Szilágyi Sándor

Nyomtatóbarát változat

Sokak szerint a Fotóművészeti Szakmai Kollégium eddigi legnagyobb teljesítménye, hogy egyáltalán létezik. Egy nagyobb kosárból csak egy-két zsömle vagy tán csak morzsa jutna a fotónak; így, hogy neki is külön kosárkája van, egy egész kis cipó. Az önálló fotókollégium létrehozása nyilván annak a puszta ténynek köszönhető, hogy létezik a Magyar Fotóművészek Szövetsége. S a kollégiumnak ugyanaz a baja, mint a Szövetségnek: a neve. Pontosabban az, hogy az elnevezés mögött egy vaskos hazugság lapul.

A Magyar Fotóművészek Szövetsége ugyanis – nevével ellentétben – nem a fotóművészek szövetsége, hiszen egybemossa a művészeket a vérprofi hivatásos fotográfusokkal, ráadásul ehhez az összehabarcsolt társasághoz hozzácsapja a hót amatőröket is. Oda jutottunk, hogy ma fotóművésznek mondhatja magát – hiszen papírja van róla! – az is, aki szerencsésen lencsevégre kapja a bőgő szarvasbikát, vagy csilingelő fénypászmát képes varázsolni a Rolls Royce legújabb modelljéről készült reklámfotóra.

Mit keres ebben a társaságban az ötven-hatvan valódi – műalkotást létrehozó, kiállító, a fotográfiát művészi kommunikációra használó – fotóművész? Miért hagyja, hogy a fotóművész szó lejáratódjék, s a dilettáns egyik szinonimájává váljék? Miért nem a többi képzőművész között próbálja megtalálni a maga helyét? Időről időre történtek (s nyilván fognak még történni) kísérletek rá, hogy az egymással összeegyeztethetetlen érdekű fotográfusi szakterületek létrehozzák a maguk önálló szervezeteit, de végül maradtak a közös akolban. Ezen a fotóművészek biztosan csak veszítenek – a többiek inkább nyernek, hiszen a fotóművész szó valamennyire még mindig létező presztízsét használhatják törekvéseik legitimizálásra. Ezt a tisztázatlan helyzetet képezte le a fotográfiai kultúra egészének támogatására hivatott kollégium elnevezése is: Fotóművészeti Szakmai Kollégium.

A kollégium induló, 1994-es költségvetése kissé karcsú volt: az 587 milliónyi összbüdzséből mindössze 20 milliócska jutott a fotónak (3,4%), ugyanannyi, mint a népművészetnek; csak a levéltári támogatásokra szántak kevesebbet (15 M). A fotókollégium, jóllehet az NKA egészéhez hasonlóan egyre nagyobb összegek fölött rendelkezik (idén ez már 132 M!), mindvégig megőrizte előkelő utolsó előtti helyezését a leosztásban, ráadásul az indulásnál jóval alacsonyabb, 2-3% közötti részesedéssel; csak idén lépte át újra a bűvös 3%-os arányt.

2-3% – sok ez, vagy kevés? A szó valódi értelmében vett fotóművészetre nyilván sok – a fotós kultúra egészének és intézményeinek támogatására, ideértve a fotóművészetet is, nyilván kevés. Mit lehet itt tenni? Az első kuratórium azzal próbálkozott, hogy a minőség szempontját igyekezett szem előtt tartani a fotográfia minden területén. Keveseknek lehetőleg sokat adni: ez volt az elvük. Csak azokat a pályázatokat támogatták, amelyeket erre szakmailag méltónak ítéltek – ezeket viszont valóban igyekeztek eljuttatni a megvalósulásig. Nem véletlenül alakult ez így.

Az első kuratórium


A kollégium első kuratóriuma (1994–98) csupa mogulból állt: a fotós érdekszövetségek reprezentatív figuráiból. Mindegyikük támogatta a többiek kedvenc projektjeit – okkal feltételezvén, hogy ennek fejében maguk is támogatást kapnak a saját terveikhez. Az a vicc az egészben, hogy bármennyire rosszul hangzik is mindez elsőre, rendkívül hatékony volt ez a rendszer, s csak itt-ott kerekedett ki belőle némi összeférhetetlenség.

Ott volt mindjárt a kuratórium elnökének, Gera Mihálynak (1975–89 között a Fotóművészet szerkesztője) esete, aki jó alaposan megtámogattatta a szerkesztésében kiadott Fényképtár című sorozatot: nem csupán a kiadást, de még a terjesztést is. A kuratórium megszavazta ugyanis (az irodalmi kuratórium mintájára), hogy az NKA az általa támogatott kiadványok példányainak egy részét önköltségi áron megvásárolja, s ajándékként megküldi a nagyobb fővárosi és vidéki könyvtáraknak. Hogy ott mi történt velük, csak sejteni lehet: nyilván az első adandó alkalommal leselejtezték őket. Ez persze csak az egyik – nevezzük így: távolságtartó – olvasata a dolognak.

A másik, talán túlságosan is jóindulatú olvasat: Gera javaslatára a fotós könyvek legalább eljutottak a könyvtárakba! Nemcsak a saját könyvei: a többi is. Mióta megszűnt az ilyetén módon támogatott terjesztés, a kiadók elég nagy gonddal küszködnek, s nem is szívesen vállalkoznak fotóalbumok és fotós témájú könyvek kiadására. Aki mégis rászánja magát, számolnia kell vele, hogy a szinte eladhatatlan készlet a nyakán marad.

Nem akarok, nem is tudok a kétféle olvasat közt igazságot tenni. Szívem azt súgja, hogy a probléma nagyon is valós, az eszem viszont azt, hogy erre nem a Gera-féle javaslat a megoldás. Ami viszont a konkrét ügyet, a Fényképtár sorozatot illeti, muszáj föltenni a kérdést: valóban méltó volt a támogatásra?

A sorozat a kortárs és a közelmúlt fotográfusainak másodvonalát vonultatja föl, Tahin Gyulától Schwanner Endréig. Ez önmagában még nem volna baj. Az azonban már igen, hogy sem a sorozat egészében, sem az egyes kötetekben nincs nyoma semmiféle szerkesztői koncepciónak. Ennél még nagyobb baj, hogy a közreadott képeknek a címét közlik ugyan, de az évszámát nem, s ez épp a sorozat leltárszerűségét, archívum voltát, magyarán: használhatóságát kérdőjelezi meg. Mi értelme van nem túl jelentős szerzők nem túl érdekes képeinek rendezetlen halmazát rossz minőségben kinyomtatni, ha mindez még a tájékozódást sem szolgálja?

Mindez persze mit sem von le a kollégiumi tagok egyöntetű véleményéből: Gera kiváló elnök volt. Bizonyára így van. Ezzel együtt azt gondolom (s a véleményemmel nem vagyok egyedül): Gera ma már azzal tenné a legnagyobb szolgálatot a magyar fotóművészetnek, ha visszavonulna a fotós közéletből, s az emlékiratait írná. Eszményei és esztétikai elvei fölött eljárt az idő.

De nézzünk egy másik példát az összeférhetetlenségre: Kerekes Gábor kurátornak társai megszavaztak egy szép nagy kiállítást az Ernst Múzeumban (1995). Első olvasatban ez maga a korrupció, még akkor is, ha Kerekes (ál)szemérmesen nem vett részt a szavazáson – miként a többi érintett sem, amikor a saját kérelmét bírálták el. De nézzük a dolgot érdeme szerint!

Mindenekelőtt: megérdemelt-e Kerekes egy ilyen reprezentatív kiállítást? Azt gondolom, elfogultság nélkül mondhatjuk: bizony meg. Ha ő nem, akkor ki? Hiszen már akkor is lehetett sejteni, ami időközben bizonyossággá vált: világszínvonalú fotóművészről van szó. Ráadásul jó másfél évtizedig úgy csinálta végig a fotóművészet progresszív törekvéseinek szervezését, hogy közben magának semmiféle gesztenyét, még szotyolát se kapart ki. A kiállítása kapcsán sem volt mohó: a katalógus csinosnak mondható ugyan, de eléggé vékonyka. Az akkor 50, ma 58 éves – ismétlem: világszínvonalú – művésznek máig nincs reprezentatív fotóalbuma!

Ugyanígy sorra vehetnénk a többi kurátort. Mi kivetni való volna például azon, hogy Kincses Károly támogatást kért és kapott a Magyar Fotográfiai Múzeum működésére és kiadványaira? Amit Kincses a múzeum, majd később a Fotográfusok Háza életre hívásáért és egyáltalán a magyar fotókultúra ügyéért tett, nemhogy egyetlen rossz szót, inkább Kossuth- vagy Széchenyi-díjat érdemel. Egyáltalán nem zárójelben tegyük hozzá: a Magyar Fotográfiai Múzeum tíz év alatt egyetlen egy alkalommal részesült támogatásban az NKA múzeumi kollégiumától. Vagy az talán kifogásolható, hogy Bánkuti András a sajtófotó és a dokumentarista fotográfia támogatásának érdekében lobbizott? Nem magát – a pályatársait segítette! S még csak nem is zsíros állásokkal, kisíbolható pénzekkel, hanem publikálási és kiállítási lehetőségekkel.

Kevésbé mondható szerencsésnek Tasnádi László szereplése, aki egy fontos ügyet: az alkalmazott fotográfusok munkájának korszerűsítését, a digitális fotográfia hazai elterjesztését szorgalmazta ugyan, ám a nyertes pályázatból végül saját digitális stúdióját alapította meg. Történelmi viharok verte kis hazánkban nehéz különválasztani a magán- és a közérdeket – bár Tasnádinak most már bizonyára van némi fogalma a kettő különbségéről, lévén bíróság elé került az ügye.

Még ennek ellenére is újra csak azt mondhatom: az első kuratórium működése alatt alapjában véve jó ügyekre mentek a pénzek. A kurátorok nemcsak a maguk szűkebb szakmai területének voltak elismert tekintélyei, de volt rálátásuk a fotós közélet egészére is. Nyilván nem voltak tévedhetetlenek, de meg tudták ítélni a beérkezett pályázatok szakmai színvonalát, ismerték a pályázók munkáit, és következetesen ragaszkodtak a minőségi szemponthoz. Ahhoz, ami azóta évről évre, napról napra ebek harmincadjára kerül.

A második kuratórium


Az igazi bajok a Fidesz-kormány színrelépésével kezdődtek. Ahogyan mondani szokás, ez volt az NKA visszaállamosításának időszaka, ami két markáns tényben nyilvánult meg: mindenekelőtt a miniszteri keretek aránytalan földuzzasztásában, továbbá az előző miniszter által delegált kuratóriumi tagok lecserélésében. Ez utóbbival többnyire bakot lőttek a fiúk: magukra haragították a szakmát, s közben semmit sem nyertek a dolgon.

Esetünkben legalábbis egészen biztosan ez történt: páros lábbal kirúghatták ugyan Rédei Ferencet, a Népszabadság vezető fotóriporterét, ám utóda, a kitűnő Haris László fotóművész (akit mellesleg elég hülye helyzetbe hoztak ezzel az egésszel) ugyanúgy a szakmai értékeket és érdekeket képviselte, mint az elődje. Mire volt jó ez a cécó? Hacsak arra nem, hogy mindenkinek tudtára adják: a parádét márpedig ők vezénylik!

A fotós szakma számára emellett valódi istencsapása volt, hogy Jankovics Marcell, az NKA új elnöke azzal kezdte pályafutását, hogy teli szájjal fröcsögött a fotográfia – és persze ennek támogatása – ellen. Máig nem derült ki, voltaképpen mi a baja a fotóval. Az viszont kiderült, hogy képtelen különbséget tenni egy fotóművészeti és egy idegenforgalmi fotóalbum között, s hogy a szemében a fotóművész leginkább azzal a tévéoperatőrrel (!) azonos, aki nem az ő előnyösebb, dandysebb profilját „fényképezte” a Híradó számára. Most nyilván azt hiszik, zsurnaliszta fogásként erősen túlzok, pedig szó sincs róla: a saját fülemmel hallottam tőle mindezt a szamárságot egy fotóskonferencián, a Műcsarnokban. De nem akarok a Jankovics-fenomén részleteiben elveszni; akit bővebben érdekel a véleményem, megtalálja Ostinato című könyvem Nem lesz ez így jó! című szösszenetében.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a fotókollégium romlása már korábban, a második kuratórium összeállításával megkezdődött. Bekerült ugyanis a kollégiumba egy aktfotós(!), Módos Gábor, aki idővel (2000-ben) a kuratórium elnökévé avanzsált; továbbá Balla András, az Esztergomi Fotóbiennálék szervezője, akiről lehetett sejteni, hogy megromlott egészsége miatt nem fogja bírni a strapát (egy év múlva le is mondott), és Tímár Péter, a Fotóművész főszerkesztője, aki alkatilag képtelen bármiféle konstruktív kollektív munkára: tíz-húsz éves sérelmeket hordoz magában, és akivel csak lehetett, már összeveszett. Csak zárójelben jegyzem meg: főszerkesztőként sem épp a legszerencsésebb adottságok ezek.

A kuratórium többi tagja nagyjában-egészében rendben volt. Az elnök asszony, Pilaszanovich Irén korábban számos fontos fotókiállítást rendezett a Műcsarnokban, s bár már nem épp a tinédzser korosztályt képviseli, igyekezett lépést tartani a korral: többször találkoztam vele kiállításokon, s még arra is vette a fáradságot, hogy érdeklődőként részt vegyen a pécsi kortárs magyar fotográfia rendezvénysorozatán. Kincses Károlyt munkatársa, Kolta Magdolna váltotta föl a kurátori poszton; ők mondhatni csereszabatosak, úgyhogy ez teljesen rendben van. A Magyar Fotográfiai Múzeum, majd a Fotográfusok Háza támogatása kérdésében máig konszenzus van szakmai és kurátori körökben, s Kincseshez hasonlóan Kolta Magdolna is tökéletesen képben van a fotográfiai közélet ügyes-bajos dolgait illetően.

Ha már a múzeumoknál tartunk: Stemlerné Balogh Ilona, a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának vezetője is tökéletesen tisztában van szakterülete problémáival. Példának okáért azért, mert a saját igazgatója megtiltotta, hogy a múzeumban kiállítsa a Fényképtár anyagát, mondván: a fotó nem műtárgy. A fotóriporterek ügyét Keleti Éva, az MTI, az Új Tükör, a Színházi Élet és különböző képügynökségek képszerkesztője, a World Press Photo nemzetközi elnökségének tagja képviselte. Kell ennél több? A rengeteg gonddal küszködő fotóklubok érdekeit a kitűnő Nyíregyházi Fotóklub vezetője, Boros György képviselte; ő és a már említett Haris László reprezentálta a fotóművészeket.

A második kuratórium azzal kezdte munkáját, hogy a korábbi összeférhetetlenségi tapasztalatok alapján „önkorlátozást” vállalt: amíg a mandátuma tart, senki sem pályázik. Bár azóta formálisan is szigorodtak az összeférhetetlenségi szabályok, ez egyedülálló gyakorlat az NKA kollégiumai között.
Ezen túlmenően is egészen más elosztási filozófiát vallott, mint az elődje. Támogassunk mindent, amit csak lehet, bármilyen kevés összeggel is. Ez is legitim elv, hiszen a pályázóknak minden kicsi pénz jól jöhet, s arra neveli őket, hogy ne csüggjenek az állami fejőstehén tőgyén, hanem próbáljanak más szponzorok után is nézni. Ráadásul, kevésbé „arisztokratikus” lévén, csökkenti a morgolódók táborát. Öndokumentációnak sem utolsó: az NKA neve jóval több kiadványra, kiállítási katalógusra, meghívóra kerül föl így támogatóként.

Ugyanakkor ez a politika óhatatlanul a minőségi szempont rovására megy, hiszen így támogatást kap minden: fű, fa, kis virág, őzike, libuska, harangláb. S megvan az a veszélye is, hogy egy-egy fontos program viszont, mert nem jut rá elég pénz, végül mégsem valósul meg. Bánkuti András például már vagy harmadik éve rendre visszaadja a támogatásként kapott összeget az NKA-nak, mert nem tudja belőle kihozni az albumát.

Egy kis statisztika


Mindez a statisztika nyelvén a következőképpen fest: 1994–95–96-ban (erre a három évre csak összevont adataim vannak) összesen 243 pályaművet, az elbírált pályázatok mindössze 39%-át támogatta a kuratórium, összesen 88 M Ft-tal. Ez az igényelt összegeknek csupán 28%-a volt ugyan, de így is jóval meghaladta az összkollégiumi 17%-os átlagot. Az első kollégium utolsó évében, 1997-ben az induló keret több mint háromszorosára: 63 M Ft-ra emelkedett, amit 100 nyertes pályázó (50%) között osztottak el; az igényelt összegnek ez a 42%-a volt, ami egyfelől a támogatási kedv megnövekedéséről, másfelől a pályázók realitásérzékének növekedéséről árulkodik. (Az összkollégiumi átlag is emelkedett, de csak 35%-ra.) Mindez jól tükrözi a fotókollégium „keveseknek minél többet” elvét.

A második kollégium első évében, 1998-ban a szétosztható keret 59 M Ft-ra csökkent; valószínűleg ezzel magyarázható, hogy bár most is a pályázók 50%-át támogatta a kollégium, de már csak az igényelt összeg 29,6%-val; az összkollégiumi átlag 32% volt. A következő évek adatai: 1999-ben 75 M Ft (26–26%); 2000-ben 70 M Ft (28–25%); 2001-ben 79 M Ft (25–26%).

Ez, ha jól értelmezem, leginkább arról árulkodik, hogy a második kollégium szépen betagozódott az NKA rutinszerű, rituális pénzosztó mechanizmusába: évről évre megbízhatóan ugyanazok az arányok jönnek ki. Nincsenek kilengések sem önmagához, sem a nagy egészhez képest. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az első kollégium minőségi támogatási elve nemcsak az utódja, de az NKA egészének pénzosztó gyakorlatában is különleges dolog volt. Kár, hogy nem ez vált általános gyakorlattá.

Vének Tanácsa


2000-ben Pilaszanovich Irén utóda, mint mondtam, az aktfotós Módos Gábor lett, és történt még néhány lemondás és kinevezés, melyek részleteivel nem untatom az olvasót. Elég annyi, hogy a Fidesz-korszak második fele a szakmai fölhígulás és a kuratórium átpolitizálása jegyében telt el. Mára oda jutottunk, hogy Molnár Edit kurátorasszony MIÉP-es kirohanásaival szórakoztatja kurátortársait, akik vagy kontráznak neki, vagy magukba roskadva hallgatnak.

A ma regnáló kuratórium, melynek mandátuma 2005-ig szól, szakmai szempontból a mélypont. A kurátorok átlagéletkora 64 év, és egyetlen valódi fotóművész sem akad közöttük, még ha a Szövetség tagjaként igényt tartanak is erre a titulusra. A kollégium elnöke, Chochol Károly (68 éves) a TV Híradó fotóriportere, alkalmazott- és reklámfotós. Szakmai hozzáértéséről legyen elég annyi, hogy a Műcsarnok nevezetes fotótörténeti kiállításának rendezőjeként (1989) sikerült neki Veress Ferenc heliochrómiáit 10 cm-re helyezni a neonvilágítástól; ezzel az erővel a tűző napra is kitehette volna őket, attól is tönkremennek! Tillai Ernő (76 éves) építész és épületfotós, 1955–90 között a Pécsi Tervező Vállalat főépítésze. Újabban nagyon kínos „művészfotókat” készít: katedrálüvegen át fényképez városi látképeket. Molnár Edit (70 éves) fotóriporter leginkább íróportréiról nevezetes; Kondor Béla kedveseként került közel a művész- és íróvilághoz, s így portréi elég intimek ugyan, ám vizuális szempontból teljesen érdektelenek. Tóth István (80 éves) a Ki Kicsoda szócikkében önmagáról a következőt tartotta fontosnak közölni: „az Évszázad Kiváló Fotóművésze” (egy New York-i no name szervezet által 1980-ban kiadott díj alapján); 110 önálló kiállítása volt; a SZU-ban vándorkiállításon mutatták be képeit; 2237 nemzetközi kiállításon vett részt; 329 nemzetközi díjat nyert; majd következnek az itthoni szakmai díjai. Mindez kínosan emlékeztet egy ambiciózus amatőr önigazolására; albumai sem győznek meg az ellenkezőjéről.

Mi jó várható el ezektől a bácsiktól és ettől a nénitől? (A félreértések elkerülése végett: nem a korukkal van baj!) Hogyan történhetett, hogy ők hivatottak dönteni a magyar fotográfiai kultúra és a fotóművészet állami támogatása ügyében? Hiszen jószerivel azt sem tudják, melyik évtizedet írjuk! A szakma szégyene, hogy ezt tűri; az ő szégyenük pedig, hogy elvállalták a feladatot, amelyre alkalmatlanok. Ráadásul nem kicsi a tét: idén 132 millió jut a fotó támogatására!

Hogy mégsem teljesen kétségbeejtő a helyzet, az a két „tinédzsernek” köszönhető. A minisztérium képviselőjeként visszakerült a kuratóriumba Boros Géza művészeti főtanácsos (43 éves), aki már az első kuratóriumnak is tagja volt. Eredeti hivatása művészettörténész; szakterülete: a köztéri szobrok. Ennek sincs sok köze ugyan a fotóművészethez, de ő legalább a hivatali munkája során beletanult a dologba: abszolút tájékozott a fotós közélet ügyeiben-bajaiban. Ugyanez mondható el Szarka Klára (48 éves) szakíró-újságíróról is. Csak abban lehet reménykedni, hogy sikerül úrrá lenniük a nyugdíjasklub nyammogása fölött. Szarka szerint az öregek közül Chochol ebben a partnerük: ő legalább veszi a fáradságot, és elolvassa a pályázatokat. A többieknek még erre sincs érkezésük.

A Győri-szindróma


És ez még nem minden! 1998 táján színre lépett egy rendkívül ambiciózus fiatalember, Győri Lajos, aki elhatározta, hogy a demokrácia nevében szétrobbantja a kollégiumot – vagy legalábbis kezébe veszi a dolgok irányítását. Mármint a pénzek elosztását: mert őt mindenekelőtt ez érdekli.

Győri Lajosról annyit kell tudni, hogy a Népművelési (Művelődési) Intézet munkatársaként az amatőr fotóklubok felelőse. Ezen túl még azt is jó tudni róla, hogy pénzért sok mindenre hajlandó: Kincses Károlytól úgy tudom, hogy az örökösöktől – monográfiaírás címén – kicsalta Kinszki Imre és Kerny István hagyatékát, és az értékesebb darabokat itthon és New Yorkban árulja.

Győri érvelése első hallásra rendkívül logikus, és – mint minden demagógiának – van némi valóságalapja is. Eszerint a kollégium tagjainak és a nyertes pályázóknak 80-90%-a a Fotóművészek Szövetsége tagja, ergo: a Szövetség saját magának osztja el a fotóra szánt pénzeket. Persze, már ez is vaskos csúsztatás, hiszen nem veszi figyelembe, hogy valaki – kurátor vagy pályázó, egyre megy – két szervezetnek (a Szövetség mellett mondjuk a Magyar Fotóriporterek Társaságának) is lehet tagja.

Ezek után fölteszi a kérdést: mi van a többi fotós szervezettel és a többi fotóssal? Nem akarom hosszúra nyújtani a történetet. Elég az hozzá, hogy a Magyar Amatőrfotósok Országos Szövetsége utódjaként létrehozta a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szervezetét (ugyanaz a mozaikszó: MAFOSZ, csak az amatőr szót cserélte ki a fotóművészre), továbbá – nyilvánvalóan a Magyarok Világszövetsége mintájára – a Magyar Fotóművészek Világszövetségét. Mindkét szervezet országos (mi több: határon túli) hatókörű, és mindkettő sorra jegyezteti be az egyes tagszervezeteket. Mit tesz isten, mindkét szervezet székhelye: Corvin tér 8., vagyis a Művelődési Intézet. És talán nem meglepő, hogy mindkét szervezet elnöke Győri Lajos.

Na már most: Győri érvelése úgy szól, hogy mivel nekik 88 bejegyzett tagszervezetük van, őket 88 hely illeti meg a kollégium tisztújító szervezetében – szemben például a Magyar Fotóművészeti Szövetség egy delegáltjával. Erre mondta hajdanán Kohn bácsi: ügyes!

Győri nem pusztán a szófacsarás embere: a kollégium 2000. október 30-ai tisztújító ülését kivonulásukkal megakadályozta, majd ugyanazon a napon a Magyar Fotográfusok Házában (!) ellengyűlést tartott, s a továbbiakban ezt tekintette törvényesnek. Az NKA Bizottsága kénytelen volt hivatalosan állást foglalni az ügyben (2/2000, XII. 4. sz.); az állásfoglalás kimondja: „a joggal való visszaélés tilalma (...) megsértése miatt, súlyos etikai vétség okán a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségét a jelenleg folyó tisztújítási eljárásból kizárja”.

Leszámítva az önös érdekeket, nem is lenne semmi baj Győri Lajos törekvésével, az amatőr fotóklubok érdekeinek agresszív érvényesítésével, ha nem a fotóművészeti, hanem a közművelődési kuratórium keretei közt próbálkozna vele. A baj csak az, hogy a fotóművészet nevében és az ennek támogatására szánt keretek rovására igyekszik elérni a célját. És persze baj az is, hogy ezt gátlástalanul teszi: mindenkit följelent minden létező jogi és politikai fórumon. Ráadásul teszi mindezt állami alkalmazottként, a munkahelyén! További baj az is, hogy az amatőr fotósokat megerősíti hamis művészi öntudatukban. Ami pedig végképp elszomorító: félrevezeti a határainkon túli magyar fotósokat.

Félő, a mostani kuratórium vénei föl sem fogják, mire megy ki a játék. Ők csak annyit látnak a dologból, hogy itt van egy rendkívül energikus fiatalember, aki mindent megtesz az amatőr fotósok és fotóklubok érdekében. Hiszen valaha ők is így kezdték! Ha pedig még a határainkon túli magyarok aduját is eléjük terítik, végképp bepárásodik a szemük.

Mi lesz ebből?

• 10 éves a Nemzeti Kulturális Alap