Skip to main content

10 éves a Nemzeti Kulturális Alap


Ha a kulturális intézmények pénzügyi helyzete kerül szóba, a prímet mindig a sirámok szólama viszi. Nemigen akad olyan terület, ahol dúskálhatnának a tervek megvalósításához szükséges anyagiakban, ám a Nemzeti Kulturális Alap(program) fennállásának első éveiben a cirkuszi előadások finanszírozására fordított summa ténylegesen, a matematikai tökéletesség abszolút értelmében volt kevés; számszakilag ez az összeg 0, azaz nulla Ft-ot tett ki.


Arról, hogy a kultúratámogatásnak kevés modernebb és demokratikusabb rendszerét lehet elképzelni, mint amilyen az NKA, az érintettek körében közmegegyezés alakult ki. Hogy létezik-e igazságosabb, arról addig folynak majd a viták, ameddig az egyes kulturális területek úgy nem érzik, köszönik, éppen elég az a pénz, tessenek most már másokra is gondolni.

Szubjektív gondolatok a Nemzeti Kulturális Alapprogram tíz éve kapcsán


Bő tíz évvel ezelőtt nagy érdeklődéssel és reménykedéssel figyeltem (sok-sok kollégámmal együtt) az új finanszírozási modellt és pénzügyi forrást ígérő Nemzeti Kulturális Alap létrehozását előkészítő politikai, kormányzati és parlamenti tárgyalásokat, a törvény megszületését és az intézmény első lépéseit. Ínséges időket éltünk, persze nem csak a múzeumokban, hanem a kultúra minden területén. A rendszer megváltozott, az elv másként hangzott, a gyakorlat azonban változatlan maradt: finanszírozás maradék-elven.

A mozgókép kollégiumáról


„Széles sávra váltunk” – hirdeti az új szlogent a Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA) honlapja. Görgey Gábor miniszter elsősorban két új csoportot szeretne megnyerni az ez ideig csupán virtuálisan létező szélesebb sávval: a kultúra iránt fogékony fiatalokat és az ismeretlen szövetségest, a vállalkozói réteget.


„Figyelembe véve azt, hogy:

– a művészet szabad, és ott politikai, ideológiai irányításnak, beleszólásnak helye nincs,

– a művészetek, a kultúra fejlődése közügy, és ennek szolgálatában a mecénás állam szerepe semmi mással nem helyettesíthető,

– az állami mecenatúrának tükröznie kell a társadalom sokszínű értékvilágát, s a kultúrák sokféleségét,

– a finanszírozási döntésekben radikálisan növelni kell a testületi nyilvánosságot,

– a kultúra finanszírozásában mást jelent az állami tulajdonban lévő kulturális intézmények (színházak, múzeumok, köny











Sokak szerint a Fotóművészeti Szakmai Kollégium eddigi legnagyobb teljesítménye, hogy egyáltalán létezik. Egy nagyobb kosárból csak egy-két zsömle vagy tán csak morzsa jutna a fotónak; így, hogy neki is külön kosárkája van, egy egész kis cipó. Az önálló fotókollégium létrehozása nyilván annak a puszta ténynek köszönhető, hogy létezik a Magyar Fotóművészek Szövetsége. S a kollégiumnak ugyanaz a baja, mint a Szövetségnek: a neve. Pontosabban az, hogy az elnevezés mögött egy vaskos hazugság lapul.


2001 karácsonyán történt, hogy egy valaha jól szituált, intell., jelentősnek mondott kiadó vezetője elkeseredett kör e-mailben tudatta ismerőseivel és barátaival, hogy abban az évben egy árva petákot sem kapott a Nemzeti Kulturális Alapprogram könyv-kuratóriumától, egyébként kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánt.

Könyvet kiadni drága dolog; a vásárlók egyre drágábbnak érzik, a kiadók viszont arra panaszkodnak, hogy (talán az igazi sikerkönyveket leszámítva) a megvásárolt példányok árából szinte semmi érzékelhető eredményük nincs, a könyvekhez a vásárlók túlságosan is olcsó



A Nemzeti Kulturális Alap a mi „Gut bácsink”; a mi pedig mi vagyunk, járulékfogyasztó értelmiségiek, művészek, akik igen szeretjük úgy tudni, hogy amit „Gut bácsi” ad, az nekünk jár. És hát – jár.

Igyekszem nem tudni, amit tudok, és csak ebből az én legsajátabb szemszögemből, a kulturális járulékfogyasztóéból nézni a kulturális finanszírozás egyik – nem kis, de messze nem a legnagyobb – szeletét.

Az állam kötelességének tartja – az is –, hogy támogassa a kultúrát, annak intézményeit és produkcióit. Az önkormányzat – dettó.




Gondolatok a magyar kultúrpolitika Hamupipőkéjéről


Ne is tessék várni, hogy nagy hirtelen átlépjem saját árnyékomat: ezért hadd szóljak állatkert-igazgatói békaperspektívából egy makacs és anakronisztikus honi kultúrpolitikai anomáliáról. Révai Józseftől kezdődően csaknem a mostani Magyar Millenniumig a „Kultúra” magasztos köreibe tartozónak valójában a művészeteket, bölcsészeteket és egyéb humaniórákat értették. Ezeket stafírozta fél évszázadon át boldogan a kultúrpénzeket osztó mechanizmusok zöme, kormánytól és rendszertől függetlenül.


Már a nyolcvanas évek első felében, a Hazafias Népfront Művelődéspolitikai Bizottságában mint a hazai értelmiség egyik politikai menedékhelyében felmerült valamiféle kulturális célokat szolgáló pénzalap létrehozásának gondolata. A szellemi élet felgyorsuló mozgása és a megvalósítás szűkülő anyagi lehetőségei hozták felszínre az álmot. Álmot, mondom, mert semmi gyakorlati szerepe nem lehetett azon kívül, hogy a rendszerváltozás utáni idők potens értelmiségében a későbbi affinitást elősegítette.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon