Kis János

Nyomtatóbarát változat

Termékeny vitára akkor van lehetőség, ha a szembenálló felek hasonló módon írják le a kérdéseket és a versengő válaszokat. Ha a vita tárgya politikai, mindig komoly feladat eljutni idáig. Az akadályok néha leküzdhetetlennek tűnnek. A megosztottság túlságosan mély lehet, alapvető világnézeti meggyőződéseket mozgósíthat. Az egyik fél – esetleg mindkettő – előítéleteket táplálhat a másik iránt.

A státustörvény a nehezen vitatható ügyek közé tartozik. Kétségkívül mélyen megoszt: aki állást foglal vele szemben, óhatatlanul állást foglal abban a kérdésben is, hogy mit tesz az, magyarnak lenni, kik alkotják a magyar nemzetet – kivel teremt közösséget a magyar nyelvvel, történelemmel és kultúrával való azonosulás –, hogyan viszonyul a magyarok közössége a magyar állampolgárok közösségéhez és államukhoz, terhelik-e kötelezettségek a magyar állampolgárokat és a nevükben cselekvő magyar államot a nem magyar állampolgárságú magyarokkal szemben, s ha igen, miben állnak ezek.

Az is kétségtelen, hogy a megosztottság, melyet a státustörvény ügye újból felszínre hozott, súlyos előítéletekkel terhes. A törvény előterjesztői javaslatuk hazai ellenzőit nemzetietlenséggel vádolták, a szomszéd országokból érkező kritikákat magyarellenes nacionalizmusként próbálták elintézni.

Nagyon nehéz eljutni arra a pontra, ahol a rivális álláspontok hajtogatása átadja helyét a nézetek közelítésének. De nem állítható, hogy lehetetlen. És az sem állítható, hogy ne volna szükséges. Sem azokat, akikkel egy államot, sem azokat, akikkel egy nemzetet alkotunk, nem választjuk meg. Adva vagyunk egymás számára. Mégis képesnek kell lennünk rá, hogy a meggyőződések, rokon- és ellenszenvek, vágyak és kívánságok óhatatlan sokféleségével együtt is közösséget alkossunk. Ennek pedig az a legelső feltétele, hogy képesek legyünk nézetkülönbségeinket értelmes módon megvitatni. Ezért újra és újra meg kell kísérelni, hogy előre araszoljunk egymás jobb megértése felé.

Ezzel a szándékkal írtam Státustörvény – Magyarország válaszúton című cikkemet (Beszélő, 2002. március). Örömet okoz, hogy Bíró Béla vitába bocsátkozott velem (A hiány dramaturgiája. Beszélő, 2002. november).

Megközelítésem értékelésében Bíró ambivalens. Azzal kezdi: „Úgy érezzük, a szerző ezúttal is módszeresen és tárgyilagosan jár el.” (BB 75. o.) Nem sokkal később mégis azt írja, hogy cikkem benne ragadt a magyar politikai nyilvánosságot jellemző, „elhallgatásra vagy a másik fél érveinek negligálására alapozott vitastílusban”. (BB uo.) Bizonyítékul azt hozza fel, hogy mélyen hallgatok „a magyar liberálisok legfőbb vádjáról”, arról ugyanis, hogy a státustörvény rendelkezéseinek egy része diszkriminatív.

Talán azért tartja kifogásolhatónak a hallgatást ebben az ügyben, mert annak – ha valóban hallgatnék – vélhetően az volna az oka, hogy bár nem értek egyet liberális elvbarátaimmal, előbbre valónak tartom az összetartást az igazság kimondásánál. Ha valóban hallgatnék, ez kézenfekvő feltételezés volna. Úgy tűnik azonban, Bíró Béla figyelmét elkerülte cikkem következő bekezdése: „Az Európai Unió jogfelfogása szerint minden etnikai alapú megkülönböztetés diszkriminatív és ezért tilos, kivéve, ha arra szolgál, hogy segítse a kedvezményezett csoportot nyelvének és kultúrájának ápolásában, anyanyelvi művelődésében és abban, hogy az anyaországgal kapcsolatot tartson. Ezért a törvényből törölni kell azokat a kiváltságokat, melyek nem ilyen célokat szolgálnak. Ha ez megtörtént, akkor természetesen értelmüket vesztik az Orbán–Nastase egyetértési nyilatkozat azon megállapításai, melyek a munkavállalási és egészségügyi kedvezményekre való jogosultságot minden román állampolgárra kiterjesztik, s melyek annyi nemtelen huzavona tárgyát képezik azóta is.” (KJ 54. o.)

De miért csak a végén, miért csak a gyakorlati teendők áttekintésekor hozom szóba a diszkrimináció ügyét, kérdezheti Bíró. Miért nem érvelek „a magyar liberálisok legfőbb vádja” mellett? Azért, mert cikkem nem azzal foglalkozik, hogy milyen előjogokat társít a törvény a külországi magyar státushoz, hanem magával a státussal. Abban a kérdésben próbálja elősegíteni a tisztánlátást, hogy milyen alkotmányos, nemzetközi jogi és politikai kérdéseket vet föl a státus teremtése, s hogy ezek helyes megközelítéséből milyen gyakorlati belátások adódnak.

Ha Bíró Béla elfogadja, hogy írásomnak ez a tárgya, s hogy ebben az összefüggésben érdemes vitatnia gondolatmenetét, akkor szerintem jó esély van rá, hogy megértsük egymást. Alább mindenekelőtt azt próbálom meg rögzíteni, hogy miben van köztünk egyetértés – mi az a közös alap, ahonnan elindulhatunk, hogy nézeteltéréseinket megvitassuk. Majd kísérletet teszek a fő vitapontok azonosítására.

Segítheti a tisztázást, ha először szétválogatjuk a státustörvény körüli kérdések sokaságát. Véleményem szerint az alábbi kérdésköröket érdemes elkülöníteni. Először, mit gondoljunk a törvény alapeszméjéről: arról tehát, hogy egy állam egy másik állam területén élő emberrel, egy másik állam polgárával közjogi kapcsolatot teremt, „külországi státust” (röviden: státust) ad neki. Másodszor: ha a státus intézményét elvben elfogadhatónak tartjuk, milyen feltételeket kell kielégítenie ahhoz, hogy a nemzetközi jog sérelme nélkül életbe léphessen. Harmadszor: milyen természetű előjogokat megengedett a státushoz társítani. Negyedszer: milyen politikai helyzetben érdemes elővenni a státustörvény eszméjét, és hogyan célszerű hozzáfogni a kivitelezéséhez. Az első három kérdés elvi természetű. A negyedik taktikai.

Végül van egy ötödik kérdés is, mely mintegy keresztezi az eddigieket: milyen célok adhatnak értelmet a státusteremtésnek; a lehetséges célok közül melyek fogadhatók el, s ezeknek milyen státustörvény felelne meg.

Az első kérdésben egyetértünk Bíró Bélával. Hogy ő – talán bizonyos fenntartásokkal – a státustörvény mellett van, ez világos. Én a törvény megalkotását elleneztem, de nem azért, mintha lehetetlennek tartanám, hogy a „külországi státus” összeférjen a liberális demokrácia elvei szerint berendezett állam eszméjével és a nemzetközi joggal. Azonban azt tartom, hogy ilyen státus csak annak az államnak az előzetes beleegyezésével teremthető, melynek a kedvezményezett személy helyben lakó polgára; ez a válaszom a második kérdésre. Úgy tűnik, ebben sincs áthidalhatatlan nézeteltérés közöttünk, hisz Bíró is azt írja: „A végcél nyilvánvalóan a kettős kötődés megvalósítása. S abban, hogy ennek a kettős politikai kötődésnek az (egyelőre utópisztikusnak tűnő, de amint azt Kis János is bizonyítja, távlatilag korántsem lehetetlen) törvényi kodifikálása csakis előzetes megegyezéssel, a szuverenitás kölcsönös korlátozásával érhető el, továbbra is mélységesen egyetértünk.” (BB 80. o.)

A „kettős kötődés” fordulat arra az elgondolásra utal, melyet én így fogalmaztam meg vitatott cikkemben: „[N]yolcvan évvel a határok meghúzása után már csak azon az alapon remélhetünk méltányos megoldást a magyar kérdésre, hogy őszintén és komolyan elismerjük a status quót. Ebből pedig nemcsak az következik, hogy lemondunk az elvesztett területek visszacsatolásáról. Nem is csupán az, hogy tudomásul vesszük a szomszédos államok szuverén fennhatóságát e területek fölött. Hanem az is, hogy az ott élő magyarokat nem csupán magyarnak – s ennyiben hozzánk tartozónak – tekintjük, hanem például romániai honpolgárnak – s ennyiben az ottani honpolgárok összességéhez tartozónak – is. Ha pedig így van, akkor a szomszéd államok joghatósága alá került magyarok helyzetét egyetlen módon lehet tartósan és igazságosan rendezni: úgy, hogy a saját hazájukban a honpolgárok közösségének tagjaivá válnak. Ez természetesen magában foglalja, hogy ha úgy kívánják, magyarként válnak az államalkotó közösség részeseivé. (...) A polgártárssá fogadásnak az sem lehet akadálya, hogy a kisebbség egy tágabb kulturális nemzethez és egy másik országhoz – Magyarországhoz – is kötődik.” (KJ 52. o.) Bíró Béla nemcsak hogy a maga nevében vállal azonosságot ezekkel a gondolatokkal, hanem egyenesen azt írja, „Kis János ... nyitott kapukat dönget: a kitételt [a kettős kötődés elvét – KJ] ma már minden felelősen gondolkodó kisebbségi magától értetődő demokratikus alapelvként vallja.” (BB uo.) Ha az RMDSZ platformjai közti, olykor a végsőkig kiélezett vitákra gondol az ember, ez a megállapítás túlzónak tűnik, de Bíró Béla nálam hasonlíthatatlanul jobb ismerője a romániai magyar közgondolkodásnak, és mindenképpen reményt keltő, hogy ő így látja.

A következő kérdés, melyben az álláspontok tisztázásra várnak, azt firtatja, hogy milyen jogosultságok társulhatnak a státushoz. Ezzel egyikünk sem foglalkozik sokat. Én, mint már említettem, annyit jegyzek meg írásom vége felé, hogy azokat az előjogokat, melyek nem a kisebbségi nyelv és kultúra ápolását, az anyanyelvi művelődést és az anyaországgal való kapcsolattartást szolgálják (a munkavállalási és egészségügyi kedvezményeket), törölni kell a törvényből, mivel ezek az európai jogfelfogás szerint (is) diszkriminatívak. Bíró Béla vitatja a diszkrimináció-felfogást, melyből ez a konklúzió következik. (BB 77. o.) A diszkrimináció vádjának vitatásán túl azonban ő sem foglal állást a státust kísérő jogosultságokról. Nem valószínű, hogy nézetkülönbségeink ebben a kérdéskörben gyökereznének.

Hát akkor hol? Írásom talán legterjedelmesebb részével, mely azzal foglalkozik, hogy milyen célok adhatnak értelmet a státusteremtésnek, hogy a lehetséges célok közül melyek fogadhatók el, s hogy ezeknek milyen státustörvény felelne meg, Bíró Béla nem foglalkozik. Így hát marad az a kérdéskör, melyet föntebb taktikainak neveztem.

Orbánék nem törekedtek rá, hogy megszerezzék a szomszéd államok előzetes jóváhagyását a státustörvényhez. Számukra nem vállalandó hátrány, hanem cél volt a státustörvény egyoldalú megalkotása. Nyíltan kimondták, hogy a magyar állam és a határon túli magyar egyének közt létesülő közjogi kapcsolat – magyar belügy. Én ezt – részint elvi, részint gyakorlati – megfontolásokból elutasítom. Azt állítom, hogy aki a „külországi státus” létrehozását magyar belügyként kezeli, az még mindig nem vette tudomásul a határok megváltozásának következményeit. Pap László Tamás „puha irredentizmusnak” nevezi ezt a magatartást, és egy másik írásomban, melyről Bíró szintén említést tesz, én is átvettem szóhasználatát. Az idézett jellemzés nem foglalja magában, hogy az Orbán-kormány a határok módosítására törekedett volna. Ennél jóval kevesebbet tartalmaz. De az is épp elég súlyos dolog.

A státus alapeszméje természetesen elválasztható a „puha irredentizmustól”. Egyetérthetünk abban, hogy a törvénynek a szomszédok egyetértésével kellett volna megszületnie, s közben azt is elfogadhatjuk, hogy egyetértés esetén az alapeszme nem ütköznék a nemzetközi jogba. Cikkemben azonban azt írtam, számolni kell vele, hogy szomszédaink még nem készültek fel a státustörvényhez hasonló megoldások elfogadására. Nemcsak a nacionalisták, hanem a megbékélés hívei is aggodalommal figyelik az efféle kezdeményezéseket. Rövid távon nem remélhető, hogy a legfőbb feltétel, az érintett államok önkéntes beleegyezése, adva lesz.

Ebből szerintem az következik, hogy a státus eszméjét nem most kellett volna elővenni. Könnyebb elfogadtatni szomszédainkkal, hogy a magyar kisebbségi szervezeteknek és intézményeknek juttatunk – nem jogként igényelhető – támogatást, mint hogy a magyar ajkú állampolgárok egyénenként válnak magyar állami juttatások jogosultjaivá. „A mindenkori magyar kormány még nagyon sokat tehet a kisebbségi magyarokért, mielőtt komolyan fölmerülne az egyének alanyi jogon való támogatásának szükségessége. A bizalom is meg kell szilárduljon, messzire kell jusson az együttműködés Magyarország és szomszédai közt, mielőtt fontolóra vehetnénk, nincs-e itt az ideje a státustörvény továbbfejlesztésének.” (KJ 55. o.)

Bíró Béla is abból indul ki, hogy Magyarország szomszédai ma még nem fogadnák el önként a státustörvény megoldását. Ebből azonban az általam javasolt taktikával homlokegyenest ellenkező gyakorlati következtetést von le. „Egyet kell értenem Kis Jánossal abban – írja –, hogy ez a távlat csakis az érintett államok közös megegyezése alapján valósulhat meg. Amiben nem értünk egyet, az az, hogy én úgy vélem, addig, amíg a szomszédos államok ezt a perspektívát – a nemzetállami mentalitás jegyében – elutasítják, a továbblépés egyetlen lehetősége a kedvezménytörvényhez hasonló, egyoldalúan meghozott, de utólag tárgyalásos-megegyezéses alapon korrigálható normarendszer.” (BB 76. o.)

Megítélésem szerint itt a kettőnk közti vita sarkalatos pontja. Én úgy gondolom, hogy a szomszédokkal való megegyezés mindenfajta státusteremtésnek előfeltétele kell legyen; a magyar állam kisebbségi politikája az alapszerződések vágányán kell továbbhaladjon, nem azon a vágányon, ahová a státustörvény kalandja áttérítette. Bíró szerint járható egy másik út is: előbb egyoldalú döntésekkel kész helyzetet teremtünk, aztán jön a tárgyalás és egyezkedés, majd idővel a következő egyoldalú lépés.

Innen egy sor további nézetkülönbség származik. Ezek egy része azzal kapcsolatos, hogyan ítéljük meg a törvény létrejötte nyomán kialakult helyzetet. Cikkemben azt állítottam, hogy a státustörvény erőszakolása külpolitikai válságot okozott Magyarország és szomszédai között. Ezzel Bíró nem érthet egyet, ha egyszer úgy ítéli meg, hogy az egyoldalú törvényalkotás, melyet utólag igazítanak ki „tárgyalásos-megegyezéses alapon”, járható megoldás lehet. „Kis Jánosnak éppenséggel azt a kérdést kéne feltennie: miért nincs komoly külpolitikai krízis”, írja. (BB 79. o.) Hogy mit értünk „komoly külpolitikai krízisen”, az persze szemmérték kérdése is. De abban azért valószínűleg megállapodhatunk: nem minden nap történik meg, hogy az Európa Tanács egy törvény módosítására és a szomszédokkal való megegyezésre szólítsa fel valamelyik tagállamát; a státustörvény históriája eljutott erre a pontra.

Azt a jóslatot is megkockáztatta cikkem, hogy a törvény életbe léptetése következtében erősödni fog a magyar kisebbséggel szembeni bizalmatlanság a szomszédos országokban, és romlani fognak a magyar állam cselekvési lehetőségei. (KJ 50. o.) Bíró Béla vitatja ezt. Szerinte a feszültség csak Szlovákiában nőtt; Romániában a helyzet jelenleg jobb, mint valaha; a szlovák és román nacionalisták pedig nem a státustörvényből, hanem annak „nem mindig átgondolt, de mindig szenvedélyesen érvényesített” SZDSZ-es kritikájából merítenek tápanyagot. (BB 79. o.) Nekem ezek a megállapítások elsietettnek tűnnek. Már az sem volna elhanyagolható körülmény, ha a státustörvény egyedül Szlovákiával szemben nehezítette volna meg a helyzetünket. A magam részéről azonban nem látom, hogy a román-magyar viszonyt érintetlenül hagyta volna. Kétségtelen, a parlamenti matematika megköti a jelenlegi román kormány kezét az RMDSZ-szel szemben; ez – és persze a taktikai ügyesség, mellyel Markó Béláék előnyös helyzetüket kezelik – megmagyarázza, miért ment bele Nastase miniszterelnök, hogy leállítsa a státustörvény elleni támadásokat, s miért írta alá a magyar-román szándéknyilatkozatot. Ez a lépés kétségkívül egérutat adott Orbánnak: úgy vásárolhatta meg a román fél türelmét, hogy a választásokig nem kellett törvényt módosítania. Az azóta történtek mégis világossá tették, hogy a román kormány nem nyugodott bele a státustörvény realitásába, és annak gyökeres átalakítását kívánja.

A taktikai lehetőségek eltérő értékelése elvi nézetkülönbségeket is maga után von; ezek fontosabbak a helyzetértékelés különbségeinél. Ha a státustörvény valóban területen kívüli hatályú rendelkezéseket (is) tartalmaz, ahogyan én állítom, akkor a Bíró Béla által javasolt cselekvésmodor – előbb kész helyzetet teremtünk, aztán egyezkedünk – nem válhat állami gyakorlattá. Így hát Bíró kétségbe vonja állításomat. „A szuverenitás elvben és gyakorlatban egyaránt csak akkor sérül”, írja, „ha a joghatóság egyidejű érvényesítése lehetetlen, azaz, ha a vagy-vagy alternatívája merülhet fel.” (BB 77. o.) Bevallom, ezt nem egészen értem. A szuverén államok joghatósága saját területük fölött kizárólagos; megosztásához nem elegendő, hogy „a joghatóság egyidejű érvényesítése” elvben lehetséges legyen: vagy az adott területet birtokló állam beleegyezésén, vagy – szerződés híján – nemzetközi jogszokáson kell alapulnia. Bíró talán arra gondol inkább, hogy a státustörvény ugyan a szomszédos államok magyar ajkú polgárainak ad előjogokat, de ezeket a magyar állam a saját forrásaiból, a saját területén fedezi: a törvény rendelkezései személyi, nem területi elvűek. Azt pedig nem szokás kétségbe vonni, hogy a saját területén bármely állam alkalmazhatja a saját törvényeit más államok polgáraira.

Tegyük fel, hogy a státustörvényt megtisztítják azoktól a rendelkezéseitől, melyek egyértelműen területen kívüli hatályúak. Akkor is különbség van azonban aközött, hogy egy állam a mindenkire érvényes törvényeit a területére lépő külföldiekre – minden külföldire egyaránt – kiterjeszti, s hogy meghatározott államok polgárainak egy részére nézve külön törvényeket alkot. Továbbá, különbség van aközött, hogy e külön törvények a befogadást biztosítják az érintettek számára, ha azok a törvényt alkotó állam polgáraivá kívánnának válni, vagy kedvezményeket kínálnak nekik abban az esetben, ha meg akarnak maradni a szülőföldjükön. Cikkem amellett érvelt, hogy a státustörvény a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjén belül közjogi státust – ezt neveztem „harmadik státusnak” – teremt idegen állampolgárságú magyarok számára; „olyan egyénekre terjeszti ki a magyar állam joghatóságát, akik ugyanakkor egy másik állam joghatósága alá tartoznak” (KJ 44. o.), és ez önmagában is sérti az illető állam szuverenitását.

Bíró Béla – nekem úgy tűnik – ambivalens abban a kérdésben, hogy létrehozott-e a törvény ilyen státust. Egyfelől kifogásolja, hogy „harmadik státus” létrehozásáról beszélek: ez „azt a benyomást kelti, hogy a szerző által harmadiknak nevezett státus a valóságban nem létezik, azt pusztán a jobboldal által uralt magyar parlament nacionalistái »hozzák létre«”. (BB 75. o.) A határon túli magyarok sajátos helyzete, kötődése a magyar kulturális nemzethez nem a jogalkotás műve, szögezi le Bíró, hanem a jogalkotást megelőző valóság, amit a törvény csupán elismer, nem teremt. Ebben kétségkívül igaza van. Csakhogy a magyar kulturális nemzet összetartozásának ténye szociológiai – nem alkotmányjogi – tény; nem azonos azzal, hogy a határon túli magyarok a Magyar Köztársaságban alkotmányos státussal rendelkeznek. Alkotmányos státust csak jogalkotás útján lehet teremteni, noha a jogalkotás indokai közt szerepelhet az a nem csak nacionalisták által elismert tény, hogy a magyar kulturális nemzet határai nem esnek egybe a magyar állam határaival.

Mindenesetre Bíró Béla egyfelől abból indul ki, hogy a harmadik alkotmányos státus létezik. Másfelől azonban tagadja, hogy a státustörvény politikai kapcsolatot létesítene a magyar állam és a magyarigazolványt birtokló határon túli magyar között. (BB 5. o.) Talán egyszerűen csak mást ért politikai kapcsolaton, mint én. Arról ír, hogy „a magyarigazolvány a magyar politikai életben való semmiféle (akár korlátozott érvényű) részvételre nem jogosít”. (Uo.) Ez igaz, cikkemben azonban nem erről volt szó. Az állam és az alkotmányos rendjében közjogi státussal rendelkező személy kapcsolata politikai kapcsolat, függetlenül attól, hogy az adott státus birtokosa részt vehet-e a választásokon, tagja lehet-e politikai pártnak, és így tovább.

Hasonló ambivalenciát látok abban, ahogyan Bíró a státustörvény nemzetközi jogi megítélését kezeli. Egyfelől azt írja, hogy „[a] nemzetközi konfliktusok jelentős része éppen annak köszönhető, hogy a nemzetközi jog e pillanatban ezt a – világ számos táján tényszerűen létező – harmadik státust nem ismeri el”. (BB 76. o.) Másfelől kijelenti, hogy „a kedvezménytörvény nemcsak nem áll szemben a nemzetközi közösség alapelveivel, de számos más európai állam gyakorlatával is messzemenően egyezik. Sőt, analóg esetben számos európai állam jóval radikálisabb megoldásokhoz folyamodik.” (BB 79. o.) Nem látom, hogy ez a két kijelentés hogyan lehetne egyszerre tartható. Mindenesetre az Európa Tanács Jogi és Emberjogi Bizottsága úgy foglalt állást, hogy jelen formájában a törvény nem egyeztethető össze a nemzetközi joggal, és módosítani kell.

Bíró, még a döntés előtt, azt írta: „Ha a sokkal óvatosabb magyar jogi normákat elutasítanák, Magyarország (mellyel szemben a nemzetközi közösségnek joggal lehet némi lelkiismeret-furdalása is) valóban hátrányos megkülönböztetés áldozata lehetne.” (Uo.) Ebben sincs egyetértés közöttünk. Ő úgy gondolja, ez azért van, mert én elmulasztottam egybevetni a státustörvényt a rokon európai jogszabályokkal. Valóban nem végeztem el ezt a munkát. Cikkem megírásakor azonban már rendelkezésre állt a Velencei Bizottság jelentése, mely a magyar státustörvényt gondos összehasonlító vizsgálatnak vetette alá. Ezt az elemzést én kiindulópontul fogadtam el, és Bíró sem foglalkozik a cáfolatával.

Ennyit a főbb vitapontokról. És most vegyünk egy nagy lélegzetet, és tegyük föl a kérdést: Mennyire mélyek a köztünk lévő nézetkülönbségek? Kizárják-e a racionális vitát? Mennyire alapos az egyetértés? Elegendő-e ahhoz, hogy termékeny vitát tudjunk folytatni egymással?

Ezekre a kérdésekre az álláspontok – egyezéseik és eltéréseik – tárgyilagos leírása önmagában nem ad választ. A termékeny vita lehetősége nemcsak azon múlik, hogy milyen nézeteket tartanak igaznak a felek, hanem azon is, hogy van-e bennük türelem és kíváncsiság az övékétől eltérő nézetegyüttes és annak megjelenítője iránt. Amit Bíró Béla vitacikke vége felé ír, az e tekintetben fel is bátorít, meg – őszintén szólva – el is bizonytalanít.

Elbizonytalanít, mert azt olvasom, hogy „[a]mi nem liberális, az Kis János számára mintha nem is létezne”. (BB 80. o.) Az a vád is újra elhangzik itt, hogy „gyaníthatóan pártpolitikai okokból” hagyom figyelmen kívül a nem liberális érveket. Ez az állítás a következő, figyelemre méltó összefüggésben hangzik el: „A probléma mindazonáltal nem Kis János argumentumaiban rejlik, azok továbbra is kifogásolhatatlanok, hanem azokban a lehetséges argumentumokban, melyeket (gyaníthatóan pártpolitikai okokból) nem vesz figyelembe. Ez a hiány az, ami végkövetkeztetéseit végül is kérdésessé teheti. A végkövetkeztetések mindazonáltal – az írás kidolgozásának jelenlegi stádiumában – nem tekinthetők hamisaknak. Egyszerűen bizonyítatlanok, illetve továbbra is bizonyítandók.” (BB uo.)

Bevallom, nem tudom, miért feltételezi Bíró Béla, hogy a nem liberális nézetek nem léteznek a számomra – segítene, ha megmondaná, mi az, amit figyelmen kívül hagytam, noha számolnom kellett volna vele. És azt sem értem, miért gyanakszik Bíró pártpolitikai okokra, ha azt találja, hogy nem tárgyalok pusztán lehetséges argumentumokat, melyekről egyelőre ő se tud. Nem volna egyszerűbb abból kiindulnia, hogy azért nem foglalkozom ezekkel, mert még nem hangzottak el?

Ha ezt Bíró el tudja fogadni, akkor megállapításai egyszeriben bátorítóvá válnak. Kaphat-e nagyobb elismerést egy álláspont, mint hogy bírálója szerint jó érvek támasztják alá? Aki ezt elismeri, annyit mindenképpen elfogad, hogy megvitatásra méltó, komoly álláspontról van szó. Ennél többet nem kívánok.

Egyetértek Bíró Bélával abban, hogy a magyar politikai élet és értelmiségi kultúra szinte teljes kettészakítottsága tarthatatlan állapot. Magára adó közíró kötelességének kell tekintse, hogy a tőle telhető objektivitással próbálja értelmezni a másik oldal álláspontját, és keresse a közös nyelvet, melyen ésszerű viták kezdődhetnek.

Nem törődhetünk bele, hogy a párbeszédnek még a dramaturgiája is hiányzik.

• Szabad elvek