Ha a kulturális intézmények pénzügyi helyzete kerül szóba, a prímet mindig a sirámok szólama viszi. Nemigen akad olyan terület, ahol dúskálhatnának a tervek megvalósításához szükséges anyagiakban, ám a Nemzeti Kulturális Alap(program) fennállásának első éveiben a cirkuszi előadások finanszírozására fordított summa ténylegesen, a matematikai tökéletesség abszolút értelmében volt kevés; számszakilag ez az összeg 0, azaz nulla Ft-ot tett ki.

„Széles sávra váltunk” – hirdeti az új szlogent a Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA) honlapja. Görgey Gábor miniszter elsősorban két új csoportot szeretne megnyerni az ez ideig csupán virtuálisan létező szélesebb sávval: a kultúra iránt fogékony fiatalokat és az ismeretlen szövetségest, a vállalkozói réteget.

Bő tíz évvel ezelőtt nagy érdeklődéssel és reménykedéssel figyeltem (sok-sok kollégámmal együtt) az új finanszírozási modellt és pénzügyi forrást ígérő Nemzeti Kulturális Alap létrehozását előkészítő politikai, kormányzati és parlamenti tárgyalásokat, a törvény megszületését és az intézmény első lépéseit. Ínséges időket éltünk, persze nem csak a múzeumokban, hanem a kultúra minden területén. A rendszer megváltozott, az elv másként hangzott, a gyakorlat azonban változatlan maradt: finanszírozás maradék-elven.

Arról, hogy a kultúratámogatásnak kevés modernebb és demokratikusabb rendszerét lehet elképzelni, mint amilyen az NKA, az érintettek körében közmegegyezés alakult ki. Hogy létezik-e igazságosabb, arról addig folynak majd a viták, ameddig az egyes kulturális területek úgy nem érzik, köszönik, éppen elég az a pénz, tessenek most már másokra is gondolni.

Ne is tessék várni, hogy nagy hirtelen átlépjem saját árnyékomat: ezért hadd szóljak állatkert-igazgatói békaperspektívából egy makacs és anakronisztikus honi kultúrpolitikai anomáliáról. Révai Józseftől kezdődően csaknem a mostani Magyar Millenniumig a „Kultúra” magasztos köreibe tartozónak valójában a művészeteket, bölcsészeteket és egyéb humaniórákat értették. Ezeket stafírozta fél évszázadon át boldogan a kultúrpénzeket osztó mechanizmusok zöme, kormánytól és rendszertől függetlenül.

A Nemzeti Kulturális Alap a mi „Gut bácsink”; a mi pedig mi vagyunk, járulékfogyasztó értelmiségiek, művészek, akik igen szeretjük úgy tudni, hogy amit „Gut bácsi” ad, az nekünk jár. És hát – jár.

Igyekszem nem tudni, amit tudok, és csak ebből az én legsajátabb szemszögemből, a kulturális járulékfogyasztóéból nézni a kulturális finanszírozás egyik – nem kis, de messze nem a legnagyobb – szeletét.

Az állam kötelességének tartja – az is –, hogy támogassa a kultúrát, annak intézményeit és produkcióit. Az önkormányzat – dettó.

2001 karácsonyán történt, hogy egy valaha jól szituált, intell., jelentősnek mondott kiadó vezetője elkeseredett kör e-mailben tudatta ismerőseivel és barátaival, hogy abban az évben egy árva petákot sem kapott a Nemzeti Kulturális Alapprogram könyv-kuratóriumától, egyébként kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánt.

Könyvet kiadni drága dolog; a vásárlók egyre drágábbnak érzik, a kiadók viszont arra panaszkodnak, hogy (talán az igazi sikerkönyveket leszámítva) a megvásárolt példányok árából szinte semmi érzékelhető eredményük nincs, a könyvekhez a vásárlók túlságosan is olcsó

Sokak szerint a Fotóművészeti Szakmai Kollégium eddigi legnagyobb teljesítménye, hogy egyáltalán létezik. Egy nagyobb kosárból csak egy-két zsömle vagy tán csak morzsa jutna a fotónak; így, hogy neki is külön kosárkája van, egy egész kis cipó. Az önálló fotókollégium létrehozása nyilván annak a puszta ténynek köszönhető, hogy létezik a Magyar Fotóművészek Szövetsége. S a kollégiumnak ugyanaz a baja, mint a Szövetségnek: a neve. Pontosabban az, hogy az elnevezés mögött egy vaskos hazugság lapul.

„Figyelembe véve azt, hogy:

– a művészet szabad, és ott politikai, ideológiai irányításnak, beleszólásnak helye nincs,

– a művészetek, a kultúra fejlődése közügy, és ennek szolgálatában a mecénás állam szerepe semmi mással nem helyettesíthető,

– az állami mecenatúrának tükröznie kell a társadalom sokszínű értékvilágát, s a kultúrák sokféleségét,

– a finanszírozási döntésekben radikálisan növelni kell a testületi nyilvánosságot,

– a kultúra finanszírozásában mást jelent az állami tulajdonban lévő kulturális intézmények (színházak, múzeumok, köny

Mottó: Ahhoz, hogy semmi ne változzék, szinte mindent meg kell változtatni

A Nemzeti Kulturális Alap(program) célját, küldetését, alapvető működési módját, meghatározó technikáit négy kormányzati cikluson keresztül képes volt megőrizni. A neve megváltozott ugyan, növekvő pénzeszközei feletti szabad rendelkezése olykor csorbult, talán kissé elnehezedett és a szükségesnél kevésbé innovatív, de lényegét tekintve maradt, ami volt, a „kormánytól karnyújtásnyira lévő” autonóm támogatási alap.