Skip to main content

Szabad elvek


A megkérdezettek 35%-a hallott már a visegrádi négyek csoportjáról, és azt is tudja, hogy mi az. További 26,4% ugyan hallott róla, de nem igazán tudja, vagy nem biztos abban, hogy mi az, végül 35,7% soha nem hallott a négy kelet-közép-európai ország együttműködéséről.

Azoknak, akik hallottak is a visegrádi együttműködésről és tudják is, hogy mi az, a 80,5%-a gondolja úgy, hogy fontos megvalósítandó közös célja van a négy országnak.



Václav Havel (akkor még és már) csehszlovák elnök 1990 áprilisában Pozsonyba hívta egykori ellenzéki barátait a szomszéd országokból[1], hogy megvitassák: miként lehetne szorosabb szövetséget kialakítani a kommunizmus bukása után kísértetiesen hasonló helyzetbe került közép-európai országok között.


A nyolcvanas években néhány térségünkbeli értelmiségi újra felfedezte Közép-Európa fogalmát, amely sokunk fantáziáját megragadta – az enyémet biztosan. Mégpedig, kissé leegyszerűsítve, elsősorban a következő implikációk miatt: Igazságtalan, hogy kommunizmus van nálunk. A mi civilizációnk nyugati, kultúránk nyugati, ízlésünk nyugati, tehát a politikai rendszerünk is nyugati lenne, ha nem igázott volna le bennünket egy idegen civilizáció, a keleti kommunizmus.


A Visegrád-együttműködés múltja és jövője: eszmény és valóság címmel rendezett kerekasztalvitát a Beszélő szerkesztősége az International Visegrad Fund, az OSI/Arts and Culture Program, valamint az AC Holding Rt. támogatásával. Az ott elhangzott előadások közül ezúttal Demszky Gábor budapesti főpolgármester megnyitóját, valamint Urban Rusnák, az International Visegrad Fund igazgatója bevezető előadását közöljük.



1. 1989-ben Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország ugyanonnan indult.


Nem igaz. Lengyelországban a katolikus egyház kezdettől fogva bomlasztotta a kommunizmust. Ebben a mélyen vallásos országban az egyház – bár tagadhatatlanul el volt nyomva – mindvégig a kommunizmus „fölött” álló intézmény volt.


Alig több, mint tíz éve merült fel a középkori tanszék felállításának ötlete a frissen alapított Közép-európai Egyetemen (CEU). Magától értetődőnek tűnt számunkra, hogy a történelmi változások és a Soros György által kínált nagylelkű támogatás szerencsés egybeesése minden olyan új intellektuális vállalkozás létrejöttét lehetővé teszi, amely értékes és hasznos lehet az átmenet szélesebb áramlatain belül. A középkori tanulmányok fejlesztésére tett javaslat mégis elég különösen hangzott ebben a környezetben.

Kronologikus áttekintés


1996 júliusában, már a Horn-kormány idején, sor került az első magyar–magyar csúcstalálkozóra.

1999 február
jában határozták el a résztvevők a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) megalakítását, amelyet az Országgyűlés egyhangúlag elfogadott határozattal üdvözölt.

1999. november 12
-én a MÁÉRT II. ülésén kelt zárónyilatkozatban – amelyet valamennyi résztvevő elfogadott – fogalmazódott meg az az igény, hogy a kormány vizsgálja meg egy, a határon túli magyarok magyarországi státusára vonatkozó törvényi szabályozás lehetőségét.

A 2000.





Termékeny vitára akkor van lehetőség, ha a szembenálló felek hasonló módon írják le a kérdéseket és a versengő válaszokat. Ha a vita tárgya politikai, mindig komoly feladat eljutni idáig. Az akadályok néha leküzdhetetlennek tűnnek. A megosztottság túlságosan mély lehet, alapvető világnézeti meggyőződéseket mozgósíthat. Az egyik fél – esetleg mindkettő – előítéleteket táplálhat a másik iránt.

A státustörvény a nehezen vitatható ügyek közé tartozik.



A kedvezménytörvénynek hovatovább Magyarországon is könyvtárnyi irodalma van. Ezeknek a többnyire zsurnalisztikai fogantatású szövegeknek a tengerében Kis János: Státustörvény. Magyarország válaszúton című tanulmánya (Beszélő, 2002/3.) üdítő olvasmányként hat.

Úgy érezzük, a szerző ezúttal is módszeresen és tárgyilagosan jár el.



A probléma a maga módján tulajdonképpen egyszerű. A történelmi Magyarország felbomlása, 1918 óta a szomszédos államokban jelentős létszámú magyar kisebbség él. Korábban – az 1910-es népszámlálás szerint – a magyar állam lakosságának volt a fele kisebbségi, azóta viszont a szomszéd államokban él kisebbségi sorban mintegy hárommillió magyar, akik nemcsak nyelvükben, kultúrájukban, de történelmi tudatukban is a magyar nemzet tagjának vallják magukat.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon