Persányi Miklós

Nyomtatóbarát változat

Ne is tessék várni, hogy nagy hirtelen átlépjem saját árnyékomat: ezért hadd szóljak állatkert-igazgatói békaperspektívából egy makacs és anakronisztikus honi kultúrpolitikai anomáliáról. Révai Józseftől kezdődően csaknem a mostani Magyar Millenniumig a „Kultúra” magasztos köreibe tartozónak valójában a művészeteket, bölcsészeteket és egyéb humaniórákat értették. Ezeket stafírozta fél évszázadon át boldogan a kultúrpénzeket osztó mechanizmusok zöme, kormánytól és rendszertől függetlenül. A reáliáknak pedig a kultúrában a Hamupipőkék mostoha sorsa jutott.

Egy írásomban, 1998-ban azt a kérdést tettem fel, hogy „miért kap ugyanaz a látogató átlagosan legalább kétezer forintot támogatásként, ha operába megy pár órára, és miért csak kétszázat, ha állatkertbe? Ráadásul ez nem lehet ugyanaz a látogató, hiszen egészen más társadalmi rétegekről van szó, előbbibe nagy számban külföldiek, a tehetős felső tízezer, utóbbiba nagy számban gyerekes fiatal családok járnak.” Választ nem kaptam, de amikor a támogatást 2002-ben újraszámoltam, akkor az operalátogató vizitenként már több mint 20 ezer forintot kapott, az állatkerti meg háromszázat sem…

Pedig a XXI. században a kultúrának három fő vonulata érzékelhető. A technikai civilizáció korunk műveltségeszményének egyik megkérdőjelezhetetlen alapja, és rohamos terjedését minden piaci eszköz és módszer gyorsítja, emiatt csak érintőlegesen tárgya a kultúra finanszírozásának. A művészetek pedig a másik vonulat, amelyet hagyományosan mozdít elő állam, párt, hivatal és mecénás. Mindkettő komoly erőkkel van jelen világunkban: komoly állami finanszírozási forrásokat élveznek, és megfelelő intézmények szolgálják őket.

Századunk harmadik fő vezérgondolata azonban jóval kevesebb figyelmet kap támogatási és intézményrendszereinkben. Ez a jövőben még fontosabbá váló harmadik terület fő tematikájában a természet és az ember harmonikus együttélését hangsúlyozza. Tudósok és civil mozgalmak próbálkoznak terjesztésével, és kezdeményekben már jelen van a társadalom egyre több formalizált intézményében, az államigazgatástól az oktatásügyig, ám a kultúrában a helyzete messze elmarad az „etablírozott” egyéb kultúraterületekétől. Annak ellenére történik ez a természettudományos és az ökológiai kultúrával, hogy eközben jelentősége a társadalomban egyre növekszik, mert az ember és a természet kapcsolata soha nem volt időszerűbb, mint korunkban. Közhelyszerűen vészterhes ez a viszony, világvége-jóslatokban gazdag, fenyegető katasztrófa-példák sokaságát felvonultató. Globális felmelegedés, ózonlyuk, veszélyeshulladék-özön, árvizek, lég- és vízszennyezés, erdőségek pusztulása, mérgezések, erőforrások felélése, génpiszka, állat- és növényfajok ezreinek kipusztítása meg a többi.

A kelet-európaiságban gyökereznek annak okai, hogy a kilencvenes években a magyar kultúrpolitika rostáján miért hullott ki sok reálprogram, intézmény és szervezet. Szerencsére maradtak is, meg lettek is. Mindenki tudhatná, és nemcsak Molnár Ferenctől, hogy Budapesten van egy Füvészkert, az ország egyik legpatinásabb kulturális intézménye, de van Uránia Csillagvizsgáló, van Természettudományi Stúdió, -Múzeum, és a város közelében vannak botanikus kertek, vadaspark, látogatható természetvédelmi területek, barlangok, sőt lett itt egy Csodák Palotája, olyan új kulturális termék, ahova tömegével járnak a gyerekek és a felnőttek. Ne adj' isten van egy Fővárosi Állat- és Növénykert (ráadásul hallatlanul értékes kultúrtörténeti unikum) ahová annyi ember jár, mint tucatnyi másik kulturális intézménybe együttvéve.

Ezek az intézmények azonban hiába népszerűek a kultúra fogyasztói körében. Rendre a „futottak még” csoportjába kerültek a hivatalos kultúrában, mert a reálkultúráról sajnos szerettek a testületek és a hivatalok megfeledkezni. A hagyományos magyar oktatásügyben a reáliáknak mindig hatalmas szerepe volt, és szerencsére ez nem is enyészett el. De a kultúrigazgatásban a reáliák egészen a perifériára szorultak. Sajnos mind a szellemi, mind az anyagi ráfordítások tekintetében.

A kultúra jelenségei összetettek, és meglehetősen kevés megbízható indikátor jelzi azt, hogy valójában mi merre tart. Mégis, az állam kultúraképét meglehetősen jól lehet értékelni azon legegyszerűbb statisztika alapján, hogy mire költi a politikusi és hivatalnoki kar a nép pénzét. Nos, a helyzet megértését tovább egyszerűsítette az NKA immár tíz évvel ezelőtti életre hívása és folyamatos működése. Az NKA-t ugyanis bármely elemző felfoghatja egy olyan mérőműszernek, amely érzékenyen jelzi, hogy az állam mit tart fontosnak a kultúrában, és mit nem: hiszen amit fontosnak tartott, annak adott egy vagy több kollégiumot. Vagy ha az állam nevében mecénáskodó úri kedve úgy tartotta, egyébként is adott neki oly bőkezűen, hogy ott pályázgatásra gondolni sem kell. Utóbbira remek példákat ismerünk a közelmúltból – csak gondoljunk néhány Andrássy úti epizódra. Például arra, hogy 2001-ben szerény 4 milliárd forinttal ugrott meg az Opera 2,5 milliárdos működési támogatása. Az Andrássy út 60-at közhelyszerűsége miatt már nem is említem. Hogy ezenközben más kultúraterületeken szakad-e a tető, az már a rutinhoz tartozik. És a rutin az, hogy sajnos kevés a pénz. És a rutin az volt, hogy a reáliák rendre elfeledtettek…

De térjünk vissza a magyar kultúrfinanszírozás preferenciáihoz. Azt remekül lehet követni, hogy melyik fontosság mikor mennyit ért, hiszen a kollégiumok mellé évről évre odaírt számok világosan mutatják. Ugyan forintnak hívják őket, de valójában értékmérő „munkaegységről” van szó, amit az adott „kollégium-birtokos” kulturális ágazat éppen kiérdemelt a döntéshozók szemében.

A rendszerváltás utáni évtizedben még nagyobbra nyílt az olló a humán és a reál kultúraterületek állami megbecsülése között. A reálkultúra nehezen beskatulyázható intézményei, mint például az állatkert, a füvészkert, a természettudományos és a természetvédelmi kiállítóhely, oktatóhely újra meg újra kifelejtődtek a kulturális jogszabályokból, és sajnos a kulturális finanszírozás rendszereiből is.

De az ezredforduló környékére végre valami más kezd történni. Például a humán dominanciájú múzeumhálózat és főként a Nemzeti Múzeum rekonstrukciója melléktermékeként évszázados várakozás után a Ludovikában otthont kapott, és lassanként berendezkedik a Természettudományi Múzeum. Kiderült a kétkedéssel övezett Mindentudás Egyeteme kapcsán, hogy érdeklődők sokasága várja a színvonalas ismeretterjesztést. Meg hogy egyre újabb televíziós ismeretterjesztő műsorok tűnnek fel, és a modern média nyelvét használva ugyan, de képesek jelentős nézőszámot megmozgatni. Hogy piaci alapon bomba üzletnek ígérkezik magyarul kiadni a National Geographic Magazine-t, működtetni a Csodák Palotáját, Tropikáriumot nyitni. De ami még fontosabb: több száz civil szervezetben tízezrek vesznek részt környezetvédő akciókban, és százezer számra mennek gyerekek erdei iskolákba.

A kultusztárca megújult gondolkodását e téren például az is jelzi, hogy az egyik legnagyobb közönséget fogadó hazai kulturális intézmény-hálózatot, az állatkerteket végre ismét nevére vette, évtizedes várakozás után újra van hivatalos referensük a minisztériumban, és 2003-ban végre megvalósult az az évtizedes vágy, hogy kapjanak az önkormányzati állatkertek más önkormányzati kulturális intézményekhez (mint például a színházak vagy szimfonikus zenekarok) hasonlóan támogatást az állami költségvetésből.

És az NKA-ban 2002-ben már pénzt is osztott az ismeretterjesztés és környezetkultúra kollégium. Létrejötte komoly és nagyon örvendetes esemény. Mintha a döntéshozók felismerték volna, hogy ma valóban más világot élünk, mint tegnap. Mert volt ugyan elvi lehetőség korábban is arra, hogy a közművelődési kollégiumban reáliák projektjei is pályázhassanak, de ritka volt a siker és szerény az arány. Sőt a tíz év alatt még arra is volt kétszer példa – hála NKA-elnökök kivételes intézkedésének –, hogy más kollégiumon belül állatkertek számára is írjanak ki pályázatot – szerény keretekkel, de mégis lehetőségként.

Most tehát örvendezünk, mert itt van már az ismeretterjesztés és környezetkultúra kollégium. Őszintén örülök neki, s a következőket nem az elégedetlenség, hanem az objektivitás és a továbblépés várása mondatja velem. Nézzük a tényeket.

Az NKA 15 kollégiumából 10 tisztán művészeti kollégium, 1 tisztán bölcsész (levéltári), a maradék 4 profilja elvileg egyaránt befogadhatna mind humán, mind reál pályázatokat. Mármint ha a kiírások erre alkalmat adnának. De fogadjuk el azt a tényt, hogy a 4-ből 3 kollégium (a közművelődési, a múzeumi és a könyvtári) a legritkább esetekben hirdet meg olyan dolgokat, amelyre reáliákat képviselő intézmények, szervezetek, személyek sikerrel pályázhatnak. Az ismeretterjesztés és környezetkultúra kollégium pedig két oldalra nyitott, hiszen a humán ismeretterjesztés is ide tartozik.

Érdemes a kollégiumok kuratóriumainak összetételét is megnézni. A művészeti kollégiumok kurátorai – természetesen – csaknem kizárólag művészek, néhol egyéb humán szakemberek (művészettörténész). A levéltári csak levéltárosokból áll, ahogy a könyvtári is könyvtárosokból (8 bölcsész). A közművelődésit 11 bölcsész alkotja, ám a múzeumiba a 4 bölcsész mellé 1 geográfus is került! Az ismeretterjesztés és környezetkultúra kollégium a legjobb példa: ennek a kuratóriumnak, amely a „reáliák zászlóshajója” volna, 8 tagja van. Közülük 1 ökológus, 2 orvos és 5 bölcsész, vagyis még itt is egyértelmű a humán többség. Tehát az NKA összesen száznál több kurátora között összesen 4 kakukktojás akad, aki szakmai alapon képviselheti a reáliák szempontjait. A túlnyomó (elnyomó) többség a humaniórák és a művészetek művelője.

Aligha csodálkozhatunk hát, hogy a 3 nagy kultúraterület, a művészeti-humán, a technikai és az ökológiai kultúra között az erőforrások felosztása is aránytalan: 93% jut a művészeti-humán területeknek, és a maradék 7% jut a többinek – a legjobb esetben (tehát ha az ismeretterjesztés és környezetkultúra kollégium csak reáliáknak adna támogatást, ami nincs így).

A számok magukért beszélnek. Talán érthető, hogy jómagam – a biológusi és hasonlók mellett népművelői diplomával és mindennapos kultúrmenedzseri verejtékkel igazgatva az ország legnépszerűbb kulturális intézményét – miért érzem azt gyakorta, hogy csak kibic lehetek a kultúra magasztos templomában.

Tudom, a dolog idővel változni fog. Európában áll már a bál, és a reálkultúra, a magyar kultúra mostohagyermeke, megszabadulhat végre Hamupipőke szerepétől, hogy a XXI. századhoz méltó helyet kapjon – az ország javára.

• 10 éves a Nemzeti Kulturális Alap