In memoriam Horváth Tamás (1969–2001)
„A Poprád havas hátán kisdiákok korcsolyáztak, és az odvas fa, amely a tervrajzon megjelöltetik, most is azon a helyen állott, csak valamivel kisebb lett. A kolostor tornyán állanak a kopott óramutatók, mert még ma is ott ült az egyik mutatón az az öreg varjú, amely talán már Szindbád gyermekkorában foglalt ott helyet. A kőfalról, amely az ódon kolostort határolta, már lekopott a vakolat, de ahol a vakolat megmaradott az esőverte, szürke falon, vörös krétával és szénnel írott nevek voltak láthatók. Az ákombákomok között tűnődve keresgélt Szindbád a téli alkony pirosló fényében, és igen nagy volt a boldogsága, midőn a félig lemosott, lekopott írások között vörös krétával írott S betűt fedezett fel. »Én voltam ez!« – mondta magában...”
(Krúdy Gyula: Szindbád titka)
A barátom, Tamás, lehetőség szerint minden este lefekvés előtt elolvasott egy-egy Krúdy-novellát. Rajongott Krúdyért, és rajongott azért az országért, amelyet Krúdy talált ki: az egyszerre ismerős és valószínűtlen, soha nem létezett Magyarországért. Otthon érezte magát ennek az országnak a mítoszai között, ahol mindenre a játék egyszerre ismerősnek és valószínűtlennek ható súlya nehezedett, ahol élet és halál, szerelem és politika, a hitek és a babonák, a terített asztal pompája és az őszi esők monotóniája mind egyetlen nagy játék részeként fogalmazódott meg. A játékként megélt élet: frivolan hangzik, hát persze. Pedig bizonyos értelemben nem tét nélkül való, sőt, voltaképpeni tétje az egyetlen szabad emberhez méltó tét: értelmessé tenni az életet, értelmet adni neki olyan körülmények között, amikor láthatólag minden mögé felvázolható metafizikai garancia tarthatatlanná válik. A játék mint értelemadás, mint szabályok választása, elfogadása és követése. A demokrácia játékszabályaié, például.
A rendszerváltás éveiben felnőtté váló vidéki fiatalok egy kis csoportja annak idején szintén kitalált magának valamit, egy várost: ezt is Gyöngyösnek hívták volna, akárcsak pazar földi mását, s ez is mintegy nyolcvan kilométerre feküdt volna Budapesttől, a Mátra lábánál. Kicsi, de izgalmas, pezsgő centrum, lakóinak szellemi otthona. Folytonos pörgés, egyetlen hatalmas szívpumpa ez egész, nem is tudom, hogyan gondoltuk. Volt akkoriban valami politikai szervezet is, egy lendületes, szókimondó, radikális emberjogi-liberális párt, néhány éven keresztül egyfajta kulturális hálózatot alkotott szerte az országban, már nem nagyon emlékszem rá. Gyógyszertár nyílott a sarkon, ifjúkorunk önképzőköre, a Mátrakapu Falatozó helyén; ilyesmi történhetett ezzel a párttal is, hubertusz helyett lidokain.
Tamás politikus volt, és nemcsak a szónak abban az értelmében, hogy politikai tisztségeket töltött be önkormányzati képviselőként vagy bizottsági tagként, illetve hogy egész a kezdetektől a fiatal, később a szabad demokraták gyöngyösi csoportjának meghatározó személyisége (ügyvivője, kampányfőnöke stb.) volt. Fontosabbnak – és jóval izgalmasabbnak – tűnik a tény, hogy borzasztóan élvezte mindezt. Ezért maradt politikus a rendszerváltó lendület elültével is; azokban az években, amikor a politika fogalma mindinkább egyet jelentett a döntéshozói vagy hivatali hatalom öncélú konvertálhatóságának különféle formáival. Tamást más foglalkoztatta: a hatalom és szabadság viszonya, az autonóm individuum szabadságának jogilag megfogalmazható körvonalai. Ezek az elvek voltak politikai tevékenységének legfőbb motívumai, és ezért nem ismert megalkuvást elvi kérdésekben. A játékszabályok választása mögött meghúzódó értékválasztása, a szabadság racionálisan kialkudható keretfeltételei mellett kötelezte el magát.
Persze a legkevésbé sem volt naiv elme: nem a racionális diskurzus kényszerítő erejébe vetett mafla hitből, hanem a vele született szemtelen kíváncsiságból eredően igyekezett próbára tenni a hatalom tűrőképességét. Az elhíresült eset során – amelyből kifolyólag később Wallenberg-díjjal jutalmazták –, amikor az éjszakai buszmegállóban beszólt a nyilasnótákat gajdoló konzervatív fiataloknak, miszerint rendben, akkor most ezennel ő kijelentené, hogy zsidó volna, és ebből kiindulva beszélgessenek erről a dologról (a beszélgetés nem húzódott el túlságosan, egy későn érkező résztvevő a tartószerkezetéről leszaggatott utcai szeméttartóval bekapcsolódva nyitott új témát), nos, ebben az esetben is a tűrőképesség teszteléséről volt szó (ne feledjük, az éjszakai utcán az erősebbé a hatalom, kóstolódó ifjúságunk idején olykor-olykor lehetett részünk ilyen tapasztalatban). Olykor ugyanennek a provokatív kíváncsiságnak tette ki az államhatalommal, na jó, kevésbé szemérmesen: a karhatalommal szemben az állampolgárt védő jog szövetének szakítószilárdságát is. Olyan bátran viselkedett, mintha biztonságban élne – mintha e találkozások minden szereplője a jogállamiság hagyományain nőtt volna föl, és magától értetődő módon e tradíció normáihoz tartaná magát. Innen ered kései pályaválasztása is: a szociológusi diploma és az esztétikai tanulmányok után jogot kezdett hallgatni, miközben különféle jogvédő szervezetek munkatársaként dolgozott.
A jogi egyetemet egyébként saját bevallása szerint kíváncsiságból próbálta ki, ami szoros összefüggésben áll a fentebb jellemzett, provokatív kíváncsisággal. Hiszen önmagát is gyakran és szívesen próbára tette. Akár fizikai értelemben is. Az öcsémnek, aki súlyos fagyási sérülésekkel tért haza a Mount Everestről, azt mondta, hogy irigyli mindazért, amit átélt. És igen, mindennapos szenvedélye, az országúti kerékpározás is a szervezetet és az akaraterőt a végsőkig próbára tevő sport. (És akkor ez itt most egy mondat helye, kisodródó, szemközt száguldó részeg sofőrről, cserbenhagyásról, telefonokról, a döbbent csönd zúgásáról a vonalban. Isten nevét hiába ne vedd.)
Kant stílusa vonzotta, és Kierkegaard problémafelvetése. A Vagy-vagy első részét felfalta, a másodikon nem jutott túl. A Rigoletto hercege érdekelte, Fellini Casanovája és – újabban egyre inkább – az eljárásjog szerkezeti finomságai.
A nőügyekről legyen elég ennyi.
De voltaképpen nem is erről akartam beszélni, hanem a városról, amelyet – emlékszünk még, ugye? – megpróbáltunk kitalálni. Mi lett vele később, és mi lesz vele most?
A polisz iránti érdeklődés a tágabb értelemben vett politikai érdeklődés talán még fontosabb vetülete. Elkötelezettség a tényleges város iránt. Elsősorban nem muzeális, helytörténeti jellegű érdeklődés, de nyilván az is: Tamás büszkén és elismeréssel emlegette névrokona, a kiváló helytörténész, Horváth László írásait a gyöngyösi nyilvánosházak század eleji virágkoráról, a helybeli zsidó diaszpóráról vagy a környékbeli falvak emigránsairól. Magáénak érezte a kisváros kifejezetten kisvárosias hagyományait. Mindamellett, lássuk be, egy magyar kisvárosban a valódi lokálpatriotizmus lehetőségei behatároltak: tartós érvénnyel csupán az esztétikai szemlélet, a lokálpatrióta elfogult pillantása teremti meg a belakható világot. Kifejtem pontosabban.
Plutarkhosz hazája, köztünk szólva, egy porfészek volt: Khairóneia, ahonnan a legkisebb ránk maradt ógörög színház romjai származnak. Amikor megkérdezték, miért nem költözik Rómába (Pécsre, Budapestre, Londonba, New Yorkba, Szingapúrba), valami ilyesmit válaszolt: nem akarja, hogy városa a távozása által még kisebb legyen.
Ettől a választól persze nem tagadható meg némi nagyképűség, ám azt sem mondanám, hogy Tamás erre a kérdésre hasonló választ adott volna. Egyszerűen képtelen volt huzamosabban elszakadni a városától, mert itt érezte magát otthon; ennek az a tény sem mond ellent, hogy amikor huzamosabb időt otthon kényszerült tölteni, megőrült az unalomtól. Ez a kötődés nyilván nem érthető meg a rendszerváltás környékén felpörgő néhány év nélkül, amikor a politika, a polisz sorsa és az ifjúkor termékeny dühe egypár pillanatra elválaszthatatlanul egymásba gabalyodott. Ottlik Géza írja az Iskola a határon elején: „Csak azt tudom, hogy van egy nagyon mély lerakódás a létezésünk alján, a második vagy legfeljebb harmadik réteg lehet alulról számítva, ami már végleges és változhatatlan, ahol már nem mozdul az életünk (...). Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen szomorú vagy halott dolog, sőt bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehoztunk, amit életre hívtunk életünk anyagából." Igen, a mi életünkben akkor és ott rakódtak le ezek a rétegek, nekünk ez a kisváros volt az iskolánk. Aztán elballagtunk lassan, egészen Pestig, Svájcig vagy Amszterdamig, ki-ki egyre ritkábban jött haza szombat esténként. Az is kiderült, hogy jó iskola volt, tehetséges emberek kerültek ki belőle.
Mindezt Tamás is nagyon világosan látta. És mivel ő voltaképpen otthon maradt, ingázva Gyöngyös és Pest között, neki volt a legnagyobb rálátása e közös történetnek az ezredfordulóig nyúló szálaira. A kisváros fontosabb és kevésbé fontos eseményeinek, pletykáinak sora (voltaképpen a város informális nyilvánossága) és csak kevesek számára megnyíló legendáriuma, a fél- és egészen bolond csodabogarak, ködlovagok történetei az ő nézőpontjából egyetlen óriási panorámát adtak Gyöngyösről. Az éjszakai élet ahhoz a néhány pezsgő évhez viszonyítva időnként természetesen kibírhatatlanul provinciálisnak és visszametszettnek tűnt a szemében. Ugyanakkor mélységesen érdeklődött a szereplői iránt, képes volt hosszasan és figyelmesen elidőzni a ponyvaregények lapjai közül előlépett figurák társaságában (akiket, be kell vallanom, jómagam fél óránál tovább nemigen bírtam elviselni).
Cserébe persze mindig friss történetekkel gazdagodott. Az ő szemével érdemes volt figyelni, ahogy ezekből a történetekből összeáll a Gyöngyös nevű puzzle, amelynek most már végképp nála maradtak a darabjai. Ebből a szemszögből és ezekkel a (részben történelmi pillanatokhoz kötött) tapasztalatokkal a háta mögött más nemigen láthatja így egyben a várost, a döntéshozó körök működésétől legendák működéséig terjedő, átfogó pillantással. Ez a pillantás nem feltétlenül nosztalgikus vagy rajongással teli, de tisztában van annak a tárgynak a múlhatatlan és életbe vágóan fontos értékével, amelyre irányul. Nevezzük nyugodtan szerelmes pillantásnak.
Miről is még? Járt Görögországban, ez fontos. És némi vigasz talán. (Khairóneiában, tudtommal, nem.) És nálam maradt a kétkötetes Plutarkhosza. Párhuzamos életrajzok, most látom csak, milyen durva cím. Őrzöm a találkozásig.
- Búcsú [6]