Amikor 1998-ban felkértek az NKA vezetésére, másfél hónapom volt arra, hogy áttekintsem leendő feladataimat. Úgy gondoltam, hasznos lesz, ha megnézem statisztikai szempontból a pályázatok eredményeit, tehát azt, hogy ki mennyit kapott. Az derült ki, hogy a pályázatok elbírálása során a gyerekek, a vidék és az amatőrök háttérbe szorulnak. A profikkal, a fővárossal és a felnőttekkel szemben. A gyerekek háttérbe szorulásán nem azt értem, hogy a gyerekek által készített munkák szorultak háttérbe, hanem azt, hogy a gyerekközönségnek szóló művek.

1994. augusztus 15-én, engedve Fodor Gábor miniszter ellenállhatatlan felkérésének („András, nem lehet még húsz évig csak dumálni arról, hogyan kellene másképpen csinálni a dolgokat”), megkezdtem kulturális helyettes államtitkári ténykedésemet egy hatalmas minisztérium-épületben, annyi teendővel, mint a mai kulturális miniszter. Halálos keveréknek bizonyultam: gyakorlatlanság, a lobbiérdekekben való járatlanság, messianisztikus jó szándék, kannibáli munkavágy.

Már a nyolcvanas évek első felében, a Hazafias Népfront Művelődéspolitikai Bizottságában mint a hazai értelmiség egyik politikai menedékhelyében felmerült valamiféle kulturális célokat szolgáló pénzalap létrehozásának gondolata. A szellemi élet felgyorsuló mozgása és a megvalósítás szűkülő anyagi lehetőségei hozták felszínre az álmot. Álmot, mondom, mert semmi gyakorlati szerepe nem lehetett azon kívül, hogy a rendszerváltozás utáni idők potens értelmiségében a későbbi affinitást elősegítette.

Köszönöm a velem készült interjú korrekt közlését (2003. április), egyúttal arra kérem, hogy lapja következő számában adjon helyt az alábbiaknak.

A hivatkozott NKA-évfordulós szám 66. oldalán Csáki Judit két váddal illet minden alap nélkül. Erről bárki meggyőződhet, hiszen a Nemzeti Kulturális Alapprogram pályázati döntései nyilvánosak.

1. Csáki Judit azt állítja, hogy a Színház folyóirat feketelistán volt az én időmben.