Ünnepelni kell. Ha nem lennének ünnepeink, nem lennének igazi értelemben vett hétköznapjaink sem, viszont a túl sok ünnep éppúgy hátul üt. Az ünnep ünnep voltát éppen az adja, hogy akkor a mindennapoktól eltérően viselkedünk. Az ünnepi rítus – szimbólum, amelyben viszont a mítosz által közvetített előidejű valóság mindennapi világa tárul fel. Fontos ugyanakkor, hogy az ünnep valóban arról szóljon, amit meg akarunk ünnepelni. Ami a jelenlegi ünnepségsorozatot illeti, szomorúan kellett konstatálnunk, hogy nem a valóságok, hanem egy hamis, a rendezők és szervezők teremtette álomvilágot kellett megünnepelnünk. A millenniumi ünnepség nem egyszerűen közhelyes volt, de köszönő viszonyban sem volt a történeti tényekkel. Ez természetesen nem magában való jelenség, hanem szorosan kapcsolódik a Fidesz-MPP által alkalmazott álommisztikával. Ennek lényege éppenséggel az, hogy a valóság helyett arról beszél, aminek lennie kellett, vagy éppen lehetett volna. Azaz, nem felkeresi és ápolja, hanem a saját akarata és képzete szerint kiválasztja és megteremti az emlékezet helyeit. Ebben pedig a politikai marketing és a posztmodern narráció eszközeivel voltaképpen egy sosemvolt magyar történelmi emlékezet képét varázsolja elénk.
A magyar millenniumi ünnepségsorozat elemzésekor eleve nem vethetjük fel annak a kérdését, hogy helyénvaló volt-e megünnepelni a magyar államiság ezeréves fordulóját, viszont három kérdésre föltétlenül tekintettel kell lennünk:
– Mit ünnepelünk? Mit tekintünk ma a magyar államiság megalapításának, mit tudunk ma annak konkrét részleteiről és körülményeiről?
– Milyen viszonyban áll az ünnep és a történelmi ismeretanyagunk? Azaz, az ünneplés tárgyi és szellemi körülményei milyen korrelációban álltak azzal az eseménnyel, amelyet meg szándékoztunk ünnepelni?
– Hogyan zajlott az ünnep?
Ami az első kérdést illeti. A középkori Magyarország első uralkodó dinasztiája, az Árpád-ház, vagy ahogy azt a korabeli magyar hagyomány tartotta, a „Szent Királyok Nemzetsége” 1301-ig állt Magyarország élén. Egyik tagjának, Szent Istvánnak (997–1038) a nevéhez fűződik a kereszténység államvallássá tétele Magyarországon, és a nyugati típusú egyházszervezet máig is élő alapjainak megteremtése. Magának a kereszténységnek az elfogadása azonban ennél lényegesen hosszabb folyamat volt, amely Szent István atyjának, Géza fejedelemnek megkeresztelkedésével kezdődött, és Szent László korával zárult le véglegesen. Szent László korában kanonizálták az első magyar szentet, éppen Szent Istvánt, és az ő korában lépett fel először a magyar király és serege mint a nyugati, keresztény civilizáció képviselője egy keleti, nomád néppel, a kunokkal szemben. E folyamat nyugati párhuzamai elég jól ismertek. Kelet felől nézve, az Árpádok keresztény dinasztiává alakulása szintén nem párhuzamok nélkül való. Az államalakulások és a nagy világvallások terjedésének korszaka ez Eurázsia belső területein. A zsidó hitre tért kazárok mellett eszünkbe kell jusson az ujgurok manichaeus birodalma (745–840), a volgai bolgárok (920 k.) és a karachanidák (955) iszlamizációja, illetve a dunai bolgárok bizánci rítusú keresztény vallásra való áttérése. Kicsit távolabbinak tűnik, de témánkba vág a buddhizmus terjedése és államvallássá válása (791) a királykori Tibetben, vagy Észak-Kína számos barbár dinasztiája. A világvallások felvétele nem csak az akkulturáció és a környező birodalmakkal való kulturális párbeszéd lehetőségét teremtette meg, de még egy nagyon fontos hatással volt e birodalmak történetére. E barbár birodalmak élén karizmatikus klánok álltak, amelyek a maguk hatalmát általában az Égtől eredeztették. Az örök időkre szólónak hirdetett égi felhatalmazás azonban gyakran fikcióvá vált. Ennek legszélsőségesebb esete a kazárok birodalmában alakult ki. Ennek feloldására, hasonlóan ahhoz, ami a frankoknál a Karolingokkal bekövetkezett, szintén jó lehetőséget nyújtott a vallási legitimáció. Akár úgy, ahogy ezt Giuseppe Tucci a tibeti királyok és a buddhizmus kapcsán feltételezte, hogy az új vallás lehetőséget nyújtott a dinasztiának a szakralitás fogságából való kitörésre, akár úgy, ahogy az az ujgurok esetén bekövetkezett. 795-ben a majordomo szerepét betöltő főember (el ügäsi a birodalom bölcse) vette át a hatalmat az addigra hatalmukat vesztett kagánoktól.
Az új vallással szembeni elégedetlenség Keleten is gyakran tört ki nyílt lázadásban. Az ujgurok között 779-ben, Tibetben pedig Langdarma uralma alatt következett be. Nem kizárt, hogy a kazárok zsidó vallásra térését is hasonló események kísérték. A kutatók zöme legalábbis egy, a zsidó vallással elégedetlen, s éppen ezért a birodalomból kiszakadt kazár csoportnak tartja a honfoglaló magyarsághoz csatlakozott kabarokat.
Az Árpádok keresztény hitre térésének első szakasza, amely még Géza uralma alatt játszódott le, jó párhuzamául szolgál a már fent említett eseményeknek. Az augsburgi vereség (955) szerepét gyakran idézik Géza megkeresztelkedésének indokaként. Legalább ennyire fontos lehetett egy másik tényező is. Az Árpádok között hosszú ideig fennmaradt annak emléke, hogy eredetileg hatalmukat a kazár kagánoknak köszönhetik. Ezt még a X. század közepén is kihangsúlyozta Tormás és Bulcsú, amikor Bíborbanszületett Konstantin bizánci császárnak tollba mondták mindazt, amit a honfoglalást megelőző magyar történelemről vele tudatni akartak. 965 után azonban a kazár birodalom nem létezett többé. Így valószínűleg nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a kazár birodalom bukásával (965) az Árpádoknak mindenképpen szükségük volt valamilyen új legitimációs bázisra is. A Kárpát-medencei magyarságot tehát nem csak a földrajzi körülményei választották el egykori keleties közegétől, de az is, hogy az a közeg sem létezett többé. Új, török nyelvű nomádok jelentek meg a kelet-európai füves pusztákon, akik nem voltak részesei annak a belső-ázsiai birodalmi tradíciónak, amelyben a magyarság valaha kialakult. (A XI. században megjelenő kunokkal új fejezet kezdődött a sztyeppvidék történetében.)
Szent István és atyja között az igazi különbség az volt, hogy amíg Géza a fejedelmi család alaposan átszervezett hatalmának és új berendezkedésének támaszát kereste a kereszténységben, addig fia minden szempontból új államot igyekezett teremteni a Kárpát-medencében, akár azon az áron is, hogy a keleties örökséggel való leszámolás ürügyén a saját rokonait is kizárta a trón örökléséből. Természetesen ez a keleties örökség sem könnyen adta meg magát. Erre nem csak Koppány lázadása utal, hanem az is, hogy Szent István halála után nyolc évvel állama szinte végképp összeomlani látszott a pogánylázadások hullámában. Az országot egy kompromisszum mentette meg. I. Andrással (1047–1060) visszakerült a trónra az Árpádok családja, akiket István és környezete mindenképpen meg akart fosztani a hatalomtól. Ők viszont már keresztény uralkodókká váltak, akik a kunokkal szemben váltak a kereszténység igazi védőivé.
Második kérdésünkre válaszolva éppen a Szent István nevével fémjelezhető fordulat attribútumait kell figyelmünk középpontjába állítanunk. István megkoronázásának és uralma kiépülésének folyamatát részletekbe menően ismerjük. Éppen ezért megdöbbentő, hogy ezek egyike sem szerepelt az ezredévi ünnepségeken. Az ünnepségsorozat alapvetően egy olyan ereklyére fókuszált, amelyről tudható, hogy sem jelenlegi, sem valamely korábbi formájában nem volt része az államalapítás aktusának. Ez a Szent Korona. A jelenlegihez hasonló processzust utoljára kettőszáz és egy tucat éve, az 1790-ben Bécsből újra Magyarországra hozott korona fogadása kapcsán tapasztalhatott meg az ország. Egy nagyon fontos különbséggel. A koronát fogadó, már-már hisztérikus lelkesültség nem egyfajta misztika szülötte volt, hanem a jozefinus politika bukását ünneplő politikai demonstráció, amelynek akkor és ott igencsak valós közjogi és politikai következményei voltak, sőt, a pozsonyi diéta hajlandó lett volna akár még tovább is lépni.
Szent István királlyá szentelése az Egbert-ordó szerint zajlott. Ez tette Istvánt, a leendő szentet keresztény királlyá, s éppen ezért ragaszkodott István klenódiumához I. András is, a maga királyi méltóságba iktatásakor. Ugyanígy koronázták királlyá fiát, Salamont is. Az így kifejezett posztulátum, miszerint a magyar királyi méltóság Szent István óta folyamatosan és természetesen illeti meg a Szent Királyok Nemzetségét, voltaképpen Szent László gesztusával nyert végleges alakot. Ahogy a magyar királyok a Szent László korában kialakuló invesztitúraharcban fokozatosan a pápaság oldalára sodródtak, megszülethetett a Szilveszter pápa koronaküldésének és Szent István apostoli királyságának legendája. Ezt rögzíti a Hartvik-legenda. S ezzel áll összefüggésben Géza fejedelem keresztény királyságának kiretusálása is a magyar történeti emlékezetből. Ami Szent István koronázását illeti, immáron hat évtizede annak, hogy Tóth Zoltán kutatásaiból tudjuk, a Szent Istvánt királlyá tevő Egbert-ordó esetén a hatalom átruházásának központi szimbóluma nem a korona, hanem a királyi lándzsa volt. A korona csak Kálmán korára vált a hatalomátruházás központi szimbólumává. Nyilvánvaló, hogy Róma püspöke, Sylvester vajmi nehezen küldhetett volna védura, Ottó császár akarata ellenére koronát. Ráadásul Szent István koronájának mára már csak az emléke létezik.
Nem rekapitulálnám tovább azokat a köztörténeti tényeket, amelyek minden szigorló bölcsész-, illetve jogászhallgató számára ismerteknek kellene lenniük. Nem látom értelmét annak, hogy külön leszögezzem, Szent István trónra lépését követően még legalább négy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a Szent Korona-elv csíráiról beszélhessünk a magyar köztudatban. Nyilvánvaló tény ugyan, hogy ebben a korban már szilárdan benne lehetett a magyar közvélekedésben annak a hite, hogy a magyar korona az államalapító Szent István koronája. A XVI. és XX. század között él úgy a Szent Korona a nemzet tudatában, mint a nemzeti szuverenitás letéteményese. Ez az anakronizmus különösen bántó, ha tudjuk, hogy ma több, valóban a szent királyhoz kapcsolható nemzeti ereklyével is rendelkezünk. Itt van mindjárt a Szent Jobb, amely már 1938-ban országjárásra indult, de még alkalmasabb lett volna e feladatra a palást. Ez utóbbiról biztosan tudjuk, hogy Szent István udvarában készült, hiteles darab, hiteles ábrázolással. Ami a koronát illeti, emlékeztethetünk arra, hogy 1938-ban, amikor a közjogi legitimációját a Szent Korona-tanra alapozó, király nélküli Magyar Királyság az államalapító halálának kilencszázados fordulóját ülte, e nemzeti ereklyét a Várban tették közszemlére.
Harmadik kérdésünkre válaszolva láthatjuk be igazán, miért történhetett meg, hogy a jelenlegi ünneplés nemcsak hogy a neobarokk állami pompáját nem érte el, de még az ünneplés alanyával és tárgyával sem állott kapcsolatban. Az 1938. évi ünnepségsorozat világos programmal és széles társadalmi elfogadottsággal tudott fellépni. A jelenlegi ünneplésnek az erejét eleve kiszívta a millecentenárium szánalmas és felesleges botladozása. Az ünnepre hívott fásult közönnyel vette tudomásul, hogy már megint menni kell, immáron négy év alatt a harmadik millenniumra. Ugyanakkor a másfél évre elhúzott ünnepségsorozat banalizálta, s a hétköznapok szürkeségébe ölte az ünnepet. Hiszen az ünnep, ahogy azt már mondottuk volt, éppen a kivételessége okán válik azzá. Disznóölés után senki sem kíván húsvéti sonkát.
Mindezeknél is fontosabb volt viszont az, hogy maga a millenniumi másfél éve sem rendelkezett semmiféle konzisztens, történeti programmal. A történetiség hiányát egyfajta mitoterápiának szánt szerepjátékkal igyekezett ellensúlyozni. A pszichoterápiából jól ismert hősterápia lényege az, hogy a pácienst, akit jelenlegi állapota cselekvésképtelenné tett, úgy sarkalljuk cselekvésre, hogy egy korábbi, számára sikert jelentő tettének körülményeit idéztetjük vele vissza. Jelen esetben a millennium külsőségeinek kellett volna a résztvevőket egyfajta, a szervezők által elképzelt nemzeti egység pátoszába rántaniuk. A minta nyilvánvalóan az 1896. évi millennium és az 1938. évi Eucharisztikus Kongresszus volt. Azonban csak ezek szánalmas paródiája kerekedett ki belőle. Ennek oka egy olyan koronamítosz konstruálása volt, amely még a Szent Korona-elvvel sem állott semmiféle kapcsolatban. A korona esztergomi útja helyenként már kifejezetten a blaszfémia és bálványimádás határát súrolta, vagy tán át is lépte. Az öltönyben-nyakkendőben a Duna vizébe kényszerített polgármesterek, illetve az esztergomi bazilikában kiállított korona előtt népviseletben térdet hajtó és keresztet vető párok voltaképpen azokat alázták meg, akik ünnepelni szerettek volna.
- Millennium [6]