Az augusztus elején kirobbant konfliktusról már a fegyverszünet pillanatában lehetett tudni, hogy a felek semmit sem oldottak meg, pusztán a fegyverszüneti folyamatra „terhelték” a háború nyitott kérdéseit. Az azóta eltelt idő ugyanakkor világossá tette a félig befagyasztott konfliktus néhány jellemzőjét, és így mégiscsak többet tudunk elmondani a tágabb összefüggésekről, mint a háború bizonytalan napjaiban. Világosan megmutatkozott, hogy a grúz vezetés súlyosan félrekalkulált: alighanem mind a NATO, vagy legalábbis az Egyesült Államok, mind Oroszország reakcióját rosszul becsülte meg. Nyugatról a Szaakasvili-kormány több támogatást, Moszkvától több önmérsékletet várt. De látjuk azt is, miként Deák András részletesen elemzi, hogy az orosz érdekszféra-építés jóval nehezebb vállalkozás, mint amilyennek korábban a Kremlből nézve tűnhetett. Moszkva megnyerte a háborút, de nem volt képes azonnal békefeltételeket diktálni, mivel minden „győztes” béke elrettentő hatással lehet a posztszovjet államok hasonlóan nyílt vagy éppen látens konfliktusokkal terhelt népes csoportjára és több rettegő, gyenge legitimitású vezetőjére. A szakadár területek elismerésével Oroszország a vele amúgy jó kapcsolatokat ápoló, „közel-külföldjéhez” tartozó államok szempontjából a kockázatokat és költségeiket növelő döntést hozott, kérdés, igyekszik-e ezt kompenzálni a közeljövőben a posztszovjet államokkal szemben, vagy sem. Elképzelhető, hogy nem – ez lehetne Moszkva „Rettegett Iván”-stratégiája, azaz kísérlet arra, hogy befolyását saját veszélyességének demonstrációi révén tartsa fenn. A potenciális költségeket növeli ugyanakkor az is, hogy nemcsak a posztszovjet Közép-Ázsia, de Kína sem állt az orosz fél mögé a Shanghaji Együttműködési Szervezet találkozóján, egyértelműen jelezve, hogy a határok manipulálását nem tartja legitim kontrahegemonikus, az amerikai befolyást korlátozó tevékenységnek. Hiszen a szervezet nem utolsósorban azért jött létre, hogy jogi-intézményi ellensúlyt képezzen a más államok szuverenitását felettébb rugalmasan kezelő amerikai hegemónnal szemben. Tbiliszi tehát legyőzve, Moszkva győztesen, de valódi stratégia nélkül tekint a jövőbe.
Az orosz róka fogta csuka és a grúz csuka fogta róka sorsa, a mese szerint, az lenne, hogy a rendszert menedzselő legerősebb szereplő, az Egyesült Államok (régen a varga) „fogja mindkettőt”, azaz kihasználva megszorultságukat, diplomáciai úton kikényszeríti a valódi békét. Ez azonban nem történt meg, és a közeljövőben sincsen rá valódi esély. Az Egyesült Államok kívánta a háborút legkevésbé, hiszen aligha volt elképzelhető, hogy egy konfliktus ne vezessen a Moszkvával fenntartott viszony megromlásához. Márpedig az amerikai diplomácia stratégiai célja nem lehet más, mint az Oroszországgal való modus vivendi kialakítása, még ha az ehhez vezető út kacskaringós is, és helyenként fegyelmezésnek és helyreutasításnak szánt lépésekkel van kikövezve. Washington ugyanakkor – Moszkvának kedvezve – Grúzia mögül presztízs- és geopolitikai megfontolásokból sem hátrálhat ki, mivel ezzel éppen annak esélye veszne el, hogy az orosz vezetés, reális helyzetértékelésre jutva, elfogad valamilyen fenntartható, megosztott befolyáson alapuló kaukázusi rendet.
Több héten át úgy látszott, a fenti alapvető dilemma mellett az amerikai diplomáciában az az elv is érvényesül, hogy Grúzia „feladásának” kizárása mellett a feltétlen támogatás sem opció, mert ezzel Moszkvának diplomáciai hadüzenetet küldene. Ezzel az orosz tanácstalanság tükörképe született meg Washingtonban, a továbblépés világos iránya nélkül. Egészen szeptember első hetének derekáig úgy tűnt, az Egyesült Államok célja a kár korlátozása lesz: kijelölni Moszkva ambícióinak maximális határait, ezeket elfogadtatni az orosz vezetéssel, majd a „kemény” határ elfogadható oldalán található egyes kérdésekről tárgyalni Moszkvával, esetleg másokat (a francia EU-elnökséget) hagyni, hogy tárgyaljanak ezekről.
Dick Cheney grúziai látogatása véget vetett az amerikai tétlenségnek. A NATO-perspektíva határozott és demonstratív elővétele az amerikai alelnök nyilatkozatában a grúz–orosz konfliktus több dimenziójában tiszta vizet öntött a pohárba. Világossá vált, hogy az Egyesült Államok a helyzet alapos mérlegelése után úgy döntött, minden – indokolt – kritika a grúz kormánnyal szemben, bármilyen büntetésként beállítható lépés, diktálja azt bár a legelemibb józan ész, az orosz félnek adott biztatás is lenne. Ezért „irracionális” stratégiát kell követni, tehát meg kell győzni Moszkvát arról, hogy Washington nem rugalmas költség-haszon kalkulációkban gondolkodik, hanem mereven ragaszkodik érdekeihez. Ez azt jelenti, az amerikai vezetés elfogadja, hogy középtávon versengenie kell Moszkvával a posztszovjet államokban, és csak újabb győzelmek esetén számít valódi orosz megegyezési szándék kialakulására.
Cheney kijelentéseiből más is kiviláglik. Az Egyesült Államok Európának is üzent: bár eddig elégedettek lehetnek a kényelmetlen helyzetben ügyesen eljáró EU-s vezetéssel, az amerikai héják perspektívájából nézve örökké fennáll a veszély – az uniós politikai identitásból és döntéshozatali eljárásokból következően –, hogy a Tanácsban és másutt a kollektív érdekképviselet (interest pooling) természete miatt semmitmondó és/vagy külső szereplők által kondicionált álláspontok születnek. Az európai közvetítés kapóra jött, amíg Washington nem döntött stratégiájáról, de a döntés megszületése után Brüsszel (és Párizs, még inkább Berlin) már táboron belüli kockázati tényezőnek számít inkább. Ez gyászos hír, mivel arra enged következtetni, hogy az „iraki lecke” mégsem ivódott be mélyen az amerikai külpolitikai tervezés szereplőinek tudatába: ha szorul a hurok, kirepül az ablakon minden tanulság arról, hogy a deliberatív (azaz valódi) multilateralizmus milyen előnyökkel bír a „coalition of the willing” szigorúan önző preferenciakövetésével szemben.
Veszélyes lenne az amerikai unilateralizmus vészhelyzetben aktiválódó logikáját teljes egészében belső, különösen civilizációs érvekkel magyarázni. Gazdaságosabb, mert a racionális döntések elméletén belül tartja az érvelést, ha felidézzük, hogy az EU továbbra sem rendelkezik azzal a képességgel, hogy hatékonyan fellépjen keleti szomszédságában – tehát az amerikai önzés részben legalább indokolt. A fegyverszünetre irányuló francia kezdeményezés a győztes, de tanácstalan oroszoknak időt ajánlott, és ezért elfogadhatónak bizonyult Moszkvában, ám az Unióban azóta a reálpolitikusok és a russzofóbok harca zajlik. Utóbbiak gyengébbek, de elég hangosak ahhoz, hogy a hatékony diplomácia dolgát megnehezítsék. Ennél is nagyobb probléma, hogy az EU nem tud mit ajánlani cserébe, ha Moszkva „beengedi” a közel-külföldinek tekintett kérdések rendezésének folyamatába, hiszen Oroszország miért is hívna önszántából lengyel diplomatákat a Kaukázusba?
Ma az EU döntés-előkészítő hátországának legbefolyásosabb külpolitikai koponyái azon morfondíroznak, hogy mihez kezdjünk az erősödő Oroszországgal. A következő hetekben derül ki, hogy képes-e Európa konstruktívan fellépni egy valódi nagypolitikai konfliktusban, és a sokat emlegetett „normavállalkozói erejével” (NPE: normative power Europe) tud-e valamilyen megoldást kínálni a legalább részben értékelvű kompromisszum felé. A bökkenő csak az, hogy ez egyszerre válthat ki nemtetszést Washingtonban és Moszkvában. Ilyen kompromisszum ugyanis aligha képzelhető el Szaakasvili megszégyenítése és az orosz partner felbőszítése nélkül, hiszen bármilyen, az európai külpolitikai identitással összeegyeztethető állásfoglalásnak tartalmaznia kell mindkét félre nézve kritikus megállapításokat. Világos: a közvetlen politikai cél Moszkva megfékezése. Ezt a munkát a rendkívüli EU-csúcs határozatai, amelyeket az Európai Parlament elnökének további legitimációt kölcsönző jelenlétében fogadtak el, megkezdték. A folytatás azonban nehezebb lesz: a feddés mellett ki kell harcolni a jelenlétet a diplomáciai folyamatban és a térségben, szerencsés esetben nem csak az EBESZ-misszió színeiben. Még nagyobb távlatokban gondolkodva pedig látszik, hogy Európa egyedül nem fogja „megszelídíteni” az orosz medvét. Ehhez együtt kell működnie az Egyesült Államokkal, és az adott helyzethez igazítva rugalmas, pozitív és negatív ösztönzőket kell alkalmaznia, anélkül hogy a Magyarországhoz hasonlóan sérülékeny kisállamok lemorzsolódnának az orosz megtorlástól való félelem következtében. Tehát többdimenziós, mérsékelt, mégis határozott és közös amerikai-európai Oroszország-politikára van szükség. A jelzőhalmozás érzékelteti: nehéz lesz.
- Játéktér [2]