Farkas Mária 2014. március 25.

Nyomtatóbarát változat

Őszintén szólva beszélgetésre készültem, ugyanis egy hónappal ezelőtt fölhívott Matern Éva, és azt mondta, hogy összejövünk Ottilia emlékére. Persze megrohantak az emlékek, és rögtön azt mondtam neki, hogy ez nagyon jó lesz. De úgy gondoltam, hogy nem fogok papírból olvasni vagy előadást tartani. Viszont nagyon inspirált az, hogy vissza lehet emlékezni erre az időszakra, ami az én pályámon egy nagyon-nagyon különleges időszak volt, és azt szeretném megosztani Veletek, Önökkel, hogy ez miért van így. Úgyhogy ez egy szubjektív, nem is tudom, mi lesz, elmefuttatás – röviden.

Azzal szeretném kezdeni, hogy én nem tudtam Ottiliától rendesen elbúcsúzni, mert ő meghalt ’97. február 1-jén, és az én fiam ’97. február 2-án született, és azt hiszem, se kép, se hang nem voltam akkor. És valahogy hosszú-hosszú idő után esett le a tantusz, hogy valahogy itt maradtam. Én nagyon erősen mentoromként tekintettem rá annak ellenére, hogy én pszichológus vagyok, és abban az időben, amikor együtt dolgoztunk, nagyon kiforróban volt az, hogy végül is mit is jelent majd nekem ez a pálya, vagy mit is kezdek vele. A Wesley-re akkor, őszintén szólva, úgy tekintettem, mint egy nagyon érdekes kurflira az én életemben vagy szakmai munkámban. Visszatekintve azt mondom, hogy az egyik legértékesebb eleme az életemnek, és most elmondom, hogy miért.

Úgy kerültem oda, hogy az első évfolyamnak volt egy oktatója az ELTÉ-ről, és azt gondolták, hogy legyen egy másik oktató is. Engem fölhívott az Erős Feri, és kérdezte, hogy nincs-e kedvem tanítani a Wesley-n. Mondtam, hogy lenne, de mi az a Wesley. Mondta, hogy hát most indul egy főiskola, jó lesz, jó emberek csinálják. És akkor, ’94 januárjában azt mondták, hogy menjek el a Népstadionhoz, ott majd megtalálom, milyen utca, milyen ház, ne kérdezzetek pontos címet, és hogy ott van az iskola. Akkor én odamentem. Ott volt egy ilyen házikó, és tényleg kedves emberek voltak, és mondták, hogy hát pszichológiát kellene tanítanom. Nem akarom ennyire elbagatellizálni a dolgot, mindenesetre becsöppentem egy közegbe, átvettem egy csoportot, és már az első órán elvarázsoltak engem. Az derült ki azonnal, hogy ők is nagyon komolyan veszik azt, hogy tanulni akarnak, és tulajdonképpen az is, hogy én meg szeretek tanítani. Így én is elkezdtem ezt nagyon komolyan venni. A lélektani kurzus valóban lépésről lépésre épült fel: így lett meg az első félév, ami végülis az első év második féléve volt, utána kitaláltuk, mi lesz a második évben. Általános lélektan, fejlődéslélektan, szociális, személyiség-lélektan tárgyakat tanítottam, míg Erős Feri és később Kiss Paszkál a szociálpszichológiát. Mindegyikhez volt szeminárium, és aztán elkezdtünk gondolkodni az önismereti képzésben, ami mellett önismereti csoportokat szerveztünk. Ebben én, hogy úgy mondjam, csak kívülről voltam benne, hiszen hivatásos csoportvezetők tartották ezeket a csoportokat, de nagyon sokat gondolkodtunk közösen, hogy hogyan is lehetne jól beilleszteni a szociális munkásképzésbe az önismereti fejlesztést.

Szerintem ez még most is kérdés egyébként, hogy hogyan lehet ezt jól csinálni, hogyan lehet ezt nem ennyire intézményesítve csinálni, de mégis olyan módon, hogy a hallgatók megfelelő önismeret birtokában kerüljenek ki az iskolából. Nekem a célom végig az volt a képzés során, hogy megtanulják: amikor lélektant tanulunk, akkor tulajdonképpen önmagunkról is tanulunk. Akadémikus tudás egyfelől, másfelől nagyon-nagyon személyes tudás az, amit a pszichológia – hogyha jól sajátítják el – adni tud. Azt hiszem, hogy ami itt igazán érdekes lehet a hallgatóságnak, az az, hogy a Wesley azon kívül, hogy mit oktatott, kidolgozta azt is, hogy hogyan oktasson, és ennek a hogyannak a színfalak mögötti részét szeretném még kidomborítani. Hogy például hogyan működött együtt a tantestület egymással, és hogyan működtünk együtt a hallgatókkal. Az én eddigi pályafutásom során – azóta már húsz év eltelt – nem volt olyan közeg, ahol ennyire érezhető lett volna a demokrácia, az, hogy odafigyelünk egymásra, az, hogy komolyan vesszük egymást, az, hogy befogadjuk egymást (engem is például befogadott ez a csapat, pedig csak bepottyantam közéjük). Hogy nem hagyunk senkit kihullani, és hogy méltósággal fordulunk a kolléga felé, a tanítvány felé és a majdani kliensek felé. Ezt most üzenném Ottiliának is, hogy ez egy jó iskola volt nekem is.

Köszönöm szépen.

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges