatva idő előtt menesztette a szövetségi államok élén álló főminisztereket, ellenzéki politikusokat próbált átcsábítani pénzzel és magas hivatalok ígéretével. India elveszett évei voltak ezek.
Aztán jött az a bizonyos október 31. Sandjay akkor már nem élt, légi szerencsétlenség áldozata lett évekkel korábban. Az idősebb Gandhi-fiú, a politikai ambíciókat korábban nem nagyon mutató Radjiv volt a kijelölt utód. Indira Gandhi halála után kilenc hónappal már ki is nevezték miniszterelnökké.
Az elhunytat elhamvasztották. Hamvait negyven urnába osztották szét, az urnákat különvonatok vitték egy héten át várostól városig, szerte az egész országban. Aztán újra egyetlen urnába gyűjtötték, és repülőről szétszórták a Himalája fölött.
Radjiv Gandhi két hónappal később példátlan választási győzelmet aratott. 1991-ben ő is merénylet áldozata lett.