Meglehetősen ritkák az emelkedett pillanatok Brazília belpolitikai küzdelmeiben, amelyekből túlságosan is gyakran kilóg a területi, ágazati és másféle érdekcsoportok önös törekvéseinek lólába. Ilyen ritka pillanat volt 1985. január 15., amikor a több mint húsz éven át tartó katonai uralom lezárásaként a parlament két házából, illetve a huszonhárom szövetségi állam többségi pártjának hat-hat képviselőjéből álló, összesen 686 tagú elektori testület megválasztotta a köztársaság új elnökét.
Az urnához lépő elektorok egy-egy mondattal kommentálták állásfoglalásukat. „A diktatúra halottaiért: Tancredo Neves.” „Hogy véget érjen egy húszéves éjszaka: Tancredo Neves.” „A reformokért: Tancredo Neves.” „A szárazság áldozatainak nevében: Tancredo Neves.” „Vladimir Hertzog emlékére: Tancredo Neves.” (Hertzog kommunista újságíró volt, tíz évvel korábban kínozták halálra. Ő volt a katonai diktatúra egyik utolsó áldozata.) Végül a háromszáznegyvennegyedikként Nevesre szavazó képviselő, aki ily módon megszerezte a leendő államfő számára az abszolút többséget, a következőket mondta: „Engem ért a megtiszteltetés, hogy szavazatommal megadjam a kegyelemdöfést a fasiszta, nemzetellenes diktatúrának.”
Amikor megszületett a szavazás 480:180 arányú végeredménye (9 távol maradó és 17 tartózkodás mellett), az elektori testület tagjai felálltak, és elénekelték előbb a függetlenségi himnuszt, majd a Köztársaság Dalát, végül a nemzeti himnuszt.
A hetvenötödik évében járó megválasztott elnök két hónappal későbbi beiktatásának előestéjén hirtelen rosszul lett. Hét egymást követő műtét és több mint egy hónapi kórházi kezelés után sem sikerült megmenteni az életét. Rémhírek terjedtek arról, hogy Tancredo, a nemzet apafigurája valójában egy eltitkolt merénylet áldozata lett. Mások meg voltak győződve arról, hogy már rég beteg volt, csak az átmenet megvalósítását többre tartotta a saját egészségénél, és nem hallgatott az orvosokra. Amíg élt, az istenfélő brazilok tömegesen és nyilvánosan imádkoztak érte. Még nem fordult elő az országban, hogy egy vezető politikus halála ilyen mély érzelmeket váltott volna ki. Sao Paulóban kétmillióan, szűkebb hazája, Minas Gerais állam fővárosában, Belo Horizontéban egymillióan rótták le a kegyeletüket ravatalánál. Az elkeseredett, zokogó tülekedésnek több száz sebesültje és legalább öt halálos áldozata volt.
Pedig Tancredo Neves igazán nem sorolható a lángoló tekintetű, szakállas, a populizmus csábításának ellenállni képtelen latin-amerikai forradalmárok közé. Igaz, már valamikor a harmincas években, jogászi pályafutása kezdetén börtönbe került egy vasutassztrájk támogatása miatt. Később azonban közepesen jelentős politikusi karriert futott be, gyakran tanúsítva szociális érzékenységét, de csak kismértékben mozdulva el balra a politikai centrumtól. Hol Minas Gerais államban volt képviselő, illetve miniszter, hol a szövetségi törvényhozásban, illetve kormányban töltött be különböző funkciókat. 1961-ben tíz hónapig miniszterelnök is volt az erősen baloldali Joao Goulart elnöksége alatt, abban a zavaros és változékony korszakban, amelyet lezárt a vértelen jobboldali katonai puccs. Ezután másfél évtizeden át az egyetlen engedélyezett ellenzéki párt képviselőjeként meglehetősen passzív szereplője volt Brazília politikai életének.
1978-ban kezdődött erőteljes politikai felemelkedése. A pártrendszer 1979-es reformja után a jobbközép és ellenzéki Néppárt (PP) vezetője, később, az 1981-es pártfúzió után a Brazil Demokratikus Mozgalom Pártja (PMDB) nevet viselő ellenzéki gyűjtőpárt mérsékelt szárnyának vezéregyénisége lett. A PMDB-t egykori kommunisták is a fedőszervezetüknek tekintették, Neves viszont, a buzgó katolikus, joviális, sokgyermekes családapa eltökélten kommunistaellenes volt. 1982-ben, amikor az ellenzék már komoly választási sikereket ért el (a befolyása alá került államok a lakosság 60, a GDP 75 százalékát jelentették), Minas Gerais kormányzója lett. Innen vezetett aztán az útja az államfői posztig, amelyet már nem foglalhatott el.
Az egymást követő katona-elnökök a diktatúra első, kínvallatásoktól, politikai gyilkosságoktól sem mentes évtizede után egyfajta felülről irányított demokratizálás programjában gondolkoztak. Ernesto Geisel tábornok 1974 márciusában hirdette meg a „lassú, fokozatos és óvatos” nyitás, az abertura politikáját. Ez a szándék aztán meg-megtorpant, sőt több ízben újabb elnyomó intézkedésekbe vagy a választási szabályok önkényes manipulálgatásába fordult át, mihelyt a sztrájkok vagy a választói szándékok azt jelezték, hogy a lakosság nagyobb léptekkel sietne előre.
A katonai rezsim kezdetben, a hatvanas években az országot szerinte fenyegető veszedelmekkel szemben fogalmazta meg a törekvéseit: a kommunizmus ellen, a korrupció, a társadalmi zűrzavar ellen a törvény és a rend helyreállításában, a stabilitásban, a konfliktusok megelőzésében látta a feladatát. Ez azonban elég is volt, kevés is volt a legitimációhoz. Elegendő mindaddig, amíg a lakosság létszámukban nem, gazdasági, társadalmi súlyukban viszont annál inkább számottevő közép- és felső rétegei eredménynek érezték a nyugalmat, a rendet, a társadalmi békét. (Az aktív népesség szegényebbik felének 1960-ban 18, 1976-ban már csak 12 százalékos volt a részesedése a nemzeti vagyonból. Egy 1984-es fogyasztási cenzus pedig megállapította, hogy száz brazil polgár közül a nyolc leggazdagabb többet fogyaszt, mint a maradék 92.) Változott a helyzet, amikor az ország vezetői bizonyos gazdasági eredményeket is fel tudtak mutatni, és a nemzet felemelkedését bizonyító – bár a külső eladósodás agyaglábaira nehezedő – sikerekkel dicsekedhettek. Golbery do Couto e Silva tábornok, a rendszer és a nyitási politika „esze” úgy fogalmazott akkoriban egy beszédében, hogy fekete lyuk, vákuum keletkezett a döntéshozó központok és a civil társadalom között. Ez volt az abertura egyik kiváltó oka.
A másik az, hogy a politizálódásból adódó megosztottság veszélyezteti a hadsereg fegyelmét és egységét. A tábornok-elnökök más országokban ritkán tapasztalt, szinte gépies módon követték egymást, de a látszólag sima váltások mögött komoly feszültségek voltak a hadvezetésen belül, elsősorban a nyitás és a keményvonalas szigor hívei között. Az ellentétek odáig éleződtek, hogy például 1978-ban az ellenzék maga is egy tábornokot választott elnökjelöltként, nem annyira cselből vagy iróniából, mint inkább a nézetközelség okán. Geisel és Golbery állítólag tisztában volt mindezzel, és ha nyíltan nem is mentek el a polgári kormányzás visszaállításának gondolatáig, úgy ítélték meg, hogy a hadseregen belüli feszültségeket csak enyhítheti, ha nő a távolság a kormányzat és a fegyveres erők között.
A brazil átalakulás történetének nem prekoncepciókra, hanem tényekre érzékeny ismerői egyetértenek abban, hogy a liberalizációs törekvések mögött hiba volna a rezsim gyengülését, elbizonytalanodását keresni. Éppen fordítva: a diktatúra 1974-ig eltelt tíz éve alatt a baloldal megtizedelődött, az 1964-ben keményen elfojtott parasztmozgalmak nem éledtek újra, a szakszervezetek még hallgattak. A katonai kormányzatnak szent meggyőződése volt, hogy a liberalizálás nem ingathatja meg a hatalmát.
Ez a meggyőződés aztán hamar semmivé lett. Miután 1970-ben, a gazdasági fellendülés csúcsán a kormánypárt tarolt a választásokon, a hatalom négy évvel később megengedhetőnek ítélte, hogy demokratikusabb választási előírásokat vezessen be. Ez viszont az ellenzék előretörését eredményezte, és a demográfiai mozgásokból, a nagyvárosok népességrobbanásából sejteni lehetett, hogy 1978-ban még nagyobb lesz a baj. Mit volt mit tenni, újra módosítottak a választási előírásokon, úgyhogy az évtized fordulóját még biztos parlamenti többséggel vészelte át a katonai rezsim. Hangulatjavító intézkedésként 1979-ben amnesztiát kínáltak azoknak, akik a korábbi években politikai okból külföldre menekültek. (Ennek hatására tért például haza valamivel később Fernando Enrique Cardoso, aki ekkortájt még erősen baloldali, mondhatni marxizáló szemlélettel oktatott politikai szociológiát Párizsban, a kilencvenes években viszont már szigorú monetáris politikát hirdetve és kidolgozva jutott el az államfői tisztségig, és ezt az új gazdasági válság viharai között mindmáig betölti.) Ugyanebben az évben a rezsim maga kezdeményezte a mesterséges kétpártrendszer átalakítását, amit korábban természetesen az ellenzék is követelt. A megvalósult reformnak aztán végül több támogatója volt a kormánypárti, mint az ellenzéki térfélen, miután a liberalizáció első intézkedése az addigi ellenzéki párt feloszlatása – vagyis gyakorlatilag a kormánnyal szemben álló erők megosztása – volt.
Hálás és egy átalakulás leírásának előrehaladtával szinte elkerülhetetlen fordulat az események felgyorsulásáról beszélni. De Brazíliában szó sem volt ilyesmiről. Az ellenzék a rezsim engedményeinek megfelelően fokozatosan gyarapította választási sikereit, a kormányzat pedig katonai rendszerektől szokatlan rugalmassággal teljesítette bizonyos követeléseit. Amikor pedig ez a rugalmasság elérte saját határait – a közvetlen elnökválasztás ellenzéki követelése volt ez a pont –, a mérsékelt ellenzékiek és a szakadár kormánypártiak együttesen vívták ki, hogy a hadsereg vonuljon ki a politikai életből. Ez a folyamat pedig még 1985 után is évekig eltartott.
1984 januárjában az ellenzéki pártok tömegmozgósító kampányt indítottak a közvetlen elnökválasztás érdekében. Három és fél hónapon keresztül tüntetések százait rendezték az országban. Sao Paulóban az első, január végi megmozdulásra kétszázezren gyűltek össze a zuhogó esőben. A három hónappal későbbi tüntetésnek már több mint egymillió résztvevője volt. De már az első alkalommal is több kormánypárti képviselő keltett feltűnést azzal, hogy csatlakozott az ellenzéki követeléshez. A meglepetés csak fokozódott, amikor Figueiredo államfő polgári alelnöke, formálisan az ország második embere, Aureliano Chaves is azonosult ezzel a törekvéssel.
Április 25-re tervezték a parlamenti szavazást a kérdésről. Pár nappal korábban az államfő a kemény vonal nyomására szükségállapotot hirdetett a fővárosban, Brasíliában és környékén, megakadályozva az esetleges tüntetéseket. Az ellenzék sikere végül mindössze 22 szavazaton múlt, ami viszont azt jelentette, hogy közel hatvan kormánypárti képviselő a közvetlen elnökválasztás mellett voksolt.
A kormányzó Szociális Demokrata Párt (PDS) belső megosztottságát jól lehetett érzékelni már egy évvel korábban is, amikor a civil kormányzásra történő átmenet tudatában kirajzolódott, hogy a pártnak négy lehetséges államfőjelöltje van. A közvélemény főleg a már említett Chaves alelnökkel rokonszenvezett, a párton belül Salim Maluf libanoni származású képviselőt és nagy hatalmú üzletembert, Sao Paulo volt kormányzóját támogatták a legtöbben, David Andreazza belügyminiszter állt a második helyen, futott még Marco Maciel pernambucói szenátor. Figueiredo elnök, aki – korporativista szellemben, ugyanakkor igen dicséretes módon – mindenféle csoportérdektől függetlenül, egyfajta közvetítőként és a nemzeti érdekek képviselőjeként igyekezett betölteni hivatalát, ráadásul sokat betegeskedett, ebben az esetben is tartózkodott az állásfoglalástól. Többször is hangsúlyozta, hogy az átmenetet csupán figyelemmel kíséri, katonásan ügyelve arra, hogy minden rendben történjék. A háttérből politizáló katonai vezetők, köztük a korábbi államfők eltérő preferenciái viszont egyre nehezebb helyzetbe hozták a PDS vezetőségét, ezen belül a pártelnököt, José Sarney szenátort.
Sarney 1994 júniusában megpróbálta elérni, hogy Figueiredo engedélyezzen előválasztásokat, ahol a jelöltek népszerűsége dönthetné el az egyre sürgetőbb kérdést. Ekkorra ugyanis az ellenzék egysége már kikovácsolódott, és világossá vált, hogy Tancredo Neves lesz a PDS majdani jelöltjének az ellenfele. Az államfő először rábólintott az ötletre, pár nappal később azonban – alighanem tanácsadói nyomására – megváltoztatta a véleményét. Sarney ily módon ostoba helyzetbe került, kiderült, hogy nem tudja érvényesíteni az akaratát Maluffal és Andreazzával szemben, akik ellenezték az előválasztás ötletét, és tiltakozásképpen lemondott. Ezután a két hivatalosan kevésbé támogatott jelölttel, Chavesszel és Maciellel összefogva Liberális Front néven önálló frakciót hozott létre. A csoport kapcsolatba lépett az ellenzéki PMDB-vel egy esetleges választási együttműködés érdekében. Július közepén az a hír járta, hogy a Liberális Front már több mint hatvan elektori szavazattal rendelkezik a majdani elnökválasztó testületben. Néhány héttel később pedig Demokratikus Szövetség néven választási szövetséget hozott létre a PMDB-vel. A Szövetség augusztus 12-én tartotta jelöltállító gyűlését. Nevest egyhangúan választották meg. Az alelnök meglehetősen formális tisztségére pedig magát Sarneyt jelölték, aki megkapta ugyan a kellő támogatást, de a PMDB balszárnya tartózkodott a szavazástól.
A kormánypárt konvencióját eredetileg szeptemberre tervezték, de végül előrehozták ugyanannak a hétnek a végére, amikor az ellenzék is döntött a saját jelöltjeiről. Alighanem tudták, hogy Sarney – és így a dezertőr Liberális Front – megkapja a jutalmát a PMDB-től, aminek rossz, az eróziót fokozó lélektani hatása lehet. Ennek megelőzésére a PDS, Maluf és Andreazza is mindent bevetett. Brazíliában addig még nem látott pompával zajlott a nagy esemény. A két jelölt állítólag összesen négymillió dollárnyi összeget költött a küldöttek utaztatására, ellátására és szórakoztatására. Maluf lett a győztes, bár a 13 PDS-es kormányzó közül nyolc nem volt hajlandó elfogadni a jelölését, annak ellenére, hogy a központi kormányzat az államaiknak szánt támogatások lefaragásával fenyegette meg őket.
Az, hogy mennyit költött Maluf támogatóinak kényelmére, végül is magánügy. Az már kevésbé, hogy milyen eszközökkel próbált maga mellé állítani más politikusokat. Egy tartományi kormányzó röviddel a konvenció után elmondta, hogy miniszteri tárca ígéretével próbálta megszerezni a szavazatát. Mások arról számoltak be, hogy hatalmas összegeket ajánlott fel nekik. Októberben egy képviselő televíziós kamerák előtt mutatott fel egy elgondolkoztató összegről szóló csekket Maluf aláírásával.
Miközben a kormánypárt továbbra is belső viszályaival volt elfoglalva, Tancredo Neves a háttérben a pénzvilág képviselőivel, mindenekelőtt pedig a hadvezetéssel folytatott titkos tárgyalásokat. Állítólag ígéretet tett, hogy az új kormányzat nem fog turkálni a diktatúra kezdeti időszakának a szennyesében, és egyeztetni fog a tábornoki karral a honvédelmi vonatkozású tárcákra vonatkozó személyi kérdésekben. (Megmaradt a három fegyvernem külön minisztériuma). A katonák cserébe megfogadták, hogy nem fogják megváltoztatni az utolsó pillanatban a választás szabályait.
Ha áttekintjük a brazil átmenet éveiben bekövetkezett politikai mozgásokat, azt kell látnunk, hogy a kormánypárt mérsékelt széleinek letöredezése és az ellenzék súlypontjának a mérsékelt közép irányába való eltolódása létrehozott egy józannak mondható politikai centrumot. Van, aki a társadalom többségétől, a (ténylegesen) elnyomott tömegek valóságos problémáitól teljes mértékben elszakadt elitek egymás közötti egyezkedésének gondtalan kényelmét látja e mögött. Érvényes szempont lehet ez is, ugyanakkor érdekes mozzanat, hogy a moszkovita és az albán (korábban a kínai) utat favorizáló kommunisták ugyanúgy elfogadták az „ellenzéki” jelöltpárost, mint a hozzájuk hasonlóan illegális trockisták vagy Fidel Castro brazil követői. Van, aki szerint a korporatív hagyományok teremtették meg a békés, tárgyalásos átmenet lehetőségét, akárcsak a Franco utáni Spanyolországban. A nagy, átfogó, szilárd, centralizált, ráadásul kényszertagsági alapon működő szakmai szervezetek a közembert egyfelől elzárják az átalakulás folyamatában való közvetlen részvételtől, másfelől nyomást gyakorolnak rá, hogy vegye tudomásul a megtörténteket.
A társadalom felső polcain valóban többé-kevésbé egységes volt a szándék a békés egyezkedésre, annál is inkább, mert katasztrofális állapotban volt a gazdaság, beszorítva a több mint százmilliárd dolláros adósságállomány és a létminimum határán tengődő többség igényei közé. A középső szinteken a nagy horderejű változások reménye adott erőt a türelemhez. A legalul lévők pedig, ahogy eddig sem és ezután sem, ekkor sem számítottak. Ha mezőgazdasági munkások voltak, remélték, hogy megkapják a bérüket, ha az őserdőben éltek, örültek, ha nem háborgatják őket az aranyásók és a terjeszkedő ültetvényesek, ha sikerült beköltözniük egy nagyvárosi nyomornegyedbe, bízhattak benne, hogy talán nem puffantja le őket éjszaka, kéregetés közben egy daliás kommandó.
Tancredo Neves tehát meghalt, így José Sarney lett Brazília hosszú idő után első polgári államfője – a maga számára is váratlanul. Egy visszaemlékezésében elmondja, hogy amikor berendezkedett hivatali szobájában, az első dolga volt széthúzni az ablakokat elfedő, súlyos függönyöket. Megérezte a jelképességet önnön gesztusában, felismerte, hogy elődei a brazil valóságtól elszigetelten, eszméik világában éltek. Hiába, költőember volt, állítólag két kihallgatás, hivatalos látogatás között is rittyentett olykor egy-egy szonettet. Aztán ízelítőt kapott a valóságból is, amikor nem sokkal hivatalba lépése után egy katonakörökben nem kedvelt, vad baloldali PMDB-vezér házában esküvői vendég volt, és egyszer csak észrevette, hogy a védelmét szokásosan biztosító katonai egység aznap nem volt mellette. A hatalom egykori birtokosai nem vonultak vissza egyik napról a másikra a kaszárnyáikba. Új szövetségesei viszont mintha befogadták volna azt az embert, aki hosszú éveken át szolgálta odaadóan a diktatúrát, legfeljebb némi szociális érzékenységet tudott bizonyítani az önéletrajzával, Maranhao állambeli kormányzói időszakából.