Martyn A. Bond

Nyomtatóbarát változat

A fogalmak tisztázása mindig hasznos, kiváltképp az olyan ingoványos területen, ahol a politikai és tudományos elemzés találkozik. Az „Európáról alkotott nézetek” kifejezés véleményem szerint a következő három mozzanatot fedi: egyrészt mélyen beágyazódott értékek, amelyek csak a legritkább esetben változnak, másrészt általános kérdésekkel kapcsolatos, tágabb időhatáron belül érzékelhetően változó attitűdök, harmadrészt pedig konkrétabb kérdésekről különféle befolyások hatása alatt alkotott vélemények, amelyek gyorsan megváltozhatnak, ha az ember új információ birtokába kerül vagy új tapasztalatot szerez. Például, az, hogy az igazságot tiszteletben tartom, egy mélyen gyökerező érték; attitűdöm az Európai Unió irányában általában véve pozitív; és véleményem arról, hogy a kutyafalkás rókavadászatot be kell-e tiltani, változó az érvek és a bemutatott bizonyítékok függvényében.

Az elit és az átlag emberek „Európáról alkotott nézeteinek” vizsgálatakor tehát értékek, attitűdök és vélemények konglomerátumával állunk szemben, s legelső feladatunk az, hogy a vita tárgyának pontosítása érdekében szétfejtsük az összegubancolódott szálakat, különben pusztán csak a hangzavart és a felkorbácsolt indulatokat növeljük.

Brit kontextusban az Európa-kérdésnek külön politikai története van. Nagy-Britannia annak idején rosszul ítélte meg, mennyire komoly a hat alapító állam azon szándéka, hogy létrehozza az Európai Gazdasági Közösséget, ezért aztán később De Gaulle kétszer is megakadályozta, hogy a britek csatlakozzanak. Amikor végre a csatlakozásról tárgyaltak, a feltételek meglehetősen kedvezőtlenek voltak. Az 1972-es törvényt megelőző parlamenti vita megkerülte a fő kérdést: melyek lesznek a külpolitika ilyen fundamentális megváltoztatásának komolyabb következményei? Az egyezmény újratárgyalásakor három-négy évvel később szintén elsiklottak afölött, mi is Európa végső célállomása, s helyette néhány konkrét gazdasági előnyre koncentráltak. Noha az 1975-ös népszavazás 2:1 arányban megerősítette, hogy Nagy-Britannia a közösség tagja marad, a két fő politikai párt jelentős része ellenezte ezt a politikát. Azóta sem a Munkáspárt, sem a konzervatívok nem alakítottak ki egységes álláspontot a kérdésben: eleinte a Munkáspárt ellenezte Anglia tagságát, most meg a Konzervatív Párt a szkeptikusabb. Csak a harmadik, kisebb párt, a Liberális Demokraták támogatták konzekvensen majd ötven évig a nagyobb európai integrációt.

Jelenleg a két nagy pártban igen nagy a szóródás: az európai integrációért való lelkesedéstől a jelentős szkepticizmusig számos attitűd érhető tetten. Pontosan tükrözi ezt Nagy-Britanniának az euró-rendszerben való részvétele körül kialakult vita, ahol a vélemények széles skálán helyezkednek el: egyesek a legszívesebben már csatlakoztak volna, mások szerint most kellene csatlakozni, végül vannak olyanok, akik szerint később lenne jó a csatlakozás, vagy olyanok, akik azt kívánják, hogy a font soha ne lépjen be.

E kérdésben a politikai elit igencsak megosztott. Az attitűdök és vélemények különböznek, még az olyan alapvető értékek esetében is, mint egyfelől a „szuverenitás”, „függetlenség” és „szabadság”, másfelől a „bizalom”, „együttműködés” és „békés egymás mellett élés”. Ezeket a politikai elitek számára oly fontos kérdéseket a népesség nagy része nem tekinti annak. Az 1992 és 1997 közötti közvélemény-kutatásokban például, arra a kérdésre, hogy milyen jelentős kérdésekkel áll szemben Nagy-Britannia, az európai kérdés csupán harmadiktól nyolcadik helyig szerepelt, jóval a hétköznapi belpolitikai kérdések – egészségügy, rend és törvényesség, oktatás stb. – mögött. Még ennél is alacsonyabb helyezést kapott egy 1997-es közvélemény-kutatásban, amikor az embereknek 16 témából kellett kiválasztaniuk, melyek befolyásolják az általános választáskor leadott szavazataikat; ezen belül kicsit fontosabb volt a férfiak, mint a nők számára, és fontosabb a középosztály, mint a munkásosztály szavazói számára. Igaz, amikor konkrét kérdésre került sor, például a font euróhoz való csatlakozásáról, a közvélemény-kutatások figyelemreméltóan egységesek voltak több éven át: durván minden ötödik ember (21 százalék) határozottan azt gondolja, hogy Nagy-Britanniának soha nem lenne szabad az euróhoz csatlakoznia, s kb. ugyanennyi (20 százalék) szerint a lehető leghamarabb csatlakozni kellene. A válaszolók meglehetősen nagy százaléka, 48 százaléktól 59 százalékig, ismeri el, hogy bármelyik álláspontról meg lehetne őket győzni, az érvektől függően.

E magas arányokból arra következtethetünk, hogy a nyilvánosság megfelelő tájékozottság hiányában nem tud ésszerű ítéletet alkotni. 61 százalék gondolja, hogy több információt szeretne az EU-ról, és a legtöbben jó néven vennék, ha a kormány álláspontja valamelyik irányba húzna erőteljesebben. Az 1975-ös népszavazáskor tartott közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az erőteljes kormányzati vezető szerep 12-15 százalékkal növelni tudja az általa támogatott érv elfogadását. A brit kormány máig sem mutatott ilyen világos irányt, pusztán arra utalt, hogy fel kell készülni a belépésre, ha és amikor a körülmények megfelelőek lesznek. Ezek után nem meglepő, hogy öt britből négy – függetlenül attól, hogy mi a véleményük az euróhoz való csatlakozás kívánatosságáról – máris úgy gondolja, hogy Nagy-Britannia előbb-utóbb mindenképpen csatlakozik. A vélemények alapján tehát az derül ki, hogy a brit közvélemény, mind az átlagember, mind az elit szintjén, megosztott az európai kérdések megítélésében, miközben több információt és útmutatást szeretnének kapni.

Ugyanezt a képet látjuk, ha az attitűdök mélyebb rétegét nézzük?

Egy 1996–97-ben egész Nyugat-Európára kiterjedő, a nemzeti identitást vizsgáló közvélemény-kutatásban az olaszok 48 százaléka, a németek 41 százaléka és a franciák 30 százaléka azt mondta, hogy éppannyira érzi magát európainak, mint saját országa állampolgárának. Ez az adat Nagy-Britanniában mindössze 12 százalék volt. Egy frissebb, csak az Egyesült Királyságban végzett közvélemény-kutatás eredménye szerint négyből három brit tartotta nemzeti identitását nagyon fontosnak, s három főből mindössze egy tartotta ilyen fontosnak európai identitását.

Érdekes jelenség tanúi lehetünk: mivel a kormányzat nem gyakorolt erős befolyást, nem adott határozott útmutatást a közvéleménynek Európa szerepét illetően, a rugalmas identitásérzet a „nemzeti” pólus preferálása felé fordult, s folyamatosan csökkent Nagy-Britannia EU-tagságának támogatása. Szemben az 1975-ös népszámlálás magas arányával (67 százalék), amit csak 1990–91-ben sikerült újra elérni, 1999-ben a támogatás 48 százalékra zuhant. Ha most tartanának népszavazást arról, hogy maradjon-e Nagy-Britannia EU-tag, akkor e pillanatban a „nemmel” szavazók lennének többen.

Nem meglepő, hogy ilyen népszavazás nem szerepel a politikai napirenden. Az EU általános támogatottságának folyamatos csökkenése azonban arra sarkallta mind a hivatalban lévő kormányt, mind az ellenzéki pártok, az üzleti élet és a szakszervezetek Európa-párti részét, hogy létrehozzanak egy „Nagy-Britannia Európában” elnevezésű többpárti kampányszervezetet a közvélekedés megfordítására. A szervezet elővigyázatosan elkerüli a csapdát, hogy pusztán a font-euró viszony kérdéséről vitatkozzon, és igyekszik a nyilvánosságot meggyőzni az EU-tagság általános előnyeiről (munkalehetőség, kereskedelem, kultúrák cseréje, szociális védelem stb.).
A legfontosabb feladat megnyerni az egyre euroszkeptikusabb médiát az Európa-barát álláspontnak, és növelni az európai témák fontosságát. Bár nincs statisztikai bizonyíték, általános az egyetértés, hogy az euroszkeptikus brit média az oka, hogy csökken az európai integráció népszerűsége. Természetesen igaz, hogy a tömegmédia – elsősorban a sajtó – nagyrészt euroszkeptikus. A bulvárlapok között talán a The Sun hatása a legerősebb a maga több mint négymilliós példányszámával, de még a sokkal kisebb példányszámú, de befolyásos olvasótáborhoz eljutó „elit” lapok közül – különösen a Daily Telegraph és a The Times – nyíltan ellenségesek az európai integrációval szemben. Más lapok – például a The Independent vagy a The Guardian –, noha eurobarátnak számítanak, gyakran bírálják az integrációs folyamat során elkövetett konkrét hibákat vagy tévedéseket. Olvasótáboruk nem lenne teljes egészében potenciális „igen” szavazó egy esetleges népszavazáskor.

Az euroszkeptikus média befolyása olyan erős, hogy a miniszterelnök kezét-lábát törte első hivatali évében, hogy találkozzon Rupert Murdochkal, a The Sun és a The Times, valamint a Sky Tv tulajdonosával, hogy egyebek mellett megbeszéljék a sajtócézár európai ügyekben elfoglalt álláspontját. Azóta a The Sun valamelyest tompította euróellenes hangvételét.

A kanadai Conrad Black tulajdonában lévő The Telegraph Európával kapcsolatos negatív politikai vonala csak megerősödött, mióta a Munkáspárt került hatalomra, és szabad teret ad a Konzervatív Párton belül szélsőségesebben anti-európai hangvételek képviselőinek, valamint a kicsi, de szélsőséges Egyesült Királyság Függetlenségi Pártnak, amely nyíltan azt propagálja, hogy Nagy-Britanniának ki kell lépnie az EU-ból.

A rádióban és a televízióban sugárzott európai tudósítások bonyolultabb esetet jelentenek. A rádióban, mivel egyre kevesebb a beszéd, több a zene, az érvelésnek viszonylag kevés teret biztosítanak – és még kevesebbet a tévében. Ilyen körülmények között a BBC hagyományosan tárgyilagos és egyensúlyteremtő tudósításai még nagyobb megbecsülésnek örvendenek. Két mozzanat azonban aggodalomra ad okot. Az első: a szerkesztőségekben egyre jobban eluralkodik a bizonytalanság annak megítélésében, hogy mi az információ és mi a propaganda; a második: egyre inkább vonakodnak attól, hogy behatoljanak a hírek felszíne mögé, és feltárják az aktuális események hátterét.

A bizonytalanságot leginkább azzal tudjuk illusztrálni, hogyan reagáltak tavaly a rádió- és tévészerkesztőségek az Európai Parlament által a választások előtt elkészített tényanyagra. A szerkesztők gyakran nem voltak hajlandók felhasználni e tárgyszerű anyagot, mert attól féltek, hogy Európa-párti propagandának fog tűnni, tehát majd ugyanennyi teret kell engedniük az Európa-ellenes nézetek megjelenésének is. Még a szavazás új arányos választási rendszerét vagy a parlament működését (a bizottságok szerkezete, helye stb.) magyarázó háttéranyagot is ilyennek tekintették. Állítom, hogy ez a félelem és bizonytalanság hozzájárult ahhoz a tájékozatlansághoz, ami kétségkívül szerepet játszott az Egyesült Királyságban az alacsony, 26 százalékos választási részvételben.

Legalább két tényező motiválja, miért nem ásnak a szerkesztők a hírek felszíni tényei mögé. Először is, az idő szorítása: a programokat lerövidítették, a magazin típusú műsorok dominálnak, s abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a hallgatók, illetve a nézők nagyon kevés ideig képesek koncentráltan odafigyelni a mondandójukra. Ez az „elbutulás” oda vezet, hogy a szerkesztők beérik azzal a hírrel, amelyet a kormány vagy valamilyen érdekcsoport röppent fel, s gyakran csupán arra a szűkszavú információra hagyatkoznak, amelyet a sajtóközleményben rendelkezésükre bocsátanak könnyen feldolgozható formában.

Itt van például a britek számára létfontosságú téma, a halászat. Az elsősorban spanyol halászokkal vívott hosszas szócsata során, amelynek tétje brit partoknál folytatandó halászat engedélyezése volt, emlékeim szerint egyetlen televíziós vagy rádiós dokumentumműsor sem készült a közös halászati politikáról, sem arról a nagyobb horderejű kérdésről, miként reagál az EU arra, hogy a halállományt meg kell védeni, ami nélkül pedig képtelenség megérteni a brit és spanyol halászok közti heves vitát. Megfelelő információk nélkül nem lehet megelőzni a már említett mélyen gyökerező „értékek” – szuverenitás, függetlenség, szabadság – összeütközését a többivel – bizalom, együttműködés, békés egymás mellett élés. A média édes-keveset tett a kár enyhítéséért: végül is a veszekedés az hír, a megegyezés pedig nem. Mérget vehetünk rá, hogy a konfliktusba belekeveredett brit halászok közt egy sem akad, aki valaha is megváltoztatja kevésbé mélyen gyökerező attitűdjeit és véleményeit, amelyeket Európáról kialakított. Az értékek felkavarodtak, az attitűdök és vélemények átrendeződtek.

Mindezek után igen sok munkát kíván, hogy a megfelelő értékrend újra helyreálljon. Először is azt kell elérni, hogy megszűnjön a szerkesztőségek félelme és bizonytalansága az európai beszámolók készítésekor, másodszor pedig, hogy a több információt igénylő sokaság megfelelő útmutatást kapjon. Mindezért a kormány is felelős, de azok is, akik – legyen bár mégoly eltérő véleményük az európai integrációról – úgy gondolják, hogy a demokratikus társadalom belső értékét jól informált viták adják, az a mód, ahogy a döntésekig eljutunk. Ez segít meghatározni, miféle társadalmak is vagyunk voltaképpen.

(A dolgozatban használt közvélemény-kutatási statisztikákért köszönet Robert Worcester „The British: reluctant Europeans” című cikkéért, amely a Britain and Euroland című könyvben jelent meg, szerk. Stephen Haseler és Jacques Reland, kiadta a The Federal Trust, London, 2000. június.)

• Média és politika