A média fő szerepe az, hogy tájékoztasson a valóságról. De mit is jelent ez valójában? Nyilvánvaló ugyanis, hogy a média nem csupán megmutatja, hanem létre is hozza a valóságot: imidzset formál, szimbolikusan befolyásolja az emberek észlelését. A szemléletet befolyásolva az emberek cselekedeteinek irányára is hatással lehet a mindennapi életben. A média tehát nem csak reflektál. És ez különösen fontos egy elnyomás alatt lévő és elszigetelt médiakörnyezetben.
„Az elnyomás aktái”
Mielőtt részletekbe bocsátkoznék, hadd tegyek néhány általános észrevételt a szerbiai média jelenlegi helyzetéről. Legszembeszökőbb jellemzője a megosztottság, mint ahogy maga a szerb társadalom is erősen megosztott. A törésvonal jól látható: rezsimpárti, azaz a status quót támogató, szemben vele pedig rezsimellenes és változáspárti oldal. Az elmúlt évtizedben a független médiabirodalom határozottan növekedett, a civil társadalom és a politikai élet nagyon is mértékadó tényezőjévé vált. És éppen ez az oka annak, hogy ennyire elnyomó a hivatalos médiapolitika. A rezsim a létező összes módszerrel megpróbálta megőrizni a kormánypárti média monopóliumát, elsősorban az állami tévéét, az RTS-ét (Szerb Televízió és Rádió). Az egyes intézkedések és következményeik bizonyára ismertek: a független médiumok, köztük a legnagyobb független belgrádi adó, a Studio B, valamint a Radio B292 és számos más helyi médium kénytelen volt elhallgatni, működését felfüggeszteni.
A tájékoztatási törvény elfogadása mérföldkő a szerbiai médiatörténetben. Véget vetett a nyílt politikai médiaelnyomás korszakának, és az elsősorban gazdasági jellegű elnyomás módozatainak korszakát indította el. A rezsim most igencsak megnehezíti a független média helyzetét: pénzügyi korlátokat állít, mesterségesen felveri a nyomdaárakat, kontrollálja a papírimportot, és újabban komoly bírságokat is kiszab. Egyes orgánumokat többször is megbüntettek már – 1998 októbere és 2000 áprilisa között kilenc bírósági ítéletet hoztak, amelyeket további hat követett csak 2000 májusában: a pénzbüntetés együttes összege meghaladta a kétmillió német márkát. Az „Elnyomás aktái” elnevezésű, háromkötetes kiadványban, amelyet az Újságírók Független Szervezete tett közzé, jól nyomon követhető, miként befolyásolja az új törvény a független médiát.
Az állampárti média a rezsim nyelvezetét használja: üzenetei nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a valóság hivatalos, kormány diktálta változata népszerű maradjon. Ezek a médiumok, különösen a rádió és a tévé, Európát abszolút negatív színben tüntetik fel. A negatív ábrázolás mögött húzódó stratégia alapelve: a távolságtartás politikája. Európa médiajelenlétének „szembetűnő hiánya” az izolációs politika védjegye. Az ellenzéki „Európa-lózungok” belső elszigetelésének legfőbb eszköze pedig Szerbia politikai életének „dekontextualizálása”, azaz természetes földrajzi és történelmi környezetétől való elszakítása.
Amikor átnézték a fő esti televíziós hírműsorokat 2000 májusában és júniusában, kiderült, hogy Európáról kizárólag az 1999-es háború kapcsán tettek említést. E két hónap során az összes említés e drámai élményhez volt kötve, amely természetesen még mindig igen fájdalmas. Még egy évvel a történtek után is rendszeresen emlékeztették a nézőket arra, hogy a „nemzetközi közösség”, és különösen a NATO, Amerika és Európa volt az, mely szerepet vállalt a Szerbia elleni agresszióban.
A Szerbia és Európa, illetve tágabb értelemben Szerbia és a világ közti kapcsolatot tehát több mint egy évtizeden keresztül súlyos, háborúba torkolló konfliktusok határozták meg, ami – ez nyilvánvaló – erős érzelmi hatással volt a közvéleményre Szerbiában. Ez a kiindulópont, amikor Szerbia és Európa viszonyáról beszélünk.
Első látásra megengedhetetlen általánosítás „Európát”, a „Nyugatot”, a „világot” egészében véve, pontos meghatározás nélkül emlegetni, a mindent átfogó izolációs politika miatt azonban mégsem fogok konkrét intézményeket vagy szervezeteket külön megnevezni. Ezt a politikát ugyanis mindkét oldalon kölcsönösen szították, mind Szerbiában, mind pedig az ún. nemzetközi közösségben, és jelen pillanatban semmilyen látható jele sincs annak, hogy a szerb államot bármilyen módon is befogadnák az európai szervezetek. Az Európáról kialakított kép tehát a szerb médiában e konfliktus emocionális fogságában született, így nem csoda, hogy igencsak negatív.
A szerb média Európa-képét meghatározó másik sajátos tényező az, hogy a kontinens egészére vonatkozatott negatív jelzőket belpolitikai célokra is következetesen alkalmazták és alkalmazzák. Az „európai” jelző így a szerb kormánypárti média szóhasználatában egyet jelent mindazzal, ami „idegen”, „nem közülünk való”, „elutasítandó”. „Európainak” titulálnak minden olyan politikai alternatívát, amelyet ki akarnak rekeszteni az uralmon lévő rezsimből, miközben céljuk az, hogy lejárassanak minden olyan erőt, amely az Európához fűződő viszony javítása mellett érvel(ne).
A hírekben az olyan szavak, mint Európa – az európai intézmények vagy akár csak a tagállamok –, tulajdonképpen nem is léteztek, hatvan nap alatt az Európai Uniót mindössze kétszer említették. Egyik alkalommal az Európai Parlament által életbe léptetett embargó kiterjesztésének szövegösszefüggésében. A másik említés kifejezetten negatív szövegkörnyezetben történik, aminek nyilvánvaló célja az, hogy ezáltal is negatív konnotációt alakítsanak ki a belpolitikai ütközések nem „elnökpárti” résztvevőivel kapcsolatban.
Az Európáról szóló hír tehát hiánycikknek számít: alig van híradás az európai eseményekről. Sőt, ha említést is tesznek ilyesmiről, úgy vélik: nekik inkább az események interpretációja fontos, jóval fontosabb, mint a mégoly közvetlen, faktualitásra szorítkozó beszámoló. Ezek az interpretációk mindig hazai forrásokra támaszkodnak, és ideológiailag nagymértékben meghatározottak. Ha európai döntéshozók vagy politikusok szóhoz is jutnak a szerb médiában, kivétel nélkül két csoporthoz tartoznak. Vagy kritikusai az európai eseményeknek és politikának, vagy erősen kötődnek a szerb rezsimhez, és különösen az elnök személyéhez. Az egyetlen dolog, ami Európára nézve „pozitív” ezekben a hírbeszámolókban, hogy nem vezeti a negatív szereplők listáját, minthogy annak élén magasan a NATO és Amerika áll.
Az idegengyűlölet ilyeténképpeni termelése hazai politikai érdekeket szolgál. A xenofób érzelmek gerjesztését arra használják, hogy növeljék a rezsim támogatottságát, illetve a hazai politikai ellenfelek iránt ellenszenvet. Így aztán, ha léteznek is politikai erők, pártok és nem kormányzati szervezetek (NGO-k), amelyek az Európával való megújított kapcsolatokra törekednek – és vannak ilyenek –, igen nehéz nekik az árral szemben úszni.
Mindazonáltal úgy tűnik, az emberek nem teljesen kritikátlanok az állampárti médiával szemben. A NATO-beavatkozást követő első közvélemény-kutatás eredményei azt mutatják, hogy a lakosságnak óriási, több mint 70 százalékos többsége jobb kapcsolatokat szeretne kialakítani az Európai Unióval. Ugyanakkor a megkérdezetteknek több mint a fele teljesen bizalmatlan az európai intézményekkel szemben – ez az arány a 80 százalékot is meghaladta, amikor a NATO-val kapcsolatban tettek fel kérdést. Az emberek érzelmileg nagyon megbántódtak a NATO-beavatkozás miatt. Racionálisan azonban nem tudnak Szerbia számára más jövőt elképzelni, mint az Európába való integrációt. Ez az optimizmus, amelyet előadásom végére tartogattam, nem csupán Szerbiával kapcsolatban optimista. Optimista Európával kapcsolatban is.