Az Interetnikai Kapcsolatok Kutatóközpontjának javaslatára, egy olyan egyetemistákból álló szociológuscsoport tevékenysége kapcsán, amely a lehető legtudományosabban elemzi, vizsgálja, kutatja a Hargita és Kovászna megyei interetnikai kapcsolatokat, nekikezdtünk egy ugyancsak kötetlen formájú könyv írásához. Mi, alább megnevezett írók, Alexandru Vlad, Gheorghe Crăciun, Visky András és Daniel Vighi (aki már el is kezdte a munkát) le fogjuk írni egy könyvben – az emlékezés végett –, hogyan is történnek ezek a dolgok. Kétlegelős pásztorkodásunknak – egy olyan térségben, amely az imagológiai építés és leépítés össztüze alatt áll – tudományos juhásza Marius Lazăr úr. A napokban jártam is azokon a helyeken, ahol a tevékenység folyik. Ebből születettek az alábbi sorok, amelyekről úgy határoztam, az olvasó elé tárom őket, mint egy válogatott előételt, egyfajta előszobát, bevezetőt, általános használatra való hermeneutikai verandát.
Azt is el kell még mondani, hogy semmiképp sem egyszerű a helyzet ezzel az építéssel és leépítéssel, hiába látsz valamit, azt mondhatják neked: „állj, uram, nem azt láttad, amit látnod kellett volna, nem jól láttad”; kora reggel megérkezel, a lány az Interetnikai Kapcsolatok Kutatóközpontjától vár Csíkszereda városának vasútállomásán, a Korona sebesvonat Budapestről jön és végül Brassóba ér, persze már most moroghatsz a bajuszod alatt, minek ez a vonat, mit akarnak elérni vele, sok kérdést tehetsz fel, mindent egyszerűbbnek kellene látnod, kevésbé görcsösen, akkor talán láthatnád azokat a szabvány-képeket, végső soron a hasonlóság már akkor észrevehető, amikor az iskola felé mégy, ahová a fiatal szociológusokat elszállásolták, olyan helyek ezek, mint bárhol másutt, semmi sem mutatkozik másnak, az itt látott tömbházak olyanok, mint amilyenek bármely helység x lakónegyedének tömbházai, szürke falak, olyan fedett, előrelátóan valamiféle vastag vasrudakkal felszerelt vasajtajú garázsok, a lakatok környéke a minden nemzeti jelleg nélkül foglalatoskodó tolvajok miatt hegesztve, nehogy egy emeltyűvel vagy feszítővassal fel lehessen törni, az erkélyek is ugyanolyanok, jól meghatározott céllal kihúzott drótokon nemzetiségi szempontból megkülönböztethetetlen ruhák száradnak rajtuk, a város bejáratánál sok hazai, taxiállományban lévő Dacia, mutatva, hogy a helyzet nem egészen úgy áll, mint azt az a bizonyos, a titkosszolgálat jóakaratú gondoskodásából született, gondterhelt felelősséggel teli anyag állítja. A gazdasági expanzió nem nyilatkozik meg, nem érvényesül, mint annak a valaminek kifejezője, aminek az elnevezése: A cél: Erdély. A bukaresti National napilap nyugtalankodik, Iulian Bostan újságíró A cél: Erdély című cikkében külön is nyugtalankodik önökért; 1997. augusztus 14-én, egy csütörtöki napon kerül sor a nyugtalanságra. Ez „szerkesztőségünk által tett bizonyos lépések eredménye”, vagyis a szóban forgó közösség tagjai elhatározták: „lássuk, hogy néz ki Erdély, mint cél”, és elindultak, vagyis elküldték Iuliant, aki elment, nyomozott, dolgozott a terepen, bejutott (másokkal együtt) a titkárnős, kávéfőzős irodákba, Iulian mint egy észrevétlen árnyék átjutott azokon az antiszobákon, amelyekben (mint mindig) ott ültek a többé-kevésbé személyes ügyek által odaűzött kérelmezők, anélkül, hogy a legkevésbé is zavarná őket, hogy lám, Erdély céljává vált valaminek, amit le kell leplezni; tehát újságírónk kint hagyja a kérelmezőket a prefektúrák, a minisztériumok, az irodák és egyéb hasonlók várószobáiban, és bemegy tárgyalni a prefektusokkal, az irodaigazgatókkal, a polgármesterekkel arról, hogy milyen értelemben cél Erdély. Ennek a szakmailag teljesített igyekezetnek következménye az a fehéren-feketén, mindenki, leginkább az ilyenek számára érthetően megfogalmazott brutális tény, akiknek, mint nekem, még volna valamiféle fenntartásuk, akik saját szemükkel és saját agyukkal akarnak látni és dönteni: „nem szükséges, mi már több titkos kihallgatáson érdeklődtünk önök helyett is a hivatalosságoknak azon irodáitól, amelyek felelőtlenül elfogadták az RMDSZ kormányzásban való részvételét”. És mit tudott meg Iulică? Megmondom én, mit, tudomást szerzett Erdély „szegény vidékeinek gazdasági helyzetéről” és különösen a „hegyi hágók” helyzetéről. Ha megkérded, miért így, ha elkedvetlenedsz és összevonod a szemöldöködet, hogy megtudd, miért, uram, „a hegyi hágók”, a választ nem kapod meg helyben; a kérdésre: „miért azok és nem a medencék vagy más domborzati formák, amelyekben cél-Erdély olyan gazdag”, a történelem megadja a lehetséges választ; Iulică tollával megtanít arra, hogy ősidők óta ott, a „hegyi hágók”-on helyezkednek el az állami egység stratégiai és katonai ideggócai. Azért! Áhá!, mondod megvilágosodva, és megremegsz a félelemtől és a felháborodástól, amikor megtudod: „olyan elemzésről van szó, amelyen több éven keresztül dolgoztak a román titkosszolgálatok a Magyarországról jövő »befektetések« be nem vallott okait vizsgálva”. Azonnal megvilágosodik az agyad: „szóval így, ilyenek vagytok, mi bizalommal és naivan elfogadunk titeket, és ti, magyarországi cégek, idézőjelbe tett befektetésekkel jöttök Erdélybe, úgynevezett befektetésekkel, mert azok nem befektetések, hanem valami mások, valami nem tisztességesen és becsületesen bevallott dolgok. Ahogy mondják, hátulról jösztök a fúróval.” Persze, állítja Bostan, lehetséges, hogy a jelentés „egyes román szélsőséges nacionalista tisztek számlájára írható”, előfordulhat, hogy erről van szó, el tudjuk őket képzelni, amint „több éven át” dolgoznak jól álcázott irodáikban, lám-lám, mint elemeznek, gondterhelt és felelősségteljes jelentéseket és feljegyzéseket készítenek, és sehol nem lelik tisztességesen bejelentett okait azoknak az úgynevezett befektetéseknek. Mi a teendő, ahogy a tizenkilencedik századi híres orosz mondja, mit tehetünk, hogy ezek a befektetések nyíltan bevallják rejtett szándékaikat, oly módon, hogy ami okkult, áttetszővé, ami titkos, nyilvánossá váljék? Nagyon egyszerű: összeállítunk egy dokumentumot azokon a gondosan álcázott irodákon keresztül, estefelé egy kávé mellett találkozunk Iulian Bostan zsurnalisztával, kávét iszunk, sört is iszunk, és bemutatjuk a közvéleménynek ezt az „évek hosszú munkájával” összeállított titkos dokumentumot: szorgos munka, olyan költségvetési tevékenység eredményét, amely – gondolom – mindenképpen a nemzeti szintet meghaladó bérezéssel jár, és a zsurnaliszta felelős tollával állítjuk: jó vastag. Végeredményben, ha „egyes szélsőséges nacionalista román tisztek” számlájára írható is az, amit a titkos dokumentum állít, vagyis azzal együtt, hogy lám-lám, azt is jelenthetné, megdöbbentő, mert „ördögi terv” benyomását kelti, megismétlem, ÖRDÖGI, „amely előirányozza Erdély forró övezeteinek gazdasági felvásárlását a pénzügyileg Magyarország támogatta magyar nemzetiség által”. Melyek lehetnek ezek a „forró övezetek”? Egyetlen válasz van: ezek a tikkasztó övezetek „mindenekelőtt a hegyi hágók”, ezek állnak bevallatlanul az idézőjelbe tett befektetések keresőjének középpontjában. Jóóó! Lépjünk tovább ebben a konstrukcióban. Tovább építkezünk. Érdemes megjegyezni, hogy a titkos irat „azt a benyomást kelti”, itt van a kutya elásva, „benyomást kelt”, értik, uraim, nagyon fontos, hogy ez a konstrukció arra a (titkos és megdöbbentő) iratra támaszkodjék, amely „azt a benyomást kelti”, itt van a kérdés nyitja; az elbeszélés poétikája, a képzeletbeli építkezés, annak szerkezete, az infrastruktúra szövegi ellenálló képessége a következő: a titkos irat azt „a benyomást kelti”, felajánlja nekünk azt az episztemológiai lehetőséget: ne higgyük, hogy ami van, az általában van, ellenkezőleg, másként, ami van, az nincs; csak úgy tűnik, hogy az élet, amit éltek, olyan, amilyen, ne hagyjátok magatokat becsapni azzal, hogy szemeitek, amelyek látnak valamit, valóban látnak. Következésképpen és episztemológiailag, sokkal jobb lenne, ha hangosan és erősen azt mondanánk, nem látjuk azt, ami a szemünk előtt van (vagyis a Daciák sokaságát, a meglehetősen roskadozó tömbházakat, a garázsokat, az aranykor stílusában épült lakónegyedek hangulatát); nem ez a probléma, mindennek háttérében a támogatott és idézőjelbe tett befektetések állnak. Mi több, hogy azt higgyük, nem egészen úgy van, ami „azt a benyomást kelti”, nyíltan megmondják: „a dokumentum jelentőségét egy cotroceni-i személyiség is elismerte”. „Hej, hej”, mondjuk (még mindig mi) megfélemlítve a személyiség nagyságától, annak névtelen elismerésétől, meglehet, hogy a „cotroceni-i személyiség” szürkületkor, egy kávé és egy sör mellett találkozott a titkos dokumentum szerzőjével, estefelé találkoztak, és a csészéből vagy a krigliből való két hörpintés között azonnal elismertetett a dokumentum jelentősége; gondterhelten bólogatott a „cotroceni-i személyiség”, és elismerte azt, amit el kellett ismernie: de az is lehet, hogy Iuliannak és a szorgalmas szerzőnek csak úgy tűnt, hogy gondterhelten bólogat. Nehéz itt elmondani, világosan bemutatni azt, amit be kell mutatni, nem mondhatjuk meggyőződéssel, hogy amit ők láttak, azt valóban jól látták. Végül, éppen mielőtt a titkosszolgálat fizette kávéval végzett volna, „a cotroceni-i személyiség” jobbra és balra tekintett (az ezen a területen dolgozók reflexszerű gesztusa), és mondott néhány szót, amely a szabvány fényében a következő mondatban materializálódott: „Az elnök, tekintettel a dokumentum forrására, figyelmesen olvasta volna ezt az anyagot.”
Mármost, mi nem tudjuk megmondani, hogy a szóban forgó olvasmány szerepel-e a többértelműségek lajstromában, vagyis jellemző-e rá az, ami a versben, illetve prózában megfogalmazottakra jellemző, vagy másként futtatott át, úgy mint azok a jelentőségteljes szakdolgozatok, amelyeket a professzor úr (Emil Constantinescu elnök – a ford.) állandóan olvasott, mikor még didaktikailag tett-vett a Geológiai Karon. A gond az, kelti a benyomást a dokumentum, hogy nehéz az egyértelmű szövegek követelményeinek megfelelően olvasni, inkább úgy kellene felfognunk, hogy az az elnöki olvasat a prózai vagy a rímes alkotások paradigmáin belül történt, mert csak ezek – ugyan milyen mások? – adják meg az élet, a valószerűség azon benyomását, amelyet az ismert elbeszélő, Tzvetan Todorov, a fantasztikus történetek költői megvalósulásának feltételeként tart számon.
Egy általános iskola hálótermében szállásoljuk el magunkat; a mindenféle berendezéssel és olyan fáradt csövekkel, amelyek csepegése az idő múlását méri, felszerelt fürdőszobában semmi nem emlékeztet a nyugati világra, a vízcsepegés ritmikus hangja, amely ugyanolyan, mint a természet bármely szögletében: egy patak, egy forrás hangja, az örökkévalóság metafizikai érzését adja annak, aki, lám, azon a soknemzetiségű és multikulturális vécén ül, a vízcseppek örök ritmusban esnek sztalaktitról sztalagmitra vagy fordítva, bevallom, nem emlékszem pontosan, hogyan történnek a dolgok a barlangban, ott, ahol hasonló vízcseppek ütemezik az örökkévalóságot.
Sétálunk a délelőtti és vasárnapi kábulatban Alexandru Vladdal Csíkszereda városának egyik csendes utcáján, és, mint mondom, az autók, legtöbbjük Dacia, nemigen tűnnek azon befektetések jeleinek, amelyek célja az a történelmi tartomány, amelyben vagyunk, szerintem sokkal több következményük sejlik fel a különböző bukaresti, kolozsvári, brassói vagy temesvári Cherokee-kban vagy Opel Asconákban, Hondákban vagy nem-tudom-milyen-osztályú Mercedesekben. Elmegyünk egy sor hétköznapi, tiszta, csendes ház mellett, néha emberek mennek valahova a délelőtt tíz órai kánikulában, úgy tűnik, senki sem figyel ránk, a város történelmi központjától, amelyet később fedezünk majd fel, balra leereszkedünk az állomás felé, ahol most vagyunk éppen, semmi, béke, és a vonatban, az üres fülkében – amelyben az éj szeszétől kapatosan módszeresen horkoltunk – töltött éjszaka fáradtsága. Most beszélgetünk valamiről, Sandu elemez egy művelődési helyzetet, egy nagy angolszász íróról ejtünk szót, más dolgokról, a hetvenes évek zenéjéről, csupa érdekes és kifinomult kérdésről az alig benépesült ulicán, utcán, csendes vasárnap reggelen, semmi; mikor éppen azt írom, hogyan is folyt le a mi sétánk, a zaklatott távolból a Cotidianul lap felhívja figyelmemet arra, hogy nem így van, hogy ez csak benyomás; az igazság voltaképpen a sokatmondó, S.O.S. Erdély felcímet viselő cikkben van: körülnézek, és látom hogyan süllyed el Erdély, hol lángol fel, ki pusztul el, és nem látok semmit, egy beszerző formájú egyén éppen elmegy valahonnan, és megy valahova, mellettem egy fiatal nemzetiségi lány hajt el biciklivel a reggeli forróságban: pillantásom két-három kulturális megállapítás között ennek a csendesen elsuhanó fiatalságnak a rövidnadrágban szépen érvényesülő lábikráira és combjaira tapad; könnyedén elhalad, éppen csak pedálozva, alig hallható zörgéssel, hogy úgy mondjam, mint egy félreeső ösvény apró kavicsain a gumiabroncsok zaja; elhalad a részleteknek az a szépsége, amely a szomszédos kertek fenyőfája vagy hársfája által vetett árnyékban búvik meg, a részletekben, amelyekben ég a reggeli forróság. Az 1999. január 20-iki cikkben, amely az akkor, úgy hiszem, Ion Cristoiu bölcs irányítása alatt álló lapban jelent meg, olvasok valamit a vidék románjainak gulágjáról; mellette, olvasatban a cikktől balra, a szerkesztőség, hogy hatásosabbá tegye, beszkennelt egy magyarázó szöveggel ellátott térképet, hogy azt mondja: Hargita, egy megye, amelyben Románia már nem létezik. „Híjj, az ördögbe” makogom, és gyorsan körbe-körbe pillantok, és úgy tűnik, Románia létezik, van, kitapinthatod, és ordíthatsz, arghezies kifejezéssel élve, van, lám csak, hogyan vallanak erről valamiféle gödrök az úttesten, lám csak a rozsdaette szeméttartályok, lámcsak a régecskén általános javításra, festékre, valami „géder”-re, vagyis a szélvédő körüli gumira váró Daciák, lám csak egy raktár udvara, egy gyár, egy állami részvénytársaság oldalára dőlt buldózerrel, alatta olajfolt, távolban, a dombokon, szemeink kivehetik egy csődbejutott állami mezőgazdasági vállalat hazai látványát: itt éppen olyan, mint Făureni-ben. „Ej, ej”, mondom, vajon ilyen-e a Ion Cristoiut körülvevő Románia is, őurasága kocsijának is „géder”-rel van-e dolga: Dacia-e vagy Nissan Patrolnak hívják. Ilyen kérdésekre nem tudok válaszolni, tovább olvasok; a cikk címe a szomorú emlékű gulág szót tartalmazza; ehhez még hozzájárul a románoké birtokos esetű főnévi melléknév, kinek a gulágja? A románoké: birtokos esetű főnévi melléknév az a határozott névelővel ellátva. Világos? „Nem egészen”, szeretném mondani, kótyagosan ennyi nemértéstől, ami nem hagy békén, felgyűl, összezavar, jobban, mint Dino Buzzati Tatárpuszta című leleményes regénye. „Hol a gulág”, kérdem, „hol a csatorna, hol a szögesdrót, hol a jajgatás, hol vannak a női és férfi lagpunkték, hol a Gosplan elnöke, aki mezei munkára küldi a románokat, magyar udvarok rendbetételére, hol a bennszülött Zinaida Jakovlevna Povaleava, az, akit Szolzsenyicin, a szóban forgó főnév megalkotójának vallomásos írásában letartóztattak, és „a vorkutai 8-as számú bányába küldtek. A konyhán dolgozó kínaiak segítségével sikerült felvennie a kapcsolatot a kinti világgal és férjével.” Később Zinaida megszökött, egy ideig rejtőzködött, és akkor fogták el ismét, amikor elkövette azt a hibát, hogy meglátogassa édesanyját (a részletek megismerése végett olvassák el Alexander Szolzsenyicint, aki az Univers kiadónál fordításban megjelent két kötetében elmondja, mi és hogyan is volt a gulág).
Így hát nem értem, hogyan és honnan jön mindez. Olvasom Cristina Zărnescu tanulmányát, és megvilágosodik elmém, a riporternő elmondja, hogyan állunk, hol van a gulág. Íme: „Számtalan és nehezen elképzelhető nyomás nehezedik a románokra. Iskolában, utcán, üzletben az egész világ csak magyarul beszél.” Aha, mondom magamban egészen megvilágosodva, vagyis ez a helyzet, a nyomás nő, a nyomorúság özönnel jön, a gulág megmutatja álnok és megkerülhetetlen földrajzát; az egyetlen következményt „egy román katonai káder” mondja el; kijelenti Cristinának: „számunkra már világos, hogy ha vége lesz a koszovói konfliktusnak, itt tör majd ki egy interetnikai konfliktus.” Vagyis „már világos”, tiszta, nincsenek kétségek, már semmi sem alapul pusztán benyomáson, minden megvilágosodott, az elkerülhetetlen bizonyosság teljes átlátszóságába lépett. A magyarok olyan kitartóan fecsegnek magyarul mindenhol, utcán, üzletben, iskolában, hogy az ágyúk működésbe léphetnek, a tankok is megkezdhetik tevékenységüket a szóban forgó, az ősi népi alkotókhoz hasonlóan névtelen katonai káder figyelmes és hozzáértő felügyelete alatt, aki biztosít bennünket arról, hogy íme, „számunkra” már tiszta, világos. Számomra nem egészen világos, de ennek nincs jelentősége, a fontos az, hogy „számunkra” végre a tiszta és világos kifejezhetőség kerékvágásába terelődtek a dolgok. Következésképpen nekigyürkőzünk a munkának, feltűrjük ruhaujjainkat, megérdemel a jelenkor történelme egy igazságos harcot a gulág ledöntéséért, különösen, mert, ahogy Cristina mondja, „számtalan és nehezen elképzelhető nyomás nehezedik a románokra. Iskolában, utcán, üzletben az egész világ csak magyarul beszél.” Hogyan is kellene végbemennie a gulág alól való felszabadulás ügyecskéjének? Először és mindenekelőtt ne beszéljen az egész világ „iskolában, utcán, üzletben” más nyelven, minden ugyanolyan legyen mindenhol, gyönyörű nyelvi kaszárnya, s aztán majd meglátjuk, mindezt azok számára mondom, akiknek „már világos”, hogy mit kell tenni, hogy kell tökéletesíteni a gulág alól való felszabadulást, hogyan kell megszervezni. Egyébként praktikus megoldást találunk a (PDSR, PUNR, PRM) Tájékoztató(jában) a parlamenti küldöttség által Kovászna és Hargita megyében tett látogatás eredményéről, amely látogatásra 1997. október 24–26. között került sor annak a páneurópai Adrian Năstase úrnak hozzáértő pásztorkodásával, aki most éppen az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodik támogatást keresve arra az esetre, ha kormányra kerül. Természetesen Adrian Năstase úr ismertette a jenkikkel az annyira ártatlan dokumentum következtetéseit is, egy alfejezettel együtt, amely körültekintően a Hargita és Kovászna megye gazdasági fejlesztése címet viselte: ebben, a 20. oldalon tisztán, „számunkra”, de bárki (akár amerikai) számára is „világosan” az áll, hogy a moldvai munkanélküliek számának csökkentését „Hargita és Kovászna megye etnikai konfigurációjának javításával” kellene megvalósítani, vagyis „munkaerő behozatalával Moldvából”. Én, a magam részéről mégis bátorkodom arra gondolni, hogy „a románokra nehezedő” – emlékeznek? – „számos és nehezen elképzelhető nyomás” (hiszen „iskolában, utcán, üzletben az egész világ” tudjuk mi, mit beszél, már világos), a kitűzött célok és a har-kovi (Hargita–Kovászna megyei – A ford.) munkanélküliség csökkentése érdekében, a bennszülött munkaerő kutyástól, malacostól telepedjen át Magyarországra. Csak akkor szűnik majd meg a gulág, akkor szűnik meg a „számos és nehezen elképzelhető” nyomás, és a tartomány utcáin („iskolában, utcán, üzletben”) csak akkor beszél majd az egész világ tiszta moldvai hangsúlyú román nyelven.
Fordította: Hadházy Zsuzsa
5. sz. 2000. szeptember
Hivatkozott cikkek
- Játéktér [7]