Kis János 2014. február 12.

Nyomtatóbarát változat

Kiről szól ez az írás? Kit fed a többes szám első személy? A demokratikus ellenzék mérvadó köreit? Az SZDSZ alapítóit? Azoknak az értelmiségieknek a sokaságát, akik ’89 után liberálisként határozták meg magukat? Ezt nem szeretném eldönteni. Egyetlen személy egyetlen szövegére szűkítem le a látószöget. Ottilia egy kevéssé ismert, 1989-es megnyilatkozásáról lesz szó, mely a Századvég című folyóirat körkérdésére válaszol. A Kovács András által megfogalmazott kérdés így hangzott: „Mi lesz veled magyar szociáldemokrácia?” A két sűrűn nyomtatott oldalt kitevő válasznak nincs címe. Vehetnénk a címét az első mondatából: „Miért nem vagyok szociáldemokrata?”

Tartalmát első olvasatban így foglalhatnánk össze. A liberalizmus történetileg megelőzi a szociáldemokráciát. A liberális eszme az önálló polgárra apellál: a vállalkozókra, szabadfoglalkozásúakra, mindazokra, akik független státusukat nem a rangnak, hanem a tulajdonnak vagy a műveltségnek köszönhetik. A szociáldemokrácia programja: kiterjeszteni a polgár méltóságát és biztonságát a szabad tulajdontól függő munkavállalókra. Ehhez arra van szükség, hogy maguk a munkások erős érdekvédelmi szervezetekbe tömörüljenek.

Az államszocializmus összeomlásának pillanatában a magyar munkásság még nem áll készen erre. Szervezkedésének két fő akadálya van. Először is, a szakmai szervezkedés terepét kisajátítják a pártállamot túlélő bürokratikus mammutszervezetek, kihasználva roppant intézményi és anyagi túlsúlyukat. Másodszor, a munkásság önszervezkedő csoportjainak nemcsak nehéz ide behatolniuk: nem is nagyon törekszenek ilyesmire. A kései államszocializmus Magyarországon a munkások jó részének egyéni vagy kiscsoportos menekülési utakat kínált: a bérmunkás szerepre szürkegazdaságbeli szerepeket telepíthettek rá, amit az állam kezdetben csak eltűrt, később legalizált is. Ezek a tisztázatlan viszonyok a jogkövetelés helyett a kibekkelést tették uralkodó mintává, ami aligha fog egy csapásra megváltozni.

Ezért nem a munkavállalóktól, hanem a független piaci szereplőként fellépő vállalkozóktól remélhető, hogy meghonosítják a polgári mentalitást Magyarországon. Előbb létre kell jöjjön az öntudatos üzletember-polgárság, a munkásság polgárosodása csak ezután jöhet. A liberalizmus megint megelőzi a szociáldemokráciát.

De hogyan értsük ezt? Ha szorosan olvassuk a történelmi párhuzamot, akkor arra kell gondolnunk, hogy a szabadság és egyenlőség egyetemes ügyét itt és most egy olyan párt viheti előbbre, mely az üzletember-polgárság érdekeinek szolgálatába szegődik. Ám ez képtelenül hangoznék olyasvalakitől, aki „erős baloldalra húzó mágnest cipel”. Fussunk hát még egy kört.

Ne csak arra figyeljünk, amit a szöveg világosan kimond, hanem arra is, ami a mondatok varrásai közül buggyan elő. „[S]zeretném, ha minél kevesebbet késne a munkások – a ma társadalom alatti szegényeinek – emancipációja”, hangzik a záró mondat. Kire utal itt „a ma társadalom alatti szegényei” szóösszetétel? A szigorú nyelvtani olvasat szerint a „munkások” fogalmát értelmezi. Erről azonban aligha lehet szó. Bár „a ma társadalom alatti szegényei”-ről korábban azt olvastuk, hogy ők „a legtisztábban bérmunkások”, ez csupán azt jelenti, hogy ők azok, akiknek még a bérmunkásléthez társított menekülési utak sincsenek felkínálva; a szegények „marginális szereplői a gazdasági szervezeteknek és a társadalomnak egyaránt”. Tőlük várható a legkevésbé, hogy erős, megkerülhetetlen szociáldemokráciát teremtsenek. Ahogy a Kék Könyv – a rendszerváltás szabaddemokrata programja – „Gazdaság és szolidaritás” című fejezete leszögezi (kidolgozásában Ottilia is közreműködött), „A leszakadt kisebbség gazdaságilag versenyképtelen, politikai önszerveződésre alkalmatlan, ezért csak passzív szemlélője és kárvallottja lehet a változásoknak...”

Tehát inkább úgy kell értenünk az idézett mondatot, hogy két külön csoportról beszél: egyfelől a rendszerbe valami módon integrált munkásságról, másfelől a társadalom alatti szegényekről.

Ha viszont így olvassuk, akkor nyomban eszünkbe jut az is, hogy a szociáldemokrácia és a társadalom alá szorult rétegek viszonya távolról sem feszültségmentes. A szociáldemokrácia azoknak a munkásoknak és alkalmazottaknak a politikai mozgalma, akik viszonylag erős munkapiaci pozíciók és viszonylag magas szakképzettség birtokában küzdenek az érdekeikért. Recessziók, válságok, a technikai fejlődés nem várt fordulatai az ő helyzetüket is sérülékennyé tehetik, de ők ritkán szakadnak ki végérvényesen a munkapiacról; anyagi, szakmai és kulturális tartalékaik általában ilyenkor is lehetővé teszik, hogy bár szegényes és bizonytalan körülmények között, de őrizzék korábbi státusukat. Épp a SZETÁ-t alapító szociológusoktól tudjuk, hogy mély törésvonal választja el őket a munkapiacról végképp kihullott és semmilyen tartalékkal nem rendelkező, társadalom alatti rétegektől. Előfordul, hogy a két csoport érdekei egybeesnek – az univerzális juttatások, példának okáért, mindkettejük anyagi biztonságát növelik. De éles konfliktus is lehet közöttük. A szociáldemokrácia biztosan közelebb áll ahhoz, hogy az önvédelemre képtelen leszakadó rétegek ügyét felkarolja, mint mondjuk a nagytőke pártja. De érzéketlen is lehet a nyomorúságuk iránt, sőt, akár szembe is kerülhet velük, kivált, ha a bőr színe vagy az etnikai másság is elkülöníti a szervezett munkásokat legkiszolgáltatottabb embertársaiktól.

Hát a liberalizmus? Széles körben osztott hiedelem szerint a modern liberális pártok a nagytőke pártjai. A német szabaddemokratákról ez a hetvenes évek vége előtt biztosan nem volt igaz, bár ’89-ben már nagyjából igaz volt. Nem igaz a brit Liberális Demokrata Pártról sem. A kanadai Liberális Pártról vagy az amerikai Demokrata Pártról szólva pedig egyszerűen nem értelmezhető. Ami a Demokrata Pártot illeti: ez a párt a 20. század során kétszer is – előbb Roosevelt, majd Kennedy és Johnson elnöksége alatt – masszív koalíciót kovácsolt össze a fehér munkásosztály és a jórészt színes bőrű szegény rétegek között a szociális biztonság és a társadalmi integráció programjával. A Demokrata Párt liberális szárnyát elsősorban épp a társadalom alá szorult rétegek ügye melletti erős elköteleződése különbözteti meg a mérsékeltként emlegetett párttársaktól. Nem lehet vitás: Ottilia olyan liberális pártra gondolt, mely nem kevésbé eltökélten áll a társadalom alá szorult rétegek oldalán.

Nincs liberális párt, mely ne tenné le a garast a magántulajdonú piacgazdaság mellett. Ebből a szövegből is kiderül: Ottilia egyfelől azok között volt, akik jól tudták, hogy a magára hagyott vagy rosszul szabályozott piac fenyegetést jelenthet a társadalmi egyenlőségre és a társadalom kohéziójára nézve. Másfelől mégsem valami szükséges rosszat látott a piacgazdaságban, hanem – egyebek közt – olyan gazdasági rendszert, mely legalább esélyt ad rá, hogy az ország népessége jogaik biztos tudatában cselekvő, öntudatos polgárok társadalmává szerveződjék.

Ezen a ponton nem kerülhető meg egy világnézeti természetű kérdés. Mi köze mindennek a liberalizmus elvi alapvetéseihez? Nem arról van-e szó, hogy a társadalmi egyenlőség a liberalizmustól idegen eszme? Hosszú a sora azoknak a magukat liberálisnak valló szerzőknek, akik így gondolják. Álláspontjuk azonban már régóta nem domináns. A liberális világnézet központi gondolata, hogy az emberek egyenlők, minden ember élete egyformán értékes. A legnagyobb 20. századi liberális gondolkodó, John Rawls mutatta ki, hogy ez milyen messzemenő következményekkel jár. Ha erkölcsi ítéletet akarunk alkotni egy társadalom struktúrájáról, akkor először azt kell megvizsgálnunk, hogy a jövedelmi és egyéb egyenlőtlenségek a legrosszabb helyzetű csoportok szemszögéből igazolhatók-e.

Az én olvasatomban tehát Ottilia szövege arról szól, hogy szolidáris társadalom csak jogtudatos polgárok összefogásából jöhet létre. Jogtudatos állampolgári közösség pedig nem lehetséges magántulajdonú piacgazdaság nélkül. De társadalmi szolidaritás nélkül sem lehetséges. A magyar társadalom polgárosodásának és újraintegrálásának célja elválaszthatatlanok egymástól. A kettő vagy együtt sikerül, vagy sehogy.

Ma kevesen emlékeznek rá, hogy az SZDSZ ennek a gondolatnak a jegyében született. A kapitalizmus melletti állásfoglalását a vesztesek iránti közönnyel azonosítják.

Ez nemcsak méltánytalanság: országos tragédia is. A rendszerváltást követő gazdasági és társadalmi megrázkódtatások, a 2006-os őszi kataklizma, majd a sérülékeny magyar gazdaság megroggyanása a világgazdasági válság csapásai alatt, mindez elbizonytalanította a magyar társadalmat a kapitalizmushoz, a globalizációhoz, az Európai Unióhoz való viszonyát illetően. A jelenleg kormányzó jobboldal ezt a bizonytalanságot kihasználva nemcsak a harmadik köztársaság alkotmányos berendezkedését számolta föl, a végrehajtó hatalom kontrollja alá helyezve a független hatalmi ágakat, a tájékoztatást, sőt a politikai hatalomért folyó versenyt is. Egyszersmind újraállamosító, újraközpontosító, a külföldi bankok és szolgáltatók ellen hadjáratot viselő gazdaságpolitikába, adminisztratív árakat kikényszerítő, a piaci vállalkozásokat az államtól függésbe hozó gazdasági rendszer kiépítésébe kezdett, konfiskálta a magánnyugdíjpénztári és a takarékszövetkezeti vagyont, irdatlan vagyonokat vetett oda Fidesz körüli cápáknak, a jóléti juttatásokat a szegényektől a középrétegek felé csoportosította át. Ez az út egyenesen vezetett Putyin karjaiba. A történelem fintora, hogy épp abban a pillanatban, amikor az ukrán nép Putyin ellen vívja kétségbeesett szabadságharcát.

Az Orbán-rezsimmel szemben csak arról az álláspontról lehetne világos, működőképes alternatívát felvázolni, melyen az SZDSZ-t egykor létrehozták. Ez az álláspont pedig ki van törölve a köztudatból. A jobboldal kezdettől fogva gyűlölettel viseltetett a liberálisokkal szemben. Nem csoda: az új magyar jobboldal a Horthy-korszakból örökölte szellemi munícióját, a Horthy-korszak szellemiségétől pedig elválaszthatatlan volt az antiszemitizmussal színezett liberalizmusellenesség. A szocialista baloldal is tele volt liberálisellenes érzésekkel. Nem csoda ez sem, hiszen a liberálisok nemcsak a Horthy-korszak idealizálását utasították el, hanem a kései Kádár-kor iránti nosztalgiákat is.

Ma azonban fiatal, az alkotmányos demokrácia és a köztársasági eszme iránt elkötelezett, a Horthy- és a Kádár-korszakot egyaránt elutasító értelmiségiek is szitokszóként használják a „liberalizmus” kifejezést, az Orbán-rezsim kritikáját pedig zavaros antikapitalista és globalizációellenes mantrával öntik le.

A felnőtt magyar állampolgárok nyolc-tíz százaléka jelenleg is liberálisnak vallja magát. A politikai nyilvánosságban azonban jószerivel nem jelent meg új liberális nemzedék.

A liberalizmus nélkülözhetetlen, miközben a liberális beszédnek alig van esélye a meghallgattatásra.

Kétségtelen, a korszellem nem kedvez a liberális gondolatnak. De minden felelősséget nem háríthatunk a korszellemre. A liberális párt támogatottsága úgy vált semmivé, hogy a magukat liberálisként azonosító szavazók nem tűntek el. Ha hajlandók lettek volna mellé állni, az SZDSZ ma is benn volna a parlamentben.

Hogyan jutott a liberalizmus a rendszerváltás egyik meghatározó eszméjének szerepéből a bűnbak szerepébe? Ez a kérdés túlvezet az íráson, melyből kiindultam. De nem kerülhető meg.

(Fotó: Szilágyi Lenke)

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges