Dél-Oszétia és Abházia orosz elismerését a közéletben és szakmai körökben egyaránt a koszovói precedenshez szokás hasonlítani. A párhuzam megkérdőjelezhetetlen mind nemzetközi jogi, mind politikai értelemben. Mindazonáltal érdemes egy kevésbé kézenfekvő, sántább, azonban a következményeket talán jobban leíró hasonlattal is eljátszani, és az Egyesült Államok 2003-as iraki intervenciójához mérni a mostani orosz lépést.
A Szovjetunió felbomlását követően Moszkva klasszikus csendőri szerepkört alakított ki magának a posztszovjet térségben. Ez akkor a jugoszláv folyamatok fényében igencsak üdvözlendő lépés volt. Moszkva nemcsak nem firtatta a posztszovjet országok – többek közt saját – határainak kérdését, de a legtöbb konfliktust elfojtotta, egyeseket pedig, mint pl. a rendkívül véres tadzsik polgárháborút meg is oldott. Mint ahogy ez lenni szokott, a csendőri szerepkör nem volt önzetlen, de az önös érdekek és a rendfenntartás elfogadható elegyét sikerült kialakítani.
Ehhez képest a mostani elismeréssel ez az egyensúly felborulni látszik. Ebből a szempontból nem is annyira a grúz támadás volt meglepetés, hiszen ez utóbbi csak azt bizonyította, amit eddig is sejtettünk: a posztszovjet államok kiszámíthatatlanok, vehemensek, és felügyeletre szorulnak. Sokkal inkább az volt az újdonság, hogy az „orosz csendőr” is indokolatlanul keményen, az államelismerésekkel pedig kifejezetten egoista módon reagált. Moszkva a rendteremtés helyett inkább törlesztett, bosszút állt, kíméletlenül demonstrálta erejét, esetleg saját vélt vagy valós érdekeit képviselte.
Koszovóban az Egyesült Államok legfeljebb türelmetlen volt, és meg akart szabadulni egy számára terhes problémától. Nehezen lehet elhinni, hogy Washingtonnak bármilyen önző érdeke fűződött volna a Balkán eme szegletéhez. Sokkal inkább a térségben mutatott amerikai érdektelenség, semmint a hosszú távú stratégiai felelősség vezetett el a koszovói csomó ilyen durva átvágásához. Ennyiben reménykedni lehetett, hogy Washington legfeljebb csak a számára marginális területeken kezdi alkalmazni az új jogelvet, és a nagyobb válsággócokban továbbra is a régi szuverenitásokhoz fog ragaszkodni. Ehhez képest Moszkva a saját érdekszférájában, jóval magasabb felelősségi elvárások mellett hozta meg ugyanazt a döntést. Ez az egész orosz magatartás kiszámíthatóságát kérdőjelezi meg. A csendőr maga nyitotta ki a posztszovjet határkérdés szelencéjét, és nem tudjuk, mi végre.
Természetesen igaz, hogy Dél-Oszétia és Abházia ügye aligha volt másképpen megoldható. Az oroszoknak nem fűlt a foguk a válság megoldásához, és úgy vélték, hogy a dolog a konfliktus befagyasztásával el van intézve. Egyáltalán nem hiszem, hogy az elmúlt 18 évben bármikor hagyták volna, hogy a grúzok lerohanják ezeket a tartományokat, de aligha merték volna el is ismerni a függetlenségüket. Természetesen Koszovó ebben változást hozott, és az opciók közé egyértelműen felkerült ez a fajta megoldás is. Azonban ha Moszkva esetleg korábban el is határozta Dél-Oszétia és Abházia leválasztását, aligha időzíthetett volna rosszabbul. Bár Szaakasvili ostoba támadása csábító alkalmat teremtett, a pszichológiai helyzet – főleg magában Oroszországban – valóban megfelelt, de a dolog egyáltalán nem volt előkészítve. Nehezen lemosható a bosszú motívuma, a nyugati közösséget váratlanul érte a gyors elismerés, nem hagyva túl sok lehetőséget számunkra. Ha Oroszország valóban erre az útra kívánt lépni, akkor most ésszerűbb lett volna áldozatnak tettetni magát, pár évig masszírozni a kérdést nemzetközi fórumokon, majd vállat vonva elismerni ezeket az államokat. Így csinálták az amerikaiak is, a koszovói rendezésre vonatkozó álláspontjuk az elejétől fogva alig-alig volt kérdéses. A Nyugat felkészültebb és rugalmasabb és, feltehetőleg, megosztottabb is lett volna.
Persze meg lehet érteni az oroszokat is. Grúzia Szaakasvili hatalomra jutása óta amerikai felelősségi kör volt. Jóhiszemű értékelés mellett is egyelőre kudarcot vallottak, az amerikai befolyás nem volt elég Szaakasvili visszatartásához. Az oroszok joggal mondhatják, hogy ha nem hagyják őket érvényesülni, és mások nem tudják ezt a rendfenntartó funkciót ellátni, csak a saját önző módjukon bemenni, és felelőtlenül támogatni egy labilis ország labilis államfőjét, akkor tessék számolni a következményekkel. Csakhogy ezzel a lépéssel és legfőképpen ezzel az időzítéssel pont azt bizonyították, hogy már rájuk sem lehet maradéktalanul számítani. Remek. Tehát most van egy alkalmatlan csendőrünk Amerika személyében, egy megbízhatatlan Moszkvánk és egy inkább megfigyelő, semmint szereplő európai közösségünk. De ki fogja itt a rendet fenntartani?
Nyilván reménykedhetünk, hogy azért idővel helyreáll a bizalom. Az orosz magatartást jobban megértjük, Amerika is feldolgozza a grúziai kudarcát, az Unió is megijed, és több figyelmet fordít a térségre. Csakhogy idő nincs. Jelen pillanatban Moszkvának válaszolnia kellene az amerikai pajzs telepítésére, Moldovában választások lesznek, és – ezzel szoros összefüggésben – mondani kellene valamit a Dnyeszter-mellék státuszáról is, Karabahban pedig újabb háború fenyeget. Itt van a mindig konfliktusos energiakérdés, bármelyik télen jöhet egy gázárháború, hogy csak a kisebbeket említsem. Végezetül pedig nyakunkon van két biztosan problémás ügy: Szaakasvili belső helyzete és a jövő évi ukrán elnökválasztások. Mindkét színes kormányzat leszálló ágba került. Szaakasvili két évvel korábban még mártír lett volna otthon egy ilyen kifejletnél. Azonban mára népszerűsége abba a fázisba jutott, amikor a korábban „tuti dolgok” is inkább visszafelé sülnek el. Inkább tekintik „Földtelennek”, semmint erkölcsi győztesnek, komolyan féltheti karrierjét. Ukrajnában pedig Juscsenko lassanként outsider induló, és jelen pillanatban mind Timosenko, mind Janukovics Moszkva kegyeiért esdekel. Oroszország számára kéznyújtásnyi közelségbe került a reváns, nem lehet nem kihasználni az alkalmat. Minden egyéb kimenetel vereség. Az Egyesült Államok pedig nem engedheti elveszni ezeket az államokat, főleg nem az oroszokkal kialakult konfliktusos helyzetben. Teljesen felesleges kooperatív stratégiákkal próbálkozni, hiszen annak eredményeit amúgy is elmossa a következő összecsapás.
Éppen ezért a következmények vonatkozásában nem elrugaszkodott az iraki invázióhoz hasonlítani a mostani orosz magatartást. Nem volt mentes a bosszútól. Kellemetlen térségben teremtett a korábbinál jóval jelentősebb orosz elköteleződést. Még jobban belemásztak a kaukázusi kulimászba, amelyből épphogy ki kellett volna kecmeregni. Koszovóban az Egyesült Államok számára épp az elköteleződés csökkentése volt a legfőbb cél. Itt egyáltalán nem világos, mi volt a stratégiai nyereség. Mivel lesz több Oroszország két ilyen kolonccal a nyakán? Irakban legalább ott volt az olaj. Nyilván tisztában voltak a nemzetközi közösség reakciójával, azzal, hogy néhány évre magukra maradnak a döntésükkel. Koszovóban Washington gondosan előkészítette a terepet, és a lépés potenciális kockázatait a lehetőségekhez mérten határozottan kezelte. Ellentétben Irakkal, ahol már két évvel a megszállást követően a kibékülés került a napirend első helyére. Az oroszok vajon meddig fogják bírni? Az Egyesült Államok magatartását nem is annyira Koszovó, hanem Irak után kellett újraértékelnünk. Alapvetően át kell gondolnunk az orosz magatartás mozgatórugóira vonatkozó eddigi elképzeléseinket, kiváltképp, ami a posztszovjet térséget illeti. A korábban megbízható, együttműködő csendőr elkezdett furcsán, esetenként önkényesen viselkedni. Ez persze lehetett maga a cél is: demonstrálni az orosz destruktív kapacitásokat és a készséget azok alkalmazására. Azonban a térségben a nyugati elköteleződés nagyobb annál, semhogy érdemi válasz nélkül hagyhassa ezt a viselkedést. Az Egyesült Államok is hamar belátta Irakban, hogy a közel-keleti térség államai ugyan megijedtek, de nem hunyászkodtak meg. Végezetül a mostani orosz lépés áthágott egy Rubicont, és nem biztos, hogy olyan jó lesz a túlparton. Ma úgy vélhetik, hogy majd képesek lesznek kontrollálni a posztszovjet határok kérdését. Nem lehetetlen, hogy pár év múlva szánják-bánják már ezt a tettüket, de nem lesz könnyű a visszaút. Csakúgy, mint Irakban. Talán az oroszok majd elmondhatják, hogy nem hosszú latolgatás után, hanem hirtelen felindulásból hoztak ilyen döntést. Nem tudom, melyik a jobb.
Összességében a mostani elhidegülési folyamatnak nagy a tehetetlensége, és valószínűbb, hogy az ügy romlik, semmint hogy javul. Ha rendeződik is a helyzet, legfeljebb vontatottan, visszaesésekkel bőven tarkítva. Optimizmusra egyedül az ad okot, hogy azért ez mégiscsak egy lose-lose játszma. Az oroszok számára a lehetséges posztszovjet nyereségük bezsebelése után értelmetlenné válik ez az egész, míg az amerikaiaknak végképp nem kell még egy ellenlábas. Bush egy egész rakás elvarratlan problémát örökít utódjára, és köztük távolról sem az orosz a legsúlyosabb. Ha pedig máshol még nagyobb gondok alakulnának ki – pl. Afganisztán-Pakisztán, Irán és az Öböl térsége –, akkor még a korábbi konfliktusaikat is félretehetik. Szaakasviliből is megárt a sok.
- Játéktér [2]