1994. augusztus 15-én, engedve Fodor Gábor miniszter ellenállhatatlan felkérésének („András, nem lehet még húsz évig csak dumálni arról, hogyan kellene másképpen csinálni a dolgokat”), megkezdtem kulturális helyettes államtitkári ténykedésemet egy hatalmas minisztérium-épületben, annyi teendővel, mint a mai kulturális miniszter. Halálos keveréknek bizonyultam: gyakorlatlanság, a lobbiérdekekben való járatlanság, messianisztikus jó szándék, kannibáli munkavágy. Lehetne cifrázni, a Bokros-csomagra, az alantas világ meg nem értésére kenni, de minek: szűk másfél év alatt kínosan megbuktam e poszton, alapvetően két ok miatt: megosztó személyiségnek bizonyultam, és médiaszerepléseim siralmasak voltak.
Ezen a napon, amikor még azt sem tudtam mi a különbség egy alap és egy alapítvány között, a Nemzeti Kulturális Alap ex officio elnöke is lettem. Fontosságát hetek alatt felismertem, rájöttem, hogy feladataimat csak akkor tudom jól ellátni, ha csütörtök délelőttjeimet ott, a Bajza utcában töltöm. Előtte egy irodalmi-társadalmi folyóirat segédszerkesztője, laptervezője voltam, aki pénzszerzéssel is foglalkozott: rablóból pandúr lettem tehát, és ennek megfelelő ügybuzgalommal vetettem bele magam a munkába.
Egy liberálisnak nehéz a hatalommal mit kezdenie, olyan neki, mint ördögnek a szenteltvíz. Úgy éreztem, az NKA velejéig liberális koncepciójú intézmény, amelyet (akkor is, most is, a nagyszerű Perlik Pál vezetésével) becsületes és jól képzett hivatalnokok működtetnek, de kuratóriumai dugig vannak tömve elfogult személyekkel. Ezzel nem volt nagyon mit tenni, viszont Fodor Gábor deklaratívan lemondott arról, hogy a miniszter maga jelölje ki a törvényben megszabott fele létszámot a bizottságokban. Igazi, jelentős liberális tett volt, és az NKA eszméjének továbbfejlesztése, persze a kutya nem figyelt rá, a NAT és az egyetemi forrongások körüli hercehurcákban.
1995 legvégén, Fodort követve lemondtam, s ekkor Magyar Bálint, az új miniszter három állást is ajánlott, ebből az egyik érdekelt igazán: azt ajánlotta, legyek az NKA főállású elnöke. Ehhez igazán volt kedvem, már egészen pandúr lettem, és úgy éreztem, igazán tudok majd segíteni a sok rablón. Képzettnek éreztem magamat a feladatra, miközben megszabadultam a médiaszereplések nyűgétől.
Az a két és fél év, amit az NKA élén töltöttem, izgalmas és kreatív korszak volt az életemben, s alighanem a szervezetében is. Alapvetően az alapító elődök szellemében, de azt liberális szellemben kibontva sok új dologba fogtunk, kialakult a miniszternek és az NKA-elnöknek az a szereposztása, amely meglehetősen sikeresnek bizonyult.
Ha számba kell venni a sikereket és a kudarcokat, akkor az utóbbival kezdeném, mert megítélésem szerint ebből volt a kevesebb.
Be kellett látnom, hogy az ország mérete, a független szellemi műhelyek korlátozott száma határt szab az összeférhetetlenség szabályozásának. Ha kihirdetjük, hogy kurátor (intézménye) semmiképpen nem pályázhat, akkor számos jeles személy nem vállalna kurátorságot. Így a nyilvánossá tétel mellett döntöttünk. Részkudarc volt az a terület, amelyhez a legjobban értettem, a folyóirat-finanszírozás területe. Úgy éreztem, meg lehet reformálni a folyóiratok támogatását, ha az előfizetők (kvázi tulajdonosok) arányában plusz, normatív támogatást jutattunk a lapoknak – de a rendszer másképpen ítélt. Nem kudarc, hanem felismerés volt, hogy az NKA szektor szerinti felállását jó ideig nem lehet majd megváltoztatni, holott az USA-beli National Endowment for the Arts (NEA) átszervezése megmutatta, hogy amikor a szektorok szerinti elosztás rendszere kifárad, akkor a funkcionális kuratóriumok rendszere nagy frissülést hozhat.
Sikerre többre emlékszem, talán elfogult módon. Először is, a forrásokat lényegesen meg lehetett növelni, méghozzá egy évvel a Bokros-csomag után. Ez korántsem az én érdemem, hanem a Magyar Bálint – Inkey Péter párosé. A növekményt viszont nem engedtem szétszórni a szélbe, hanem a Bizottság belső verseny alapján osztotta szét. Így keletkezett az NKA történetének egyik legérdekesebb projektuma: az Orfeusz Hangzó Zenetörténet nyolc kötetben, 32 CD-melléklettel, amely minden szinten a versenyeztetés terméke: versenyeztek a kollégiumok, a könyvkiadók, a lemezkiadók. És azok vehették meg, akiknek szántuk: az iskolákon és könyvtárakon keresztül lehetett pályázni. Hiszek a versenyben, a társadalom minden szegletében, akkor is, ha a becsületes megítélés korlátokba ütközik.
Nehéz diónak bizonyult az is, mi a kultúra. Három olyan területre emlékszem, amely sehová sem fért be, ezért javaslatom alapján kvótát állapított meg a Bizottság: az építészet, az állatkertek, illetve a cirkuszművészet számára. De voltak olyan problémák, amelyeket ilyen módon nem lehetett orvosolni, ezért két ad hoc kollégiumot is létrehoztunk, egyet a digitális kultúra számára (a Matáv támogatásával, elnökét, az azóta elhunyt nagyszerű Tölösi Pétert is a cég delegálta), egyet pedig az összművészeti fesztiválok számára.
Igen sikeresnek éreztem az egyéb szövetségkeresést, különösen a turizmus irányában. Az akkor még létező Idegenforgalmi Alappal közös pályázati rendszert hoztunk létre.
A ’98-as választáshoz túl közel indult, ezért kissé félresiklott a szívemhez legközelebb álló projekt, ami világosan kijelöli egy ilyen kultúrafinanszírozó ügynökség lehetőségeit: a „Digitális Halhatatlanok” projekt. Ez abból indult, hogy a Bizottság irodalmár tagja, Bart István azt javasolta, indítsunk valami pozitív diszkriminációs programot a kortárs irodalom számára, mert presztízsében, javadalmazásában igen mélyre süllyedt, akkor, amikor a könyvszakma már kilábalt a válságból. Így keletkezett a program, melynek lényege az, hogy néhány tucat írónak, költőnek az NKA havi megváltást fizet azért, hogy művei felkerüljenek az Internetre, szabad hozzáféréssel. Eredetileg először 24 személyt választott volna a két művészeti akadémia és a magyartanárok, illetve a könyvtárosok szövetsége, később a megüresedő helyeket maguk a halhatatlanok választották volna.
Itt alakult ki az egyetlen komoly vitám Magyar Bálinttal, neki igen tetszett a program, de nem tudta elképzelni a Kossuth-díjasok kihagyását. Végül is belekerült minden Kossuth-díjas és (kérésemre) a néhány addigi Babérkoszorú-díjas, összesen 39 élő személy, és kiegészült egy hagyatékvásárlási programmal, hogy a közelmúltban elhunytak is felkerülhessenek az Internetre. Nyilván kicsorbult a program eredeti szándéka, az ellenzék is, Eörsi is a Narancsban bőszen támadta a programot, és ilyen formában én sem igen lehettem büszke rá. De nem mondhatok mást: Magyarnak lett igaza, a kormányváltás után azonnal megszüntették volna a programot, ha a jobboldali írók ezt meg nem akadályozták volna. Közben a négyszeres havi minimálbér jelentősen megemelkedett, más okok miatt. És nyilván itt a genezise a „Nemzet Színésze” és az „Opera Mesterművésze” címeknek is.
Két és fél év alatt jelentős külföldi kapcsolatokat sikerült kiépíteni, Angliában és a környező országokban. Ismereteim szerint Csehországban csak tervezték, de Romániában létre is hoztak kultúrafinanszírozó szervezetet a „magyar modell” alapján. Kiadtuk először az évkönyvet, megszületett a honlap, és az elfogadásig jutott a négyéves stratégia és koncepció, mely igen komoly, kollektív alkotás volt, kár hogy utódom elsüllyesztette, ahelyett hogy a maga képére formálta volna.
Amikor a kormány megbukott, világos volt, hogy megbízatásom véget ér, hiszen az NKA élén olyan személy kell álljon, aki politikai színezet szerint is, személyes bizalom alapján is megfelel a miniszternek. (Természetesen nem felel meg a valóságnak az, amit tisztelt utódom tavaly egy rádióműsorban állított, miszerint én felkerestem volna Hámori miniszter urat, és felajánlottam volna maradásomat.)
Igyekeztem nem hátrafelé nézni, nehogy sóbálvánnyá váljak, de néhány dolog mélyen elszomorított. Például az alap „elkülönített állami pénzalap” voltának feladása (ezt Fodor Gábor oroszlánként védelmezte a Bokros-csomag körüli vitákban), besöprése a kulturális minisztérium költségvetésébe. A miniszteri keret drasztikus felemelése szerintem ellentétes az eredeti elvekkel, és voltaképpen „a kultúra saját spájzának kifosztása”, kontra-produktív dolog. A kollégiumokban élvezett egykori miniszteri befolyás de jure és de facto visszavétele sem tetszik, bár el kell ismerni, hogy egy minden ízében etatista, tekintélyelvű kormánynak nem lehet felróni.
Most ismét rablónak szegődtem: egy igen szép projekt, a Mai Manó Ház felépítésébe vágtam, mind fizikai, mind szervezeti értelemben. Alig tudnánk meglenni az NKA nélkül. Ami minden hányattatás ellenére lényegében ma is az, ami akkor volt, amikor megalapították: egy rakás pénz, néhány tucat ember jóakaratára bízva – őket két jogszabály korlátozza a kreativitásban. Látnivaló: tartós anyagból van.
Éljen sokáig!