Bő tíz évvel ezelőtt nagy érdeklődéssel és reménykedéssel figyeltem (sok-sok kollégámmal együtt) az új finanszírozási modellt és pénzügyi forrást ígérő Nemzeti Kulturális Alap létrehozását előkészítő politikai, kormányzati és parlamenti tárgyalásokat, a törvény megszületését és az intézmény első lépéseit. Ínséges időket éltünk, persze nem csak a múzeumokban, hanem a kultúra minden területén. A rendszer megváltozott, az elv másként hangzott, a gyakorlat azonban változatlan maradt: finanszírozás maradék-elven. A források pedig – talán emlékszik még rá más is – roppantul beszűkültek.
Ebben a hangulatban azt reméltük, hogy könnyebben, átláthatóbban, egyszerűbben és demokratikusabban juthatunk kiegészítő forrásokhoz – másképpen: több pénzhez.
A tíz év alatt számos személyes és intézményi tapasztalatom, tapasztalatunk gyűlt össze a Nemzeti Kulturális Alap (később Alapprogram) támogatási, finanszírozási és ellenőrzési gyakorlatáról. Sok változást kísérhettünk figyelemmel a szervezetre, a szétosztható pénz nagyságára, a pályázati témákra és az egész mechanizmus nehézségi-nehézkedési fokára tekintettel egyaránt. Én magam országos múzeumban dolgoztam e periódus kezdetén, két éven át (1995–1996) a millecentenárium miniszteri biztosaként volt munkakapcsolatom az itt tevékenykedőkkel (tehát a működés másik oldalát is módom volt valamelyest megismerni), majd pedig a múzeumi terület egyetlen szakmai-érdekképviseleti szervezete, a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület egyik vezetőjeként álltam kapcsolatban az Alap változó elnökeivel és sokkal stabilabb apparátusával.
Ezek alapján veszem a bátorságot, hogy – eleget téve a szerkesztő felkérésének – néhány pontban megkíséreljem összefoglalni gondolataimat, és nyomtatásban is eltűnődjek azon, miért is nem jó a magyar kulturális pályáztatás rendszere, miközben azért tulajdonképpen meg lehet vele birkózni.
1./ Beszéljünk először a pénzről magáról. Azt előre sejteni lehetett, hogy sokkal több lesz az eszkimó, mint a fóka. De az azért meglepő volt, amikor egy-egy évben kiderült, hogy a pályázatokban kért összegek együttesen a rendelkezésre állónak ötszörösét, esetleg tízszeresét teszik ki. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy elég gyorsan kialakult egy minden érdekelt által kárhoztatott, ám ugyanakkor legalább hallgatólagosan tudomásul vett „közálláspont”. Eszerint én eleve többet kérek, mint amennyiből biztos tudom teljesíteni a tervezett programot, mert tudom, hogy úgysem adsz annyit; te viszont eleve kevesebbet adsz, mint amennyit kérek (sőt, a felénél is), mert tudod, hogy én annyiból is megvalósítom a programot, legfeljebb egy kicsit (vagy sokkal) szerényebben, és vállalva a ráfizetés, a saját zsebből való kiegészítés veszélyét is. Mert mindketten tudjuk, hogy a program valóban fontos, és mert te tudod azt, hogy nekem annyira szívügyem, hogy áldozatokra is kész vagyok, csakhogy megvalósuljon. Vagyis: én tudom, hogy te tudod, hogy én tudom…
Szerintem elsősorban ennek a helyzetnek a következménye például, hogy a múzeumi programok döntő többségénél egy valamire szinte biztosan nem jutott/jut pénz: a reklámra. Ez persze nem túl nagy gond, ha restaurálásról, gyűjteménygyarapításról vagy szakmai kiadványról van szó. Amikor azonban jobbnál jobb (vagy legalábbis érdekesebbnél érdekesebb) kiállítások születnek, tartanak nyitva és zárnak be szinte minden visszhang (és jelentős látogatottság) nélkül, akkor joggal vélem úgy, hogy ez nagy baj. Mert a pénzszűke erősíti azt a múzeumi körökben amúgy is meglévő szemléletet, hogy nem érdekes, ha nincs (vagy kevés a) látogató, fontos, hogy a kiállítást létrehoztuk és elkönyvelhetjük szakmai-tudományos tevékenységünk eredményeképpen.
A pénz- vagy forráshiánnyal magyarázható az is, hogy tapasztalataim és emlékeim szerint folyamatosan érvényesült a „többeknek keveset” gyakorlata. Vagyis a döntéshozók (akik többsége magából a szakmából került/kerül ki), nem igazán tudtak választani a benyújtott pályázatok és programok között, így inkább arra törekedtek, hogy minél több pályázót támogassanak. Ezen a tendencián csak részben változtatott az a tény, hogy lassan, de folyamatosan nőtt a szakmai kollégium rendelkezésére álló összeg; hogy néhány éven keresztül a kulturális tárcához tartozó intézmények nem nyújthattak be pályázatot a Bizottsághoz; hogy az utóbbi években „finomítottak” a rendszeren, és egyre pontosabban jelölték meg azt a néhány témakört, amelyben pályázni lehetett.
2./ A pályáztatás mechanizmusáról elsősorban azt tudom elmondani, hogy egyre bonyolultabb és egyre „profibb” lett. Az első években még egy-két órás munkával el lehetett készíteni, és be lehetett adni a pályázatot, igazolásokat, dokumentumokat alig kellett mellé tenni. Némi túlzással azt mondhatnám, „becsületszóra” ment a pénz felvétele és az elszámolás is.
A változás fokozatos volt, és egy irányba mutatott: szigorítás, szigorítás. A gazdaság területén is egyre jobban terjedt a pályáztatás, márpedig ott nem egy-két, esetleg öt-tízmilliókat osztottak, hanem sok százmillió forintot. Hamarosan tapasztalni (vagy legalábbis hallani) lehetett a visszaéléseket, az ügyeskedést. Hírek keltek szárnyra arról, hogy pályázó cégek tűntek el a felvett pénzzel; súlyos adótartozást felhalmozó vállalkozások kaptak tíz- és százmilliókat, pontatlan, ellenőrizhetetlen, hamis számlákon alapuló elszámolásokat nyújtottak be, stb.
Ezeknek a tapasztalatoknak tudom be azt, hogy az NKA-nál (és a kultúra programfinanszírozásának más forrásainál is) egyre bonyolultabb „igazolási eljárásokat” vezettek be. Újabb és újabb, 30 napnál nem régebbi igazolásokat kértek a pályázóktól, függetlenül attól, hogy vállalkozók, magáncégek, önkormányzati vagy állami intézmények. Pedig köztudott, hogy – nagyon ritka kivételtől eltekintve – utóbbiaknak nincsenek adó-, tb- vagy vámtartozásaik. Újra és újra igazolni kell a pályázó intézmény, szervezet létét (alapító okirat vagy bírósági bejegyzés), a bankszámla létét (még akkor is, ha ez a Magyar Államkincstár), az aláírási jogosultságot stb. Ráadásul egyes években minden egyes pályázatnál meg kellett ismételni az egész „cécót”. Ez egyes kisebb intézmények (olykor vezetőik) számára még anyagilag sem volt kevés. Hiszen az állami szervezetek „természetesen” pénzért szolgáltatják azt az igazolást, amelyet az állam más szervezetei, képviselői kérnek a pályázóktól.
Egyre alaposabb, terjedelmesebb és „kíváncsibb” lett maga a pályázati adatlap is. Kezdetben például csak a tervezett költség végösszegét kellett megadni, ma már – különösen a múzeumi kiadványok és a kiállítások esetében – teljes és részletes költségvetést kérnek. Fel kell tüntetni, milyen forrásokra alapozza a pályázó a megvalósítást, mennyi a saját erő (erre még visszatérek!), mennyi származik más forrásból, mi ez a más forrás, mennyi bevételre számítanak és így tovább.
Fokozatosan mind bonyolultabb és részletesebb elszámolásokat követeltek, majd a számlák másolatát is be kellett nyújtani, miután a pályázó hitelesítette őket. Röviden szólva: tíz év távlatában a pályázati rendszer (az NKA-é is) fokozatosan egyre bonyolultabb és nehezebb lett, miközben az elnyerhető összegek nagyságrendje lényegében nem változott.
3./ Évek óta nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy Magyarországon az egész pályáztatási rendszer – vagyis nem csupán a Kulturális Alap, de ezt is beleértve – a bizalmatlanságon alapul. Vagyis azon, hogy aki pályázik, az nagy valószínűséggel be akarja csapni a támogatást kínáló szervezetet, ezen keresztül az államot, nem azt és nem úgy valósítja meg a programot, valójában „hasznot les”. Félreértések elkerülése végett hangsúlyozom: nem személyekről állítom ezt, hanem magáról a rendszerről, a működtető struktúráról. Sok személyes tapasztalat alapján állítom, hogy a pályáztatás döntéshozó testületeiben és apparátusaiban működő szakemberek (kollégák) döntő többsége a lehető legnagyobb jóakarattal és jó szándékkal kezeli az ügyeket. Ám sokszor tárják szét a karjukat, mondván: én is tudom, hogy nem jó ez így, de mit csináljunk, ha egyszer ez az előírás, így működik a rendszer.
Őszintén bevallom, nem tudom, milyenek, mennyire bonyolultak az Európai Uniós pályázatok. Mindenünnen azt hallom, hogy a jelenlegi hazaiaknál sokkal több adatot kérnek, és sokkal kidolgozottabb, kiérleltebb programot kell benyújtani, részletes, időre is lebontott költségvetéssel, stb. Ha így is van, egyet ne felejtsünk el: ezek a pályázatok önerővel is rendelkező szervezetek, intézmények számára íratnak ki, kiegészítő forrást kínálnak. Mert a nyugat-európai pályázók többsége – kulturális területen is – stabil és az alapműködést magas szinten biztosító költségvetéssel bír, ráadásul többnyire évekre előre lát, és biztos lehet a jövőjében, tehát hosszabb távra tervezhet.
Ma Magyarországon a múzeumok szakmai (tudományos, gyűjtési, műtárgyvédelmi, közművelődési) tevékenységre az alapfinanszírozásból (költségvetésből) gyakorlatilag 5-8 százalékot tudnak fordítani. Az összes többit kiegészítő forrásból fedezik, mégpedig döntően az állami pályázatokból, mert más – egy-két kivételtől eltekintve – nincs. Sem a szponzorok, sem a támogatók nem nyüzsögnek ezen a területen. Vagyis intézményeink többségénél a benyújtott pályázatban szereplő program megvalósítására nincs, vagy alig van önerő. Ezt általában egy másik pályázaton vagy támogatásként elnyert forrással helyettesítik. Ezért álságos ma Magyarországon a kultúra (de legalábbis a közgyűjtemények) terén olyan feltételeket szabni a pályázathoz, amelyek teljesíthetetlenek (például igazolni kell, hogy a program teljes költségének fele vagy akár negyede önerőből megvan). Ismereteim szerint a pályázók döntő többsége eleve úgy kénytelen tervezni, hogy értékelhető mennyiségű szakmai munkát akkor végez, ha külön pénzt szerez rá.
4./ A fentiekkel is összefügg, hogy újra és újra kisebb-nagyobb viták bontakoznak ki a múzeumi közvéleményben két-három, a pályázatokkal kapcsolatos akut kérdésről. (Szerintem inkább csak kisebbek ezek a viták, mert a benne részt vevők attól tartanak, ha bárkit magukra haragítanak a döntés-előkészítők és döntéshozók közül, hátrányba kerülhetnek. A mi területünkön ugyan nem tudok arról, hogy ilyen történt, de ismerek ebbe az irányba mutató eseteket – máshonnan.)
Az egyik: „ki pályázhat?” A történet kezdete: a nagyobb múzeumok filiái (amikor anyaintézményeik éppen nyújthattak be pályázatot a szakmai kollégiumhoz), valamint a megyei szervezetekhez tartozó kisebb múzeumok gyakran panaszkodtak arról, hogy reménytelen helyzetben vannak, mert a felettük lévő szint „cenzúrázza” – valójában fontossági sorrendbe állítja – anyagaikat, és ők mindig a végére szorulnak. Sőt, olykor a felsővezető nem is hajlandó továbbítani pályázatukat, hogy ne rontsák az esélyeket. Ha ugyanis egy intézmény (márpedig az országos és a megyei múzeum egy jogi személynek számít, akárhány részegysége is van) túl sok pályázatot nyújt be, azzal akár azt is elérheti, hogy ezek közül semmit nem tud megvalósítani, mert többre kap ugyan támogatást, de nagyon keveset. Nincsenek a kezemben objektív adatok, amelyekkel akár igazolni, akár cáfolni tudnám ezeket az állításokat. Az azonban tény, hogy 1995-ben, amikor a millecentenárium kapcsán módom volt közelről nyomon követni egy döntéshozó testület működését, több menetben hallgattam végig az ott ülő szakemberek ezzel kapcsolatos – lezárhatatlan – eszmecseréit. Mint ahogy az is tény, hogy sokáig az „ügyesebb” kis intézmények az őket támogató baráti körök, egyesületek vagy alapítványok útján adták be pályázataikat, és így kaptak támogatást (amit ráadásul az anyaintézmény sem tudott „megcsapolni”, miként ez olykor-olykor a rajta keresztül beadott és elnyert pályázatok esetén bizony megtörtént).
Néhány éve a szakemberekből álló kollégium úgy döntött, csak múzeumi működési engedéllyel rendelkező intézmények nyújthatnak be pályázatot, és csak a megjelölt témákban. (Kis számú kivétel természetesen volt, de a tendenciát ez lényegesen nem befolyásolta.) Ez bizony elég nagy konsternációt keltett az érintettek körében. Az indoklásra, hogy már annyiféle „obskúrus” szervezet kért támogatást, amelyek tényleges létét és működését nem lehetett ellenőrizni, az aktív és jól működő támogatói szervezettel rendelkező intézmények felelete az volt (joggal): miért kell emiatt a jó ügyet ténylegesen segítő és támogató szervezeteket is büntetni? Tudomásom szerint a vita máig eldöntetlen. (És akkor arról még nem is szóltam, hogy mi van a nem múzeumi működési engedéllyel rendelkező, de ezt a funkciót ténylegesen betöltő intézményekkel? Ez azonban olyan messzire vezet, hogy bele sem kezdek.)
A második: ásatások támogatása. Talán közismert, hogy a régészeti ásatások rendkívül költségesek, ember- és anyagigényük miatt. Senki nem tagadja, hogy a múzeumok egy részének kötelessége az adott régió, megye vagy kisebb terület régészeti „lefedése”, mégis folyamatos (bár többnyire látens) vita van arról, hogy ez alapfeladatuk-e. A szakmai testület néhány éve úgy döntött, abból a kevésből, amivel gazdálkodnak, régészeti ásatásra nem adnak többé támogatást. Álláspontjuk szerint ennek fedezetét egyrészt a beruházóknak kell biztosítaniuk (a törvény erejénél fogva is), másrészt az államnak (az ún. tervásatások esetében – lásd az évek óta működő „nemzeti örökség” programot).
A harmadik: a már emlegetett „többnek kevesebbet vagy kevesebbnek többet” probléma. Mivel a szétosztható forrás mindig messze van az igényektől, ugyanakkor a beadott pályázatok döntő többsége sürgető alapfeladat megoldását célozza, ez a dilemma eddig minden szakmai kollégium előtt ott tornyosult. Előfordul, hogy az úgynevezett nagybizottság (vagy az elnök) egyik vagy másik irányba törekszik befolyásolni a döntéseket. Ám bármi is történik, mindig legalább annyi (vagy több) a „vesztes”, mint a „győztes” pályázó. És mivel mindenki meg van győződve arról, hogy az ő programja nagyon fontos és sürgős, bizony még a szakmán belüli összefogásnak is (igaz, csak egyik) akadálya a pályázati rendszer.
5./ Rossz magyar (?) szokás, hogy csak szidni és bírálni szeretünk. Mindaz, amit eddig írtam, meg is felel ennek a hagyománynak. Akkor most következzen néhány jó szó, hogy lazítsunk a „hagyományon”.
Már említettem, de szeretném külön is kiemelni, hogy a Nemzeti Kulturális Alap(program) apparátusának munkatársai kezdettől fogva nagyon segítőkészek és találékonyak voltak. Előfordult, hogy a „szabálytalanság” határáig is elmentek, mert értették, tudták, hogy az ügy többet ér a rugalmatlan (esetleg rosszul kialakított) szabályoknál. Még az ellenőrzéssel foglalkozók esetében többször tapasztaltam, hogy inkább segíteni akartak, mintsem mindenáron „rajtakapni” a delikvenst.
Hatványozottan igazak a fentiek a múzeumi kollégium valamennyi általam ismert tagjára. Legyenek bár a szakmai szervezetek vagy a miniszter jelöltjei, döntéseikben, tevékenységükben szinte kivétel nélkül mindegyiküket a jó szándék, a közös ügy szolgálata vezette és vezeti. Tudnak nagyvonalúak lenni, ha kell, de tudnak elutasítani és meggyőzni is. És tudnak felelősséget vállalni, amikor nyilvánvaló, hogy bizonyos programokat egyedi módon és feltétlenül támogatniuk kell. A Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület nem lenne képes megjelentetni a múzeumi terület egyetlen szakmai képes magazinját, a negyedéves Magyar Múzeumokat, ha kezdettől fogva nem vállalja a nyomdai előállítás finanszírozását a mindenkori múzeumi kollégium. Ugyanez igaz „Az év múzeuma” pályázat lebonyolítására is. Itt még az is színezi a helyzetet, hogy minden érintett tudja: a díjnyertes múzeumok kapják a megítélt pénz nagyobbik részét, amit formailag akár szabálytalannak is lehetne minősíteni – ha nem találtuk volna meg közösen a minden igényt kielégítő megoldást.
Milyen lenne ma a kultúra finanszírozása Magyarországon, ha tíz évvel ezelőtt nem születik meg a Nemzeti Kulturális Alap? Senki nem tudja. Azt biztosra vehetjük, hogy ennyi pénz semmiképpen nem lenne erre a területre, hiszen a törvény értelmében befolyó kulturális adót „osztja vissza”. Innen nézve tehát csak dicsérni lehet az 1990-es évek elejének törvényelőkészítőit és döntéshozóit, amiért egyáltalán eljutottak a felismerésig és a jogszabály megalkotásáig. Másrészről viszont eltűnődhetünk azon is, nem volt-e túlságosan nagy „mentség” az állam, a politika számára ez a megoldás az elmúlt évtizedben arra, hogy minden választási ígéret ellenére továbbra is „maradék-elven” finanszírozza a kulturális intézményeket. Vagy más oldalról: az Alap léte és működése nem hátráltatta/hátráltatja-e az intézményi struktúra és a finanszírozási megoldások felülvizsgálatát, korszerűbb és hatékonyabb módszerek keresését, alkalmazását?
Nem tudom, készült vagy készül-e részletes statisztikákon és felméréseken alapuló vizsgálat és elemzés az Alap egy évtizedéről. Gyanítom, hogy igen, mert a Pulszky Társaság mint rendszeres pályázó kapott egy kérdőívet ez év elején. Remélem, hogy sokan visszaküldték, és a feldolgozása hasznos tapasztalatokat hoz mindannyiunk számára. (Itt ragadom meg az alkalmat, hogy az érdeklődők figyelmét felhívjam egy friss publikációra. Az újra megindult Múzeumi Közlemények 2002/1. számában [41–63.o.] a múzeumi szakmai kollégiumot 2001–2002-ben elnöklő Cseri Miklós ad gazdag statisztikán alapuló áttekintést, és von le tanulságokat a kollégium 1998-at követő támogatási tevékenységéről a kiadványok terén.) Abban a magam részéről biztos vagyok, hogy a pályáztatás rendszere ma már nem idegen tőlünk, megtanultuk, hogyan készüljünk rá, hogyan alkalmazkodjunk hozzá. De arról is meg vagyok győződve, hogy lehetne (és kellene) egyszerűbben, kevesebb adminisztrációval és a pályázatokat készítők kevesebb frusztrálásával is bonyolítani ügyeinket. Kívánom mindannyiunknak, hogy már a tizenötödik évfordulón ebbe az irányba történt jelentős elmozdulásról számolhassunk be. Addig is: Isten éltesse az NKA-t!