1993 nyarán a Szolidaritás Szakszervezet megbuktatta saját kormányát. Az előrehozott őszi választásokon fényes győzelmet arattak a posztkommunista szociáldemokraták, a jobboldal zöme pedig be sem került a parlamentbe. „Varsó elesett!” – kiáltotta ekkor az Antall-kormány hadügyminisztere. Az 1994-es magyar választási eredmények kínálják a párhuzamot, de ezt hiba lenne eltúlozni.
Az 1993-as választások története 1991 októberében kezdődött. Az 1989-es „paktumos szejm” helyébe akkor választottak először teljesen szabadon képviselőket a lengyelek, és a bejutási küszöböt nem ismerő rendszerben 12 párt jutott 5 vagy ennél több mandátumhoz. A négy legnagyobb frakciónak együttvéve sem lett volna többsége. A 460 fős alsóházban a liberális-kereszténydemokrata Demokratikus Unió (a mai Szabadság Unió) a szavazatok 12,3 százalékával 62 helyet kapott, a második helyezett Baloldali Demokratikus Szövetség (amelynek fő ereje az egykori állampártból alakult Szociáldemokrata Párt volt) 12 százalékra 60-at. A szétaprózottság megnehezítette a kormányalakítást. Jan Olszewski négypárti radikális jobboldali kabinetje kisebbségben kormányzott, és fél év után megbukott. Ennek közvetlen oka egy ügyetlenül és előkészítetlenül elfogadott, később alkotmányellenesnek bizonyult átvilágítási határozat volt, amely semmiféle eljárási szabályt nem tartalmazott, de amelynek alapján a belügyminiszter kiadott egy listát – nem a titkosrendőrségi ügynökökről, csak úgymond az irattári adatokról. E névsorban Walesa köztársasági elnök is szerepelt. (Hogy e mögött valójában mi van, az sosem derült ki.)
A parlament ezek után Walesa aktív közreműködésével megvonta bizalmát a kormánytól, és egy sikertelen közjáték után 1992. július 11-én létrejött az addig szinte ismeretlen Hanna Suchocka kormánya. Hét pártból alakult, mégis hajszálnyi volt a többsége: meglepően sok hiányzás mellett mindössze 224 szavazattal kapott bizalmat a 460 fős törvényhozásban. Ráadásul a kényszer egymástól távol álló erőket hozott össze (ahogyan majd 1997-ben is). A radikális-konzervatív Keresztény Nemzeti Egyesülésnek nem sok köze volt a miniszterelnököt is adó keresztény-liberális Demokratikus Unióhoz, kivéve azt a nem elhanyagolható, de azért a különbségeket el nem fedő tényt, hogy valamennyien az előző rendszer üldözött ellenzékéből kerültek ki.
A sok feszültség ellenére sikerült meghozni néhány fontos törvényt, köztük az 1997-ig érvényben volt „kis alkotmányt”, és az 5 százalékos (koalícióknak 8 százalék) bejutási küszöböt bevezető választójogi törvényt, amely aztán több akkori kormánypárt veszte lett. Elfogadták az általános privatizációs programot, az ellenzék egy részének támogatása fejében a többség beszavazta az ellenzéki jelöltet az Országos Rádió és Televízió Tanácsba, és megszavazták a számukra elvi-ideológiai okokból fontos abortusztilalmat. (Ez Írországot leszámítva a legszigorúbb szabály Európában, amely kizárólag az életveszélyt és az egészség súlyos veszélyeztetését ismeri el indoknak. Később a baloldali többség megváltoztatta a törvényt, de Walesa elnök nem írta alá a módosítást. Utódja aláírta ugyan, de akkor meg az Alkotmánybíróság szólt közbe. Így ma is a legszigorúbb abortusztilalom van érvényben, de a népszaporulat nem nőtt, sőt tavaly a háború óta először csökkent a népesség.)
1992 végén Krakkóban alakult meg a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Társulás (CEFTA), és 1993-ban távozott Lengyelországból az utolsó orosz katona.
A kormánypártiak egy része rendszeresen „félreszavazott”, például az ellenzékkel karöltve megbuktattak egy áfa-javaslatot, és az ország szuverenitását féltve dühös határozatot hoztak a magyar–szlovák–lengyel–ukrán Kárpáti Eurorégió ellen. A liberálisok a veszteséges ágazatok támogatása ellen hadakoztak koalíciós partnereikkel, míg a keresztény-nemzetiek a hivatalos kormányprogrammal ellentétben az Európai Unió és Maastricht ellen szónokoltak. Goriszewski miniszterelnök-helyettes kijelentette: sokkal fontosabb, hogy Lengyelország katolikus legyen, mint hogy gazdaságilag gyarapodjon. Emellett azért – egymást ijesztgetve – mindegyik kormánypárt tárgyalt néha az ellenzék valamelyik csoportjával, de a koalíció kiszélesítése nem sikerült.
A gazdaság már növekedésnek indult, de a GDP, amely 1993-ban 4 százalékkal nőtt, még mindig 14 százalékkal kevesebb volt az 1989-esnél. Az infláció a korábbi több száz és az 1992-es 43 százalékról 35 százalékra csökkent, de a reáljövedelmek így is 1,8 százalékkal, a reálnyugdíjak 2,7 százalékkal alacsonyabbak voltak az előző évinél. A munkanélküliség elérte a 16,4 százalékot (2,9 millió főt). Nem meglepő, hogy a munkaadókkal és a szakszervezetekkel kötött megállapodás papíron maradt, 1993 során 7443 sztrájkakció zajlott – tehát szinte mindig volt valahol sztrájk –, és a kormányt elvben támogató Szolidaritás, amelynek sajátos módon mint szakszervezetnek 27 fős frakciója volt a szejmben, egyre gyakrabban állt a lázongó tömegek élére. A koalícióban részt vevő egyik parasztpárt importkorlátozást és garantált felvásárlási minimálárat követelt, majd amikor elutasításra talált, elnöke lemondott a mezőgazdasági miniszterségről.
1993 májusában a Szolidaritás olyan béremelést követelt a költségvetési szférában, amelyet a kormány nem teljesíthetett. Ezért 52 kormánypárti képviselő bizalmatlansági indítványt nyújtott be a kormány ellen. (2000 januárjában ismét kormánypártiak akartak megbuktatni egy minisztert. Hajszálnyi többséggel sikerült ugyan megmenteni őt, de nyilvánvaló, hogy az 1997-ben összefogott, győztes jobboldal újra szétesőben van, a baloldal pedig vidáman készül az ez év őszi elnökválasztásra és a 2001-es parlamenti választásokra.) Az 1993. május 28-i szavazáson a 445 jelen lévő képviselő közül 223-an szavaztak igennel, vagyis a Suchocka-kormány bukása egyetlen szavazaton múlott. Walesa elnök, akinek sok konfliktusa volt a kabinettel, alkotmányos jogaival élve azonnal feloszlatta a parlamentet, és új választásokat írt ki.
Csakhogy ösztönei ezúttal megcsalták. Azt hitte, hogy a választóknak hozzá hasonlóan elegük van a veszekedő pártokból, és így az általa kreált pártszerű mégsem-párt, A Reformokat Támogatók Pártonkívüli Blokkja akár abszolút többséget is szerezhet. (Ennek neve részben, rövidítése – BBWR – pedig teljesen azonos Pilsudski marsall 1926-ban, a puccs után alapított szervezetével, amely a parlamenti demokrácia felszámolásának eszköze volt.) A BBWR végül mindössze 5,1 százalékot kapott, és azóta fel is oszlott.
Suchockáék eközben ügyvezetőként kormányoztak tovább, és ekkor, tehát már a szejm feloszlatása után írták alá – jogilag vitatható módon – a Szentszékkel a konkordátumot. Ennek homályos vagy éppen világosan a világi állam elveibe ütköző pontjait a baloldal kihasználta a kampányban, majd többségbe kerülve négy évig nem is ratifikálta azt, tehát a konkordátum törvénybe iktatására csak az aláírás után 5 évvel került sor. Az ellenzék a munkanélküliség csökkentését és a nyugdíjak emelését, az abortusztilalom enyhítését, az államfői hatalom korlátozását ígérte, a mezőgazdaságnak pedig olcsó hitelt. A baloldal egyértelműen kiállt a NATO-tagság mellett, bár hozzátette, hogy újra kell fogalmazni a szervezet feladatait. A már említett BBWR, amelynek véletlenszerűen összeszedett jelöltjei között gazdag vállalkozók és tábornokok éppúgy akadtak, mint szakszervezeti vezetők, főleg a társadalom tulajdonhoz juttatását hirdette. Győzelmük esetén állítólag minden nagykorú állampolgár 300 millió zloty (15 000 dollár) értékben vásárolhatott volna a privatizált állami vagyonból.
Az októberi választásokon végül a Baloldali Demokratikus Szövetség (20,4 százalék, 171 mandátum) és az egykori szatellitpártból újjáalakult Lengyel Néppárt (15,4 százalék, 132 mandátum) kényelmes, kis híján kétharmados többséget szerzett. A jobboldal legnagyobb frakcióját a Demokratikus Unió alakíthatta meg mindössze 74 képviselővel, a tőle jobbra álló csoportok többsége pedig kiesett. A szavazatok egyharmada veszett el a parlamenti küszöb miatt! Vagyis a jogilag teljesen legitim új szejm társadalmilag kevésbé volt az. Csúfos vereséget szenvedett a katolikus egyház is, melynek főpapjai személyesen működtek közre különböző eredménytelen választási koalíciók összehozásában. Ismét kiderült, hogy a hívők nem szeretik, ha a klérus politikailag irányítani akarja őket.
Megjegyzem, számtanilag kormányképes lett volna a baloldal és a Demokratikus Unió is, ám ez utóbbi nem volt hajlandó összeállni az állampárt utódjával, mert bár számos kérdésben közelebb állt hozzájuk, mint a radikális jobboldalhoz (és a baloldal is gyakran inkább egyetértett az Unióval, mint kényszerpartnerével, a gyakran piacellenes, agrárdemagóg Néppárttal), a koalíciót az ellenzéki múlt elárulásának érezte volna. Így – három, egymást váltó miniszterelnökkel és rengeteg belső konfliktussal – négy évig baloldali-néppárti koalíciós kormány működött Lengyelországban. Varsó „elestéből” azonban semmilyen tragédia nem következett. A gazdaság tovább fejlődött, bár továbbra is ingatag maradt, a demokratikus intézményrendszer működött, megszületett az új alkotmány – az ellenzéki Demokratikus, majd Szabadság Unió támogatásával –, az ország a NATO küszöbéig jutott, és megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások az EU-val. Aztán 1997-ben a jobboldal összefogott és győzött, a baloldal – főleg a néppárti partner leszereplése miatt – ellenzékbe került. Folyt. köv. 2001-ben.