A kormányzatról és a közügyekről vallott „cégfilozófiánk” egyszerű és világos: a kormányzati szervnek arra kell törekednie, hogy feladatait nyilvánosan lássa el. A nyitott politika lehetővé teszi az állampolgárok számára, hogy betekintsenek a folyamatokba, s ami még fontosabb, hogy megértsék őket. A folyamat megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy a választók ne értelmezzék tévesen a kormányzat szándékait és feladatait. Ha egy kormányzati szerv napi működése nem elég világos a választók számára, az potenciálisan több okot ad gyanakvásra, bizalmatlanságra, sőt elégedetlenségre.

A fogalmak tisztázása mindig hasznos, kiváltképp az olyan ingoványos területen, ahol a politikai és tudományos elemzés találkozik.

Létezik-e egyáltalán az, amit úgy emlegetünk, hogy európai nyilvánosság? Szerintem nem, és némiképpen szkeptikus is vagyok a tekintetben, milyen gyorsan teremthető meg. Ha egy pillantást vetünk a páneurópai média megteremtésére irányuló kezdeményezésekre, azt látjuk, hogy mindegyik megbukott, vagy igencsak döcög (The European, L’Européen, és EuroNews). Hogy kissé cinikusan fogalmazzunk: európai nyilvánosság legfeljebb csak a szórakoztatás vagy sport terén van (MTV, Eurosport stb.), de politikai szinten semmiképp.

Hogyan befolyásolja és tükrözi a média az európai integrációt és az Európával való azonosulást? Elősegítik vagy akadályozzák ezt a folyamatot az Európáról folyó nemzeti médiaviták? Mi a tétje azoknak a csatáknak, amelyek a nemzeti és európai szándékok, illetve identitásalternatívák között dúlnak? Elő tudják-e segíteni a nemzeti híradások a nyilvánosság politikai és kulturális azonosulását Európával? Hogyan tálalják az egyes országok a különféle problémakörök európaizálódását?

Nemrég fölhívott egy férfi, és egykori barátságunkra hivatkozva találkozót kért tőlem. Elhozná egy barátját is, mondta.

Barátja nagymenő számítógépes vállalkozóként mutatkozott be. Noha Vladimir Meciar ex-miniszterelnök kormánya az egyik legfontosabb ügyfelének számított, az illető segítette az akkori ellenzéket is – és mivel ez utóbbi jelenleg kormányon van, ő most kitűnő kapcsolatokkal rendelkezik. Megtudta, hogy újságunk egyik szerkesztője cikket ír az ő múltbéli ügyleteiről.

Ne terjesszék, de ha nem fizetnének érte, akkor is újra tényfeltáró újságíró szeretnék lenni. Különleges kiváltság olyan történeteket előásni, amelyek sok ember életét befolyásolhatják.

Több mint húsz éve dolgozom ezen a területen. Nem figyelek oda arra, amikor píárosok bombáznak különböző ötletekkel. Nagyvállalatokról szóló tényfeltáró riportjaim nyomán azonban számos fenyegető levelet kaptam vállalati ügyvédektől, akik azt ecsetelték, hogy a sztori miért nem mehet le adásban. A levelek nagy része aztán a főnökeimhez vagy a hírszolgálat elnökéhez kerül.

Három olyan feltétel van, amely elsődlegesen meghatározza az újságírás minőségét és teljesítményét egy szabad, nyílt társadalomban. Először is a források, másodsorban a jogi és politikai rendszer, amely az újságírás szabadságát garantálja, és védelmet nyújt neki, harmadsorban pedig az újságírók közösségében általánosan elfogadott szakmai normák, amelyek mind a mindennapos ténykedéseikben, mind határhelyzetekben szabályozzák viselkedésüket. Az alábbiakban meg fogom mutatni, hogy ez a három feltétel miként függ össze az újságírói munka minőségével.

A Nemzetközi Sajtóintézet (IPI) tagjai a világ több mint száz országában dolgoznak a sajtószabadság kibontatkoztatása, támogatása és védelme, valamint az újságírói normák tökéletesítése érdekében. Az IPI alapelve az, hogy a szólásszabadság minden demokratikus társadalom alapvető eleme, ám ez számos európai országban még mindig illúzió. Kétségtelen, hogy a kommunista rendszer bukása óta a sajtószabadság jelentős fejlődésen ment keresztül Közép- és Kelet-Európa új demokráciáiban.

Az elmúlt évtized elején derült először fény az olasz politikai korrupciósorozatra: rajtakapták a szocialista párt egy obskúrus helyi tisztségviselőjét, amint éppen egy kisebb összegű kenőpénzt tett zsebre, amely hatalmas leleplezési lavinát indított el. Ez nemcsak a teljes politikai elitet sodorta el, hanem az egész politikai rezsimet, amely Olaszországot az elmúlt negyven évben kormányozta. A botrány nagyon rövid idő alatt – 1992 májusától 1993 decemberéig – országossá terebélyesedett.

Oroszországban a történelmi és politikai körülmények sosem kedveztek az információs szabadság kibontakozásának. A peresztrojka idején született és a vasfüggöny leomlása után a Nyugattól kölcsönzött modelleken alapuló szabadságjogokat a közvélemény sosem tekintette a demokratikus reform alapfeltételének. A törvényi szabályozás azóta is akadozik, a törvények végrehajtása következetlen, szelektív, ráadásul sok esetben csupán a különböző kormányzati hivatalok érdekeinek védelmére használják.