1. 1989-ben Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország ugyanonnan indult.
Nem igaz. Lengyelországban a katolikus egyház kezdettől fogva bomlasztotta a kommunizmust. Ebben a mélyen vallásos országban az egyház – bár tagadhatatlanul el volt nyomva – mindvégig a kommunizmus „fölött” álló intézmény volt. A Szolidaritás mozgalom, amelyhez több millió lengyel csatlakozott, a katolikus egyházzal együttműködve vált a kommunizmus összeomlásának fő katalizátorává – és nemcsak Lengyelországban hatott, hanem mindenütt a vasfüggönyön innen.
Magyarországon a kommunizmus „bomlasztása” a hatvanas évek végétől indult be, a liberális gazdasági „reformok” révén. Ezek a reformok, amelyek bevezették a kapitalista gondolkodásmódot, nemcsak gazdaságilag voltak jelentősek, hanem társadalmilag is: arra tanították meg ugyanis az embereket, hogy a hivatalos kommunista ideológiától eltérő cselekvési és gondolkodási mód kifizetődőbb.
Csehszlovákiában a kommunizmussal való birkózás az 1968-as prágai tavasszal érte el a csúcspontját. A normalizáció ezt követő időszakában gyakorlatilag minden független és demokratikus személyiséget, illetve intézményt elhallgattattak. Ennek a jelentőségében nem kellően értékelt időszaknak a következménye, hogy a cseh társadalom és normarendszere romba dőlt.
2. A történelem a csehek ellen dolgozott.
Igaz. A huszitáktól a huszadik századig a csehek nemcsak állandóan vereségeket szenvedtek, hanem több esetben még csak harcolni sem állt módjukban. 1938-ban a müncheni egyezmény Csehszlovákiát Hitlernek adta; 1968-ban az orosz tankok törték le a prágai tavaszt. A győzelmek ünneplése helyett a csehek kénytelenek a mártíromságot ünnepelni. Elég egy pillantást vetni arra, hogy kikre emlékeznek a nagyobb ünnepeken és évfordulókon: Szent Vencel, Husz János és a kommunizmus legújabb kori áldozatai, Milada Horáková és Jan Palach. 1895-ben, huszonhárom évvel azelőtt, hogy Csehszlovákia első elnöke lett, Tomás G. Masaryk a „hamis mártíromság ünneplésének” nevezte ezt, mivel a vereség ünneplése ritkán vezet pozitív változáshoz. A vég nélküli vereségek sorának elkerülhetetlenül következménye az alkalmazkodás. A csehek a legkisebb ellenállás útját választották, ami idővel „nemzeti karakterisztikumukká” vált.
Végül az, hogy az ország Európa szívében helyezkedik el, kulturálisan előnyös ugyan, ellenben a hosszú, nyugodt történelmi szakaszok szempontjából kifejezetten előnytelen. Az a 82 éves cseh, aki soha sem hagyta el faluját, öt országban és hat különböző politikai rendszerben élt.
3. A bezárkózás cseh nemzeti jellemvonás.
Ugyanazok a körülmények, amelyek társadalmi szinten a konformizmus növekedéséhez vezettek, egyéni szinten a családba, az otthonba és a privátszférába való visszahúzódást eredményeztek: visszavonulást olyan területekre, ahová semmi és senki nem tudott behatolni. Ebben a csehek valóban a legjobbak között vannak – a nemzet hihetetlen számú írót, költőt, zenészt és tudóst adott a múltban és ad folyamatosan a világnak, hogy a világszínvonalú teniszezőkről, hokijátékosokról és focistákról már ne is beszéljünk.
Csakhogy az egyén fokozatos visszavonulása saját belső világába végül azzal az eredménnyel járt, hogy a csehek képtelenné váltak az objektív kritika elfogadására. Ez a fogyatékosság a mai napig akadálya a konstruktív párbeszédnek, a demokráciaépítés modus operandijának. Elég arra gondolni, miként reagál a cseh politikai élet két főszereplője – Václav Klaus és Milos Zeman – a kritikára, hogy teljes működésben láthassuk ezt a rettenetes, de jellemző vonást.
Az osztályharc kommunista laboratóriuma nemcsak az irigységet, hanem egy olyan komplexust is kitermelt a cseh emberben, amelyet „posztkommunista szindrómának” lehet nevezni. Martina Klicperová nemzetközi támogatással végzett kutatása (Cseh Tudományos Akadémia Pszichiátriai Intézete, 1997) szerint ezt a szindrómát a következő vonások jellemzik: a magasabb rendbe vetett hit hiánya; a populizmusra adott pozitív reakció; ódzkodás az elégedetlenség okainak feltárásától; az azonnali kielégülés iránti feltétlen igény; a könnyű megoldásoknak a nehezebbekkel szembeni előnyben részesítése; a múlt iránti nosztalgia.
Ennél is fontosabb, hogy Klicperová kutatása alapján arra a következtetésre jut: a fenti jellemző jegyek nem kizárólagosan a totalitárius uralom évei alatt alakultak ki, hanem az 1948 előtti cseh társadalom alaptermészete is tükröződik bennük. Megmaradásuk „nem pusztán a múlt nyoma, hanem a totalitárius állapotba való visszacsúszás iránti diszpozíció jele is”.
4. A csehekből hiányzik a hit.
Ez a cseh nemzeti jelleg egyik leginkább alulértékelt vonása. A husziták veresége mind egyéni, mind állami szinten az egyház és általában a vallás folyamatos gyengülését eredményezte. A saját belső világukban élő csehek egyre inkább saját meggyőződéseik felé fordultak a külső hatások helyett, ami egy másmilyen, „cseh” igazság kialakulásához vezetett. Végül a hit – nemcsak az istenbe vetett hit, hanem a hit mint olyan általában – teljesen eltűnt.
Ez a mai napig komoly hátrány, mivel ahhoz, hogy a demokratikus viselkedés elvei kialakuljanak, szükség van a hit egyik aspektusára: arra a meggyőződésre, hogy létezik valamilyen magasabb rend. Míg a fiatal Amerika az „Istenben bízunk” jelszót választotta, a csehek azt vésték fel Nemzeti Színházukra: „Narod sobo” („A nemzet maga”).
Nincs ma Európában egyetlen olyan hatékonyan működő demokrácia sem, melynek társadalma ateista alapokon nyugodna, és amelyben az állam és az egyház viszonya problematikus lenne. Más szavakkal: nehéz olyan hit nélküli közegben demokráciát létrehozni és fenntartani, mint amilyen a mai Cseh Köztársaságot jellemzi.
5. A cseheknek van demokratikus tapasztalatuk.
Csak kevés és nem elég mély. Csehszlovákiát 1918-ban hozták létre mint független nemzetállamot, a felbomlott osztrák birodalom területén – kultúrájának és hagyományainak egyik örököseként. A demokratikus eszményeket a fiatal cseh nemzet a Tomás G. Masaryk vezette elitértelmiségiek kicsiny csoportján keresztül importálta. A fiatal cseh nemzet rövid időn belül dísz lett Európa közepén, a korszak hetedik legnagyobb ipari államává vált. Csakhogy ez a siker nagyrészt a már korábban létező osztrák munkaetikára és hivatalnokrendszerre épült. A cseh társadalom rendkívül jól működött, de inkább regionális kontextusban, a Prágától távolságot tartó helyi polgármester és a gyártulajdonos együttműködésében. És ez a helyzet mára sem változott.
Prágában a központi kormány legjobb esetben is csak halvány körvonalakkal rendelkezett: az úgynevezett Első Köztársaság éveiben (1918–1938) összesen húsz kormány jött és ment, a Szenátus pedig lassan dezintegrálódott (ahogy ez ma is történik).
Noha gazdaságilag rendkívül sikeres volt, a fiatal cseh nemzet képtelen volt saját politikai identitását kialakítani. 1926-ban Karel Capek, a híres cseh író a következőképpen fogalmazott: „ma sem tudni, hogy mit jelent az »igazi cseh« a köztársaság politikai mozgalmaival kapcsolatban.”
Tizenegy évvel később az Első Köztársaság összeomlott. A demokratikus elit és értelmiség, hogy életét mentse, menekülni kényszerült. Akik maradtak, azokat a németek kiirtották. Az éppen csak húsz évvel korábban elültetett demokrácia soha sem eresztett igazi gyökereket. Nem véletlen, hogy röviddel a második világháború után Csehszlovákia volt az egyetlen közép-európai ország, amely beszavazta a hatalomba a kommunistákat.
6. 1989-ben a csehek demokráciát kaptak.
Nem igaz. Csehszlovákia szabad lett. A szabadság és a demokrácia azonban nem szimmetrikus fogalmak, mivel a demokrácia nem létezhet szabadság nélkül, de szabadság demokrácia nélkül igen. Sokkal könnyebb szabadnak lenni, mint demokratikusnak, mivel az utóbbihoz bizonyos „pillérekre” van szükség: működő igazságszolgáltatásra (törvény előtti egyenlőségre), sajtó- és médiaszabadságra, aktív civilszférára. Az igazi demokrácia megteremtése sokrétű, komplex és rendkívül időigényes feladat.
7. 1989 nagy változást hozott.
Nem akkorát, mint azt gondolnánk. Mint már említettem, a csehek szabadságot kaptak, nem demokráciát. A Vencel téri kulcscsomó-rázás után milliók tértek vissza otthonaikba – várni. A nagy remények helyébe először frusztráció, majd zavarodottság, végül pedig „nemzeti rosszkedv” lépett – ahogy erre már Havel elnök is rámutatott. 1989-ben nem volt forradalom. 1989-ben színpadra lépett néhány új szereplő, de az előadás nem változott. Lengyelországgal és Magyarországgal ellentétben az uralkodó elit jelentős hányada hatalmon maradt.
Csehországban a kommunista párt nem ítélte el saját múltját, azt a múltat, amelyben a párt polgárok ezreinek kivégzését, bebörtönzését és üldözését rendelte el, valamint a hátába lövettetett azoknak az ártatlan férfiaknak, nőknek és gyerekeknek, akik szökni próbáltak az országból. Ezt a pártot és tagjait nemcsak nem büntették meg, hanem volt tagjai továbbra is kulcspozíciókat töltenek be a Cseh Köztársaságban. A Kommunista Párt múltja dacára továbbra is élvezi minden ötödik cseh támogatását. Ez jellemzi a politikai szférát.
Társadalmi-gazdasági szinten a Václav Klaus által levezényelt átalakulás szemfényvesztés volt – ezt ma már tudjuk. Nem működő tőkét hozó kapitalizmus jött létre, hanem az államszocializmus egy sajátos formája, amelyben a kormány a túlhizlalt állami szektorok (egészségügy, tömegközlekedés) fenntartása révén mesterségesen alacsonyan tartotta az inflációt és a munkanélküliséget. Az állami tulajdon eladását és a bankok privatizációját minden eszközzel akadályozták, hogy az állami ellenőrzés alatt álló bankok továbbra is hiteleket folyósítsanak az állami vállalatoknak, a politikai pártoknak és projektjeiknek. A „majd a piac dönt” filozófiára hagyatkozva elhanyagolták a demokráciaépítés más aspektusait, mint például a működő igazságszolgáltatás létrehozását.
Tizenegy évvel 1989 után két és fél millió cseh asztalára az állam tesz kenyeret. Minden harmadik cseh életszínvonalát teljes mértékben az állam határozza meg.
8. A csehek demokratikus országban élnek.
Nem, a csehek posztkommunista országban élnek, amelynek vannak ugyan demokratikus intézményei, de ezek nem működnek teljesen demokratikusan, és a totalitárius rutinok tovább élnek bennük. Következzék néhány példa.
Az összeférhetetlenség továbbra is mindenütt jelen van. Az igazgatói, igazgatótanácsi és más ellenőrző posztokat politikusok, rokonaik és barátaik töltik be. A tekintélyes politikus felesége, aki egy nagy bank igazgatótanácsában ül, vagy a vezető szenátor, aki egyúttal bankelnök is.
A pártok valóságos működésében nem tükröződnek programjaik és vezetőik kijelentései. A Polgári Demokrata Párt (ODS) választási programja szerint támogatja az EU-csatlakozást, ami szöges ellentétben állt a szociáldemokraták (CSSD) programjával. Röviddel a választások után az ODS „ellenzéki koalíciós egyezményre” lépett a CSSD-vel, és Václav Klaus ma az egyik leghangosabb euroszkeptikus Közép-Európában.
9. A csehek demokráciát akarnak.
Nem igaz. Az Empirikus Kutatások Központja (STEM) által készített legújabb közvélemény-kutatások szerint, ha megkérdezik a választópolgárokat arról, hogy mit jelent nekik a demokrácia, a válaszok két pont körül csomósodnak: az egyik a gazdasági várakozások teljesülése, a másik az önkiteljesedés lehetőségének szavatolása. Csak tizenkilenc százalékuk említi a törvény előtti egyenlőséget, és csak 1% érzi úgy, hogy a demokrácia elválaszthatatlan a kormány bírálatának szabadságától. A demokráciának a felelősséggel és fejlődésének más előfeltételeivel való kapcsolata fel sem merül. A STEM 2000. áprilisi közvélemény-kutatása szerint a polgárok 64%-ának volt „lesújtó véleménye” a demokráciáról (két évvel korábban csak negyven százalék volt ez az arány), míg négyből hárman úgy gondolták, hogy a demokrácia „mély” válságban van.
Egy 2000 januárjában készült felmérés szerint a polgárok hatvan százaléka ugyan egyetértett azzal az állítással, hogy „a demokrácia meg tud oldani problémákat”, de egyúttal úgy is érezték, hogy mégsem teszi, mivel „emberek hibákat követnek el”. Ez a beszédes felmérés rámutat, hogy a cseh polgárok korábbi tapasztalataik alapján ítélik meg a politikai rendszereket: valami olyanként, amit felülről tartanak ellenőrzés alatt, és nem – miként a demokrácia esetében helyes lenne – alulról határoznak meg.
A cseh polgárok többségétől rendkívül távol áll a demokráciának az a koncepciója, mely szerint a demokrácia egyszerre jelenti az egyéni felelősséget, illetve egy jog- és államrendszert. A legtöbb cseh még nincs meggyőződve arról, hogy a kapitalista és a kommunista munkaetika között nagy különbség van. A csehek számára a demokrácia az, hogy a szocialista állam adományainak megtartása mellett képesek legyenek kapitalista béreket keresni. Egy idei STEM-felmérés szerint például a csehek háromnegyede akarja azt, hogy az állam továbbra is szubvencionálja az egyébként is alacsony lakbéreket.
Vagyis a csehek nemcsak azért nem akarnak demokráciát, mert nem tudják, mi az, hanem azért sem, mert azt sem tudják, ténylegesen mit várhatnak tőle. Sem annak nincsenek tudatában, hogy a demokráciáért áldozatokat is kell hozni, sem annak, hogy mik az igazi előnyei. Ráadásul a demokráciáról alkotott torz elképzelések negatív hatással vannak olyan, más kérdésekben meghozott döntésekre, mint az európai identitás és az EU-csatlakozás, amelyeket elsősorban a várható gazdasági előnyök szempontjából ítélnek meg.
10. A Cseh Köztársaság egyenlőtlenül fejlődik.
Így igaz. Gyorsan maga mögött hagyva egy diszfunkcionális múltat és egy új valósággal szembesülve a Cseh Köztársaság arra a pontra érkezett, ahol a paradoxonok dominálnak. Legyen elegendő ennek illusztrálására egyetlen példa: Alig lett Csehország a NATO tagja, a cseh külügyminiszter tragikomikus módon kijelentette, hogy nem ért egyet a NATO Koszovó-stratégiájával, mivel a NATO „azelőtt döntött Koszovóval kapcsolatban, hogy tagok lettünk”.
Megoldások
A pozitív változás előidézését a jelenlegi állapotok és a múltbéli hibák leltárba vételével kell kezdeni. A fenti tíz pontot ennélfogva kiindulásnak és nem lezárásnak kell tekinteni.
A demokrácia megértésének elősegítése. Nagyon kevés történt a demokrácia előmozdítása és megértésének elősegítése érdekében. A demokrácia melletti kampány Csehországban még a NATO-csatlakozás melletti kampánynál is gyengébb. Először mászni kell megtanulni, utána járni. Bár hangsúlyozni kell, hogy a demokrácia meghonosítása időbe telik, népszerűsíteni kell azokat az akciókat, amelyek mindenki számára gyors (és nem feltétlenül pénzbeli) jutalmat eredményeznek. Az a törvénytervezet, amely szerint csaknem minden esetben elsőbbsége lenne a gyalogosoknak az útkereszteződésekben, jó példa erre. Bár a törvény csak hat hónap múlva lép érvénybe, már 75% helyesli, és sok gépkocsivezető és gyalogos máris a törvény szellemében viselkedik. Az ilyen példák, ha kis dolgokról van is szó, építőelemei lehetnek a demokrácia pszichológiai szubsztrátumának.
Az értékeknek jelentőséget kell kapniuk. Minden társadalomnak szüksége van olyan értékekre, amelyekre támaszkodhat, és amelyeket fontosnak tart. Ahhoz, hogy ilyen értékek kialakuljanak, két dologra van szükség: a cseheknek szembe kell nézniük a múltjukkal, és létre kell jönnie egy hatékony igazságszolgáltatási rendszernek.
A múlttal való szembenézés. A cseh társadalom továbbra is óriási belső konfliktusokat kénytelen elfojtani. Az, hogy képtelen saját múltjával szembenézni, továbbra is mérgezi a mindennapokat. A „gyógyulás” útja a múlt feltárása lehet, amely lehetővé teszi a sebek begyógyítását. Igazságot kell szolgáltatni. De nem bosszúra, hanem megbékélésre van szükség, valami olyasmire, mint amit a Nobel-díjas Desmond Tutu által vezetett dél-afrikai Igazság és Megbékélés Bizottság vitt véghez. A politikai pártoknak, az egyházaknak és a civil szervezeteknek is alkalmuk nyílna arra, hogy részt vegyenek ebben a folyamatban.
A törvény előtti egyenlőség megteremtése. Bármely totalitárius rezsim bukása után az igazi törvényesség és rend megteremtése az elsődleges feladat. A történészek Konrad Adenauert, Nyugat-Németország második világháború utáni kancellárját mindenekelőtt azért dicsérik, mert olyan jogállamot hozott létre, amelyben a németek hinni tudtak, amelyben a jog az államérdek fölött állt, és amely hozzájárult a modern német identitás kialakulásához. Az igazságügyi reformcsomag mostani fennakadása a parlamentben vagy a főügyésznek az a vallomása, hogy az évi százezer ügyből legalább hetvenezret elhalasztanak, azt bizonyítja, hogy Csehország nem tanulta meg a leckét. A jól működő igazságszolgáltatás, a törvény előtti egyenlőség pozitív fejlemények láncreakcióját válthatja ki – például, hogy kialakulhat és értelmet nyerhet az oknyomozó újságírás.
A politikai pártok megreformálása. A mai politikai pártokat egy olyan múlt fertőzte meg, amelynek nem sok köze van a demokráciához. Vezetőik olyan mértékben uralmuk alatt tartják őket, hogy más véleményeket képtelenek tolerálni. Jellemző az, ahogy az állampolgári kezdeményezésekhez viszonyulnak. Nyugaton a pártok és vezetőik vetélkednek azért, hogy az ilyen kezdeményezések élére álljanak, míg Csehországban ezeket a kezdeményezéseket, különösen ha a politikai stílusról szólnak, azonnal súlyos kritikával illetik. Az első párt, amelyik felismeri igazi szerepét, és partnereinek tekinti a választókat, miközben konkrét megoldásokat is ajánl napi problémáikra, példátlan sikereket fog elérni.
Az intézmények szerepének növelése. A centralizáció megakadályozása érdekében bizonyos intézményeket erősíteni kell. Az elnököt közvetlenül kellene választani, és megmaradt hatalmát nem lenne szabad tovább korlátozni. A Szenátusnak, amelyet a csehek 66%-a fölösleges intézménynek tart, vagy át kellene alakulnia egy valóban független intézménnyé, vagy meg kellene szűnnie. A decentralizáció fontos, mert lehetővé teszi, hogy az emberek elválasszák a politikát a politikustól, és a politikára összpontosítsanak, ne a személyiségre. Elég Angliára gondolni, ahol Winston Churchillt annak ellenére nem választották újra, hogy győzelemre vezette az országot.
Az egyház szilárd alapokra helyezése. Egy idei STEM-felmérés szerint a csehek kétharmada úgy gondolja, hogy az egyházra szükség van. Noha az egyházak, különösen a katolikus egyház, keveset tett azért, hogy feladja „kolostormentalitását”, és mást is tegyen, mint hogy saját falai között lelkipásztori szolgáltatásokat nyújt, itt az ideje, hogy a kormány jobban elismerje azt a potenciális szerepet, amelyet az egyházak játszhatnak.
Tükörbe nézés. 1990. január 1-jén Václav Havel arra figyelmeztette a cseheket, hogy az elmúlt negyven év negatív hatásait ne csak az őket körülvevő világban keressék, hanem nézzenek magukba is. A cseheknek el kell kezdeniük keresni a választ arra a kérdésre, hogy mit jelent csehnek lenni.
A cseheknek – hosszú idő óta először – senki sem mondja meg, hogy mit kell csinálniuk. Most maguk alakíthatják a sorsukat. Sok polgár – és néhány politikus – kezdi felismerni, hogy most valóban kulcsfontosságú szerepet játszhat. A demokrácia építése megkezdődött.
(A New Presence c. folyóiratban megjelent írás rövidített változata. Fordította: Neményi László.)
- Szabad elvek [6]