Szubjektív mozaik
Ha a történészek beszélhetnek „hosszú XVI. századról”, amely 1492-től 1640-ig tartott, „rövid XX. századról”, amely 1914-től (vagy 1917-től) 1990-ig tartott, akkor a privatizáció 1996. november 2-ától 1998. május 27-ig tartó periódusát is nyugodtan hívhatjuk „hosszú 1997-nek”.
A folyamat résztvevőjeként, e 19 hónapban az ÁPV Rt. igazgatósági tagjaként a krónikás úgy emlékezik – de magát objektívnek képzelő közgazdász-kutatóként is azt gondolja –, ez volt a magyar privatizáció legszebb korszaka.
A kezdet, pontosabban: az előjáték távolról sem volt olyan szép, hiszen 1996. november 2-án azért állt fel az ÁPV Rt. új igazgatósága, mert a Horn-kormány a Tocsik-botrány nyomán elcsapta a korábbit. Ez az „örökség” meglehetősen terhes volt: nem elsősorban azért, mert akkoriban (is) mindenkit korruptnak tartott a közvélemény és a közvélemény-formálók nagy része, aki kapcsolatba került a privatizációval. Ez nem volt új. A botrányok elkerülésének igénye sem. (Csillag István már 1993-ban azt írta, hogy az ÁVÜ azért nem működik hatékonyan, mert egyetlen cél vezeti, a botrány elkerülése.) Félő volt azonban, hogy a „csak nem hibázni” görcse megbénítja majd az ÁPV működését – egy olyan időszakban, amikor nagy tranzakciók, például a bankprivatizációk voltak soron.
A két részletben – először nyolc fővel – kinevezett igazgatóság első döntéseként elhatározta, hogy a továbbiakban csak az összes tag (11 fő és nem a jelenlévők egyszerű) többségével hoz majd döntést. (Tocsik Márta hírhedtté vált megbízásáról a 7 jelenlévő többsége, 4 fő igen szavazata döntött…) Ehhez ugyan meg kellett volna változtatni az SZMSZ-t, amit csak a kormány tehetett meg a részvényesi jogok gyakorlójának, a privatizációt felügyelő tárca nélküli miniszternek a javaslatára, de ez a miniszter, Csiha Judit közölte, „informális megegyezéssel létrehozott önkorlátozásként” folytathatunk ilyen gyakorlatot addig is, amíg a kormány nem módosítja az SZMSZ-t. (Erre 1997 közepén sor került.)
Az új igazgatóság 1996. november 2-án tartotta első ülését. Ekkor kiderült, olyan sok eldöntetlen ügy halmozódott föl a két hónapos interregnum alatt, hogy karácsonyig hetente kétszer kell ülésezni – alkalmanként átlagosan 25-30 napirendi ponttal. A szerdai ülések előtt pénteken délután kaptuk meg az anyagokat – napirendi pontonként 56-60, combosabb esetekben 100-120 oldalon. Az első csomag legszebb darabja az MHB privatizációjára kiírt pályázat értékelése volt.
Éreztük annak a nyomasztó felelősségét, hogy az első érdemi – tranzakciós, tehát vagyonértékesítésre vonatkozó – döntésünk ekkora horderejű, és tartottunk a körülményektől is. Mindenki tudta ugyanis, hogy „a Creditanstalt győzött”. Akkor már csak két pályázó maradt versenyben – a korábbi négyből. Az előzetes értékelésre pillantva azonban megnyugodhattunk: két nagyon jó, valóban versengő ajánlat érkezett. Az esélyesebbnek tartott Creditanstalt Bankverein is 200 százalékos ajánlatot tett, azonban 4,5 milliárd forint összegű állami garanciákat kért, és viszonylag kis tőkeemelési kötelezettséget vállalt. A négyszáz éves múltra visszatekintő holland óriás, a valóban globális ABN Amro ugyanakkor 90 millió dolláros (azaz: 222 százalékos) vételi ajánlata mellé 100 millió dolláros tőkeemelési kötelezettséget vállalt, s nem kért semmilyen állami garanciát. Ennyire eltérő ajánlatok esetében nem lehet politikai nyomás. („A Gyula a Creditanstaltot szerette volna, én is jobban örültem volna nekik, de ennyivel jobb ajánlatot nem lehet nem elfogadni” – mondotta egy előzetes magánbeszélgetésben a pénzügyminiszter.)
A történet azonban nem volt olyan egyszerű, mint ahogy elsőre látszott. Az MHB portfolióját ugyanis mintegy 9,2 milliárd forint értékben terhelte egy bizonyos „reverzális”, ami az MNB-nek a nyolcvanas évek „haladó közel-keleti országaiban” (Algériában, Líbiában, Irakban, Szíriában stb.) befagyott kinnlevőségeinek a kereskedelmi bankokhoz való leosztásából keletkezett a kétszintű bankrendszer kialakításakor. Ez a tétel szerepelt az információs memorandumban – jelezve, hogy azt az állam időközben kiemeli a bank portfoliójából. Az MNB és a PM azonban nem volt képes megegyezni a konkrét összegben, pontosabban az MNB arra hivatkozva, hogy az irattárban az egerek megrágták a szóban forgó dossziékat (sic!), nem volt hajlandó írásban nyilatkozni arról, mekkora garanciát kell az ÁPV-nek vállalnia. Hétről hétre újratárgyalta az ÁPV Rt. IT ezt a részletkérdést – aminek elrendezése nélkül nem lehetett aláírni az adásvételi szerződést –, de a PM és az MNB csak nem tudott megegyezni. Végül az ÁPV IT ráunt a meddő vitákra, és saját felelősségére kibocsátotta a garanciát 9,2 milliárd forint összegben. Járai Zsigmond, az MHB vezérigazgatója megdicsőült – és mehetett a kasszához. Az ÁPV számára érthetetlen módon ugyanis, nagy sajtócsinnadratta közepette, még 1995-ben aláírt egy részvény-opciós szerződést, melynek értékét – az értékesítési ár ismeretében – 290 millió forintra taksáltuk 1997 végén. Csak az nem volt világos, kivel és milyen meghatalmazás alapján születhetett ilyen megállapodás.
A privatizációs törvény egyik legnagyobb hiányossága ugyanis éppen az volt, hogy nem zárta ki az ilyen menedzser-opciókat, ami nagyon megnehezítette a menedzsment ösztönzését a privatizációra való tisztességes felkészülésre. (Nem is szólva arról a – nem elkerülhetetlen, de az ÁPV eszközeivel megakadályozhatatlan – gyakorlatról, ami részben ennek következtében alakult ki. Nevezetesen, a vállalati menedzsmentek – a jogszabályi hézagokat kihasználva – a kedvezményes dolgozói részvényvásárlási akciók során magukat jutalmazták meg, mivel a kedvezményes részvénycsomag vállalati allokációját a jogszabályok az érintett vállalatok igazgatóságára bízták. Így adott magának később Erős János, a KH vezérigazgatója a névérték 50 százalékáért KH-részvényt, amit a bank brókerháza – mint minden dolgozótól! – másnap a 10 százalékos pakettért adott 567 százalék alapján számított 270 százalékon vett meg.)
A bankprivatizáció többi része – a sikeresen haladó makrogazdasági stabilizáció és az 1995-ös privatizációs áttörés nyomán nagyon jó külső megítélés alapján – a vártnál könnyebben alakult.
Tekintettel a Takarékbank különleges szerepére a magyar bankrendszerben – ez a pénzintézet a 280 magyarországi takarékszövetkezet „ernyőbankja” –, az ÁPV öt olyan külföldi bankot hívott meg zártkörű pályázatra, amelyek hazájukban is ilyen tevékenységet folytatnak. A hosszú előzetes tárgyalások nyomán a meghívott öt bankból kettő, a német Deutsche Genossenschaft Bank (DG Bank) és az osztrák Giro-Credit Bank adott be érvényes pályázatot a Takarékbank alaptőkéjének 61,89 százalékát képviselő részvénycsomagra. A DG Bank 4,4 milliárd forintos, 532 százalékos ajánlattal nyert – szemben a GiroCredit 494 százalékos ajánlatával.
Ugyancsak meghívásos, de kétfordulós pályázattal értékesítette az ÁPV Rt. az ország harmadik legnagyobb mérlegfőösszegű kereskedelmi bankját, a Kereskedelmi és Hitelbankot. A 35 (!) komoly érdeklődőből hat prekvalifikálta magát a meghívottak közé, a második fordulóba pedig a belga-ír Kreietbank-Irish Life konzorciuma és a Bank of Ireland Group került. Szoros versenyben a belga–ír konzorcium győzött: a KH 10 százalékáért 567 százalékos, rekordnak mondott árfolyamot (30 millió dollárt) fizettek, majd 60 millió dollárral 105 százalékos árfolyamon tőkét emeltek, így a bank többségi tulajdonosává váltak. Időközben az EBRD részvénnyé konvertálta a korábban a banknak nyújtott 30 millió dolláros alárendelt kölcsöntőkéjét, amivel a bank második legnagyobb tulajdonosává vált. Az állami tulajdonban maradt 4,5 milliárd s a két tb-önkormányzatnál lévő 3,1 milliárd forint névértékű részvénycsomag nyilvános tőzsdei bevezetéséről döntött a kormány, azonban ezt előbb 1997 őszén, majd 1998 júniusában is el kellett halasztani – mindkétszer a kedvezőtlen tőzsdei viszonyok miatt. (A bank az 1999-es pénzügyi évben súlyosan veszteségessé vált, ezért tőkeemelést kezdeményezett – az ÁPV számára elfogadhatatlan feltételek mellett. 2000 februárjában – egy közgyűlés elhalasztása, egy másik fölfüggesztése és kiadós sajtópolémia után a belga főtulajdonos 120 százalékon kivásárolta az állami tulajdonhányadot, majd – a veszteségek fedezése és a megfelelő szavatoló tőke biztosítása érdekében – 10 milliárd forinttal tőkét emelt a bankban.)
Az ÁPV Rt. 1997 júliusában írt ki meghívásos pályázatot a Mezőbank részvényeinek 88,7 százalékára. Mivel a Citibank végül nem nyújtott be pályázatot, a Raiffeisen Unicbank és a BankAustria-GiroCredit között dőlt el a verseny. A győztes BankAustria-GiroCredit 320 millió osztrák schillinges (4,947 milliárd forintos), 172 százalékos árfolyamot jelentő vételárat ajánlott, s emellett 133 százalékos ázsión megvalósítandó 4 milliárd forintos tőkeemelési kötelezettséget is vállalt. Tekintettel a Mezőbank „viharos előéletére” (az Agrobankkal két évvel korábban megvalósított kényszerű fúziójára) a Mezőbank privatizációja utólag is sikeres tranzakciónak tekinthető.
Ezzel lezárulni látszott a magyar bankprivatizáció – a PK Bank bohózatba illő értékesítése már sokkal inkább egy új történet, a Postabank vergődésének része volt.
1997-ben az ÁPV Rt. mintegy 350 milliárd forint – abból 317 milliárd készpénz – bevételt realizált. Ennél többet csak a minden szempontból kivételes 1995-ös évben teljesítettek a privatizációs szervezetek. Gazdaságtörténeti megközelítésben alighanem az ÁPV Rt. kiemelkedő tőkepiaci aktivitása volt 1997 legfontosabb jellemzője. A MOL második összetett részvényértékesítése Londonban és a BÉT-en, a Richter második részvénycsomagjának értékesítése – ugyancsak Londonban és Budapesten, valamint az OTP 25 százalékos részvénypakettjének hazai és külföldi értékesítése átrajzolta a Budapesti Értéktőzsde térképét. A magyar privatizáció legfontosabb jellemzői között pedig – a csaknem kizárólag piaci módszerek, a nyilvános pályáztatás abszolút túlsúlya és a külföldi tőke domináns szerepe mellett, azokon túl – kiemelt szerepet tölt be a tőzsdei kibocsátások jelentős súlya.
Blue chipet gyakorlatilag csak az állami privatizációs szervezetek vezettek be a Budapesti Értéktőzsdére, melynek kapitalizációját 1997. december 31-én 97(!) százalékban privatizált cégek adták.
A tőzsdei bevezetések különösen sikeresek voltak a magas kibocsátási árak következtében. Az újonnan kinevezett igazgatóság megütközve tapasztalta, hogy a korábbiakban mindig a tanácsadó és a kibocsátást szervező befektetési bank határozta meg a kibocsátási árakat. A MOL értékesítése előtti „prezentáció” során a bevezetést irányító tekintélyes londoni befektetési bank ügyvezető igazgatója olyan primitív tájékoztatást adott az igazgatóságnak, hogy megkértük, két nap múlva jöjjön vissza, s beszéljük meg az árat. „Miért, Önök akarják meghatározni az árat?” – kérdezte láthatóan megrökönyödve a derék brit. „Miért, nem mi vagyunk az eladók?” – kérdezett vissza dr. Szabó Pál vezérigazgató. Két nap múlva azután az igazgatóság és a tanácsadó megegyezett egy – meglehetősen széles – ársávban. Ki hozza meg azonban a konkrét döntést? Budapesten nem lehet igazgatósági ülést összehívni és konferencia-telefonbeszélgetés keretében dönteni, majd az árat Londonban, tőzsdezárás után bejelenteni, mert akkor az kiszivárog. „Dönteni Londonban kell, a kibocsátás előtti napon, 18 órakor!” – ragaszkodott hozzá a tanácsadó. Legyen: az igazgatóság meghatalmazta három tagját, hogy döntsön az árról a vezérigazgató irányításával Londonban, a mondott időben. Így a döntést az eladó hozza, s nem annak ügynöke – de a hazai kiszivárogtatás is csaknem lehetetlen.
Döbbenetes élmény volt, hogy hiába fizetett az ÁPV 2,5-3,0 százalékos jutalékot (azaz: sok tízmillió dollárt, forintmilliárdokat) a kibocsátás szervezőinek – „ésszerű költségeik” megtérítésén túl –, mi csak egyszer voltunk az ügyfelük, a vevők, a nagy befektetési alapok, illetve alapkezelők azonban napi klienseik voltak. Így azután az eladó ügynöke rendszerint a minél alacsonyabb eladási ár mellett kardoskodott – mondván, így lehet „elsőrendű minőségű befektetőket toborozni”! Azt azonban gyakorlatilag soha nem mondták meg – saját megbízójuknak! –, hogy a „könyvépítés” (az angol-amerikai szakzsargon, a „bookbuilding” tükörfordítása) során milyen befektetők, milyen árfolyamon, mekkora ajánlatot tettek. A furcsa titkolózás okaként a tanácsadók arra hivatkoztak, hogy az ajánlattevők nem járulnak hozzá esetleges el nem fogadott ajánlataik nyilvánosságra hozatalához.
A nagy tőzsdei értékesítésekre 1997 őszén került sor. A MOL sikeres kibocsátása után a Richter következett. Ez azért vált emlékezetessé, mert az ÁPV Rt. megbízott igazgatósági tagjai a tanácsadókkal folytatott éles vita után ragaszkodtak a 14 500 forintos árfolyamhoz. A Financial Times másnapi száma nem ment el szó nélkül az ár mellett: „dr. Szabó Pálnak, az ÁPV vezérigazgatójának agresszív árazási igényei nyomán fölöttébb magas ár alakult ki.” Az „agresszív árazás” mögött egyáltalán nem a költségvetési többletbevétel hajszolása állt – az ÁPV ebben egyébként sem volt semmilyen formában érdekelt. Az ellenséges kivásárlás lehetősége ellen azonban nyilvánvalóan sokkal hatékonyabban véd a magas tőzsdei árfolyam, mint akármilyen részvénytársasági alapszabály.
A „szezon tőkepiaci szenzációját” természetesen a Matáv New York-i bevezetése jelentette. Első közép-európai papírként a magyar távközlési cég részvényei kezdtek el forogni a New York-i tőzsdén. Ennek a presztízsértéke majdnem olyan fontos volt, mint a 45 milliárd forintos bevétel. A Matáv ma is a legfontosabb papír a BÉT-en, melynek kapitalizációjából ma is csaknem 40 százalékkal részesedik, és árfolyama a tőzsdei hullámzások ellenére is stabilan erős. 1997-ben ez a kibocsátás – a MOL, az OTP és a Richter kibocsátásának sikerével együtt – mindenekelőtt a stabilizáció sikerét jelképezte a külföldi befektetők és hitelezők szemében.
Talán a novemberi OTP-kibocsátás története volt a legérdekesebb. Az ÁPV Rt. igazgatósága a privatizációs törvény módosításakor azt javasolta, hogy az állam az OTP-ben csak egy aranyrészvényt tartson meg, így a 25 százalékos állami pakett értékesíthetővé vált. Mivel a tb-önkormányzatok 16 százalékot birtokoltak, az OTP ezzel válhatott valóban magánbankká.
Az előjelek azonban hirtelen kedvezőtlenné váltak. A road show, azaz a nemzetközi vevőtoborzó körút sikeresnek bizonyult, érdeklődő és ajánlattevő volt szép számban. A könyvek zárását hétfőre, a kibocsátást keddre ütemezték. A Wall Street azonban a megelőző csütörtökön számottevően esett, pénteken pedig zuhant. Az árazás lezárása 13 órakor kezdődött Londonban, a Shroeders londoni székházában. A 40 fokos lázzal küzdő dr. Szabó Pál a tőle megszokottnál is lakonikusabban kezdte a tárgyalást: „6100 forint alatt nincs kibocsátás: most volt két nagy dobásunk a tőzsdén, a bevételi terveinket már ötven százalékkal túlteljesítettük – ha nem megfelelőek a körülmények, három hónap múlva visszajövünk.” A Shroeders és a társszervező Creditanstalt képviselői sápadtan hivatkoztak a „könyvépítésre”, hogy a „legjobb befektetők nem ajánlanak 5800-nál többet, és ma délelőtt már telefonáltak is, hogy ilyen tőzsdén az is sok…” De a könyvet nem mutatták meg. A tanácsadóknál talán csak Csányi Sándor volt sápadtabb: ő tudta a legjobban, mi volt a tét. „Akkor inkább halasszuk el a kibocsátást?” – kérdezte dr. Szabó Pál. „Kérünk 15 perc szünetet” – válaszoltak a tanácsadók. A tárgyalóból kimenvén az asztalon „felejtették” a könyvet. Az ÁPV és az OTP valamennyi jelenlévő munkatársa úriemberként viselkedett: nem vetettük rá magunkat valamennyien az asztalon heverő papírlapokra – egyikünk egy diszkrét mozdulattal kézbe vette és halkan fölolvasta a legalább 6100 forintos ajánlatot tevők névsorát. Fél kettőkor a Shroeders és a CA képviselője elfogadta a 6100 forintos árat. Minden idők leggyorsabb árazása volt ez: az ügyvédek csak hat órára várták az aláíró feleket, így fél kettőkor még nem voltak az irodájukban – ötig sétáltunk, majd kézzel kitöltögetett szerződéseket kellett aláírni.
Ha ezt a részvénycsomagot akkor nem értékesíti az ÁPV Rt., akkor az 1998-as választások után a tb 16 százalékos pakettjével együtt az állam ma 41 százalékos, meghatározó tulajdonosa lenne a legnagyobb magyar banknak. Nem csak Csányi Sándor szerencséje, hogy nem így van…
Az ÁPV Rt. 1997. évi tevékenységének még számos sikeres tranzakciója volt: a Rába tőzsdei privatizációja, a Hungarocamion negyedik nekifutásra sikeres privatizációja, a TVK és a Szolnoki Kőolajkutató, a Főtaxi, az Ózdi Kohászat értékesítése stb. (Ez utóbbihoz nyújtotta be a pályázó – a Max Aicher Gmbh – minden idők legszebb hitelígérvényét. A Deutsche Bank egészen rövid nyilatkozatában gyakorlatilag egy érdemi sor volt: „Creditworthiness: unlimited collateral: 1100 flats in Stuttgart and 20 000 acres of forest.”) Volt azonban néhány ügy, amely miatt nehéz volt felhőtlenül örülni az – egyébként valóban igen nagy – sikereknek: Ikarusz, DAM, Bábolna, Postabank. A felsorolás nem teljes.
Ikarusz-ügyben Széles Gábor nem sokat teketóriázott: az új IT második ülésére „benyomatta” az általa kidolgozott stratégia megtárgyalását. Az IT tagjainak teljesen jóindulatú, tájékozódó kérdéseit Széles láthatóan sértőnek találta. Világos volt, hogy az Úr hangjával azt vallja: „Hódolat illet, nem bírálat!” Mi nem hittünk a 3000 darabos orosz értékesítésben, és sok fontos elemében megalapozatlannak találtuk nagyra törő üzleti tervét, és különben sem láttunk okot a kapkodásra, hiszen még azt sem tudtuk, miért vannak, egyáltalán vannak-e olyan sajátos elnöki többletjogai, amilyenekkel egyetlen állami tulajdonú társaság igazgatósági elnöke sem rendelkezik? (Soha nem is sikerült egyébként kideríteni, ki volt ez a különleges jogforrás: Horn Gyula? Suchman Tamás?) Kapkodásra azért sem volt ok, mert nyilvánvalónak tűnt, hogy az orosz társtulajdonos mindenben vétójoggal rendelkezik – az Antall-kormány egyik sajátos privatizációs technikája, a külföldi stratégiai befektetőnek a kisebbségi tulajdonhányadhoz adott többségi menedzsment-jogok következtében (lásd még: Malév, cukoripar). Ikarusz-ügyben az ÁPV Rt. igazgatósága nem két, de sok tűz között érezte magát: kordában kellett tartania saját ügyvezetését, amely állandó harcban állt Szélessel (ez még indokolható lett volna), és sokkal szívesebben vagyonkezelte volna a céget, mintsem „hagyja”, hogy az IT privatizálja... A PM a Tocsik-botrányt követő interregnumban nem élt egy 2 milliárd forintos kötvény tulajdonra konvertálásának lehetőségével, s ennek következtében 4,2 milliárd forinttal nőttek az Ikarusz tartozásai(!). A későbbi privatizáció során pedig elsősorban azért küzdött a minisztérium, nehogy kár érje a társaság egyik nagy hitelezőjét, az akkor már magántulajdonban lévő ABN Amro Bankot. Végül is nem maradt más választás, mivel az orosz tulajdonosok semmi másba nem voltak hajlandók beleegyezni, mint egy formailag egyébként mindenben korrekt pályázat keretében (amely minden jogszabálynak megfelelt, de nyilvánvaló volt, hogy Széles Gáboron kívül senki sem fog pályázni rá…) négyszázmillió forintért plusz az összes tartozás átvállalásáért eladni az utolsó komoly magyar feldolgozóipari végterméket előállító Ikaruszt gyakorlatilag Széles Gábornak. (Aki éppen ezért vetett szemet a cégre: látta, hogy más hazai végtermékgyártó már nincs a privatizációs piacon, és a cégben rejlő lehetőségek valóban jelentősek voltak, más kérdés, hogy nem lehetett vagy legalábbis a Széles-féle menedzsment nem tudta kiaknázni azokat.)
A DAM tengeri kígyóként tekergő ügyében nem volt, nem lehetett jó döntés. Két dolgot mindenesetre tudtunk: a DAM felszámolása 20 milliárd forintba került volna a költségvetésnek, s minden korábbi állami törekvés valamiféle vagyonkezelésre, állami tulajdonban tartásra kudarcot vallott és reménytelenné vált. (Ekkor történt meg, hogy a cég területéről kiloptak egy egész szerelvényre – azaz: egy mozdony által húzott tíz vagonra – való öntöttvas bugát...). Volt egy – politikailag ugyan kissé pikáns –, de szakmailag nyilvánvalóan hozzáértő vásárló: szabályos és minden tekintetben korrekt pályázat nyomán a Kelet-Szlovákiai (népszerűen: a Kassai) Vasmű lett a DAM új tulajdonosa. Az állam voltaképpen még fizetett is: magára vállalt egy készpénzes tőkeemelést, de úgy látszott, így meg lehet menteni a diósgyőri kohászatot. Ha mégsem – akkor is megtakarítottunk sok milliárd költségvetési kiadást, s ennyi áldozatot azért megért Meciar bukása...
Bábolna a magyar mezőgazdaság, a magyar baromfifeldolgozás zászlóshajója kezdettől fogva komoly gondot jelentett az ÁPV Rt. igazgatósága számára. Bábolna vezérigazgatója, a valóban nagyformátumú és kiterjedt politikai kapcsolatrendszerrel rendelkező agrárpolitikus, Papócsi László – Széles Gáborhoz hasonlóan, az övével azonos lendülettel – azonnal nyomulni kezdett. Az ÁPV Rt. előző igazgatósága ugyanis igencsak furcsa igazgatóságot nevezett ki Bábolnára. Az Antall-kormány által delegált ribizlitermesztő után egy borászt tett elnökké (Bábolnán valóban csaknem „minden” volt – kertészet kivételével). Az OTP egyik társaságának első embere is IT-tag lett – noha az OTP nem finanszírozta Bábolnát, de IT-tag lett Suchman Tamás falujának tsz-elnöke és egy konkurens cég második embere is… Papócsi László elszabotálta az IT-vel való együttműködést, és a Bábolna Rt. néhány – egészen nyilvánvalóan Papócsi által fölbiztatott – kisrészvényese megtámadta a Komárom-Esztergom Megyei Cégbíróságon a közgyűlés határozatait. Új közgyűlést kellett tartani. Komoly átalakításokra került sor. Mindenekelőtt egy erős elnök, Halmai Péter, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem professzora került az IT élére. Ő biztosítékot jelentett arra, hogy a Bábolna Rt. gazdálkodása ésszerűbb mederbe terelődhet. Papócsi László ugyan valószínűleg valóban nagyformátumú agrárpolitikus – de rossz vállalatvezetőnek bizonyult. Kiterjedt politikai kapcsolatrendszerében bízva csak akvirált, akvirált, fenntartott és megvásárolt további veszteséges tevékenységeket – a mérleget pedig ragyogó képességű pénzügyi helyettese vagyonátértékelésekkel, illetve a 35(!) altársaság közötti pénzmozgatásokkal kozmetikázta évről évre. 1996-ban azonban már csak úgy lehetett „pozitív nulla” egyenleget kimutatni az éves mérlegben, hogy a készséges könyvvizsgáló egy vitatott 350 millió forintos tételt hajlandó volt „mérlegen kívül” szerepeltetni. Ugyanebben az évben a Bábolna Rt. 150 millió forintot fordított a városi kaszinó – egyébként valóban nagyon ízléses és színvonalas – felújítására, 10 millió forintot Bábolna város közterületeinek virágosítására… A küzdelem megkezdődött: hogyan lehet ezt az egyébként kiváló szakembert üzletszerű vállalatvezetési gyakorlatra bírni annak érdekében, hogy a magyar baromfifeldolgozás zászlóshajója – és az adott pillanatban egyetlen magyar tulajdonú nagyvállalata –, a magyar takarmánytermelés egyik integrátora újra jövedelmezővé váljon, és olyan modernizációs impulzusokat adjon a magyar mezőgazdaságnak, amilyeneket a hetvenes-nyolcvanas években adott. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Papócsi László ehhez nem partner. Képtelen megérteni, hogy a tulajdonos tulajdonosként akar viselkedni, ezért követelményeket támaszt. Fölháborította az, hogy 1996-os teljesítménye után nem kapta meg a maximális – 50 százalékos – éves prémiumot.
A bili mégis váratlanul borult ki. Egy kormányülésen a Miniszterelnöki Hivatal nem várt – a tulajdonosi jogokat gyakoroló ÁPV-vel nem egyeztetett – „jelentést” terjesztett elő, melynek alapján a kormány kötelezte az ÁPV-t a Bábolna Rt. helyzetének megvizsgálására, „reorganizációs terv” készítésére és a kormány elé terjesztésére – három héten belül. Az a kétes értékű „dicsőség” ért, hogy Kocsis Imrével ketten vezethettük azt az ad hoc bizottságot, amelyet az ÁPV Rt. igazgatósága a kormányhatározat végrehajtására küldött ki. A helyzetértékelést elvégeztük, a reorganizációs programot – legalábbis annak kereteit – időre kidolgoztuk. Mielőtt a kormány elé került volna – a kormány munkarendjének megfelelően –, megtárgyalta a gazdaságpolitikai kabinet. A kabinet ülése előtt Kocsis Imrét és engem fogadott Medgyessy Péter, a gazdaságpolitikai kabinet vezetője. Mindenben egyetértett velünk: Bábolna tőkevesztése 7,7 milliárd forint, ezt pótolni kell – legfeljebb két, közel egyenlő részletben. Új vezérigazgatóra, fölfrissített igazgatóságra és menedzsmentre van szükség. Záró megjegyzése annyi volt: „úgy látszik, egy dzsentri kvázitulajdonos helyett egy jó gazdatisztre van szükség Bábolnán”. Együtt mentünk a kabinet ülésére, ahonnan a pénzügyminisztert öt perc után kihívták, s ezt követően javaslatainkat „lemosták” az asztalról. Surányi György például erősen nehezményezte, hogy a hitelező bankok – mindenekelőtt a CIB és az MKB – miért nem vállalnak felelősséget rossz kihelyezéseikért: „Állítsák ki a kombájnokat a Medve utcai parkolóba és árverezzék el azokat az elbukott hitelek fedezeteként.” Vissi Ferenc – a Gazdasági Versenyhivatal akkori elnöke – annak a véleményének adott hangot, hogy Bábolna 30 százalékos piaci részesedése a hazai baromfipiacon nem elég jelentős ahhoz, hogy aggódjunk a csődje miatt – de a baromfi-fajtaváltáshoz is adott néhány, hasonlóan értelmes tanácsot. Végül a kabinet úgy foglalt állást, hogy az ÁPV Rt. a reorganizációs alapjából rendezze Bábolna tőkevesztését.
Bábolna új igazgatósággal, új vezérigazgatóval, Halmai Péterrel mint főállású IT-elnökkel hozzákezdhetett a reorganizációhoz, de csak nagy késéssel, ugyanis az említett ÁPV-forrásokat a Postabank-ügy elhúzódása és bizonytalanságai miatt a pénzügyminiszter nem engedte folyósítani – egészen a Postabankban eszközölt tőkeemelésig. A „Bábolna-ügy” kezelésére (mert rendezésről nem beszélhetünk) nem lehettünk büszkék – az nem vigasz, hogy azóta tovább rontottak a cég helyzetén...
Miközben az ÁPV a magyar privatizáció történetének legnagyobb – és legsikeresebb! – tőkepiaci bevezetéseit bonyolította, 1997 nyarának elejétől hétről hétre a Postabank konszolidációjával kellett foglalkoznia. A februári pánik nyomán immár elkerülhetetlenné és elodázhatatlanná vált valamiféle állami szerepvállalás a második legnagyobb lakossági bank talpra állításában, illetve – amint az szakmai körökben már évek óta evidenciának számított – a bank prudens működéséhez szükséges feltételek megteremtésében. Az ÁPV Rt.-nek ehhez elvben semmi köze sem lett volna. 1997 júniusától kezdődően azonban egyre-másra születtek az olyan kormányhatározatok, amelyeket az ÁPV-nek kellett végrehajtania. Kezdődött mindjárt az „ingatlan-értékpapír portfolió-cserével”. A tranzakció lényege az volt, hogy a Postabank – erősen túlméretezett – ingatlan-portfoliójából átad egy „csomagot” likvidálható értékpapírokért cserébe. Ha a csere értékarányos, az ÁPV „hozzárendelt vagyona” nem csökken, mi több: a későbbi értékesítések során még nyereséget is realizálhat – ugyanakkor a Postabanknak csökkennek a céltartalékolási kötelezettségei, és javul a februári bankpánik nyomán meggyöngült (korábban egyébként feltűnően jó) likviditása. Az ÁPV szerepe itt az értékarányosság biztosítására korlátozódott – de ez nem ment vita nélkül. A Postabank ugyanis a könyveiben szereplő 17,5 milliárd forintos értéken akarta elismertetni a „felkínált” ingatlanokat – a könyv szerinti érték pedig az Arthur Andersen által auditált 1996. évi mérlegben szereplő értéket jelentette. Jómagam biztos voltam abban, hogy a „big six” egyikének értékbecslését egyetlen másik nagy sem fogja jelentős mértékben módosítani, ezért mondtam – szerencsétlenségemre, jegyzőkönyvbe –, hogy ha végre akarjuk hajtani a kormányhatározatot, ezen az értéken cseréljünk minél gyorsabban – hátha utána kimaradhatunk ebből a nyúlós ügyből. Aggályosabb kollégáim ugyanakkor ragaszkodtak az új vagyonértékeléshez, amelyre a Deloite and Touche kapott megbízást a Postabanktól (ezt szabta feltételként az ÁPV Rt. igazgatósága az ügylet lebonyolításához). A DT értékelését pedig az ÁPV – saját költségére – felülvizsgáltatta a KPMG-vel. Az ingatlanbecslés elkészítéséhez idő kellett – a Postabanknak az sem nagyon volt. Princz Gábor fűnek-fának szidta az ÁPV-t, mint a bokrot, de várnia kellett. A múló idő azonban újabb balszerencsét hozott Princznek: a július eleji zöldár elöntötte a szentendrei Duna-klubot, így a DT vagyonértékelője a tengerkék medence helyett a Duna hordalékát „csodálhatta meg” a teljesen víz alatt álló parkban. Hamar rájött, hogy az egész luxusszálló építési engedély nélkül, ártérre épült. 500 millió forintra értékelte a Postabank könyveiben 2,5 milliárd forinton nyilvántartott ingatlant... Néhány hasonló „malőr” következtében az ingatlanok értéke 10,5 milliárd forintra apadt, így nyár végén ezen az értéken került sor a „portfoliócserére”.
A Postabank-történet következő eleme, ami az ÁPV-t érintette, a PK (Pénzintézeti Központ) Bank privatizációja volt. Adva volt egy teljesen felesleges, mert ügyfelek és ügyek nélküli, ugyanakkor erősen túltőkésített(!) bank. Legegyszerűbb lett volna eszközeinek elvonása, majd lassú kivezetése a bankpiacról. Eszközeinek értéke 9 milliárd forint fölött volt, azok értékesítése és a piacról való kivezetés ugyanakkor költségeket és időt emésztett volna föl. Így a Postabank „rejtett konszolidációjaként” egy, a Postabank által finanszírozott konzorcium vehette meg 6 milliárd forintért a bankot. Az ügylet teljesen szabályos és jogszerű volt: a nyilvános pályázatra egyetlen érvényes ajánlat érkezett. Annak az ajánlatnak azért volt egy kis „bukéja”, mivel a pályázatot magyar és angol nyelven is be kellett nyújtani, s mindkét nyelven meg kellett jelölni egy eredeti példányt. A pályázatok befogadásakor a formai kritériumok ellenőrzése után a „bontó bizottság” egybevetette az anyagokat. Nem kellett különösen éles szem annak észrevételéhez, hogy az angol változat eredeti példányán az ajánlott ár ki van javítva, és a hitelesített javítás összege 4,8 milliárd forint, míg a magyar nyelvű ajánlatban az ajánlott vételár 6 milliárd forint volt. A bizottság – dr. Szabó Pál vezérigazgató utasítására – írásban értesítette a pályázó(k) képviselőjét, nyilatkozzon haladéktalanul faxon arról, hogy a 6 milliárd forintos ajánlott ár az érvényes, ellenkező esetben a pályázat érvénytelen. Először – teljesen természetesen – Princz Gábor tiltakozó telefonja érkezett, mivel azonban ő formálisan nem szerepelt ebben a játékban, a pályázó konzorcium képviselője elküldte a kívánt faxot, s a PK Bankot az ÁPV „sikeresen privatizálta”...
A történet evvel nem ért, nem érhetett véget. 1998 tavaszán – az 1997 februári bankpánikhoz viszonyítva is legalább egyéves késéssel – kormánydöntés született a Postabank feltőkésítéséről. A bonyolult konstrukciót itt nem érdemes ismertetni, a végén az ÁPV tőkét emelt az MFB-ben, amely tőkét emelt a Postabankban. A háttérben – persze – Princz Gábor sem tétlenkedett, erről azonban a „döntéshozókhoz” nem sok konkrét információ jutott el (a formális döntéshozók voltaképpen azt sem tudták, kik az igazi döntéshozók). Az ÁPV igazgatósága mindenesetre megpróbálta teljesíteni a kötelességét, úgy végrehajtani a kormányhatározatokat, hogy közben ne sérüljön működésének alapelve, az állami vagyonnal való gondos sáfárkodás, illetve semmilyen jogellenes lépést ne tegyen. Ma már csak nevethetünk egykori önmagunkon: az ÁPTF elnöke hetente óvott minket egy-egy lépéstől, mondván, úgyis megvétózza. Nem értettük, korábban miért nem foglalkoztak ilyen aktívan a Postabankkal. Hetekig vitattuk, hogyan emeljünk tőkét az MFB-ben. A törvény szerint annak kizárólagos tulajdonosa a Pénzügyminisztérium, ezért csak az emelhet benne tőkét. A pénz viszont az ÁPV-nél volt, amely pénzt nem engedhet át, csak a költségvetésnek. Komolyan tartottunk attól, hogy ha az ÁPV emel tőkét az MFB-ben, s utána átadja tulajdonhányadát a Pénzügyminisztériumnak, akkor egy éjszakára résztulajdonosa lesz a Magyar Fejlesztési Banknak, ami ellentmond a pénzintézeti törvénynek, s ezért „a Cégbíróság nem fogja bejegyezni a tőkeemelést”! Aggályosnak tartottuk azt is, hogy sok milliárdot adunk ki úgy, hogy a felhasználását nem ellenőrizhetjük. Princz Gábor udvariasan fölajánlotta, hogy az ÁPV IT képviselője meghívottként vegyen részt a Postabank IT ülésein. Többről nemigen lehetett szó: három törvény tiltotta akkoriban (ma már csak kettő), hogy az ÁPV IT egy tagja a Postabank IT tagja is legyen. (Ehhez képest megrökönyödtünk, amikor Gansperger Gyula, az ÁPV Rt. elnök-vezérigazgatója IT-tag lett a Postabankban...)
Az ÁPV végül csaknem 18 milliárd forinttal emelt tőkét az MFB-ben, amely 24 milliárdos tőkeemelést hajtott végre a Postabankban, és újra összehívatta a Postabank közgyűlését. Arra a közgyűlésre azonban már a választások után került sor. Az új kormány nem kifejezetten a lex minimi, a minimális ráfordítás klasszikus közgazdasági-gazdaságpolitikai elve alapján rendezte a Postabank és az MFB ügyét. Az Orbán-kormány a Postabankban végrehajtott tőkeemelésre hivatkozva adott pénzt az MFB-nek, amely így még egyszer megkapta azt a csaknem 18 milliárdot, amit az ÁPV-től egyszer már megkapott. Az MFB valóságos vesztesége a Postabank-ügyön 6 milliárd forint volt, máig nem derült ki, mire költötte-költi el az MFB ezt a 18 milliárdot.
A végjáték, a privatizáció hosszú 1997-ének a végjátéka 1998. május 27-én zajlott le. Előző este a TV-Híradóban Áder János 10 milliárd forint fölötti vagyon kisíbolásának szándékával vádolta meg az ÁPV Rt. igazgatóságát. Elképedtünk. Két döntésről lehetett csak szó (mert az aznapi napirenden csak két olyan pont szerepelt, amely összegszerű döntést tartalmazott). A KH részvénycsomag tőzsdei értékesítésének elhalasztásáról (a rossz tőzsdei viszonyok miatt), valamint a Volán vállalatoknak buszvásárlásra juttatandó 5 milliárd forint odaítéléséről. Szóval: „+5 –5 = +10” – amit, teljesen nyilvánvalóan, el akartunk lopni. Gansperger Gyula, a Fidesz FB-tagja az ÁPV-ben képviselte pártját – nem világos ugyan, milyen jogcímen, némileg izzadva ugyan a nyilvánvaló hazugságok miatt („Nem én tájékoztattam Áder urat” – mondta kínjában), de miután a Horn-kormány nem – akkor sem – állt ki az ÁPV mellett, az IT elhalasztotta a buszokról való döntést. Ostoba döntés volt: voltaképpen csak arról kellett volna döntenünk, hogy az általunk juttatott 5 milliárd forintot a KHVM és a Volán Rt. összesen szintén 5 milliárd forintjával együtt, azonos elvek alapján osszuk el, s tételes döntést kellett volna hozni arról, hogy ennek alapján a 23 Volán-vállalat számlájára mekkora összeget utaljunk át – zárolva, azzal a kikötéssel, hogy az egységes közbeszerzési eljárás alapján kiválasztott buszok megvásárlására fordítható az összeg. Tekintettel a Volán-vállalatok buszparkjának átlagos életkorára és műszaki állapotára, nehezen magyarázható a halogatás, hiszen az idén is csak alig 2,5 milliárd forintot fordítanak ilyen célra.
Az új korszak megkezdődött, a Fidesz hivatalos felhatalmazás nélküli helytartói megjelentek a Pozsonyi úton, s megkezdték a tájékozódást – melynek eredményeként 1998 októberére minden ügyvezető igazgató távozott az ÁPV-től. Utolsóként egy helyettesből frissen előléptetett ügyvezető igazgató. Őt telefonon rúgatta ki Katona Kálmán, mivel 1994-ben személyesen ő tett javaslatot az ÁPV nevében Katona Kálmán visszahívására egy állami tulajdonú társaság igazgatóságából. (Katonával igen „méltánytalanul” bánt a Horn-kormány: a Hírközlési Főfelügyelet főigazgató-helyettese volt 1994–1998 között.)
A „hosszú 1997-es év” sikerei természetesen nem jelentik, a szubjektív visszaemlékező számára sem jelenthetik azt, mintha akkoriban nem lettek volna komoly bajok. Soha nem volt elfogadható színvonalú az ÁPV vagyonkezelő (s azon belül reorganizációs) tevékenysége; nem került sor a piacon lévő kárpótlási jegyek teljes körű bevonására (bár a gondosan, de nagyon lassan előkészített utolsó lépést már az Orbán-kormány állította le, s 11 milliárd forintnyi kárpótlási jegy azóta is bevonásra vár...); nem zárult le az ÁPV és az önkormányzatok vagyonvitája; nem került sor olyan, tervezett privatizációs tranzakciókra, mint a Hungaropharma és a CD Hungary értékesítése. Arról nem is szólva, hogy az ÁPV-nek soha, 1997-ben sem sikerült a közvéleménnyel elfogadtatnia tevékenységét.
De az tény, hogy a bankprivatizáció és a tőzsdei bevezetések sikere, számos évek óta húzódó „nagy ügy” szerencsés lezárása, a külföldi befektetői bizalom látványos visszaszerzése, az államadósság csökkentésére fordított privatizációs többletbevételek nagysága alapján is 1997-et nevezhetjük a privatizáció legsikeresebb évének. (1995 a közművagyon privatizálásának egyedisége miatt nem lehet reális viszonyítási alap.) A dekoratív mennyiségi mutatókon túl talán minőségileg is igaz ez. A korábbiaknál kedvezőbb makrogazdasági klímában – egy résztvevő szubjektív, nyilvánvalóan elfogult értékelése szerint – az igazgatóság és a dr. Szabó Pál által vezetett ügyvezetés minden korábbinál üzletszerűbben irányította a privatizáció és az állami vagyonkezelés folyamatát.