Zádori Zsolt

Nyomtatóbarát változat

„Figyelembe véve azt, hogy:

– a művészet szabad, és ott politikai, ideológiai irányításnak, beleszólásnak helye nincs,

– a művészetek, a kultúra fejlődése közügy, és ennek szolgálatában a mecénás állam szerepe semmi mással nem helyettesíthető,

– az állami mecenatúrának tükröznie kell a társadalom sokszínű értékvilágát, s a kultúrák sokféleségét,

– a finanszírozási döntésekben radikálisan növelni kell a testületi nyilvánosságot,

– a kultúra finanszírozásában mást jelent az állami tulajdonban lévő kulturális intézmények (színházak, múzeumok, könyvtárak stb.) működésének folyamatos biztosítása, és megint mást a művésztársadalom, illetve az egész társadalom előre nem tervezhető (és nem tervezendő) kulturális, művészeti, közművelődési kezdeményezéseinek támogatása,

– és ennek célszerű szervezetileg is kifejeződnie az állami mecenatúra rendjében,
azt javasoljuk, hogy az Országgyűlés hozzon törvényt az önálló jogi személyiséggel rendelkező, a Művelődési és Közoktatási Minisztériumtól elkülönült Nemzeti Kulturális Alap létrehozására, amely a továbbiakban az állami művészetmecénálás elsődleges intézményeként szolgálna.”

Mi a Nemzeti Kulturális Alap(program) ősforrása? Lehetne éppen ez a szövegrészlet is, amely Kuti Éva és Marschall Miklós Az állam szerepe a kulturális szférában című tanulmányából származik, még 1990-ből. A forráskeresőnek azonban rá kell ébrednie, egyetlen ősforrás nincs, csak több forrás: az „alapötlet” több helyről jött. Az NKA megszületése nem köthető egyetlen személyhez vagy szervezethez, igazi rendszerváltás kori termék, még ha magát az Alapot létrehozó törvényt csak 1993-ban fogadták is el. Éppen úgy, ahogy az ombudsmani intézményt vagy a kisebbségi önkormányzatok felállítását lehetővé tevő progresszív törvényeket is. Az NKA rendszerváltó intézmény. Nem csupán a koncepció kiforratlansága, illetve az eredeti törvényszöveg megfogalmazásainak elnagyoltsága, pontatlansága miatt, nem csak azért, mert az 1993. évi XXIII. törvény lényegében két eltérő jellegű, a kulturális járulékot bevezető, illetve egy állami intézményt létrehozó, működési szabályait megállapító jogszabályt házasít össze, és nem csak azért, mert esetében valóban parlamenti jogalkotásról beszélhettünk, hiszen a tervezetet beterjesztő Mádl Ferenc miniszter és a kormánytöbbség nagyon sok ellenzéki indítványt fogadott el. Hanem mert gyökeresen mást akart, mint a korábbi gyakorlat: demokratikus, a kultúra autonómiájára építkező, a végrehajtó hatalomtól független döntéshozatali mechanizmusokat, a törvényhozástól független financiális alapot kívánt létrehozni a kultúra számára. Létrejötte példaértékű már csak azért is, mert ezzel a törvénnyel az állam lemondott arról a jogáról, hogy a kultúra teljes állami finanszírozását a saját kezében tartsa, hogy sajátos szempontjait az államilag finanszírozott kultúra minden szereplője, intézménye felett érvényesíthesse. Forradalmi volt a törvény abban is, hogy az 1993-asnál ideálisabb állapotokra terveztetett, „maga előtt járt”, vagyis maguk a jogalkotók sem tudták, hogy hová fog továbbfejlődni az intézmény. Az NKA osztozik a rendszerváltó progresszív intézmények sorsában abban is, hogy az állam képtelen az autonómiáját tiszteletben tartani, törekszik arra, hogy jogosítványait célszerűségi vagy politikai okokból megnyirbálja, és időről időre megpróbálja maga alá gyűrni. Próbálkozásai hol durvábbak, hol finomabbak, hol a döntési mechanizmusokat, hol a költségvetését érintik, de az a sajnálkozás világlik ki belőlük, hogy tíz évvel ezelőtt talán túlzás volt ennyi szabadságot adni az NKA-nak. Az alábbiakban azt kívánom bizonyítani, hogy nem volt.

A hetedik krajcár


A központi költségvetési pénzek maradékelvű elosztása a gazdasági válsággal küszködő országban az 1980-as évek végére a kultúra finanszírozását teljes csődbe sodorta. A kultúrának az államtól független, pótlólagos forrásokra lett sürgős szüksége. A szabadpiac a kulturális élet szereplői közül csak keveseknek jelentett megoldást. Ráadásul a jogelőd Kulturális Alap, amit a giccsadóból töltöttek fel, Glatz Ferenc minisztersége alatt, amikor nagyon helyesen megszüntette a különféle állami zsűriket, szinte teljesen kiürült: a fénykorának számító nyolcvanas évek közepén beszedett évi 360-380 millióval szemben 1992-ben már csak 50 milliót hozott. A kulturális, közművelődési és művészeti terület szereplői számára létkérdés lett egy olyan állami pénzeket mozgósító mecénás intézmény felállítása, amely odaadja nekik a fennmaradásukhoz, tevékenységükhöz hiányzó móriczi hetedik krajcárt. Aztán persze kiderült, van, akinek a hatodikat, az ötödiket, a negyediket is.

A minisztériumban a nyolcvanas évek végén megkezdődött a kultúrafinanszírozás átalakítása lehetőségeinek feltérképezése. Szokás szerint tanulmányok készültek, akkoriban újszerű módon külsős szakértők tollából. A fentebb idézett Kuti–Marschall szerzőpáron kívül megbízást kapott mások mellett Zelnik József, Vadász János és Harsányi László is. Az egymástól eltérő koncepciók (pl. a teljes kulturális vagyon – könyvtáraktól a múzeumokon át a falusi kultúrházakig – integrálása egyetlen megaalapba, vagy egy olyan pénzalap létrehozása, ami profitot termelő vagyonnal rendelkezik) egyetlen közös eleme az autonómiára törekvés.

Perlik Pál, az MKM Művelődésgazdasági Főosztályának vezetője – aki 1993 óta máig az NKA igazgatója – azzal bízta meg az Alapok és Alapítványok Osztályát, hogy próbálja meg az elképzeléseket összedolgozni. El is készült a munkaanyag, ami még a tárcaegyeztetés előtt bekerült az Országgyűlés kulturális bizottsága elé. A képviselők azonban 1990-ben visszadobták a „Kuti-Marschall-tervként” elhíresült anyagot, amely széles körű, alacsony kulcsú adó módjára viselkedő bevételt javasolt. A kodifikációs munka újraindult, ám a lehetőségek ekkorra már jóval szerényebbek voltak. A Pénzügyminisztérium a pénzügyi válság és az államháztartás hiányának rohamos növekedése miatt 1992 őszén már csak úgy engedélyezte az Alap felállítását, ha kulturális járulékot csak a kultúra területén képződő bevételek után szednek. Ez az Alap szempontjából azért lényeges, mert máig ez a járulék adja az Alap bevételének döntő hányadát (bár ma már nem elsősorban a kultúra, hanem a hirdetés, kereskedelmi televíziózás, szórakoztató elektronikai termékek után beszedett pénzek). A kulturális szakma ugyan nem értett egyet ezzel, mert a kivérzett szféra újbóli megsarcolását látta benne, ám a minisztérium ilyen formában is bevitte a parlament elé, mondván, könnyebb egy törvényt az érintettek szája íze szerint módosítani, mint újat alkotni.

Barkácstörvény


A törvény tervezetét – amelynek tíz (!) tárcaváltozata is volt – a parlament kivételes eljárásban tárgyalta. Az illetékes bizottság rohamtempóban, hajnalba nyúlóan, kaotikus körülmények közepette tárgyalta, olykor az ellentétes elképzelésű minisztériumok illetékesei nyílt színen egymásnak estek, míg a képviselők valójában kodifikátori munkát végeztek, kidolgozták például az NKA, a törvénytervezetből hiányzó, kétszintű döntési mechanizmusát, létrehozva a Bizottság, illetve a kollégiumok intézményét. Fodor Tamás (SZDSZ) a parlamenti vitában a bizottsági munkát övező körülményeket komolytalannak nevezte, és tevékenységüket „törvényhozási barkácsműhelyként, kimittudként” minősítette. Az ellenzék egyebek mellett azt kifogásolta, hogy a miniszternek a delegáltjai révén döntő befolyása marad a pénzek elosztásánál, illetve, hogy a járulékfizetési kötelezettséget kiterjesztik a kultúra értékes vagy éppen csak tengődő részére.

Részlet Vitányi Iván (MSZP) vezérszónoklatából: „A javaslat a társadalmi civil szférát úgy szélesíti, hogy rögtön megerősíti benne az állam vezető szerepét. Látszólag a társadalmasítás felé mozdul el, valójában azonban új keretet ad egy minisztériumi vezérletű centralizált újrafelosztásnak. Azt osztja fel, amit egyszer már felosztottak, és ezzel mintegy rejtekutakon növeli az állami redisztribúció szerepét. (…) Az NKA így a minisztérium álneve, az állami közszolgálat kötöttségeinek mellőzésével, ám ellátva a társadalmasítás fügefalevelével. (…) Nemcsak giccsadó, mert ha még giccsadó lenne, jó lenne – de azokat adóztatják meg, akik a jó kultúrát akarják terjeszteni: bevételüknek veszik el ilyen vagy olyan százalékát, hogy majd az alap újra kioszthassa. Új adóval sújtják a kultúrát. Azoktól veszik el, akik megtermelik, hogy egy központi elképzelés szolgálatába állítsák. Olyan ez, mintha az ember úgy táplálkozna, hogy egymás után leharapná a saját ujjait.”

A történeti hűség kedvéért: az ellenzék dühét nem elsősorban a „kiérleletlen” tervezet váltotta ki, hiszen a legtöbb javaslatukat a miniszter támogatta, és az Országgyűlés elfogadta. Sokkal inkább az akkoriban minisztériumi suba alatt létrehozott és feltőkésített Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány, illetve a Duna Televíziót működtető Hungária TV Alapítvány. Míg ugyanis akkoriban az NKA-nak évi 700 milliós jövedelmet terveztek, addig a két suttyantott alapítványnak a vagyonhoz juttatása közel hatmilliárd forint közpénzt emésztett fel.

Részlet Rajk László (SZDSZ) felszólalásából: „Amiről mi tegnap tárgyaltunk a kulturális bizottságban, az a 700 millió, az mondjuk, Veresegyháza évi költségvetése. Tehát a kormány úgy tekinti a magyar parlament kulturális bizottságát, hogy koncként odadobja ezt a Veresegyháza nagyságrendű évi költségvetést: ezen rágódjon, ezzel foglalkozzék a kulturális bizottság, míg teljes ellenőrzés nélkül egy Komárom évi költségvetését ki tudja vinni magánalapítványokba.”

A kormánypártok a magyar kultúra előtt kínálkozó lehetőség elszalasztásának tartották volna, ha nem jön létre az NKA. Neki lett igazuk. Tóth Sándor (KDNP) így érvelt: „A hiányosságok ellenére biztosra vehetjük, hogy már középtávon bekövetkezik a forgalom növekedése a művelődés területén is, ami automatikusan növeli az alapot. A későbbi módosítások új forrásokat tárhatnak föl.”

Mádl Ferenc miniszter (MDF) a demokratikus jogállam kötelező semlegességére hivatkozva érvelt amellett, hogy miért kell minden kulturális terméket megadóztatni: „Esztéta legyen a talpán, aki egyes világhírű regényírók vagy filmrendezők alkotása esetében meg tudja határozni, mekkora szerepe van sikerükben a szellemi izgalomnak vagy a testi szerelem érzékletes megjelenítésének. (…) Ki mondja meg, hol a határ a művészi színház és a szórakoztatóipar között? (…) A szórakoztatóipar sajátossága, hogy módszereit, technikáját, s bizonyos értelemben mondanivalóját is az úgynevezett magas művészettől veszi át. (...) A határmezsgyék itt is meglehetősen szélesek. Ezen pedig nem szívesen húzunk válaszfalakat. Ma nyilvánvaló, az üzleti hasznot hozó vállalkozásokból támogatni kell azt a kulturális értéket, ami a dolog természetéből adódóan ráfizetéses. Elméletileg megoldás lehetne egy hatékony cenzúrabizottság fölállítása, amely eldöntené, milyen mértékben lehet és kell különböző kulturális termékeket és szolgáltatásokat megkülönböztetni a maguk értéke szerint, és ennek függvényében adóztatni. Az a társadalom azonban, amely éppen most szabadult fel a politikai cenzúra diktatúrája alól, aligha vállalná a jogilag meghatározhatatlan ízlés- és feldolgozásbeli döntések, erre vonatkozó megállapítások végrehajtását. Ezért olyan rendszert dolgoztunk ki, amelyben minden kulturális termék és szolgáltatás értékesítése után a vásárlónak, illetve a felhasználónak igen kis mértékű járulékot kell fizetnie, ami aztán teljes egészében visszafordítható a kultúra támogatására. (…) Nem tehetünk kivételt, ha végrehajtható törvényt akarunk alkotni. A kisebbik rossz, ha 1–2%-os hozzájárulás kérünk azoktól is, akiket egyúttal támogatunk is.”

Terjed a járulék


A jogilag 1993. április 1-jén létrejött NKA a tulajdonképpeni tevékenyégét 1994 elejétől indította el. Bár már létezett a törvény, amely megállapította az alap finanszírozási módját, megszabta a kereteket, amelyek a szervezet működését, a támogatások odaítélését szabályozták, de a részletszabályok kidolgozását a miniszterre bízta. A végrehajtási rendelet viszont egészen 1994. április 26-ig nem készült el, így az NKA abban a kivételes helyzetben volt, hogy maga alakíthatta ki működésének szabályait, a jogalkotás csak követhette őt.

Hosszú egyeztetés után 1993 decemberében életre hívták az NKA csúcsszervét, a Bizottságot. Elnöke a miniszter megbízottjaként Fekete György lett, a testület tíz tagjából ötöt a miniszter jelölt, ötöt pedig az érintett szakmai és társadalmi szervek jelölése alapján bízott meg. Érdekesség, hogy az első jelölő gyűlésre a Néprajzi Múzeum aulájában került sor 142 szervezet képviselőjének a részvételével, és csak többfordulós brusztolás után választódott ki az öt megbízott.

1994 márciusára mind a tizennégy kollégium felállt, a legnehezebben a fotóművészeti. Bár a miniszternek joga volt az elnökön kívül a kollégiumi testület felét kijelölni, nem lehet azt mondani, hogy a tárca részéről csupa politikai elkötelezett kapott volna megbízatást, bár affélék is voltak jó páran. Mindegyik kollégiumba bekerült a tárca egy, a területet jól ismerő munkatársa is.
Bár félő volt, hogy a kormányváltás után az új miniszter kisepri majd a még frissen megválasztott tagokat, erre nem került sor. Egyedül egyes miniszteri delegáltakat hívtak vissza (tizennégyből nyolcat), de a tagokhoz nem nyúltak. Előfordult az is, hogy az elnököt elmozdították, de a leváltott személy a kollégium tagja maradt. A 115 1994-ben választott kollégiumi tisztségviselő közül 1997 végén még 72 a székében maradt. Az 1993 végén választott Bizottságból pedig hárman, kettő közülük az előző miniszter megbízottja volt. [Részlet Erkel Tibor (MIÉP) felszólalásából: „Fodor miniszter úr állomáshelyének elfoglalásával azonnal kivágta az összes szakmai kollégiumi tagot (Várhegyi Attila: Például!), és kialakította a szakmai kollégiumokon belül a Mérleg utcai baráti kört. Ez nagyon egyszerűen ellenőrizhető, csak elő kell venni azokat a listákat, amelyek akkor is hivatalosan rögzítették a kinevezettek névsorát. Tehát az, amit ezzel kapcsolatban az államtitkár úr mondott most, megerősíthető, mind a mai napig ők ültek benn ezekben a posztokban, és ők adták azt a többséget, amely lehetetlenné tette bármiféle egyensúly kialakítását.” Erkel képviselő és Várhegyi államtitkár rosszul emlékezett. Fodor Gábor nem rúgta ki az „összes szakmai kollégiumi tagot”, azaz a miniszter megbízásából a kollégiumokban tevékenykedő minisztériumi tisztviselőket, hanem volt, aki maradt, volt, akit visszahívott. Mások mellett magát Erkel Tibort is, aki egyedülálló módon két, a zenei és a táncművészeti grémiumban is tag volt. Ezzel szemben a fideszes tárca viszont 1998-ban visszahívta az összes szabaddemokrata miniszteri delegáltat.]

Fodor Gábor, majd Magyar Bálint miniszter önszántából mondott le a Bizottságban, illetve a kollégiumokban a törvény által a miniszter számára biztosított dominanciájáról, és mindössze egyetlen tagot delegált ezekbe a grémiumokba. Az is igaz, hogy a törvényt nem módosították ilyen irányba, így a kapu nyitva maradt a szorosabb miniszteri jelenlét előtt. A nyitott kapun azonban majd csak a Fidesz miniszterei lépnek át, pontosabban vissza.

A szocialista-szabad demokrata kormányzás alatt fontos változás volt még a járulékbefizetési kötelezettség kiterjesztése más, a kulturális területhez közel álló termékekre és szolgáltatásokra. Természetesen ez sem ment egyszerűen, ám most nem a PM kívánta a javaslatot megtorpedózni – sikertelenül –, hanem az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium. Járulékot kell fizetni 1996 óta az újságok, a szórakoztató elektronikai, a nyomdai, a fényképészeti, szórakozóhelyi eszközök értékesítése, valamint a szolgáltatások közül a hirdetések, a kábeltelevízió-hálózat kiépítése után is.

Török András, aki a Horn-kormány alatt előbb mint helyettes államtitkár, később mint „függetlenített elnök” irányította az NKA-t, 1998-ban már azzal büszkélkedett, hogy „az NKA-t Mádl Ferenc létrehozta, Fodor Gábor demokratikusabbá tette, Magyar Bálint növekedési pályára állította. Az elmúlt négy évben jó szándékú, állami gyámkodásra szoruló kísérletből erős, önkormányzó, hatékony, Európa-szerte ismert intézmény lett. Régóta »karnyújtásnyira« működik az államtól, jogszabályi környezete és fegyelme az államra jellemző módon kötött, szellemi mozgástere civil módon szabad és sokszínű.” Hogy mennyire „kötött” a jogszabályi környezete, elég legyen annyi, hogy egyedül a Horn-kormány alatt a törvényt, illetve a végrehajtási rendeletét háromszor-háromszor módosították. Igaz, a Fidesznek erre is sikerült rádupláznia.

A botrányokat azonban a Török vezette NKA-nak sem sikerült teljesen elkerülni. Elsősorban a folyóirat-kiadási kollégium döntéseit vitatták – maga Török is „elképesztőnek” nevezte –, mondván, nem demokratikus, hogy bizonyos fajta – pl. tudományos – lapokat kizártak a pályázatból, míg a kurátorokhoz közel álló orgánumokhoz feltűnően nagyvonalúak voltak. Volt, aki azt kérte számon a tárcán, hogy nem változtatott a kollégiumok összetételén. A minisztérium azzal védekezett, joggal, hogy nem az ő emberei hozzák a döntést, hanem egyetlen kurátor kivételével a szakmai szervezetek jelöltjei, illetve delegáltjai; személyi változtatásokra pedig a törvény szerint csak igen indokolt esetben, és csak korlátozott körben kerülhetett volna sor.

Az összeférhetetlenséget ezzel együtt nem üldözte kellő szigorral a szaktárca. (Néhány ügy: dr. Kende Péter a Pesti Műsor főszerkesztőjeként a folyóirat-támogatási kollégium tagja volt, lapja hárommilliót kapott; Pataki Gábor a képzőművészeti kollégium tagjaként saját monográfiája megjelenésére kapott pénzt; Kerekes Gábor, a fotóművészeti kollégium tagja munkaösztöndíjat és további pénzt kapott kiállítása megrendezéséhez.) Jellemző, hogy Fodor András költő, kurátor arról beszélt, hogy „egyenesen hasznos, ha némely kurátorok érintettek.”

Ráncba szedés


Török András a ciklus végén előállt ugyan az NKA középtávú stratégiájával, ám a bizottság már nem tudta elfogadni. Nem lett volna értelme, hiszen az 1998. augusztus 1-jén hivatalába lépő Jankovics Marcell már beiktatásakor előállott saját stratégiai elképzeléseivel, amelyet a Bizottság elfogadott. „A stratégia a piramis elvre épít. A kultúra építménye a piramishoz hasonlítható: minél szélesebb az alapja, annál magasabb lehet. Magas színvonalú műveltség, rangos elitkultúra csak ott jöhet létre, ahol mindenki részese lehet – eszmélésétől kezdve – a közös műveltségnek. (…) A cél tehát széles művelődési alapokon nyugvó kulturális és művészetei élet kibontakozásának elősegítése.”

Jankovics ennek érdekében fel kívánta számolni a fővárosi, illetve vidéki kedvezményezettek aránya közti aránytalanságokat, az oktatási tárcával szorosan együttműködve középpontba állította volna a gyerekeket és a kettős millenniumot a támogatások odaítélésénél, csökkenteni akarata az iparművészeti, népművészeti és közművelődési terület lemaradását a magaskultúrához képest. „Ez a stratégia hosszú távú, a nemzet kultúrájának felemelését, identitástudatának megerősítését célozza meg. Figyelembe veszi, hogy a kulturális politika nem lehet a politika játékszere, nem lehet a négyévenkénti választások ütközőpontja.” Kár, hogy maga a politika ezt már nem vette figyelembe, és a magasztos célok közül kevés valósult meg: a miniszteri keretből finanszírozott kettős millenniumi megemlékező projekteken kívül szinte semmi. Míg Jankovics beiktatása esztendejében az iparművészeti, a közművelődési és népművészeti kollégium az összes támogatás 14,6%-a felett rendelkezett, addig távozása évében, tavaly csak 12,6% felett. Bár kis jóindulattal ehhez a „stratégiai” csoporthoz számíthatjuk még az időközben felállított építőművészeti, valamint az ismeretterjesztés és környezetkultúra kollégiuma keretét (az utóbbi tiszte a „nem tisztán” irodalmi, művészeti folyóiratok, így a Beszélő támogatása is), és így a részesedése 18,4% – ezt azonban túlzás lenne áttörésként értékelni.

Nem sikerült a gyerekeket a támogatás középpontjába állítani, és az Oktatási Minisztériummal sem lett szorosabb a kapcsolat, sőt magával a kulturális tárcával sem volt felhőtlen az együttműködés. Az elnök, a Bizottság, a kollégiumok, a szakma (mások mellett olyan egymástól távol lévő figurák, mint Marschall Miklós és Zelnik József) tiltakozása ellenére az NKA működését jelentősen, státuszát gyökeresen átalakították. A miniszteri keretet – immár törvényben – az összes támogatás 50%-ára emelték. Az NKA-t önálló költségvetési fejezetből a szaktárca elkülönített fejezeti kezelésű előirányzatává alakították, a nevét Nemzeti Kulturális Alapprogramra változtatták. Kétségtelen, hogy már 1995 márciusában Bokros Lajos, az előző kormány pénzügyminisztere is meg kívánta szüntetni az NKA önállóságát, ám a kormány akkor a kultusztárca mellé állt.

Az NKA bedarálását az Orbán-kormány eleinte a költségvetésnek az EU által megkövetelt átláthatóságára hivatkozott, amelynek egyik feltétele a központi büdzsétől elkülönített alapok megszüntetése volt. Később jött a „törvényben is előírt miniszteri felügyelet” egyértelműbb szabályainak emlegetése. Kapóra jött az Állami Számvevőszék vizsgálata is, amely fiskális logikával kérte számon az eddig csak gyakorlatban működő mechanizmusok jogszabályba rögzítését, így a miniszteri keret létrehozását. „Ez nem az én elképzelésem volt, ez a PM által összeállított költségvetés” – mentegetőzött Hámori József miniszter. Utóda és munkatársai már a kormány sajátos és méltányolható érdekeire hivatkoztak, bejelentve igényüket a korszak kulturális arculatának megrajzolására. Ezt Jankovics is méltányolta: „értsük meg, a kormánytól elvárható, hogy kultúrpolitikája legyen, ezt az ellenzék is számon kéri tőle.”

Talán érthetővé teszi a kultusztárca nyomulását az a mozzanat, hogy, úgy tűnik, valóban a PM-ből vagy az önkormányzati modelltől irtózó miniszterelnöktől jött az első direktíva, amellyel szembe menni tényleg nem lehetett. Ki lehetett viszont használni. A minisztérium emberei hamar rájöttek, milyen pompás lehetőségeket rejt számukra a biztos financiális alapon nyugvó, folyamatosan bővülő alap: nem kell költségvetési brusztolásba bonyolódniuk olyan kemény ellenfelekkel, mint a PM, ha forrásokhoz akarják juttatni a központi intézményeiket az NKA-ból – némi jogszabály-kozmetikát követően –, könnyedén megtehetik. A kultúra mindenkor forráshiányos területéért felelős, öröklötten rossz költségvetési alkupozícióval rendelkező minisztérium tulajdonképpen már ezt tette Magyar Bálint idején, persze a miniszteri elvonás akkoriban jóval kisebb volt. Ez magyarázta már Rockenbauer idején, hogy a központi nemzeti intézményeknek „megtiltották” a kollégiumokhoz való pályázást, így szegényeket kénytelenek voltak a miniszteri keretből támogatni, természetesen a pénzt nem az alapműködésükre, „fenntartásukra, hanem programfinanszírozásra” fordíthatták (idézet Várhegyi Attilától). Szigorúan! A múzeumok kiállíthattak, a zenekarok zenélhettek, a táncosok meg táncolhattak. Ezen egyelőre a szocialista vezetésű tárca sem változtatott. Az NKA függetlenségének vesztét tulajdonképpen a sikeressége alapozta meg.

Ki lép ki?


Az 1999-es költségvetési törvényben Alapprogramra keresztelt NKA első tíz évének legválságosabbja az 1999-es volt. Az átszervezések miatt tiltakozásul lemondott öt bizottsági tag (a távozás sorrendjében: Harsányi László, Bácskai Vera, Kovács Péter, Néray Katalin és Petrovics Emil).

Részlet Bácskai Vera és Kovács Péter lemondó nyilatkozatából:

„1998 ősze óta láthatóan és érzékelhetően folyamatos a kormányzati nyomulás az NKA demokratikus szerkezetének felszámolására. Az 1999. évi költségvetési törvény az eddig független Alapot a minisztérium alapprogramjává változtatta, s bevételeit a tárca költségvetésébe helyezte. 1999 tavaszán a korábbi 10 százalékos miniszteri keretet 45 százalékra próbálta növelni. A bizottság ellenállása miatt ekkor – kölcsönös kompromisszumként – végül csak 30 százalékot különítettek el. – Be kell látnunk, hogy e kompromisszum elfogadásakor magunk is hibáztunk!

A húzd meg-ereszd meg folytatódik jelenleg is. A minisztérium célja most a miniszter és az NKA kollégiumai közti 50-50 százalékos forrásmegosztás kierőszakolása, miközben az 1993-ban létrehozott, és azóta egyre demokratikusabb irányba fejlődő intézmény működési rendjét intézkedések sorával igyekeznek egy új központosítás irányába fordítani.

Konkrét kifogásaink (…):

1. A miniszter – elődeinek »önkorlátozását« feladva – a jövőben saját hatáskörben kívánja kinevezni a Bizottság és a Kollégiumok tagjainak a felét. (…)

2. A rendelet szerint a miniszter a jövőben a szakmai kollégiumok létesítésről, átszervezéséről vagy megszüntetéséről az illetékes szakmai és társadalmi szervezetek megkérdezése nélkül, és a Bizottság egyetértése helyett is csak azzal »egyeztetve« dönthet.

3. (…) nyilvánvalónak látszik, hogy a tárca akár törvénymódosítással is kész eredeti elképzelése, azaz 50-50 százalékos pénzmegosztás megvalósítására.

4. A rendelet, amikor az úgynevezett központi intézményeket kiemeli az általános pályázati rendszerből, egyrészt nyilvánvaló diszkriminációt valósít meg az egyéb – például önkormányzati – műhelyekkel szemben, másrészt eleve nincs tekintettel arra, hogy az NKA jelenlegi pénzforrásai korábban nem tartoztak a tárca költségvetésébe (ezért hát enyhén szólva illetlenség ebből a pénzből megoldani nyilvánvaló költségvetési gondokat), s hogy e járulékrendszer létrehozásának, majd bővítésének éppen az volt a célja, hogy a mindenkori hatalomtól független forrást teremtsen a nemzeti kultúra támogatására.

5. Elfogadhatatlan, hogy a Bizottság a jövőben a korábbi »ajánlások« helyett kötelezően határozza meg a kollégiumok támogatási céljait, követendő szempontjait, s az egyes célokra felhasználható összegeket.

6. Elfogadhatatlan, hogy a rendelet (…) tilalmak megfogalmazásával lehetőséget teremt a valakinek nem tetsző pályázatok eleve érvénytelenítésére, azaz cenzúrázásra!”

Az utolsó pontban kifogásolt rendelkezés megszületéséhez a budapesti Hermann Nitsch kiállítást övező botrány szolgáltatott apropót (meg talán Vágvölgyi B. András cikke a Beszélőben, aki Orbán miniszterelnök népszerűségét a büszkén vállalt „gecizmusával” magyarázta). Jankovics annyiszor elmondta, mennyire nincsenek eszközei az efféle kilengések kollégiumi támogatásának megakadályozására, hogy a miniszteri rendelet legott orvosolta a hiányosságot: „Ha a Bizottság elnöke a szakmai kollégiumnak a pályázat elbírálásával kapcsolatos támogató döntésével nem ért egyet, úgy az egyetértésére biztosított határidőn belül – a kifogásolt döntés végrehajtásának felfüggesztésével, indokainak közlésével és a szakmai kollégium erről történő tájékoztatásával egyidejűleg – intézkedik a Bizottság – szükség szerint rendkívüli – ülésének összehívása iránt, amelyen a Bizottság a kifogásolt határozat tárgyában dönt. A Bizottság döntéséről – annak meghozatalától számított 10 napon belül – a Bizottság elnöke tájékoztatja a szakmai kollégiumot, és értesíti az érintett pályázót.”

Jankovics formálisan soha nem élt felfüggesztési jogával, bár 2002-ben jelezte, ha a kollégium a Mozgó Világnak támogatást ad, nem fog habozni. Nem jó jel viszont, hogy Harsányi László, aki 2002 nyara óta irányítja az NKA-t, és a beiktatása idején még arról beszélt, hogy el kell gondolkodni azon, egyáltalán szükség van-e efféle jogosítványra, már kétszer a Bizottság elé vitte a közművelődési kollégium pályázati kiírását. Mindkét esetben méltányolható érvekkel, ám a kollégium függetlenségének elvét sértve.

Taposás


A Bizottság elnökeként Jankovics Marcell a nyilvánosság előtt is többször jelezte, nem ért egyet az NKA önállóságának megnyirbálásával, s ha a kormány mégsem áll el szándékától, lemond. Erre azonban nem került sor, „mert olyan megegyezés született, aminek alapján érdemes dolgozni, és mert mindig a gyakorlatot kell nézni” – mondta Jankovics az egyik interjújában, és így folytatta: „Felejtsük el, hogy itt fenyegetve volt a szabadság, ami egyébként csak formálisan szűnt meg, és korábban sem volt teljes körű. (…) Igaz, hogy ez az egész most már minisztériumi ügy lesz, ha a parlament megszavazza (megszavazta – a szerk.) a törvénymódosítást, és ettől kezdve nagyon sok minden fog azon múlni, hogy a miniszter, az államtitkárok, én, az NKA igazgatója, a Bizottság, a kuratóriumok hogyan tudnak egymással szót érteni. (…) De ettől nem félek, ismerve a minisztert, aki biztosított az Alap függetlenségének maximális tiszteletben tartásáról, amit immáron a módosított törvény is garantál.” Lehet benne valami, tényleg könnyebb úgy egy intézmény függetlenségét maximálisan tiszteletben tartani, ha az a törvénymódosítás értelmében elveszti önállóságát, és „minisztériumi üggyé” válik. A miniszteri juss az mégiscsak juss!

Ám az igazi NKA két lábon áll: az önfinanszírozáson és az önkormányzatiságon. A Fidesz mindkét lábra rátaposott, igazán észre lehetett venni, nem is csinált belőle titkot. Ezzel együtt a jelenlegi szaktárcának is van még tennivalója, hogy az NKA demokráciája újra kiteljesedhessék.

2000-ben az NKA-ról szóló törvény a járulékfizetői kör újabb bővítését tartalmazó módosításának vitájában a kormány a legtöbb kritikát az intézmény önállóságának megnyirbálása miatt kapta. A kormánypártok és a MIÉP – különböző indokolással ugyan, de – egyaránt szükségesnek ítélte a markánsabb miniszteri befolyás érvényesítését.

Részletek a parlamenti vitából:

Lendvai Ildikó (MSZP): „Úgy érezzük, hogy a nemzeti kulturális alap és alapprogram története rossz irányban halad. A ’93-ban egyhangú parlamenti döntéssel létrehozott alapnak előbb az önállósága szűnt meg, rákerült egy minisztériumi sorra, most pedig egy újabb pénzügyi centralizációs törekvésen megy át. De nemcsak a finanszírozásban történt változás, ezzel párhuzamosan – a miniszter úr korábbi ígérete ellenében – változtak a szakbizottságok delegálási elvei, és megnövekedett az a keret, amit a miniszter használhat fel.

A nemzeti kulturális alapból tehát nemcsak alapprogram lett, hanem inkább nevezném a nemzeti kulturális örökség minisztere alapprogramjának. Félreértés ne essék, ezt a fajta centralizációs törekvést akkor sem támogatnám, ha az én kormányom minisztere ülne most az államtitkár úr helyében, mert a kultúratámogatás modern eszközrendszere nem a centralizáció, nem az államosítás, hanem a társadalmasítás irányába halad.”

Erkel Tibor (MIÉP): „A helyzet: az NKA-kuratóriumok, szakkollégiumok döntései legalábbis részben megkérdőjelezhetők, amint azt a kultúra különböző területeiről és irányaiból érkező jelzések bizonyítják. Nem állítjuk, hogy az ilyen döntések hátterében feltétlenül bátorság vagy valamiféle rosszindulat húzódna meg. Csupán arról van szó, hogy a szervezeti felépítés, a kuratóriumi tagok jelölési, illetve kinevezési gyakorlata miatt ők nincsenek abban a helyzetben, hogy pályázatok elbírálásánál országos vagy nemzeti érdekeket is figyelembe vegyenek. A probléma megoldására két lehetőség nyílik. Az egyik: a központi csúcskuratórium feladatává kell tenni a nemzeti érdek érvényesítését. Ehhez természetesen ki kell szélesíteni jogkörét, így az egyes szakkollégiumok döntései indokolt felülbírálatát is biztosítva. A másik: a szakmai kollégiumok döntéshozatalába be kell építeni a nemzeti érdek érvényesítésének lehetőségét.

A MIÉP mindkét megoldást elfogadhatónak tartja, sőt a kettő kombinációja tűnik számunkra a legszerencsésebbnek. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a szakmai egyesületek által jelölt kurátorok személyének kiválasztásakor törekedni kell a világnézeti és szakmai koncepcionális álláspontok egyensúlyára.”

Bauer Tamás (SZDSZ): „Ellenvethetik Fideszes képviselőtársaim, hogy na de hát annak idején mi is alkalmaztuk ezt a kulturális járadékot. Bizony-bizony! Csakhogy akkor ez nem adó volt! Ugyanis akkor egy önálló nemzeti kulturális alap létezett Magyarországon, akkor is, amikor az Antall-kormány idején széles körű egyetértéssel a kulturális alapot létrehoztuk, és akkor is, amikor a szocialista-szabad demokrata kormány ennek a forrásait megnövelte. Egy olyan nemzeti kulturális alap, amely nem volt része az állami költségvetésnek, és amelynek a működtetésében, a forrásainak elosztásában is nem szavakban, hanem valójában egyfajta társadalmasítás érvényesült; amikor nem a miniszter osztotta el a pénzeket, hanem a miniszter, nevezetesen a szabad demokrata miniszter távol tartotta magát ezeknek a pénzeknek az elosztásától.

Mi történik viszont jelenleg, tisztelt Országgyűlés? A Fidesz-vezetésű kormány beolvasztotta a kulturális alapot a költségvetésbe, átalakította a költségvetésen belüli alapprogrammá, ami azt jelenti, hogy a kulturális járulék egy önálló alap bevételéből, ami indokolt dolog lehetett, átalakult közönséges költségvetési bevétellé – vagyis: adóvá. Ez a javaslat tehát egy adóemelési javaslat. Nem az első a Fidesz-vezetésű kormány gyakorlatában, és feltehetően nem is az utolsó. Mi indoka lenne bárkinek arra, hogy támogasson egy adóemelést egy olyan kormány esetében, amelynek pártjai, különösen a vezető kormánypárt nagyszabású adócsökkentés ígéretével nyert választásokat? Mi nem is támogatjuk.

A második ok, amiért nem támogatjuk, hogy ebben egyfajta sajtópolitika is van. Egy nagyon határozott sajtópolitika, hiszen az adóemelés elsősorban, legnagyobb volumenében éppen a sajtót hivatott sújtani. A sajtót pedig ez a kormány nem szereti; hát ezt elmondja rendszeresen itt a parlamentben, elmondják vezető politikusai a parlamenten kívül. Nem szereti a sajtót, hát megbünteti a sajtót egy adóemeléssel. A dolog teljesen világos. A sajtót, amelyet azelőtt, a szocializmusban az állam tartott el, az állam adott ki, bizony egy szabad piacgazdaságban a vevők, a fogyasztók és a reklámok tartják el. Hogyan kell tehát megsarcolni a sajtót? Nyilván a reklámbevételek megadóztatásával. Erről szól ez a törvényjavaslat, tisztelt Országgyűlés!”

Gazdálkodj okosan


Az NKA évről évre bővülő forrásokból gazdálkodhat (1.tábla). Az a pénzügyi konstrukció, amely önálló adóbevételt (kulturális járulékjövedelmet) biztosít a számára, amelyet az állam nem vonhat el tőle, biztos alapokra helyezi működését. Az NKA szempontjából az is kedvezően alakult, hogy amint az előző évihez képest reálértéken két esetben csökkent a szétosztható pénze (1996-ban és 1999-ben), a parlament tovább bővítette a járulékfizetésre kötelezettek körét.

1. tábla: Az NKA által kultúratámogatásra szétosztott pénzek (milliárd Ft)

* Várható.
** Pályázatra felhasználható pénzkeret.


2. tábla: Támogatások megoszlása az odaítélő személye és a döntés jogcíme szerint, 1994–2003 (millió Ft)

1 2000-től önálló kollégium, korábban az Iparművészeti Szakmai Kollégiummal együtt.

2 2002-től Szépirodalmi Szakmai Kuratórium, amely a megszűnt Folyóirat-kiadási Szakmai Kollégium feladatai közül az irodalmi folyóiratok támogatását is tárgyalja.

3 2002-től működik, részben a Folyóirat-támogatási Szakmai Kollégium feladatát átvéve.

4 1998-ban Népművészeti–Táncművészeti, Közművelődési–Könyvtári, Közművelődési–Zenei pályázat. 1999-ben és 2000-ben Népművészeti–Táncművészeti pályázat.

5 Az NKA egyéb (külön) programjaival együtt.

3. tábla: A miniszteri és a kollégiumi keret alakulása mai áron számolva (millió Ft)

* Az NKA egyéb (külön) programjaival együtt.


Ha megvizsgáljuk, hogy például a 2001-es évben milyen jogcímen fizették be a legtöbb kulturális járadékot, kiderül, hogy a legtöbb pénzt hozó rovatok még nem szerepeltek a törvény 1993-as eredeti változatában. Így például 4 254 milliós befizetésből a leggavallérosabban a hirdetés (1 588 millió), a napilapok (536 millió), a szórakozóhelyi játékok (325 millió) teljesítettek, együttesen az összes bevétel több mint a felét adták.

A befizetésre kötelezettek fizetési hajlandósága viszonylag jó, szakértők szerint kb. 75 százalékos.

A gyászkeret


Látszólag technikai kérdés, ám – mint láthattuk – valójában az NKA működése minőségét meghatározó kérdés, hogy hogyan alakul a kollégiumok, illetve a miniszter által elosztható pénzek aránya. A törvény jó ideig nem is ismerte a miniszteri keret fogalmát, Mádl Ferenc miniszter az 1993-as parlamenti vitában is csak a feltétlenül szükséges intervenciós keretről beszélt, amelyre az első időben szükség is volt, hiszen amíg nem álltak fel a kuratóriumok, addig is támogatni kellett a kulturális élet szereplőit. Ez az intervenciós keret alakult át az idők folyamán miniszteri keretté, hogy aztán majd a 2000. évi költségvetési törvénnyel módosított NKA-ról szóló törvénybe is bekerüljön. A miniszteri keret felhasználásába sem a Bizottság, sem kollégiumok nem szólhatnak bele, az de facto és de jure – a törvény szellemét persze sértve – teljesen ki van vonva az NKA költségvetéséből. A minisztert semmi nem köti a pénz felhasználásában, az új és 2000-ben már módosított végrehajtási rendelet szerint a miniszter bárkit támogathat, akit „támogatásra méltónak ítél”. Ahogyan egy alkalommal Hámori miniszter is annak ítélte a Magyar Demokratát.

1994 és 1996 között az összes támogatás mindössze 14%-át osztotta szét maga a miniszter. Ez az arány folyamatosan nőtt, míg tavaly elérte a 44%-ot (4. tábla). Görgey Gábor miniszter azonban – egyetértésben a Bizottsággal – a miniszteri keretet 25%-ra mérsékelte. Ez tulajdonképpen a kötelezettségvállalások teljesítéséhez, az évről évre ismétlődő nagy fesztiválok támogatásához elegendő. Márciusra az idei miniszteri keretből csak 16 millió maradt. Lásd korábban: a keret nem intézményfinanszírozásra, hanem programtámogatásra megy el. Hát „nem teljesen” van így.

Még az 1993-as parlamenti vita során Rajk László (SZDSZ) felhívta a figyelmet az általa tetemesnek ítélt várható üzemeltetési, bürokratikus költségekre. Akkoriban az Alapba befolyó pénz 10% körüli részét tervezték efféle célra. „Mi azt gondoljuk, hogy ez egy lehetetlen állapot, hogy az NKA-t azért hozzuk létre, hogy a bürokraták meg tudjanak belőle élni” – mondta Rajk. Az NKA Igazgatóságának 1997-es beszámolója már „a távlatokat tekintve 7% körüli arányt valószínűsít”. Ehhez – ha levonjuk a felújításra, épületvásárlásra felhasznált, illetve tartalékolt pénzeket – tulajdonképpen tartották magukat (4. tábla). Mára 62 fős apparátus segíti a döntéseket, a Bajza utcai épületüket is kinőtték.

4. tábla: Az NKA támogatásainak évi megoszlása a kollégiumi és a miniszteri keret között (évi összes támogatás = 100%)

* Várható.
** Pályázatra felhasználható pénzkeret.


Az Igazgatóság költségvetésében benne van a bizottsági és kollégiumi tagok tiszteletdíja és költségtérítése is. A bizottsági tagok évi bruttó félmillió, a kollégiumi elnök 340 ezer, a kollégiumi tag 250 ezer Ft honoráriumot kap. A kollégiumi tisztségviselőkét most tervezik felemelni 400, illetve 320 ezer Ft-ra. A Bizottság elnökének díjazását a miniszter állapítja meg, és a tárca költségvetése állja.

5. tábla: Az NKA kiadásainak megoszlása (%)

* Az adott évben kiutalt összeg.
** Az Igazgatóság működésének költségein túl ideértendő a Bizottság és a szakmai kollégiumok tisztségviselőinek tiszteletdíja és költségtérítése is, valamint 1994 és 1997 között a beruházásra/felújításra szánt költségek is.


Leitmotív a zene


Az NKA költségvetésén belül nemcsak a miniszter és a kollégiumok összessége verseng egymással, hogy melyikük oszthasson szét több pénzt, hanem maguk az egyes kollégiumok is. Nyilvánvalóan minél kevesebb pénzt hagy a miniszter a kollégiumoknak, annál élesebb a verseny a kollégiumok között. Ha – az inflációs változásokat is figyelembe véve – a kulturális járulék kiterjesztése utáni, az 1997-et követően jelentősen megnövekedett támogatási költségvetéseket összehasonlítjuk, a támogatás mértéke szerint nagyjából három csoportot különíthetünk el.

Az első csoportba sorolható az 1997 és 2003 közötti időszakban az a hat kollégium, amelyik az NKA Bizottságának döntése alapján, 2003. januári áron számítva, kétmilliárd forint felett oszthatott szét pályázati támogatást: a közművelődési (2 671 millió Ft), a mozgókép (2 453), az irodalmi és könyvkiadási (2 422), a színházi (2 406), a képzőművészeti (2 287) és a zenei (2 269). A „legpénzesebb” kuratóriumok közt aránylag kicsi a különbség, az első és hatodik közt mai áron számítva 402 millió. Az irodalmi és könyvkiadási a 2002-től megszüntetett folyóirat-kiadási kollégiumtól átvette az irodalmi folyóiratok támogatásának ügyét. (Később majd látni fogjuk, a kollégiumok által szétosztott pénzek sorrendje nem egészen azonos az NKA – a miniszteri kerettel megnövelt – összes támogatása szerinti sorrenddel.)

6. tábla: A pályázók eredményessége (a megítélt támogatás az ígényelt összeg százalékában)

A második csoportba sorolható az a hat kollégium, amelyik egy- és kétmilliárd forint között oszthatott: a múzeumi (1 665 millió Ft), az iparművészeti (1 621), a könyvtári (1 496), a táncművészeti (1 343), a folyóirat-kiadási (1 267), a népművészeti (1 157). Ebben a csoportban az első és a hatodik közt – figyelembe véve az osztott pénzhez viszonyított arányát is – már nagyobb a különbség: 508 millió. A folyóirat-kiadási kollégium csoporton belüli ötödik helye csalóka, ugyanis 2001-et követően megszűnt, amennyiben azonban az átlagos évi keretével számolunk, úgy a csoporton belül az első helyre kerül (1 774 millió forinttal).

A harmadik csoport az egymilliárd alatti kicsi kollégiumoké: a levéltári (873 millió Ft), a fotóművészeti (686), az ismeretterjesztés és környezetkultúra (569), az építőművészeti (340). Az építőművészeti kollégium 2000 óta létezik, ezzel együtt az általa osztott pénzek éves átlagával számolva is a kicsik közé tartozik. Az ismeretterjesztés és környezetkultúra kollégiumával már más a helyzet, az idén másodszor pénzt osztó grémium támogatási expanziója alapján legalább a második, de előfordulhat, hogy az első támogatotti csoportba kerülhet.

Mint a 7. táblázatból látszik zenei terület viszi a prímet a miniszteri keretből támogatott egyedi pályázatok közül. 1997-től 2001-ig – amely időszakról részletes adatokkal rendelkezem – a zenei támogatások mindig az első három kedvezményezett szektorba kerültek, sőt négy évben az élen álltak, 1997-ben és 2001-ben pedig a többszörösét kapták, mint a második helyezett.

7. tábla: A miniszteri keret első öt kedvezményezettje szakterületenként (millió Ft)

* Csak a miniszteri keretből támogatott egyedi pályázatok.



8. tábla: Támogatások mértéke területenként 1997–20O3-ban, 20O3. januári értéken (zárójelben a sorrend)

* Az 1997 és 2001 közti adatokból becsült érték.
** A miniszter által támogatottak közül csak az egyedi pályázatok.


2003-as értékén számolva a zenei egyedi pályázók 1997 és 2001 t 358 milliót. Ha a tendencia 2002-ben és 2003-ban is megmarad, a két, a miniszteri keretből leginkább támogatott terület pénzei közti arány 1 156 millió forint vs. 501 millióra változik.

Még egyértelműbb a zenei terület első helye, ha nem csupán az egyedi minisztériumi támogatásokat, hanem más jogcímmel a miniszteri keretből kiosztott pénzeket is figyelembe vesszük. Ennek fényében revideálni kell azt a Fidesz-kormányzás, különösen Rockenbauer Zoltán minisztersége ideje alatt terjedő állítást, hogy a zenei pályázók soha nem látott előnyt élveztek a többi művészeti területről érkezővel szemben, hogy a miniszter személyes ízlése, közismert zeneszeretete túlságosan meghatározta az Alapprogram (miniszteri) támogatási politikáját. A 9. táblázat ugyanis arról tanúskodik, hogy a zene mindig is kiemelt szerepet kapott az NKA-nál, és valójában csak 2001-re haladta meg azt az arányt, amelyet az összes támogatáshoz viszonyítva már 1997-ben elért. Igaz, a hat évvel ezelőtti kiugrás elsősorban az Orpheus – Hangzó zenetörténet című nagyszabású hanglemezsorozat extra költségeinek köszönhető.

9. tábla: Zenei támogatások kollégiumi és miniszteri keretből (millió Ft)

* Minden egyértelműen csak zenei programra, eseményre, előadóra, intézményre szánt támogatás, tehát az összkulturális és nagyrendezvények kivételével.

Ezzel együtt kedvezőtlen jelenség, hogy a zenei támogatások nagyobbik felét már nem a zenei szakmai kollégiumi keretből, hanem 2000 óta a miniszteriből osztják szét. Míg 2001-ben az összes támogatás 36%-a ment Rockenbauer keretéből, addig a zenei támogatásoknak nem kevesebb, mint a 64%-a! 2002-ben talán a kollégium javára módosíthatja a helyzetet, hogy az eredetileg meghatározott 231 milliós kerete az év során 302 millióra nőtt.
 

• 10 éves a Nemzeti Kulturális Alap