A nyolcvanas években néhány térségünkbeli értelmiségi újra felfedezte Közép-Európa fogalmát, amely sokunk fantáziáját megragadta – az enyémet biztosan. Mégpedig, kissé leegyszerűsítve, elsősorban a következő implikációk miatt: Igazságtalan, hogy kommunizmus van nálunk. A mi civilizációnk nyugati, kultúránk nyugati, ízlésünk nyugati, tehát a politikai rendszerünk is nyugati lenne, ha nem igázott volna le bennünket egy idegen civilizáció, a keleti kommunizmus. Ezt a gondolatot sokan vigasztalónak találtuk, mivel kulturális és szociálpszichológiai alapon igazolta a kommunizmussal szembeni ellenzéki magatartást. Vagyis – Milan Kundera híres esszéjét idézve – úgy panaszkodhattunk „Közép-Európa tragédiája” miatt, hogy közben kicsit dicsekedtünk is vele. A régiónk iránt érdeklődést tanúsító nyugatiak gyakran megmosolyogták Közép-Európa fogalmát, mint elitista ideológiát. A valódi kelet-európaiak kicsit sértve érezték magukat. De nekünk, közép-európaiaknak, tetszett.
Aztán a kommunizmus összeomlott, rajtunk múlott, hogy megtöltjük-e élő tartalommal a fogalmat. De nem nagyon akartuk, új, választott vezetőink nem nagyon akarták. Bár jelentős nyugati nyomásra létrejött a Visegrádi Együttműködés, miniszterelnökeink és külügyminisztereink folyamatosan hangsúlyozták a szervezet átmeneti és instrumentális jellegét. Politikusaink számtalanszor elismételték: a visegrádi országok együttműködése nem alternatívája a nyugati intézményekhez való csatlakozásnak, hanem csak e cél elérésének eszköze.
És igazuk is volt. Hiszen ki akarna vagyonokat költeni egy átmeneti szállás dekorálására, amikor türelmetlenül várja, hogy beköltözhessen az új lakásába? Hiszen nem volt teljesen alaptalan az a félelem, hogy üres ígéretekkel etetnek bennünket, és soha sem kerülünk be az Európai Unióba. Erre utalt híres mondatával Suhocka asszony: a csatlakozástól, úgy látszik, mindig négy évnyi távolságra vagyunk.
De most már biztos, hogy hamarosan csatlakozhatunk. Fölmerül tehát a kérdés: mi lesz a Visegrádi Együttműködésből, ha csak e cél elérésének eszköze volt? Vagy mégis több volt, többnek kellett volna lennie, és így kaphat valamilyen szerepet az új helyzetben is?
Én úgy gondolom, hogy igenis fenn kell maradnia ennek az együttműködésnek, legfeljebb más tartalommal kell megtölteni, mint korábban. Míg a nyolcvanas években arra használtuk Közép-Európa fogalmát, hogy azzal vigasztaljuk magunkat: a kommunizmus idegen valódi természetünktől. Most arra kellene használnunk, hogy segítségével nézzünk szembe hiányosságainkkal.
Diszpozíció kérdése, hogy az ember a már megkezdett poharat félig üresnek vagy félig telinek látja. Bámulattal tölt el, ha arra gondolok, hogy országaink milyen hatalmas változásokon mentek keresztül az elmúlt tizenkét évben. Robogó autón cseréltünk kereket. Tökéletesen rendjén való lenne „A demokrácia és a piacgazdaság konszolidálódása a posztkommunista Közép-Európában” címmel konferenciát szervezni. De azt sem lehet tagadni, hogy országainkban nagyon is valós és kifejezetten nyugtalanító hiányosságok is tapasztalhatók a demokrácia minősége, az elvben teljesen szabadpiaci verseny működése vagy a jogalkalmazás területein. És ezek a hiányosságok meglehetősen hasonlóak a térség mind a négy országában. Az embernek az a benyomása, hogy ennek oka alapvetően a demokrácia, a szabadpiaci verseny és a jogállam működtetéséhez szükséges értékek és meggyőződések interiorizálásának fogyatékos volta. Nem zárnám ki, hogy ezek a hiányosságok nagyon mélyen gyökereznek társadalmainkban, és ebben nem csak a kommunizmus hagyatékának van szerepe, hanem annak a közép-európaiságnak is, amely a nyolcvanas években sokunk számára kedves volt.
Ezért gondolom azt, hogy sokat tanulhatunk egymástól – a hibákból és az eredményekből egyaránt. És kell is, hogy tanuljunk, hiszen az uniós csatlakozás nem fog minden problémát automatikusan megoldani.
Hivatkozott cikkek
- Szabad elvek [7]