Egy messzi vándor jött, ki ős romok
felől regélt: A pusztán szörnyű két
nagy csonka láb állt. Arrább lágy homok
lep egy kőarcot. Homloka setét...
A talpkövön kevély igék sora:
„Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:
nevem Ozymandiás, urak ura.”
Más semmi jel. A roppant rom körül
határtalan szélesre s hosszúra
a holt homoksík némán szétterül.
(Shelley: Ozymandiás. Tóth Árpád fordítása)
Királyok, költők, Kilroyok
Az angoloknak dolgozó amatőr archeológus, Giovanni Battista Belzoni, aki korábban a „patagón Sámsonként” lépett fel Londonban, 1820-ban könyvet írt tapasztalatairól, és ezzel sokak szerint a korszak egyik legjelentősebb egyiptológusa lett [Beese]. Amúgy pedig ahol csak megfordult, mindenhová felvéste a nevét, amit ennek köszönhetően ma jóval többen ismernek, mint a munkásságát. Akár azt is mondhatnánk, hogy jó társaságba került – lord Byron például Poszeidón templomát firkálta össze nagyjából vele egy időben. A görögök pedig már jóval időszámításunk előtt ugyanezt tették a piramisokkal [Benford], afféle „itt jártam” üzenetet küldve az utánuk jövőknek, és ez most nem is annyira azért érdekes a számunkra, mert úgy látszik, hogy az emberek mindig is szerettek ilyesmit csinálni, hanem azért, mert az ilyesmi valójában roppant egyszerű. Elvégre semmi más nem kell hozzá, mint egy olyan hely, ami feltehetően sokáig fennmarad, és amit ismét csak feltehetően sokan látogatnak, és már készen is vagyunk.
Más kérdés viszont, hogy egy olyan üzenetet, mely szerint valaki „itt járt”, viszonylag könnyű visszafejteni, még ha nem tudjuk is (vagy nem tudjuk pontosan), hogy kicsoda az a Belzoni (vagy Ozymandiás vagy Kilroy), viszont nem feltétlenül ugyanez a helyzet, ha igazán nagy időbeli távolságról van szó: mondjuk tízezer évről. Ennél a léptéknél ugyanis – legalábbis ami az emberi civilizációkat illeti – gyakorlatilag semmi nem állandó, és nem is marad fenn: sem az államok, sem a vallások, sem a nyelvek, sem az írások: legfeljebb néhány tárgy. Vagyis ha rendelkezésünkre állna is a megfelelően ellenálló hordozó közeg, akkor is több mint kérdéses, hogy mit tudna kezdeni valaki 12 004-ben egy a jelenből származó üzenettel (és ad absurdum arra rájönne-e egyáltalán, hogy ez „neki szól”).
Az üzenetküldés és Ozymandiás párhuzamba állítása annyiban mindenképpen félrevezető, hogy amikor az egyiptomi uralkodó (II. Ramszesz) szobrot emeltetett magának, akkor egészen biztosan nem volt a tudatában, hogy a civilizációk sem örökkévalók: éppen ellenkezőleg. Annál inkább tudatában volt viszont az a Horace Smith, aki 1818-ban, Shelleyvel párhuzamosan szintén szonettet írt a „királyok királyáról”, és eközben arra is kitért, hogy egyszer majd a valahai London helyén farkasra vadászó nomádok is ugyanolyan értetlenül fogják bámulni a romokat, mint mi az egyiptomiakét [Smith]. Vagyis Smith már számolt azzal, hogy még a társadalmak sem maradnak fent végtelen ideig – és innen már nem is olyan nehéz eljutni ahhoz a következtetéshez, hogy meg kell próbálnunk kiszűrni az üzenetből a kultúrafüggő elemeket. Vagyis ha egy tíz évezreddel ezelőtti szimbólumot nem tudunk is megérteni, ez nem szükségképpen zárja ki, hogy képesek legyünk távoli utódaink számára is értelmezhető üzenetet készíteni.
Elvégre mi (Ozymandiással vagy éppen Belzonival ellentétben) már figyelembe tudjuk venni a messzi jövőbe előreküldött jeleket máskülönben értelmetlenné változtató tényezőket is. Nevezetesen azt, hogy miként a fizikus Freeman Dyson fogalmaz, „[e]zer év múlva élő utódaink számára érthetetlenek lesznek a mai technológiák. Egyedül a nyelvek, a kultúrák és a vallások képesek ennyi időn keresztül megőrizni az identitásukat”, az államok viszont minden valószínűség szerint nem, és ennek megfelelően hiba lenne ilyen, viszonylag „rövid életű” dolgokat felhasználni.
Másfelől viszont az is hiba lenne, ha abból indulnánk ki, hogy a következő tízezer év ugyanolyan lesz, mint az előző volt, és csupán ugyanazokkal a problémákkal kell majd szembenéznünk. Hiszen – miként ismét csak Dyson mutat rá – a speciáció: a fajképződés eddig millióéves léptékben működött, a jövőben azonban elképzelhető (vagy legalábbis nem zárható ki), hogy az emberi génkészletbe történő beavatkozások új emberfajok megjelenéséhez fognak vezetni [Dyson]. Vagyis elképzelhető, hogy azok a „közös biológiai alapok” sem állnak majd a rendelkezésünkre, melyek eddig igen, és arra sem építhetünk, hogy mondjuk egy rémült (szenvedő) arc elriasztja vagy legalább figyelmezteti a veszélyes helyre tévedőket. Ugyanis miközben nyilvánvalónak tűnik, hogy az emberiség minden tagja azonos módon értelmezi az olyan, alapvető érzelmekkel kapcsolatos arckifejezéseket, mint amilyen a félelem, az undor vagy az öröm [Ekman], aközben semmi nem garantálja, hogy egy, a maitól anatómiájában is lényegesen eltérő emberi faj is ugyanezeket az arckifejezéseket fogja használni (még ha az érzelmeik alkalmasint ugyanazok maradnak is).
Jövőjog?
Az, hogy miként tudnánk üzenetet hagyni a távoli jövőben élőknek, közelről sem kizárólag akadémikus probléma, ugyanis ott van például az a több mint fél km mélyen található radioaktív hulladéktemető az amerikai Carlsbad mellett, ami még tízezer évig veszélyes marad. Mármint ha valamiért lefúrunk olyan mélyre, és éppen ez az, amire valamiképpen fel kellene hívni a figyelmet. Úgyhogy a WIPP (Waste Isolation Pilot Plant) program éppen az erre szolgáló módszert próbálta megtalálni, és eközben több olyan megoldást is felvetett, amivel – remélhetőleg – sikerülne elriasztani a letelepedni, földet művelni, kutat ásni, szállodát építeni meg hasonló tevékenységeket végezni vágyókat.
De korántsem mindenki értett egyet a programmal: a fizikus Bernard Cohen több érvet is felhozott ellene. Az egyik szerint a World Health Organization úgy becsüli, hogy ötven dollárból már embereket lehet megmenteni Gambiában vagy Kambodzsában, és „[m]ivel nem költünk pénzt arra, hogy megmentsük a maiakat, nem tűnik indokoltnak összehasonlíthatatlanul több pénzt [több milliárd dollárt] költeni a távoli jövőben élőkre” [Benford].
Ez az érvelés azonban két szempontból sem állja meg a helyét.
Egyfelől azért nem, mert amennyiben abból indulunk ki, hogy kötelességünk (vagy legalábbis kötelességünk lenne) gondoskodni a világ legelmaradottabb vidékein élők egészségügyi ellátásáról, ám ez nem történik meg, ebből nem az következik, hogy eltekinthetünk más kötelezettségeinktől is – egy gyilkosság sem tesz „megengedhetővé” egy másikat. Ahhoz, hogy Cohen felfogása védhető legyen, előbb be kellene bizonyítania, hogy ha az adott összeget nem a WIPP-re fordítják, akkor a mai rászorulók kapnák meg.
Másfelől a szintén fizikus Hal Lewis azt mondja, hogy „[e]gyetlen természeti törvény sem állítja azt, hogy a jövő kevésbé lenne fontos a jelennél, még ha az emberek évszázadok óta így hiszik is” [Benford]. Tagadhatatlan, hogy ha a saját nemzedékünk fennmaradását sem biztosítjuk, akkor nem sok értelme lesz az évezredekkel később élők védelmével foglalkozni (elvégre nem is lesznek ilyenek), de ez nem jelenti azt, hogy az utánunk jövőket ne illetnék meg a mieinkkel azonos jogok.
Az utóbbi pár száz év jogfejlődése alapján erősen úgy tűnik, hogy az időnyíl irányát mintha csak a jogok folyamatos kiterjesztése jelölné ki a rabszolgáktól és nőktől kezdve a még meg nem születettekig eljutva, és leginkább az lehet kérdéses, hogy mennyire vagyunk képesek megítélni, hogy egy bizonyos döntésnek milyen, hosszú távú következményei lesznek. És az sem vitatható, hogy fontosabbnak érezzük a gyerekünk/unokánk sorsát [Sólyom], mint egy olyan emberét, aki mondjuk háromszáz nemzedékkel később fog megszületni, és akihez nincsen több közünk, mint egy idegenhez.
Az azonban két különböző dolog, hogy érzünk-e felelősséget valaki iránt; illetve hogy az illetőt – mindenféle érzelmeinktől tökéletesen függetlenül – megilletik-e ugyanazok a jogok, mint minket vagy közvetlen leszármazottainkat. És hasonlóképpen: abból, hogy egy döntés igazán hosszú távú következményeit nem tudjuk figyelembe venni, azon kívül semmi más nem következik, mint hogy nem vagyunk ilyesmire képesek. Az alkotmányjogász Sólyom László úgy véli, hogy „[m]a még hozhatunk, sőt kikényszeríthetünk áldozatot egy állatfaj fennmaradása érdekében – későbbi generációkat pusztulással fenyegethet az általa hordozott vírus” [Sólyom]. Vagyis: kiderülhet, hogy mégsem döntöttünk jól. De hát ez van: ennek a lehetőségét amúgy sem lehet kizárni (mint ahogy az emberiség kihalásának lehetőségét sem). Legfeljebb törekedhetünk rá.
És persze vannak olyan esetek is, amikor teljesen egyértelmű (kellene hogy legyen), hogy mi a teendő: ilyen példának okáért egy, az egész emberi civilizációt elpusztító kisbolygó becsapódásának az elhárítása vagy egy tízezer évig sugárzó atomtemető.
Ami pedig az elhibázott döntésektől való félelmet illeti, azt is érdemes szem előtt tartani, hogy a jövőt rendszerint nem egyedi események határozzák meg. Inkább folyamatokról van szó, ahol az egyes döntések csupán a jövőbeni lehetőségek fázisterét befolyásolják, és ha az amerikai Carlsbad közelében található sóbányát radioaktív hulladékok temetőjévé alakítjuk, akkor ez nem önmagában fog vagy nem fog tragédiához vezetni sok-sok év múlva, hanem attól függően, hogy a további lehetséges döntések egy lehetséges logikai fáján végighaladva mikor hogyan határozunk. Az atommaghasadás felfedezése nem szükségképpen vezetett Hirosimához (jó néhány további döntés is kellett hozzá), és Hirosima sem szükségképpen az atomfegyverekkel megvívott harmadik világháborúhoz – bármennyire is fenyegetőnek tűnt ez a lehetőség annak idején az író és feltaláló Nevil Shute-nak, aki 1957-es könyvében, Az utolsó partban nem csupán azt mutatja be, hogy miként söpri el a Föld színéről az egész emberiséget egy atomháború, de azt is, hogy az utoljára életben maradó ausztrálok némelyike milyen „szorgalmasan írja üvegtéglára mindannak a történetét, ami (...) történt. Ezt a történelmet rákarcolják az üvegre, aztán ráolvasztanak egy másik téglát úgy, hogy az írás a két tégla közé essen”, és az egészet elhelyezik a kontinens legmagasabb pontján, a Kosciusko-csúcson [Shute].
Amire Cohen persze biztosan azt mondaná, hogy ez igencsak rossz befektetés – és ami azt illeti, valami ilyesmit mond az egész WIPP-programról is. Érvelése szerint ha most egyetlen, az atomtemetőre szánt dollárt lekötnénk, tízezer év múlva nem kevesebb, mint hattrillió dollárt kapnánk vissza – és gondoljuk csak meg, ennyi pénzből mennyi gyógyszert vehetnénk a rászorulóknak [Benford].
Feltéve persze, hogy lenne olyan bank meg olyan állam, amely ennyi időn át folyamatosan fennmarad – ami, valljuk be, felettébb valószínűtlen, és ami alkalmasint az egyik fő akadálya annak, hogy magáncégek tegyék lakhatóvá a Marsot vagy járuljanak hozzá érdemben a világűr kolonizációjához.
Eszkimók a Marson
Gilbert K. Chesterton meglehetősen ironikusan jegyzi meg, hogy „[m]inden utópia legnagyobb gyengesége abban áll, hogy az ember legnagyobb problémájáról feltételezi, hogy már megoldódott, aztán részletes beszámolót ad a kisebb problémák megoldásáról. Először feltételezik, hogy senki sem akar majd többet, mint amennyi megilleti, aztán nagyon leleményesen elmagyarázzák, hogy az őt megillető részt majd gépkocsin vagy léghajón szállítják oda” [Lundwall].
Mintha valami hasonló történne akkor is, amikor a Naprendszer lakhatóvá tételéről beszélünk – mintha közben elfeledkeznénk arról, hogy a lépték megváltoztatása mindent megváltoztat. Robert Zubrin, a Mars meghódítását célul kitűző amerikai Mars Society elnöke például pontosan kiszámítja, hogy egy, a Föld körül keringő naperőmű mintegy hattrillió (!) dollárba, vagyis háromezerszer többe kerülne, mint az adott időegység alatt ugyanennyi energiát termelő (és amúgy szintén nem valami olcsó) atomreaktor, és hogy ahhoz, hogy ez tényleg kifizetődő legyen, a jelenlegi kétezred részére kellene csökkenteni a pályára állítási költségeket (ez viszont per pillanat több, mint valószínűtlennek látszik) [Zubrin, 1999].
Amikor viszont arról van szó, hogy miként fedezzük a Vörös Bolygó ember számára lakhatóvá tételének (terraformálásának) költségeit, akkor azzal számol, hogy az eredetileg acreként kb. 10 dollárt érő marsi területek mintegy százszor értékesebbé válnak, mire a lakhatóvá alakítás befejeződik, és 900 év múlva 36 trillió dollárt kérhetünk értük [Zubrin, é. n.].
Ez azonban korántsem olyan nagy összeg, mint amilyennek első hallásra tűnik: a nagyon nagy léptékű űrprogramok gazdasági kérdéseivel foglalkozó John Hickman szerint amennyiben nem is 900, hanem csupán 700 évet szánunk a Vörös Bolygó lakhatóvá tételére, és kezdetben „mindössze” 200 milliárd dollárt veszünk fel 5 százalékos kamatra, akkor mire a terraformáció befejeződik, 1,36-szor 1015 (!) dollárt kellene visszafizetnünk, vagyis egy km2 marsi földet (feltételezve, hogy a felszín 10 százalékát borítja víz) 1,046 milliárd (!) dollárért kell majd adnunk. „Remélhetjük ugyan, hogy a jólét és gazdagság hatalmas mértékben fog nőni a következő 700 évben, ám egy marsi telek még így is irreálisan drágának tűnik”, jegyzi meg gúnyosan Hickman. Azaz, az iszonyatos kamat még akkor is irreálissá teszi az egész vállalkozást, ha feltételezzük, hogy akadnak – eddigi tapasztalatainkkal ellentétben – ilyen hosszú időn keresztül létező nagyvállalatok (melyek ráadásul hajlandóak ennyit várni a haszonra) [Hickman].
Az amerikaiak szeretnek abból kiindulni, hogy mivel őket is az tette naggyá, hogy hosszú ideig határvidéken élve állandóan tág tere nyílt az önérvényesítésnek [Turner], ezért a világűrben is egyfajta határvidéket kell látnunk, ahol majd – leginkább mindenféle állami regulációtól szabadon – építhetünk fel egy új társadalmat, és ezért nyilvánvalónak látszik a számukra, hogy hosszú távon az űr meghódításának is az állam segítsége nélkül kell megtörténnie. Ugyanakkor a „határvidék” korántsem mindenki számára pozitív fogalom: a robotikával és űrkutatással foglalkozó svájci Rene Schaad úgy véli, hogy „[a] »határvidék« fogalma nem cseng jól Európában. Ha a Mars meghódításáról beszélünk, vagy éppen ezt a fogalmat használjuk vele kapcsolatban, akkor az embereknek Palesztina jut az eszébe, vagy a klasszikus vadnyugat a lemészárolt indiánokkal és bölényekkel” [Dinerman].
Zubrin viszont minden fejlődés hajtóerejét a „határvidék-sokkban” véli megtalálni, és szerinte a Marsnak (vagy általában véve a Naprendszernek) afféle, az emberiség fejlődését ösztökélő határvidék-szerep jutna, miután a Föld felfedezetlen területei elfogytak. „A Marsot be kell népesíteni – számunkra és az utánunk jövő nemzedékek számára ez lesz az Újvilág”, mondja [Zubrin–Wagner], legalább Kennedyig nyúlva vissza ezzel, aki a holdprogram meghirdetésekor úgy fogalmazott, hogy „[ú]j óceán nyílt meg előttünk, és nekünk, szabad embereknek hajóznunk kell rajta” [Zubrin, 1999].
De Zubrin ennél is tovább megy. „A ma kihívása az, hogy [Kardasev-féle] II. típusú civilizációvá váljunk”, és immár ne csupán a Föld (ez felelne meg az I. szintnek), de az egész Naprendszer energiakészletével gazdálkodjunk (ez pedig a Kardasev-féle másodiknak). Méghozzá azért, mert „az emberiség otthona, az emberiség környezete nem a Föld, hanem a[z egész] Naprendszer” [Zubrin, 1999].
Ezzel az elképzeléssel azonban több gond is van. Például az, hogy miért éppen az Újvilág meghódításával állítjuk párhuzamba a Mars kolonizálását, nem pedig Ausztrália meghódításával – elvégre annak idején oda nagyjából annyi ideig (nyolc hónapig) tartott az út, mint most a Vörös Bolygóig tartana [Diamond]. Vagy miért nem az eszkimók példájára hivatkozunk, akik valóban a legszélsőségesebb viszonyok között, a „legtávolabbi határvidéken” élnek, így a körülményeik a leginkább hasonlítanak azokhoz, amik az első marsi telepeseket fogják fogadni.
Emellett arra is figyelnünk kell, hogy miként tízezer évvel előreküldeni egy üzenetet a jövőbe teljesen mást jelent, mint csupán az utánunk következő generációnak, ugyanígy teljesen mást jelent eljutni egy másik bolygóra is, mint egy másik földrészre. Az evolúcióbiológus Ernst Mayr írja egy helyütt, hogy a leguánfélék két családja az amerikai kontinensekről fatörzseken sodródott egészen a több ezer mérföldre lévő Fidzsi és Tonga szigetekig [Mayr]. Abból, hogy egy állatfaj képes ilyesmire, azért nem következik semmi a legközelebbi bolygók (vagy éppen a Naprendszer) meghódításával kapcsolatban, mert éppen azok a sajátos földi körülmények tették a dolgot lehetővé, amelyek nincsenek meg, amikor, mondjuk, a Marsról beszélünk. Nehéz lenne amellett érvelni, hogy a szokványos értelemben az otthonunknak tekinthető egy olyan környezet, ahol egyetlen percig sem tudnánk életben maradni speciális védőberendezések nélkül. Sőt, nem csak nehéz, de ostobaság is.
És hasonlóképpen ostobaság lenne azt remélni, hogy majd csak akad egy óriáscég, amely hajlandó a Vörös Bolygó lakhatóvá tételét finanszírozni. Ami az „önerőből lett Amerika” (meg Afrika, Ázsia, illetve a többi kontinens meghódításának) mítoszát illeti – mutat rá Hickman –, a különböző államok mindig is kulcsszerepet játszottak [Hickman], Adam Smith pedig úgy fogalmaz, hogy „Anglia egy hatalmas birtokot vásárolt egy távoli országban azon alattvalói számára, akik nem érezték jól magukat otthon” [Boorstin].
Vagyis miért is ne szolgálhatna a Mars kolonizálásához a Turner-féle sosemvolt vadnyugat helyett egy igazán nagyléptékű állami beavatkozás mintául – mint amilyen például a Panama-csatorna, minden idők egyik legnagyobb mérnöki alkotása is volt? Miután egy francia cég húsz éven keresztül Ferdinand de Lesseps, a Szuezi-csatornát létrehozó mérnök irányítása alatt sem boldogult, egy amerikai cég pedig nem kevésbé sikertelenül próbálkozott Nicaraguában, végül az amerikai állam építette meg – és mintegy mellékesen közben létrehozott egy új nemzetet is. Minderre nem azért volt képes – mondja Hickman –, mert az állam jobban boldogul az igazán nagy projektek irányításával, hanem azért, mert a „mire a kövér lefogy, addig a sovány éhen hal” elvnek megfelelően jobban képes azt finanszírozni [Hickman].
Persze nem az állam jelenti a lehetőségek felső határát. 1995-ben az ENSZ által támogatott Commission on Global Governance egyenesen azt vetette fel, hogy tartozzon az Egyesült Nemzetek felügyelete alá minden „közös érték”: a légkör, a világűr, a nemzeti ellenőrzésen túl elterülő óceáni részek, valamint azok a kapcsolódó környezet- és életfenntartó rendszerek, melyek hozzájárulnak az emberi faj fennmaradásához; hosszú távon pedig valamiféle, az egész emberiség közös érdekeit szolgáló világkormány lenne a cél [Report]. Azaz: ad absurdum az is elképzelhető, hogy nem az Amerikai Egyesült Államok, hanem a Föld mint olyan fogja kolonizálni a Marsot, és a jövő Adam Smith-e már azt fogja mondani, hogy „a Föld egy hatalmas bolygót tett lakhatóvá azon állampolgárai számára, akik nem érezték jól magukat otthon”.
Elképzelhető, de egyáltalán nem biztos.
Ebből a szempontból a jelenlegi jogi szabályozás egyébként nem sokat számít, mivel ez akár már néhány évtizedes távlatban is megváltozhat. Elvégre egy-egy jogi szabályozás még a történeti léptékkel mérve nem éppen hosszú ideig létező államoknál is rövidebb ideig szokott fennmaradni.
A közönséges kő pedig sokkal tovább: miként a WIPP-bizottság kimutatta, egy függőlegesen felállított, nagyméretű kőoszlopnak jó esélye van akár 10 évezredet is átvészelni. Ugyanis ha áll, akkor kevésbé van kitéve a tektonikus hatásoknak; és ha eléggé nagy, akkor sem a vandálok nem boldogulnak vele, sem pedig építőanyagként nem érdemes új helyre hurcolni. Mindent egybevetve az a cél – mondja Benford –, hogy olyasmit hozzunk létre, ami annyiban a Maginot-vonalhoz hasonlít, hogy felépíteni még mindig egyszerűbb, mint lerombolni [Benford].
Egy, ezzel a bunkerrendszerrel foglalkozó internetes site-on viszont az olvasható, hogy „a Maginot-vonal elsősorban azok az emberek, akik megőrzik az emlékét”, nem pedig maga a beton, és ezt a megjegyzést érdemes párhuzamba állítani azzal az Ise Mingu nevű japán templommal, amelyet kétezer éve minden 20 évben az utolsó eresztékig újraépítenek [Sengu], hogy pontosan ugyanúgy nézzen ki, mint eredetileg.
Vagyis kétféleképpen lehet eljuttatni egy üzenetet a jövőbe: vagy úgy, hogy a WIPP-elképzelésekkel összhangban fizikailag is nagyon nagyra és nagyon ellenállóra csináljuk; vagy pedig úgy, hogy gondoskodunk róla, hogy mindig legyen, aki ismeri és továbbadja. Stewart Brand, a tízezer éves időtartam áthidalásával foglalkozó The Long Now Foundation egyik tagja ír a „Tízezer Éves Könyvtárról”, amire rá lehetne bízni a Carlsbad mellett található atomtemetővel kapcsolatos információkat, hogy az szükség esetén eljuttassa az illetékesekhez [Brand]. Azonban ez is túlságosan központosított megoldásnak tűnik, és ráadásul az is kérdéses, hogy egy ilyen könyvtár miért lenne időállóbb a többi, hagyományos intézménynél? Arról már nem is beszélve, hogy – miként korábban már említettük – az „időlevél” címzettjei alkalmasint képtelenek lesznek megérteni az üzenetet. Ugyanis túlságosan sok idő fog eltelni a feladása óta.
Ezen valószínűleg úgy lehetne segíteni, hogy egy központosítva létező Könyvtár helyett egy olyan, sok középponttal rendelkező szervezetet hozunk létre, aminek a tagjai alkalmasint a világ különböző pontjain élnek, és az a feladatuk, hogy miközben változatlanul megőrzik az eredeti üzenetet, aközben meghatározott időnként mintegy lefordítsák és értelmezzék a saját fogalomrendszerükön belül. Annak idején Lewis Mumford arról beszélt, hogy a piramisok megépítését az i. e. negyedik évezred elején feltalált, emberekből összeállított óriásgép tette lehetővé [Mumford]; ezt a hasonlatot most nyugodtan kiterjeszthetjük egy hasonlóképpen emberi elemekből felépített információtároló mechanizmusra is.
És azt is nyugodtan hozzátehetjük, hogy az összes, modern piramist meg Stonehenge-et építő kísérlet szükségképpen bukásra van ítélve, mert egy tíz évezredes időskálán (az államoktól kezdve a vallásokon keresztül a nyelvekig és az emberi fajig bezárólag) annyira megváltozik minden, hogy az üzenet eredeti alakjában egyszerűen érthetetlenné válik.
Na de hát nem is az a célunk, hogy a forma jusson el a háromszáz nemzedékkel később élőkhöz, hanem az, hogy a tartalom.
Felhasznált irodalom
Beese, Kari: Giovanni Battista Belzoni.
http://www.mnsu.edu/emuseum/information/biography/abcde/belzoni_giovanni.html [2], 1999.
Benford, Gregory: Deep Time. How Humanity Communicates Across Millennia. Perennial, 1999.
Boorstin, Daniel J.: Az amerikaiak. A gyarmatosítás kora. Európa Kiadó, 1991.
Brand, Stewart: Amíg világ a világ. Idő és Felelősség – a Hosszú Most Órája. Vince Kiadó, 2001.
Diamond, Jared: The Rise and Fall of the Third Chimpanzee. How Our Animal Heritage Affects the Way We Live. Vintage, 1992.
Dinerman, Taylor: The European (French) Response to Bush’s Space Strategy. The Space Review, 2004. január 26.,
http://www.thespacereview.com/article/89/1 [3]
Dyson, Freeman: Imagined Worlds. Harvard University Press, 1997.
Ekman, Paul: Facial Expressions. In T. Dalgleish and T. Power (eds.): The Handbook of Cognition and Emotion. John Wiley & Sons Ltd., 1999.
http://www.paulekman.com/pdfs/facial_expression.pdf [4]
Hickman, John: The Political Economy of Very Large Space Projects. Journal of the Evolution and Technology, Volume 4, November 1999,
http://www.transhumanist.com/volume4/space.htm [5]
Lundwall, Sam J.: Holnap történt. Tanulmányok a science fiction világtörténetéből. Kozmosz Könyvek, 1984.
Mayr, Ernst: Mi az evolúció? Vince kiadó, 2003.
Mumford, Lewis: Az óriásgép tervezete. In A gép mítosza. Európa Kiadó, 1986.
Report of the Commission on Global Governance: Our Global Neighborhood. In eco-logic, January/february 1996, sz. n.
http://www.sovereignty.net/p/gov/gganalysis.htm [6]
Smith, Horace: Ozymandias.
http://www.theotherpages.org/poems/2001/smith0101.html [7]
Shute, Nevil: Az utolsó part. Katasztrófa-utópia – amely még megtörténhet. Háttér Lap- és könyvkiadó, 1991.
Sólyom László: A jövő nemzedékek jogai és ezek képviselete a jelenben. In Jávor Benedek (szerk.): A jövő nemzedékek jogai. Védegylet, 2000.
Sengu, é. n.,
http://www.infocreate.co.jp/hometown/ise/jingu/jgaug-e.html [8]
Turner, Frederick Jackson: The Significance of the Frontier in American History. 1893,
http://xroads.virginia.edu/~HYPER/TURNER/ [9]
Zubrin, Robert: Entering Space. Creating a Spacefaring Civilization. Jeremy P. Tarcher/Putnam, 1999.
Zubrin, Robert: The Economic Viability of Mars Colonization.
http://www.aleph.se/Trans/Tech/Space/mars.html [10], é. n.
Zubrin, Robert – Wagner, Richard: The Case for Mars. The Plan to Settle the Red Planet and Why We Must. Touchstone, 1997.
- Messzelátó [15]