A Nemzetközi Sajtóintézet (IPI) tagjai a világ több mint száz országában dolgoznak a sajtószabadság kibontatkoztatása, támogatása és védelme, valamint az újságírói normák tökéletesítése érdekében. Az IPI alapelve az, hogy a szólásszabadság minden demokratikus társadalom alapvető eleme, ám ez számos európai országban még mindig illúzió. Kétségtelen, hogy a kommunista rendszer bukása óta a sajtószabadság jelentős fejlődésen ment keresztül Közép- és Kelet-Európa új demokráciáiban. Mégis, az újságírók folyamatosan olyan törvényekbe és gyakorlatba ütköznek, amelyek komolyan korlátozzák a szólásszabadságot és az információk szabad folyását. A média szabadságának kiteljesedését általában olyan tényezők kombinációja fenyegeti a posztkommunista demokráciákban, amelyek egyfelől a végbemenő demokratikus átalakulás, másfelől a régi kommunista gyakorlatok és attitűdök következménye. A rágalmazástól a nemzetbiztonságig, a magántitoktól a bírói intézkedéssel szembeni engedetlenségig, a törvényeket gyakran használják olyan információk és vélemények eltitkolására, amelyeknek alapvetően napvilágra kellene kerülniük. A közszereplők hivatalos információkat, aktákat és iratokat gyakran és szükségtelenül tartanak vissza a nyilvános vizsgálat elől, veszélyeztetve az állampolgárok jogát a teljes körű tájékoztatáshoz, s ezáltal képviselőik teljesítményének értékéléséhez. Kellemetlen riportok megjelenésének megakadályozásához gyakran alkalmaznak fizikai erőszakot, fenyegetést és megfélemlítést. Ráadásul a független média finanszírozásának hiánya és a médiatulajdon koncentrációja is bénítóan hat.
Közép-Európában nem teljesült az az erős várakozás, amelyet ahhoz fűztek, hogy a privatizáció a médiát szabaddá és függetlenné teszi. Mivel az állami támogatás, amely az újságírói szabadság megengedhetetlen állami felügyeletével járt, megszűnt, a médiumoknak új pénzforrások után kellett nézniük tevékenységük finanszírozására. Ez a folyamat az esetek többségében rossz gazdasági környezetben zajlott, az emberek újságvásárlási lehetőségei korlátozódtak, és a hirdetési piac szűkült. Mivel nem számíthattak a hirdetésekből befolyó bevételekre, a médiumok a politikai pártok vagy a magántőke környékén kerestek támogatókat. Azok azonban cserébe befolyásolni kívánták a médiában kifejezett véleményeket és a közölt hírek tartalmát. Az újságírók szabadságát a rendkívül alacsony bérek is korlátozzák: könnyen megvesztegethetővé válnak. A médiumok sokszor képtelenek megfelelő felszerelést vásárolni, a munkatársak továbbképzésére és fejlesztésére áldozni.
Mindez nemcsak a független média gazdasági túlélését veszélyezteti, hanem jelentősen csökkenti az újságírás színvonalát: teljesítménye nem az igazság szabatos kifejtésében mérhető le, hanem külső tényezők befolyásolják – lehetetlenné téve a kormányzat ellenőrzésének alapfunkcióját.
A jogi szabályozás és a régi, kommunista jellegű gyakorlat szintén nagymértékben akadályozzák a szabad médiát. A három kulcstényező: a rágalmazás és rossz hír keltése, a hivatalos információhoz való hozzáférés és az újságírói források védelme.
Számos posztkommunista országban a jelenlegi vezetők a régi pártállamhoz tartoztak, ma is azt várják el az újságíróktól, hogy ideológiai és nevelőmunkát végezzenek. Régi újságírók is hisznek ebben ott is, ahol nincs hivatalos cenzúra.
A rágalmazás a közép- és kelet-európai országok többségében ma is olyan bűnvádnak számít, amelyért börtönbüntetés szabható ki, és számos újságírót ítélnek el a politikusok becsületének vagy „tekintélyének” megsértéséért, illetve a szakmai hozzáértésük megkérdőjelezése miatt, rágalmazásért. A büntetőjogi felelősségre vonás – börtönbüntetés vagy tiltó bírságok, akár csak felfüggesztett büntetések, amelyek további kihágás esetén börtönnel fenyegetnek – veszélye bénító hatással van a sajtószabadságra. Meggyőződésünk, hogy a rágalmazási törvényeket szabálysértésként a polgári jog körébe kell utalni, és a jogorvoslat ennek megfelelően bocsánatkérés vagy helyreigazítás szabadon választott közlése, vagy a bizonyítható károk megfizetése kellene hogy legyen. Fontos itt hangsúlyozni a rágalmazásért és rossz hír keltéséért kiszabható bírságok arányosságát. Számos országban, noha a rágalmazás polgári szabálysértésnek minősül, a bírságok olyan hatalmasok, hogy pénzügyi csőddel fenyegetik a szóban forgó médiát, következésképpen visszatartják a politikai élet szereplőinek nyílt bírálatától is.
1999 szeptemberében az Európai Emberjogi Bíróság egy határozata elítélte a büntetőjogi rágalmazás használatát Romániában, fontos és régóta várt precedenst teremtve az újságírók védelmében. A bíróság szerint a demokratikus társadalmak érdekeit leginkább az szolgálja, ha a sajtó gyakorolhatja alapvető ellenőrző szerepét a közügyekben, és közölheti a fontos közérdekű információkat.
A bíróság már korábbi döntésével állást foglalt a polgári rágalmazási perekben kiszabható bírságok arányosságának ügyében is, kimondva, hogy azok „nem tántoríthatják el az újságírókat a nyilvános párbeszédben való részvételtől”. Valójában a közhivatalnokok továbbra is számos esetben a cenzúra hatékony formájaként használják a bírságokat: a kritikák elhallgattatására és saját érdekeik megvédésére.
A legtöbb közép- és kelet-európai országnak nincs külön jogszabálya az összes lehetséges, törvényes forrásból történő információszerzéshez való alapvető jog védelmére. Erre vonatkozó állásfoglalásában az Európai Bíróság kiemeli, hogy „ennek megfelelően a hatóságok feladata hozzáférhetővé tenni a közérdekű ügyekről szóló információkat”. „Az információ szabályozásának szabadsága” azért fontos, hogy kritikus hangvételű vagy kínos tudósítások esetében ne legyen megkerülhető (amint az gyakorta megesik) az átláthatóság és elszámoltathatóság elve.
Magyarországon is azzal vádolták 1999-ben egy hetilap és tévéműsor szerkesztőjét, hogy államtitkokat terjesztett. A közpénzekből fenntartott m1 csatorna számos munkatársát elbocsátották, amikor ismertettek egy esetet, amelyben a kormányzó párt tíz tagja volt korrupciós botrányban érintett.
A műsorszolgáltatók, különösen a rádió- és tévétársaságok, nyugati modellen alapuló társasági struktúrájuk dacára még mindig erős és közvetlen politikai hatásnak vannak kitéve. Számos ilyen intézményt a hatalomért folytatott politikai küzdelem eszközeként használnak. Az IPI által kiadott Nyilatkozat a Közszolgálati Műsorszolgáltatásról az alapja az Európa Tanáccsal és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezettel (EBESZ) való együttműködésünknek; ezek a szervezetek felszólítják a tagállamokat a műsorszolgáltatók függetlenségének biztosítására. Ez a probléma a nemzeti hírügynökségeket is érinti, amelyek továbbra is állami tulajdonban állnak.
1995-ben az IPI tiltakozott egy olyan cseh törvényjavaslat ellen, amely elrendelte volna, hogy a központi kormányszervek képviselőinek kijelentéseit és nyilatkozatait a nemzeti hírügynökség, a CTK csak teljes terjedelmükben, szerkesztetlenül közölheti. Egy ilyen korlátozás sajtóosztállyá silányítaná a hírügynökséget, és megakadályozná, hogy közintézményként feltehetően a köz érdekében tevékenykedjék.
Közép- és Kelet-Európa országai, néhány kivételtől eltekintve, mind tagjai a negyvenegy nemzetet tömörítő Európa Tanácsnak, s így valamennyien aláírták az Emberi Jogok Európai Egyezményét, amelynek 10. cikkelye a szólás- és információs szabadságot szavatolja. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye kötelező érvényű jogi eszköz, amelyet olyan nemzetek feletti szervek ellenőriznek, mint az Emberi Jogok Európai Bírósága, és a benne foglalt emberi és szabadságjogok közvetlenül kényszerítő hatályúak a nemzeti bíróságok számára.
A sajtó jogainak védelmét garantáló jogi keret létrehozása mellett az IPI általában az önszabályozó rendszer fontosságában hisz a szigorúbb állami szabályozás elkerülése érdekében. Az önszabályozó rendszer nem tévesztendő össze az öncenzúrával: olyan etikai kódexet jelent, amely figyelembe venné az egyes országok különféle jellemzőit és igényeit, és amelynek betartásában, a magasabb újságírói normák elérése érdekében, az újságírók is egyetértenének.