Nem titok, hogy a magyar mezőgazdaság sokkal rosszabb helyzetben van, mint a rendszerváltást megelőzően. Mint ahogy az is köztudott, hogy sokkal több gonddal küzd, mint tizenkét évvel ezelőtt. Válság válság hátán: termelési, értékesítési, foglalkoztatási, jövedelmezőségi és nem utolsósorban finanszírozási válság sújtja. A termelési krízis mélységét jól jellemzi, hogy a mezőgazdaság bruttó termelése jelenleg 62 százaléka a rendszerváltás előttinek.
De legalább ennyire aggasztó a finanszírozás válsága is, amelynek egyik lényeges oka az ágazat alacsony jövedelmezősége. Mindenki, aki a mezőgazdasággal foglalkozik, naponta kénytelen érzékelni, hogy mennyire nehéz, a legtöbb esetben képtelenség belőle megélni, mert nem képződnek olyan jövedelmek, amelyek biztosítanák a szektor önfinanszírozó képességét. Ennek egyik oka, hogy kinyílt az agrárolló, és ez a trend még akkor tartósnak tűnik, ha tavaly az árak közti különbség némileg csökkent. Ennek természetesen megvannak az inflációs következményei: az agrárolló csukódásának, az élelmiszerárak növekedésének köszönhetően is megint kétszámjegyű a pénzromlás. A döntéshozók óriási dilemma előtt állnak, hiszem a mezőgazdaság jövedelmezőségének termelői árak általi emelése szükségszerűen az infláció felpörgéséhez vezet, még akkor is, ha a tízszázalékos infláció egészét nem is lehet az élelmiszerárak növekedésére kenni.
Ebből következik, hogy a magyar mezőgazdaság jelenleg a legkevésbé sem önfinanszírozó, így aztán az utóbbi években a mezőgazdasági beruházások is drasztikus mértékben csökkentek: jelenleg az összes beruházásoknak mindössze három százaléka irányul a mezőgazdaságba. Ma az agrárgazdaságból nem kevesebb mint 1100 milliárd forint hiányzik. Ezt a mezőgazdaság saját erőből képtelen kitermelni. Reálisan egyetlen lehetősége van a hiánypótlásnak, ez pedig a támogatások emelése. Köztudott azonban, hogy a magyarországi támogatások hogyan alakultak: míg folyó áron emelkedtek, addig reálértéken valójában stagnáltak. Ezek a számok, és hogy mi van mögöttük, azt még csak nem is tudhatjuk pontosan, csak sejtéseink lehetnek arról, hogy ezek a támogatások mire folytak el, és a támogatott befektetések milyen hatékonysággal valósultak meg. Jelenleg tehát a magyar mezőgazdaság ott tart, hogy önfinanszírozó képessége minimális, hiszen a termelés profitabilitása alacsony.
A belső támogatások közül szóba jöhetne a közvetlen költségvetési támogatás, amely jelenleg nem elégséges, és a hatékonysága több mint megkérdőjelezhető. Másik magától értetődő lehetőség pedig a banki támogatás lehetne, de ismerve a magas kamatokat, ismerve az ágazat alacsony jövedelmezőséget, a bank se nem tud, és – a kihelyezés kockázatai miatt – se nem akar a mezőgazdasági termelők többségének kedvező hitelt nyújtani. Mindezekből logikusan következik, hogy a mezőgazdaság belső finanszírozási forrásai elégtelenek, így csak abban reménykedhetünk, hogy esetleg valamilyen külső forrás segít majd az ágazat finanszírozásában, a válság felszámolásában.
De jogosan reménykedünk-e a külső segítségben, és vajon tényleg az Európai Unió lesz az, amely majd megfinanszírozza a magyar mezőgazdaságot? Itt két részre lehetne bontani a lehetőségeket: a csatlakozás előttire, illetve az azt követőkre.
Ma már világosan láthatók, hogy melyek azok a támogatások, amelyeket az Európai Unió a belépés előtt álló kelet-európai országoknak szán. Itt azonban a legkevésbé sem arról van szó, hogy mekkora pénzre lenne szüksége a csatlakozó országok mezőgazdaságának, és mekkora költséggel jár a felkészülés, hanem arról, hogy az Európai Unió költségvetése mennyit hajlandó fordítani a keleti bővítésre. A csatlakozás előtti támogatásokra három lehetőség nyílik. Az első és legismertebb a PHARE-program, amely eddig is volt, és mezőgazdaságot támogató részének „hatékonyságát” már megismertük. A PHARE-támogatások mértéke az elképzelések szerint a csatlakozásig évről évre emelkedni fog, de mihelyst taggá válunk, akkor ezt a csapot abban a pillanatban elzárják. A másik két lehetőség: a SAPARD-, illetve az infrastruktúra-fejlesztés és környezetvédelem finanszírozását szolgáló ISPA-program. Amennyiben azonban levonjuk belőlük a tetemes adminisztrációs, felkészülési költségeket, a belépéshez elengedhetetlen feltételként szabott új intézmények kiépítésének árát, ezek nettó értéken persze jóval kisebbek, mint a megítélt, „újságban olvasható” összegek.
És ekkor még nem is beszéltünk arról, hogy a termelőknek a „maradék” pénzekért pályázniuk kell, és avval is számolni érdemes, hogy nem mindegyik pályázat fog nyerni, illetve nem csak olyanok fognak nyerni, amelyek azt megérdemlik, vagy valójában támogatásra szorulnak. Nem beszélve arról, hogy a pályázatok elnyerése társfinanszírozási kötelezettséggel jár, amelynek mértéke egyes esetekben 2550 százalékot is kitehet. Az a termelő, aki olyan siralmas jövedelmezőséggel termel, mint ami ma az ágazatot jellemzi, nem biztos, hogy képes lesz ezt a 25-50 százalékos „önrészt” előteremteni. A vállalkozása profitjából beruházni vagy hitelintézettől kölcsönt felvenni csak keveseknek nyílik majd lehetőségük, következésképpen igen sok termelő el fog esni még ezen kicsiny európai támogatásoktól is.
Ennél sokkal izgalmasabb kérdés, hogy a csatlakozás után mit remélhetünk. Hiszen sokan úgy gondolják, hogy már felkészültek vagyunk, és azt remélik, hogy a mezőgazdaság válsága egy csapásra megoldódik, mihelyst az EU tagországává válunk, ennek érdekében a csatlakozási folyamatot még gyorsítanák is. Valójában azonban, hogy a csatlakozással mekkora forrásokhoz juthatna a beruházási szempontból kiszáradó magyar mezőgazdaság, csak sejteni lehet. Az EU 1999-es berlini tanácskozásán ugyan már volt erről szó, és a szervezet a költségvetésében is jelezte, hogy mennyit szánna a keleti kibővülésre. Ezek a számok valóban gusztusosak, és különösen imponálóan nőnek az idő előrehaladtával, de ha összehasonlítjuk az 1997-es és az 1999-es ígérvényt, 100-150 millió eurós különbséget látunk. Tehát két év alatt az EU pénzügyi hajlandósága és nagyvonalúsága 100-150 milliót csökkent Magyarország vonatkozásában. Nincs rá garancia, hogy ez a tendencia a jövőben nem folytatódik.
Hogy ezek az összegek mit jelentenek valójában, csak akkor tudjuk megítélni, ha megnézzük, hogy a jelenlegi tagok mennyit kaptak. Magyarországnak 662 millió eurót szánnak, ugyanakkor a hasonló nagyságú és népességű Portugália 3,7 milliárd eurót kapott 1997-ben, míg Görögország 5,5 milliót. Ebből az összehasonlításból nagyon egyértelműnek látszik, hogy az új tagok aligha fognak olyan nagyságú támogatásokat kapni, mint amelyeket a jelenlegi tagok az EU közös kasszájából ki tudnak passzírozni. Tehát lehet, hogy betű szerint a jogok és a kötelezettségek azonosak lesznek, de hogy a pénzügyi támogatásban – még eredményes tárgyalás esetén is – lesz „némi” különbség, az felettébb valószínű. Mint ahogy az is, hogy ennek az első számú kárvallottja az agrárszektor lesz. Amennyiben az EU csatlakozásra váróknak tett jelenlegi ígéretei teljesülnek, és a mostani tagok támogatása változatlan marad, úgy számításom szerint 2002-es bázisévet tekintve egy magyar agrártermelő 853 eurót kapna, míg egy európai ennek a támogatásnak kb. a hétszeresét élvezné.
Való igaz, hogy a számításnál nem vettem figyelembe az EU közvetlenül a tagországoknak szánt támogatásait, és a tárgyalások egyik legfontosabb tétje, hogy minél nagyobb mértékű direkt támogatásokhoz is hozzájuthassunk, de a különbség sikeres alkudozás esetében is többszörös marad. Ebben az esetben pedig hiába az egységes piac, hiába nincsenek belső piachatárok, ha ugyanakkor óriási versenyfeltételbeli különbségek fennmaradnak.
Nem beszélve arról, hogy egy 2002-es ideális (éppen ezért irreális) csatlakozási időponttal számolva Magyarországnak is befizetési kötelezettsége lenne. Kiszámoltam, hogy ez a GMP 1,27 százaléka lenne, vagyis 571 millió euró. Ne feledjük, az EU erre az évre 662 milliót ígért! Nem túlságosan pozitív a szaldó.
Mindezzel együtt úgy gondolom, hogy csatlakozni azért érdemes lesz, de bizonyos illúziókat el kell oszlatni. Legfőképpen azt, hogy a válságban lévő magyar mezőgazdaságot majd EU-s forrásokból lehet finanszírozni.
Hivatkozott cikkek
- Euróna [7]