1984. október 19-én, pénteken késő este egy zúzódásokkal teli, vérző férfi jelent meg egy toruni plébánián, majd a rendőrségen, és elmondta: emberrablók fogságába került Jerzy Popieluszko, az ismert katolikus pap. Ő maga, Waldemar Chrostowski gépkocsivezető, aki szabadidejében barátságból szokta kísérni és szállítani a lelkészt, életét kockáztatva szökött meg a rendőrruhát viselő banditáktól. Az elbeszélésből kiderült: egy bydgoszczi miséről tarottak Varsóba egy másik paptól kölcsön kapott öreg VW Golffal, amikor közúti ellenőrzés címén megállították őket. A sofőrt átvitték a rendőrautóba, de ott a várt szondáztatás helyett megbilincselték és betömték a száját. Ezután Popieluszkót kirángatták a kocsiból, kézzel és gumibottal agyba-főbe verték, majd megkötözve, szintén betömött szájjal betették a csomagtartóba. Mivel dörömbölt és zajongott, egy elhagyott helyen még egyszer megverték, és ájultan tették vissza a csomagtartóba. Chrostowskinak ezután sikerült kiugrania a szerinte 100, mások szerint 70 km-es sebességgel haladó kocsiból, és mivel deszantos kiképzésben részesült, erős férfi, ejtőernyőzött is korábban, nem esett komoly baja. (Itt van két olyan rejtély, amelyekre soha nem született magyarázat. A gépkocsivezetőt nem hátra ültették két rendőr közé, hanem előre, és így elöl összebilincselt kezével sikerült kinyitnia a kocsiajtót. A bilincs egyik alkatrésze pedig el volt fűrészelve, így a kiugráskor az ütődés hatására szétpattant.)
Október 30-án egy víztározóban megtalálták Jerzy Popieluszko holttestét, de már előbb, 25-én őrizetbe vették a gyanúsítottakat. A hír döbbenetet váltott ki: kiderült ugyanis, hogy a gyilkosok rendőrtisztek, mégpedig az állambiztonsági szolgálat egyházakkal foglalkozó részlegétől. Grzegorz Piotrowski 33 éves százados, matematikus végzettségű osztályvezető, valamint két beosztottja, a 29 éves Waldemar Chmielecki főhadnagy, politológus és a 32 éves Leszek Pekala főhadnagy, villamosmérnök lett a vádlott, be is ismerték tettüket.
Miért éppen Popieluszkót ölték meg? A Varsó északi részén található Kostka Szt. Szaniszló templom 1947-ben született segédlelkésze 1980-ban vált ismertté, amikor a Szolidaritás lelkes támogatója lett, és rendszeresen misézett sztrájkoló munkásoknak. Később, a szükségállapot alatt és után havonta mondta el „hazafias szentbeszédeit” a Misék a hazáért sorozatban. Ezek során minden alkalommal élesen elítélte a hatalom gyakorlóit, a szükségállapotot, és a nemzet szabadságáért, a bebörtönzöttek kiengedéséért emelt szót. Rendszeresen összevetette a pillanatnyi helyzetet különböző történelmi pillanatokkal, például 1863-mal, és hangsúlyozta, hogy csak a néptől származó hatalom szent. „A független Lengyelországért kell harcolni” – mondta, szót emelve a cenzúra ellen, és elítélte az igazságszolgáltatásban dolgozókat, akik „nem mernek szembeszállni a hazugsággal és a hamisságot igazságnak fogadják el”. Ha a szöveget nézzük, az mindig szeretetről és emberi méltóságról szól, ráadásul minden mise azzal fejeződött be, hogy a résztvevők nyugodtan, csendben távozzanak, ne hagyják magukat provokálni. Ám a pattanásig feszült légkörben az egész együtt kétségtelenül „lázító” hangulatú volt, ébren tartotta az ellenállás szellemét. Ráadásul ha a hívek a pap felszólítására azért könyörögtek, hogy Isten világosítsa meg a bűnös parancsokat vakon teljesítő, nemzetükkel szembeforduló emberek elméjét, ez a kivezényelt titkosrendőrök számára nyilván sértőbb és megalázóbb volt, mintha nyíltan szidalmazták volna őket…
Egy 1984 júliusában kelt vádirat szerint Popieluszko „dicsőíti a volt Szolidaritás Szakszervezetet, azzal próbálja vádolni az állami szerveket, hogy korlátozzák az emberi jogokat, és azzal rágalmazza őket, hogy hamis, képmutató eszközökkel élnek…” E vádiratból végül egy amnesztia folytán nem lett befejezett eljárás, de a lelkész eltöltött néhány napot őrizetben. Előtte átkutatták magánlakását, amelyet örökölt, és ott röplapokat, robbanóanyagot, nyomdafestéket találtak. A pap szerint mindezt a rendőrök vitték a helyszínre, ami könnyen lehetséges. A kormány és a püspöki kar közös bizottságának ülésein az állam képviselői rendszeresen tiltakoztak Popieluszko működése ellen, azok közé sorolva őt, akik „visszaélnek a vallásszabadsággal”. (Alojzy Orszulik püspök, aki állandó résztvevője volt a közös bizottságnak, egy nemrég megjelent interjúban megdöbbentő dolgot mesélt el: Közelebbről meg nem nevezett, „feltehetőleg belügyes zsiványok, akikkel néha találkoztam, …egyszer azt mondták, előfordulhat, hogy Popieluszko atya megy a vonaton Czestochowába, és egy szép kis baleset éri, pl. kiesik a vonatból.” Ezt egy papnak mondták – ha nem is a felső vezetők, de – hivatalos tárgyalópartnerek.) A püspökök hol megvédték, hol azt mondták, hogy nem kell felfújni egy-egy fiatalember megfontolatlan kijelentéseit. Kiszczak tábornok, akkori belügyminiszter emlékezései szerint óriási nyomás nehezedett rájuk a párt konzervatívjai és a hatalmi apparátus, az erőszakszervezetek részéről, hogy ne tűrjék a lázító papokat, Jaruzelski tábornok pedig memoárjában megjegyzi: Popieluszko „roppantul zavart minket, és az volt a benyomásom, hogy a püspöki kart is”.
Ebben is lehet igazság. A szigorúan hierarchikus katolikus egyház főpapjai nem szeretik, ha valaki, főleg egy egyszerű segédlelkész összezavarja az általuk szövögetett szálakat, ráadásul népi hőssé is válik. Tartalmilag nyilván egyetértettek kijelentéseivel, de úgy vélték, és ezt ki is mondták: a politizálás a püspöki kar dolga. Ezért hihető az az állítás, hogy Popieluszkót Rómába akarták küldeni, egy visszautasíthatatlanul megtisztelő ajánlattal eltávolítva őt az országból. Mellesleg féltették is, mint látjuk, nem ok nélkül.
Ám a gyilkosság ezt megelőzte. Ha feltesszük a „cui prodest?” kérdést, ezúttal számomra igaznak tűnik az az állítás, hogy az akció Jaruzelski és köre ellen irányult. Ők tudták, hogy Popieluszko távozni fog, és minden erőfeszítésük arra irányult, hogy a társadalommal elfogadtassák magukat, valamennyire bizalmat teremtsenek maguk iránt. Még a pártatlannak tekinthető amerikai történész, Andrew Michta is azt írja: alig hihető, hogy a külföldi elismerésre és belső nyugalomra vágyó lengyel politikai vezetőség rendelt volna el egy olyan bűnös akciót, amely éppenséggel egységbe forrasztotta szinte az egész társadalmat a hatalommal szemben. Igaz, létezik egy olyan találgatás, hogy Jaruzelskiék a Moszkvában kedvelt keményvonalas KB-titkárt, a rendőrséget is felügyelő Miroslaw Milewskit akarták volna lejáratni a gyilkosság révén, aki aztán valóban el is tűnt a süllyesztőben, én azonban hajlok arra, hogy igazat adjak Kiszczak tábornoknak, aki ezt a körmönfont feltételezést hülyeségnek nevezte.
Az is igaznak látszik, hogy az előkészítés és a kivitelezés meglehetősen amatőr volt, különösen hivatásos rendőrtisztekhez képest: számtalan nyomot hagytak, nem voltak rendben az alibik sem. Az egykori belügyminiszter szerint ha ezt központi parancsra csinálták volna, soha nem kerül elő a holttest, és soha nem lepleződtek volna le a tettesek sem. Kétségtelen: a hatalomnak módjában lett volna elkenni az ügyet, még ha ez nagyon kellemetlen lett volna is. (Néhány más titokzatos haláleset körülményeire és okozóira soha nem derült fény.)
A pártvezetőség és a kormány ártatlanságát és elszántságát azzal igyekezett bizonyítani, hogy már két hónappal a gyilkosság után, 1984. december 27-én elkezdődött a bírósági tárgyalás. A három közvetlen tettes mellé a 46 éves, jogvégzett Adam Pietruszka ezredest, a Belügyminisztérium főosztályvezető-helyettesét ültették a vádlottak padjára mint felbujtót, noha ő – a három gyilkostól eltérően – a mai napig mindent tagad. A nyilvános tárgyalás tényét még akkor sem becsülhetjük le, ha az államilag irányított rádió, televízió és sajtó manipuláltan adott hírt róla. Hiszen voltak katolikus lapok, amelyek a cenzúra beavatkozásai ellenére valósabb képet adtak, és az egész ország hallgatta a lengyel nyelvű külföldi rádiókat, amelyekből mindent meg lehetett tudni. Végül is példátlannak nevezhető, hogy a politikai rendőrség emberei fölött egy ilyen ügyben nyilvános tárgyaláson ítélkezzenek, amelynek során számos visszataszító részlet derült ki arról, mennyire fütyültek a törvényességre a biztonsági szolgálatnál, és milyen nyugodtan mérlegelték, kit hogyan lehetne eltenni láb alól.
A fő bűnös Piotrowski a lelkiismeretes köztisztviselő szerepét játszotta el, akit nem hagy nyugodni az a tudat, hogy a laza jogszabályok és egyes politikusok megalkuvása miatt képtelen teljesíteni feladatát. Hiszen neki meg kellett volna akadályoznia, hogy egyes lázító papok megzavarják a törvényes rendet, de ezt nem tudta elérni. Ezért vette rá fiatal beosztottait, hogy – a törvénysértést vállalva – ijesszenek rá Popieluszkóra. Eszükben sem volt megölni, hangsúlyozta, de „üzemi baleset” történt. Amikor látták, hogy a megvert, megkötözött ember a csomagtartóban megfulladt, ijedtükben dobták vízbe. (Ezzel szemben a szakértők egy része szerint a pap még élt akkor, de ez nem biztos, hogy látszott, bár alaposabb vizsgálattal megállapíthatták volna a tettesek.) Ezt a taktikát erősítette a közvádló is, aki a gyilkosok mellett Popieluszkót és az egész katolikus egyházat is folyamatosan vádolta, azt bizonygatva, hogy valóban indokolt lett volna a kemény fellépés ellenük, csak nem olyan törvénysértően, ahogyan ezt Piotrowskiék tették. A hivatalos sajtó éppen ezeket a részeket emelte ki az ügyész szavaiból.
Ez persze sokat elvesz a nyilvános tárgyalás értékéből. Hozzátett viszont az, hogy Lengyelországban már akkor létezett a pótmagánvádló intézménye. A Popieluszko családot képviselő négy ügyvéd – köztük Jan Olszewski, aki aztán 1992-ben fél évig egy radikális jobboldali kormány elnöke volt – ugyanolyan politikai fórummá tette a tárgyalást, mint az ügyész, csak ellenkező irányból: a politikai rendszer egészének népellenességét és embertelenségét igyekeztek leleplezni, egyúttal keményen visszaverve az egyházzal és főleg a gyilkosság áldozatával szembeni vádakat. Így az éles szócsatákat nem a védőügyvédek vívták az ügyésszel, hanem a pótmagánvádlóként fellépő ügyvédek, ami sajátossá tette az egész eljárást. Ők azt igyekeztek bemutatni, hogy a politikai vezetők által szított hangulat kedvezett a bűnös tettnek, hiszen napirenden voltak az ellenzékinek tartott személyekkel szembeni merényletkísérletek, provokációk, és Jerzy Urban kormányszóvivő is hol hivatalosan, hol közismert álnevén publicistaként szidalmazott többeket, így Popieluszkót is, akit antikommunista Savonarolának nevezett, miséit pedig gyűlöletszeánszoknak.
Az ügyész végül Piotrowskira halált, a másik három vádlottra 25 évet követelt. A bíróság 1985. február 8-án Piotrowskit és Pietruszkát 25–25 évre, Pekalát 15 évre, Chmieleckit pedig 14 évre ítélte, és április 22-én ezt emelte jogerőre a Legfelsőbb Bíróság. Ketten tehát ma is ülnek, bár Piotrowski többször megpróbált szabadlábra kerülni. Ezt első fokon kétszer is engedélyezték neki, de aztán a bíróság végül megvonta az engedélyt.
Természetesen senki nem hitte már 1984-ben sem, hogy Pietruszka ezredes lett volna a három tényleges gyilkoson kívül az egyetlen felelős. A legfelső politikai vezetők esetleges bunösségéről már szóltam, ellenük ez ügyben a rendszerváltozás után sem indult semmiféle eljárás. (Más dolgokban igen, hiszen mind Jaruzelski, mind Kiszczak vád alatt áll, előbbi például az 1970-es tengerparti sortüzek, utóbbi az 1981. decemberi Wujek-bányabeli sortűz miatt.) Ám a két szint között is többen vannak. 1991-ben készült vádirat két volt rendőrtábornok ellen, egyikük miniszterhelyettesi rangban az egész biztonsági szolgálat főnöke volt. Ám sajnos kiderült: jogállami módon, tisztességes bizonyítási eljárással képtelenség kideríteni, mi történt. Semminek nincs nyoma, főleg nem írásban, hiába látszik logikai alapon csaknem biztosnak, hogy a két vádlott bűnös. Így az ügyet többéves eljárás után a Legfelsőbb Bíróság fellebbezés folytán visszautalta az első fokra, és az újabb tárgyalás most, 1999 elején, több mint 14 évvel a gyilkosság után kezdődött meg. Félő, hogy most is eredménytelenül fog végződni.
Popieluszko lelkész pedig jelképpé nőtt. Sírját egykori templomában külföldi államfők és népes hazai küldöttségek koszorúzzák meg rendszeresen. Ehhez képest mellékes, hogy mi lett volna, ha… – tudniillik vannak, akik szerint, ha élne, ma talán a püspökökkel is szembeforduló szélsőjobboldali papok közé tartozna. Ám mártíriuma értelmetlenné teszi az ilyen spekulációkat. És nyilvánvaló: még ha elfogadjuk is, hogy meggyilkolásában az akkori legfelső vezetőknek nem volt részük, sőt éppen az ő meggyengítésüket célozta az akció, akkor is tanulság marad, hogy elkerülhetetlenül embertelenné válhat az az államgépezet, amelyben minden eltérő véleményt ellenségesnek és ezért veszélyesnek tekintenek. E tekintetben Jerzy Popieluszko azok szemében is szimbólum, akik nem értettek és valószínűleg ma sem értenének egyet vele.