Bíró Béla

Nyomtatóbarát változat

A kedvezménytörvénynek hovatovább Magyarországon is könyvtárnyi irodalma van. Ezeknek a többnyire zsurnalisztikai fogantatású szövegeknek a tengerében Kis János: Státustörvény. Magyarország válaszúton című tanulmánya (Beszélő, 2002/3.) üdítő olvasmányként hat.

Úgy érezzük, a szerző ezúttal is módszeresen és tárgyilagosan jár el. A bevezetőben a törvény természetét (harmadik státus megteremtése) vizsgálja felül, aztán értékeli a célokat, az eszközöket, végül elemzi a törvénynek Magyarország és a szomszédos államok viszonyát befolyásoló aspektusait (a szuverenitás problémája). Összegzésként megállapítja: Magyarország válaszúton van, vagy a szomszédok szuverenitását tiszteletben tartó alapszerződések politikáját folytatja, vagy a „szélsőjobb kormányképtelen álláspontja” felé sodródik, szembefordulva az európai csatlakozás céljával.

A dolgozat minden fejezetben látványosan sorra veszi az érveket és az ellenérveket, s racionális és árnyalt kritikának veti alá őket. A gondolatmenet világos és szakszerű. Az ember első gondolata: íme Magyarországon is lehet a legkényesebb kérdésekről is hűvösen, szenvedélyek nélkül, tudományos igényességgel gondolkodni.

Ez ma sajnos korántsem magától értetődő.

A diszkrimináció kérdését, bár az sokak argumentációjában (legélesebben a Bauer Tamáséban) központi szerepet játszik, Kis János nem érinti, a vád ugyanis – bár Nyugatról is elhangzott és elhangzik néha – ingoványos talajra vezetne. A magyar törvény ugyanis nem diszkriminatív intézkedéseket vezet be, hanem az idegenekkel szemben Magyarország területén érvényesített diszkriminációt, az idegen és az állampolgár (előbbiekre nézve hátrányos, de a nemzetközi közvélemény által – az alacsonyabb társadalmi osztályok és a nők XIX. századi jogfosztottságához vagy az amerikai rabszolgaság intézményéhez hasonlóan – legitimnek elfogadott) megkülönböztetését bizonyos „idegenekkel” szemben megszünteti. (Lásd még Bíró Béla: Fogalmak és indulatok. Esély, 2002/1.)

A magyar liberálisok legfőbb vádjának mellőzése mindazonáltal feltűnő. S ha az ember a szöveget figyelmesebben újraolvassa, mind több feltűnő „figyelmetlenségre” bukkan.

Az elhallgatásra vagy a másik fél érveinek negligálására alapozott vitastílus a magyar politikai élet mai állapotában szinte már „természetes”. Az újraolvasások sajnos arról győznek meg, hogy e „természetességtől” – a mai helyzetben – maga a tudományos élet és egy Kis János-formátumú, módszeresen tárgyilagosságra törekvő értelmiségi sem mindig szabadulhat. A hangsúlyok finom elmozdítása, az elhallgatások, a csúsztatások és a túlzó következtetések sajnos Kis János dolgozatában is kimutathatóak.

1.


Az első fejezetben a szerző azt állítja, hogy a kedvezménytörvény (melyet ő – bár annak nevét a parlamenti jóváhagyást megelőzően megváltoztatták – mindvégig státustörvényként emleget) egy új alkotmányos jogalanyt, úgynevezett harmadik státust „hoz létre”, mely a „mindenki” (azaz az „ember”) és az „állampolgár” között foglal helyett.

A megfogalmazás azt a benyomást kelti, hogy a szerző által harmadiknak nevezett státus a valóságban nem létezik, azt pusztán a jobboldal által uralt magyar parlament nacionalistái „hozzák létre”. A kérdést azonban érdemes lett volna alaposabban megvizsgálni. A határon túli magyarok ugyanis tényszerűen kevesebbek az „állampolgár”-nál, de többek az „ember”-nél. A „harmadik státus” tehát minden kétséget kizáróan létezik.

Ez a tény azért nem első látásra nyilvánvaló, mert az „ember” (a „mindenki”) önmagában is összetett fogalom. Ha összetevőire bontjuk, az „állampolgár” mellett (mely maga is része az „ember”-nek) egy másik jogi kategóriával is találkozunk: a „külföldi”-vel, illetve az „idegen”-nel.

Ha Kis János az állampolgár ellenpárjaként a „külföldi” vagy az „idegen” terminust használná, rögtön nyilvánvalóvá válna, hogy a határon túli kisebbségek éppen abban különböznek a szó jogi értelmében vett idegenektől, hogy bár nem magyar állampolgárok, a magyar állam területén nem egészen idegenek („kül-földiek”), legalábbis másként idegenek (és „kül-földiek”), mint a nem magyarok. Nem idegenek, amennyiben történelmi és származástudatuk, kulturális identitásuk szorosan kötődik a mai államterülethez is, és megfordítva, a magyar állampolgárok történeti tudata és identitása is eltérő mértékben bár, de meglehetősen szorosan kötődik azokhoz a területekhez is, melyeken ezek a nem-állampolgárok, de nem-is-idegenek élnek. Ez, ismétlem, tény.

A zavart a „kulturális nemzet” fogalmának definiálatlansága tovább mélyíti. Nem merül föl a kérdés: Alkotnak-e az azonos nyelvet beszélő, azonos történelmi tudattal és azonos hagyományokkal rendelkező közösségek minden további megszorítás nélkül (azaz szükségszerűen) kulturális nemzetet? Pedig a válasz nyilvánvalóan „nem” lenne. Kis János is említi Svájc és Belgium esetét, de említhetné az Amerikai Egyesült Államokét, Ausztráliáét és Dél-Amerika spanyol vagy portugál államaiét is. Egy kulturális közösséget ugyanis nem a közös nyelv, még csak nem is (a nagy vonalakban) közös kultúra, hanem a közös kulturális intézményrendszer tesz kulturális nemzetté. Ha a közös kulturális intézményrendszer hiányzik, a kulturális közösség nem fog kulturális nemzetként viselkedni, s ha ugyanazt a kulturális közösséget eltérő kulturális intézményrendszerek „szervezik meg”, az adott kulturális közösségek eltérő kulturális nemzetekként fognak viselkedni, esetleg ugyanazon az államon belül is. (Erre nézetem szerint épp Magyarország a legszembeötlőbb példa, ahol az egymással szemben álló kulturális közösségek külön alapítványi hálózattal, sajtóval, gyakorta külön tanintézményekkel, kulturális érdekképviseleti szervekkel, író- és újságíró-szövetségekkel rendelkeznek, illetve megkeseredett és irgalmatlan harcot folytatnak az állami intézmények „birtoklásáért”. Lásd még Állam és nemzet című írásomat a Liget áprilisi számában.)

A határon túli magyarok nem tartoznak egyik kategóriába sem. Egyrészt a legutóbbi időkig egyetlen kulturális intézményrendszer keretei közt éltek, s az állam széthullását követően sem alakíthatták ki azokat a sajátos kulturális intézményeket, melyek az új államok keretében önálló kulturális nemzetté való átalakulásukat (legalább elvben) lehetővé tették volna. Sőt az adott államok azzal, hogy kulturális intézményeiket minden lehető eszközzel felszámolni igyekeztek, közvetve éppen a magyarországi kulturális intézményekre (jelesül a kérdésben elkötelezett s ezért önként kínálkozó jobboldali intézményrendszerre) utalták őket, tehát az önálló kulturális nemzetté való átalakulást tették azokban az esetekben is lehetetlenné, amikor ez (a sajátos történelmi hagyományok, más nemzetekkel való sok évszázados együttélés okán) talán nem lett volna egészen az (Erdély). A népességfogyás, a nyelvromlás, a magyarság szórványba szorulása a folyamatot, úgy tűnik, visszafordíthatatlanná tette. A teljes értékű kulturális élet, s implicite a kisebbségek hosszú távú fennmaradása, ma már mindenik szomszédos államban pusztán a magyar kulturális intézményrendszer kisebb-nagyobb mértékű igénybevételével lehetséges. A kapcsolatrendszer azonban nem egyirányú, nem csupán a kisebbségi kultúra veszi igénybe a magyarországi intézményeket, de az érintett magyarországi intézmények is igénybe vehetik a kisebbségi kultúra teljesítményeit. Egyrészt mint magyar teljesítményeket, másrészt mint a magyar és a szomszédos kultúrák közti közvetítést.

De mert a kulturális intézményrendszer közismerten társadalmi kohéziót megalapozó alapértékeket is termel, a kultúra, a jog, a politika, sőt a gazdaság fogalmai ez esetben sem választhatóak szét mereven.

A kulturális egységesülés elkerülhetetlenül bizonyos mérvű jogi, politikai és gazdasági egységesülést is implikál. A hosszú távú tendencia az asszimiláció távlatát felváltó kettős kötődés alternatívája, melynek elvi létjogosultságát egy másik írásában maga Kis János is elismeri (Kisebbségi kérdés az új világrendben. Beszélő, 2002/4.).

Egyet kell értenem Kis Jánossal abban, hogy ez a távlat csakis az érintett államok közös megegyezése alapján valósulhat meg. Amiben nem értünk egyet, az az, hogy én úgy vélem, addig, amíg a szomszédos államok ezt a perspektívát – a nemzetállami mentalitás jegyében – elutasítják, a továbblépés egyetlen lehetősége a kedvezménytörvényhez hasonló, egyoldalúan meghozott, de utólag tárgyalásos-megegyezéses alapon korrigálható jogi normarendszer.

Ez a normarendszer ugyanis nem új státust teremt, hanem a határon túli kisebbségek idegen és állampolgár közti – tényszerűen létező – státusát ismeri el, emeli be a jog szférájába. A nemzetközi konfliktusok jelentős része éppen annak köszönhető, hogy a nemzetközi jog e pillanatban ezt a – világ számos táján tényszerűen létező – harmadik státust nem ismeri el. A magyar kedvezménytörvény tehát megfontolt, bár egészen kezdeti lépés egy súlyos nemzetközi probléma méltányos megoldásának irányában is.

2.


Kis János legsúlyosabb kifogása a kedvezménytörvénnyel szemben az, hogy a törvény egyértelműen sérti a szomszédos államok szuverenitását, hiszen „a harmadik státus létrehozásával a magyar állam olyan egyénekre terjeszti ki joghatóságát, akik ugyanakkor egy másik állam joghatósága alá tartoznak”. Ez a következtetés azonban föltétlenül alaposabb indoklásra szorul, sőt – az adott argumentáció vonatkozásában – éppenséggel a legalaposabb indoklást követelné meg.

Kis János abból a ki nem mondott feltevésből indul ki, hogy két állam joghatóságának ún. „átfedései” a szuverenitás sérelmével járnak. Ez azonban nem föltétlenül van így. A szuverenitás elvben és gyakorlatban egyaránt csak akkor sérül, ha a joghatóság egyidejű érvényesítése lehetetlen, azaz ha a vagy-vagy alternatívája merülhet fel. Evidens, hogy az idegen országba látogató állampolgárnak alkalmazkodnia kell az adott állam törvényeihez, magyarán az adott állam saját területén „olyan egyénekre terjeszti ki joghatóságát, akik ugyanakkor egy másik állam joghatósága alá tartoznak”, ez a tény azonban a legkisebb mértékben sem sérti az „idegen” állam szuverenitását, s ezért a vendéglátó államnak saját törvényei érvényesítéséhez nem kell megszereznie a másik állam jóváhagyását sem. A joghatóság ez esetben ugyanarra az állampolgárra értelmezve ugyan, de eltérő államok (eltérő államterület) vonatkozásában érvényesül. Az alapelv tehát összességében nem a „vagy-vagy”, hanem az „is-is”. (Sőt éppenséggel a származási országnak kell megszereznie az adott állam jóváhagyását ahhoz, hogy saját joghatóságát – saját állampolgára fölött – az idegen állam területén érvényesíthesse.)

Hogy feltevésünk helyes, azt Kis János példái is igazolni látszanak. A szerző a saját szuverenitás előzetes megegyezésen alapuló önkéntes korlátozására három tipikus példát hoz fel. Az első az Európai Unióhoz való csatlakozás, a második a nemzetközi törvényszék joghatóságának elismerése, a harmadik az északír tartomány belső rendje fölötti felügyelet megosztása az Egyesült Királyság és az Ír Köztársaság között. A joghatóság mindhárom esetben ugyanazokra az állampolgárokra vonatkozik, ugyanazon állam határain belül. De még ez sem elegendő, van egy harmadik tényező is: a fenti esetekben előzetes megegyezés, azaz a jogkörök világos megosztása nélkül a joghatóságok érvényesítése kizárhatná egymást, azaz jogkonfliktus jöhetne létre. Az előzetes megegyezést tehát ez esetben sem a joghatóságok puszta átfedése, hanem a jogkonfliktus lehetősége teszi kötelezővé, mert szükségessé.

Ez a kedvezménytörvény esetében semmilyen vonatkozásban nem áll fenn. A magyar állam joghatóságának érvényesítése, bár az a jogalanyokat (a román, szlovák, szerb, ukrán, szlovén, horvát állampolgárokat), illetve (bizonyos esetekben) az államterületet illetően (is) „átfedi” más államok joghatóságát, semmilyen vonatkozásban nem zárja ki, hogy a másik állam joghatósága érvényesülhessen, ezért nem is sértheti az adott államok szuverenitását.

A zavart az „átfedi egymást” terminus okozza, hiszen az jelentheti azt is, hogy bizonyos jogi normák kizárják egymást, de azt is, hogy pusztán kiegészítik. Ha az Európai Unió Magyarországon kiemelten támogatja a roma kisebbséget, az semmilyen vonatkozásban nem akadályozza a magyar államot abban, hogy maga is támogassa a romákat („is-is”), a támogatás legfeljebb a romaellenes közhangulat állam általi gerjesztését „sérthetné”. De a magyar állam ilyen irányú szuverenitását amúgy is az emberi és kisebbségi jogok, illetve az ország nemzetközi kötelezettségvállalásai korlátozzák („sem-sem”). A támogatáshoz tehát abban az esetben sem kellene föltétlenül a magyar állam beleegyezését kérnie, ha a két állam közt nem lennének ilyen irányú szerződések. Ezt a támogatást a demokratikus magyar állam nem tilthatja meg.

Kis János azt is állítja, hogy „a magyar állam nem teremthet a szomszédos országban élő s ott állampolgársággal rendelkező emberekkel közjogi kapcsolatot államuk előzetes jóváhagyása nélkül”. Ismét tisztázni kéne, milyen közjogi kapcsolatról van szó. A magyarigazolvány formailag pusztán arra szolgál, hogy tulajdonosa az alanyi jogon járó kedvezményeket (Magyarország területén és azon kívül) igénybe vehesse. Ez a közjogi kapcsolat semmilyen vonatkozásban nem ütközik olyan jogi szabályozással, mely Magyarországon vagy az adott államok területén érvényes. Pusztán kiegészíti az adott államok közjogi normarendszerét, annak érvényesülését semmilyen vonatkozásban nem gátolja. Leginkább a diszkrimináció tilalmára vonatkozó alapelvvel látszik ellentétben állni. De – amint azt másutt már bizonyítottam – a megkülönböztetés a demokrácia egyik alapelve. Az alkalmazás, az előléptetések, a jutalmak odaítélése a demokratikus társadalmi, gazdasági és kulturális intézményrendszer minden szintjén bizonyos kritériumok alapján végrehajtott megkülönböztetésen („diszkrimináción”) alapulnak. Az alkalmasakat megkülönböztetik az alkalmatlanoktól. Hátrányos megkülönböztetésről csak akkor lehet szó, ha a megkülönböztetés során inadekvát kritériumokat érvényesítenek: ha valakit azért nem alkalmaznak, mert a bőrszíne sötét, ha valakit azért léptetnek elő, mert férfi, vagy ha valaki azért kapja meg a kitüntetést, illetve a támogatást, mert egy meghatározott politikai párttal rokonszenvez. Ha azonban egy – kulturálisan kimutathatóan hátrányos helyzetű – kisebbségi csoportot a hátrányos helyzet, implicite a kulturális hovatartozás kritériuma alapján juttatunk kedvezményekhez, ez a kedvezményezetti körön kívül rekedtek számára ugyanúgy nem tekinthető hátrányos megkülönböztetésnek, mint amikor valakit diplomája, személyiségjegyei, gyakorlati készségei alapján juttatunk előnyökhöz. Bizonyos (sajátságos) esetekben még az életkor, a nemi hovatartozás stb. is adekvát kritériumként szerepelhet. A kisebbségek kulturális, szociális, gazdasági támogatása esetében a kulturális hovatartozás nyilvánvalóan az adekvát kritérium.

A fentiek ellen persze fölhozható (a törvény körüli polémiában nemegyszer fel is hozták), hogy Magyarország a magyar kisebbségek támogatásával a különböző etnikumok közti egyensúlyt megbonthatja (a társadalmi csoportok közti hierarchiát felborogathatja), s ezzel olyan feszültségeket gerjeszt, melyeket aztán az adott államnak kell kezelnie. Ezért van szükség az egyeztetésre.

Csakhogy bizonyítható, hogy a kisebbségek támogatását éppen az teszi szükségessé, hogy az adott államok a különböző etnikumok közti egyensúlyt (antidemokratikus eszközök alkalmazásával) maguk bontották meg, korábban maguk érvényesítettek (vagy bizonyos vonatkozásokban ma is érvényesítenek) kisebbségellenes diszkriminációt, maguk verték szét a kisebbségi intézményrendszert, fosztották meg a kisebbséget értelmiségétől, gazdasági pozícióitól stb. (Közismert, hogy az értelmiség kisebbségen belüli aránya, illetve gazdasági súlya minden utódállamban töredéke az értelmiség többségen belüli arányának, illetve gazdasági súlyának.) Mivel ezek az intézkedések sértették az emberi és kisebbségi jogokat, a magyar államnak (a saját illetékességében) elvileg akkor is joga van határon túli kisebbségei támogatására, ha azt az adott államok elleneznék.

A nemzetközi közösségnek, sőt a nemzetközi közösség bizonyos államainak (lásd Egyesült Államok), ahhoz is joguk van, hogy az adott államokra nyomást gyakoroljanak, azaz ún. belügyeikbe beavatkozzanak. Az Európai Unió is jobbára az adott államok ellenében kényszeríti ki különböző politikai és gazdasági kényszerintézkedésekkel vagy ösztönzőkkel a kisebbségi jogok érvényesítését. Ezeknek az intézkedéseknek a meghozatalához nem kéri ki az adott államok hozzájárulását. (Mivel azt feltehetően nem is kapná meg.)

A kedvezménytörvény azonban, azzal, hogy a magyar kisebbségeket saját területén kedvezményekhez juttatja, illetve e kedvezményekhez való hozzáférést jogosultságot igazoló okirattal intézményesíti, sem nyomást nem gyakorol az adott államokra, sem belügyeikbe nem avatkozik be. Az adott államokban alanyi jogon folyósított oktatási kedvezmények esetében a helyzet bonyolultabb, de az sem minősíthető egyértelműen a „belügyekbe való beavatkozásnak”, a segítség ugyanis nem csupán a kisebbség tagjainak, hanem a román államnak is szól, amennyiben helyette (azaz őt tehermentesítve) javít bizonyos – hátrányos helyzetű – polgárainak helyzetén. (Mindazonáltal magam is úgy véltem és vélem, hogy ebben a kérdésben, akárcsak a munkavállalás és az egészségügyi kedvezmények kérdésében is, helye van a vitának, illetve az egyeztetéseknek. Annál is inkább, mert ezek a kérdések más úton-módon, például az anyagi helyzetet is tekintetbe vevő alapítványi támogatással is rendezhetők.)

A Kis János által megkövetelt előzetes egyeztetésnek tehát – a törvény egészére nézve – úgy tűnik, nincsen alapja, illetve ha mégis van, az további bizonyításra szorul.

Más kérdés, hogy (főként a mai nemzeti feszültségektől terhelt közhangulatban) csak jó, ha a „jóváhagyás” már előzetesen (de legalább utólag mindenképpen) megszületik.

3.


Kis János úgy véli, hogy a kedvezménytörvény politikai kapcsolatot teremt a magyar állam és a határon túli állampolgárok között. Ennek a politikai kapcsolatnak a meglétét, bár az argumentáció szempontjából (lásd az irredentizmus hipotézisét) perdöntő tényről van szó, nem bizonyítja. Evidenciaként kezeli.

Pedig a magyarigazolvány a magyar politikai életben való semmiféle (akár korlátozott érvényű) részvételre nem jogosít. A magyar nemzethez való tartozás – a törvény által implikált értelmezésben – egyértelműen nem azonos a magyar politikai közösséghez való tartozással.

Az igazolvány a határon túli magyarokat a saját államuk politikai életében való részvétel során sem juttatja semmiféle politikai előnyhöz vagy hátrányhoz.

A szöveg alapján úgy tűnik, hogy Kis János a jogi kapcsolatot értelmezi politikai kapcsolatként, a „politikai nemzetegyesítés céljának” meglétét ugyanis Orbán Viktor következő mondatával látja bizonyíthatónak: „Nyolcvan éve várunk rá, hogy létrejöhessen egy jogi értelemben is létező kötelék a magyar nemzet egymástól elszakított részei közt.” A törvény a harmadik státus elismerésével kétségtelenül jogi kapcsolatot létesít a határon túli magyarokkal. Ez a jogi kapcsolat azonban pusztán a kulturális, turisztikai, gazdasági, egészségügyi kedvezményekhez való hozzáférést kodifikálja. Ahhoz, hogy a jogi és a politikai kapcsolat azonosságát igazolhassa, a szerzőnek e két kapcsolattípus fogalmait kéne pontosabban definiálnia, és ennek alapján elvégeznie az azonosítást. Ez azonban elmarad.

4.


Ahogyan elmarad annak az állításnak az igazolása is, hogy a kedvezménytörvény miatt „hazánk 1990 óta először komoly külpolitikai krízisbe sodródott”. Pedig ezt az állítás ismét csak nagyon alapos és körültekintő igazolásra szorulna, hiszen a tények az írás alapgondolatát támaszthatnák alá. Föl kéne sorolnia mindazokat a konkrét konfliktusokat, melyekről tudomása van. A külpolitikai krízis ugyanis nem nézetkülönbségeket, álláspontok tisztázására tett erőfeszítéseket, hanem Magyarország és a nemzetközi közösség közti nyílt összeütközést sugall. A felsorolás szintén elmarad. S egyértelmű bizonyítékokkal másutt sem találkoztam, hacsak Tamás Gáspár Miklós ún. megbízható diplomáciai forrásokból származó bizalmas információit nem tekintem azoknak. Igaz ugyan, hogy néhány nemzetközi intézmény és azok egyik-másik képviselője is fogalmazott meg (s jelenleg is fogalmaz meg) a törvény bizonyos kitételeivel vagy egészével kapcsolatos fenntartásokat, de Magyarországot a kedvezménytörvény miatt nem bélyegezték meg, kapcsolatai sem a nyugati hatalmakkal, sem szomszédaival nem váltak úgymond „válságossá”. Még annyira sem, mint a ’89-et követő évek egyikében-másikában. S néhány nemzetközi intézmény és azok egyik-másik képviselője azt is világossá tette, hogy a magyar jogszabály egészében (és részleteiben) nem áll ellentétben az ún. európai normákkal.

Kis János csupán az országjelentésre utal, de azt sem idézi, illetve értelmezi, ahogyan a velencei bizottság – kifejezetten szakmai, tehát közvetlenül a dolgozat témájába vágó – jelentésének értékelése (sőt még az említése is) is elmarad. A szakvélemény elemzése akkor sem volna nélkülözhető, ha a nemzetközi közvélemény a kedvezménytörvényt egyértelműen elutasítaná. A nemzetközi közvélemény ugyanis hosszú évtizedeken át a kollektív jogokat, a kisebbségi nyelvhasználatot, a diszkrimináció tilalmát (korábban az alacsonyabb osztályok és a nők szavazati jogát, a rabszolgaságot) és egyebeket is elutasított, illetve megtűrt. Hogy aztán – szakmai, majd politikai vonatkozásban is – kiderüljön: nem volt igaza. Nem zárható ki, hogy a harmadik státus esetében is hasonlóról, azaz a tények elfogadásának – pusztán időleges – elutasításáról van szó.

A szerző az elemzés helyett beéri egy nyelvtanilag tényként fogalmazott jóslattal: „Erősödik a kisebbséggel szembeni bizalmatlanság a mindennapi élet színterein. Fűtőanyagot kap a politikai magyarellenesség. A magyar szervezetek védekezésre kényszerülnek. Mozgásterük beszűkül.”

Ráadásul a jóslat (akkor és azóta is) legfeljebb Szlovákia esetében teljesül, s az okok ott is inkább belpolitikaiak. A háttérben nem annyira a magyar nacionalisták által kezdeményezett kedvezménytörvény, mint inkább a szlovák nacionalizmus frusztrációi állnak. Ami a törvény másik nagy ellenzőjét, Romániát illeti, ott a magyar kisebbség helyzete jobb, mint korábban bármikor. A román nacionalistákkal való kormányzati együttműködés és az európai integráció kényszerei a szemben álló feleket – a kedvezménytörvénytől és az Orbán–Nastase-„paktumtól” teljesen függetlenül – a korrekt kapcsolatokra, kölcsönös egyeztetésre és a közös érdekek átgondolt követésére bírták.

Arról nem is beszélve, hogy a szlovák, illetve a román elutasításban kimutathatóan meghatározó szerepe volt a hazai ellenzék (főként az SZDSZ) nem mindig átgondolt, de mindig szenvedélyesen érvényesített elutasításának. (A román és a szlovák érvek mindig néhány napos késéssel követték a magyarországi ellenzéki reakciókat. Még a nyelvi fordulatokat is hűségesen követve.)

5.


Kis Jánosnak éppenséggel azt a kérdést kellene feltennie: miért nincs komoly külpolitikai krízis, hiszen ha argumentumai valóban helytállóak, krízisnek (méghozzá egészen komoly krízisnek) tényleg lennie kéne. Miért nem foglal egyértelműen állást az Európai Unió, az Amerikai Egyesült Államok, a Világszervezet egy olyan „státustörvénnyel” szemben, mely a volt Jugoszlávia közvetlen szomszédságában „puha”, de kétségbevonhatatlan irredentizmust sugall. A kérdés annál is indokoltabb, mert a jobboldal európai előretörése a nacionalizmus, az idegengyűlölet, az irredentizmus minden formája iránt rendkívül érzékennyé teszi az európai és a világközvéleményt. És különösen indokolt akkor, ha a magyarországi ellenzék és a Magyarországra akkreditált nyugati tudósítók jelentős része is a magyar nacionalizmus erősödéséről beszél. Miért nem ad hitelt nekik a nyugati közvélemény és a nyugati politikai elit?

Talán a mindig is nacionalista hírében álló Magyarország nőtte volna ki magát időközben olyan (Kínához mérhető) nemzetközi hatalmassággá, hogy a vele való konfrontációt (a „krízis”-t) már a nyugati hatalmak és intézmények sem vállalhatják?

A rejtély magyarázata (a szót komolyabbra fordítva) inkább az lehet, hogy a kedvezménytörvény nemcsak nem áll szemben a nemzetközi közösség alapelveivel, de számos más európai állam gyakorlatával is messzemenően egyezik. Sőt, analóg esetben számos európai állam jóval radikálisabb megoldásokhoz folyamodik. Ha a sokkal óvatosabb magyar jogi normákat elutasítanák, Magyarország (mellyel szemben a nemzetközi közösségnek joggal lehet némi lelkiismeret-furdalása is) valóban hátrányos megkülönböztetés áldozata lehetne. Az eljárás egy másik nyugtalanító kérdést is implikálna: mi az oka annak, hogy a hasonló s a magyarnál gyakran radikálisabb „státustörvények” nem váltottak ki a magyarhoz hasonlóan heves belső és külső ellenállást? Ennek kockázatát (a magyarellenes elfogultság gyanúja nélkül) a nyugati közösség ma már nem vállalhatja. Ezért és nem pusztán elvi megfontolásokból ösztönöz a törvény kitételeinek megegyezéses végrehajtására is.

Kár, hogy Kis János az európai státustörvényeket és a kettős állampolgárságra vonatkozó tucatnyi jogszabályt elmulasztja összevetni a magyar kedvezménytörvénnyel. Nem feladatom ezt megtenni. (Megtették mások, Schöpflin György például.) Csak azt kell némi csalódottsággal jeleznem, hogy ez az argumentáció szempontjából kulcsfontosságú kérdés szintén tisztázatlan marad.

6.


Kár, mert Kis János írása a kérdéskörben tényleg egyike a legszínvonalasabbaknak. S az argumentáció alapjául szolgáló irányelvvel is egyet kell értenünk: „…az ott élő magyarokat nem csupán magyarnak – s ennyiben hozzánk tartozónak – tekintjük, hanem például romániai állampolgárnak – s mint ilyennek, az ottani honpolgárok közösségéhez tartozónak – is.” Igaz, úgy vélem, Kis János ezzel az igénnyel nyitott kapukat dönget: a kitételt ma már minden felelősen gondolkodó kisebbségi magától értetődő demokratikus alapelv gyanánt vallja. Természetesen én is.

A kedvezménytörvény szerepére vonatkozóan azonban továbbra is eltér a véleményünk. Én úgy vélem, a törvény éppen a tények elfogadását favorizálja, Kis János úgy véli, azt akadályozza.

A magyarázat az irredentizmusra vonatkozó eltérő felfogásunkban gyökerezhet. A magyar kisebbségek célja nyilvánvalóan nem a határok megváltoztatása. Soha sem is volt az. A magyar kisebbségek körében irredenta mozgalmakra az elmúlt nyolc évtized alatt nem is volt példa. Ami nem jelenti azt, hogy a többség ne szerette volna, ha szülőföldje visszakerül Magyarországhoz (s amikor ez átmenetileg megtörtént, ne örült volna annak), felelőtlen politikai akciókra azonban soha senki nem ragadtatta magát. Célunk – még a két világháború közti időszak súlyosan nacionalista és irredenta légkörében is – kimerült abban, hogy egyrészt országunk, másrészt a magyar kulturális közösség magyaroknak, azaz a magyar kulturális s így (közvetve és részlegesen) a magyar politikai nemzethez is tartozónak ismerjen el bennünket.

Ennek a célnak a megvalósulása az adott államok politikai közösségébe (a politikai nemzetbe) való beilleszkedés alapfeltétele is. A kisebbség ugyanis csak magyar nemzeti közösségként integrálódhat asszimilációmentesen a többségi nemzeti közösség által dominált politikai nemzetbe. De ez az integráció egyidejűleg és automatikusan a magyar kulturális s így (közvetve és részlegesen) a magyar politikai nemzetbe való integrációt is jelent, hiszen a kisebbségi nemzeti közösségeket megszervező kulturális intézményrendszer történeti okokból lényegileg azonos a magyar politikai nemzet többségi kulturális közösségét megszervező kulturális intézményrendszerrel.

A végcél nyilvánvalóan a kettős kötődés megvalósítása. S abban, hogy ennek a kettős politikai kötődésnek az (egyelőre utópisztikusnak tűnő, de amint azt Kis János is bizonyítja, távlatilag korántsem lehetetlen) törvényi kodifikálása csakis előzetes megegyezéssel, a szuverenitás kölcsönös korlátozásával érhető el, továbbra is mélységesen egyetértünk. Ha ez bekövetkezett, akkor majd a romániai magyarság is önként és természetszerűleg két politikai közösséghez tartozónak tekintheti magát, s megegyezéses alapon fölötte is két politikai közösség osztja meg a közjogi illetékességet. A kedvezménytörvény az alapszerződésekkel egyetemben ehhez a – ma még nagyon távoli – végcélhoz segíthet közelebb jutni.

Az irredentizmusnak ebből a perspektívából nézve, sem annak puha, sem annak kemény változatában, nincs sem értelme, sem létjogosultsága. A fogalmon egyszerűen túllépett az
európai társadalomfejlődés s maga a kedvezménytörvény is, mely egyszerűen fölöslegessé teszi azt, ami egyébként is lehetetlen (merthogy voltaképpen senkinek nem áll már érdekében, még maguknak a kisebbségeknek sem).

A magyar liberalizmusnak következésképp azt a kérdést is föl kéne tennie, mi az oka annak, hogy ez a képtelenség számára kézzelfogható (mert szinte már rögeszmésen emlegetett) lehetőségként él tovább? Mi az oka annak, hogy Európa és a térség jövőjét (akárcsak szélsőségesen nacionalista ellenlábasaik) továbbra is a múltra tapadó tekintettel próbálják elképzelni?

Kezdetben magam is féltem a törvénytől, túlságosan korainak és túlságosan napi politikai indíttatásúnak véltem. Kiderült, hogy nem volt túlságosan korai. A Babes-Bolyai Egyetem tanárával, Salat Leventével kell egyetértenem: „Az utókor minden bizonnyal a törvény kezdeményezőinek maradandó érdemeként fogja számon tartani azt a körülményt, hogy – Trianon óta először – úgy sikerült a kulturális értelemben vett magyar nemzet egységének kérdését az európai politika napirendjére tűzniük, hogy az nem vonta maga után az anyaország megbélyegzését és elszigetelését a nemzetközi államközösségen belül.”

A napi politikai indíttatásra vonatkozó félelmeim ellenben nagyrészt igazolódtak. És sajnos nem csak a kormánypártok, az ellenzék vonatkozásában is. Kis János írásának vitatható aspektusai is onnan származhatnak, hogy a kérdést túlságosan is a magyarországi belpolitika s implicite a választási harc szemszögéből, annak erőterébe belehelyezkedve vizsgálja (lásd: „liberálisok” vs. „nacionalisták”).

A probléma mindazonáltal nem Kis János argumentumaiban rejlik, azok továbbra is kifogásolhatatlanok, hanem azokban a lehetséges argumentumokban, melyeket (gyaníthatóan pártpolitikai okokból) nem vesz figyelembe. Ez a hiány az, ami végkövetkeztetéseit végül is kérdésessé teheti. A végkövetkeztetések mindazonáltal – az írás kidolgozásának jelenlegi stádiumában – sem tekinthetőek hamisaknak. Egyszerűen bizonyítatlanok, illetve továbbra is bizonyítandók.

A jelzett beállítódás puszta velejárója, hogy a szerző figyelme a kérdés szétágazó (és a jelentős szakmai teljesítményeket sem nélkülöző) irodalmából pusztán Bauer Tamás szövegére terjed ki. Ami nem liberális, az Kis János számára mintha nem is létezne. Ez a mulasztás ismét formai kérdés ugyan, a forma azonban ez esetben is tartalom, sőt talán maga a tartalom.

• Szabad elvek