„A médium maga az üzenet.”
Marshall McLuhan
Galaktikus tankerek
I. Erzsébet angol királynő az 1500-as években a titkosszolgálati jelentéseket állítólag palackpostával küldette, és halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg, hogy az erre kijelölt hivatalnok kivételével bárki kinyissa és elolvassa őket [Rice, Message…]. Azt ugyan nem tudjuk, hogy ez mennyire volt hatékony módszer, de néhány dologra azért következtethetünk.
A témával foglalkozó leírások ki szoktak térni rá, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen palackokat használunk: a műanyagból készültek például nem megfelelőek, mert sokszor a minél gyorsabb elbomlást elősegítő összetevőket kevernek az alapanyagukba. És hasonlóképpen nem felelnek meg a célnak azok sem, melyeknek túlságosan vékony a nyaka, és emiatt túlságosan törékenyek – és így tovább [Rice, How to…].
Azaz a felhasználás körülményei nagymértékben befolyásolják, hogy mi tekinthető jó megoldásnak és mi nem, és ezt a logikát a visszájára fordítva nem is olyan nehéz az elfogadhatónak tekintett megoldásokból a körülményekre (vagy legalábbis azok fázisterére) következtetni. Tehát abból, hogy Erzsébet számára értelmesnek tűnt palackpostával kísérletezni, arra, hogy némi esélye azért volt, hogy egy ilyen üzenet célba érjen – miközben hatékonyabb és megbízhatóbb módszereket nem igazán ismertek. Sőt, legalább nagyon hozzávetőlegesen arra is következtetni tudunk, hogy mekkorák lehetnek a földi óceánok, ha egy viszonylag gyorsan elbomló műanyagot nem, egy évszázadokig ellenálló üvegpalackot viszont érdemes útnak indítani. Amin keresztül pedig megpróbálhatjuk azt is megbecsülni, hogy (nagyon tág határok között) milyen lehet magának a mostani világmindenségnek a felépítése, hiszen – ad absurdum – elképzelhető lenne egy olyan is, ahol semmilyen szilárd anyag nem marad meg annyi ideig, amennyi alatt egy áramlat az egyik helyről a másikra sodorná az üzenetet.
Egy ilyen univerzumban persze biztosan nem alakulna ki értelmes élet, és azt is hasonlóképpen biztosra vehetjük, hogy a földi viszonyok között nem a palackposta vagy, hogy pontosabban fogalmazzunk, nem az a leggyorsabb megoldás, ha az üzenetet egy-egy szilárd tárgyra írva (mint amilyen például a hagyományos levél is) juttatjuk el a célba. Sokkal hatékonyabb, ha mondjuk rádió- vagy fényhullámokká alakítva sugározzuk őket az egyik helyről a másikra. Elvégre a fénynél semmi sem haladhat gyorsabban.
Másfelől azonban nem csupán a jel küldésének gyorsasága számít, hanem az úgynevezett átviteli sebesség is. Mármint ha igazán sok információról van szó.
Két amerikai kutatónak, Christopher Rose-nak (Rutgers University) és Gregory Wrightnak (Antiope Associates) egy, a Nature hasábjain 2004 nyarán megjelent cikke szerint ezt a bizonyos átviteli sebességet úgy lehet maximálni az Amerika és Ausztrália közötti távon, ha egy tankerbe 10 milliárd DVD-t zsúfolunk bele. Ez – mivel az út kb. egy hétig tart – azzal lesz egyenértékű, mintha másodpercenként 600 trillió bitet küldenénk át. Összehasonlításként: egy televízióadó mintegy 2 millió év alatt lenne képes ugyanerre [Shostak]. Vagyis ha üzenetet akarunk küldeni egy másik csillaghoz, akkor miért is bíbelődnénk mindenféle óriási tükrökkel meg antennákkal, amikor útnak indíthatunk egy csillagközi palackpostát is: egy rakétát információkkal megrakodva.
Ez még olcsóbb és energiatakarékosabb is lenne a hagyományos megoldásnál. Ahhoz, hogy egy rádiójel 100 fényévnyire tőlünk még bárhol fogható legyen, az USA összes erőművének az energiájára lenne szükségünk (és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ha „azok” nem a megfelelő frekvenciára hangolódtak rá, akkor mit sem ért az egész) [Britt]. Amire a hagyományos megoldás hívei (akik szerint rádióteleszkópokkal kell pásztáznunk az eget) azt válaszolják, hogy egy olyan űrhajó, ami a fénysebesség ezredrészével halad, 100 ezer év alatt fog 100 fényévnyire eljutni, miközben a Nap összes energiáját felhasználva a teljes Kongresszusi Könyvtárat kevesebb mint 24 óra alatt 100 fényév távolságban is fogható jelekké alakíthatjuk, hogy aztán már csak azt kelljen megvárnunk, amíg célba érnek. És a csillagász Frank Drake arra is felhívja a figyelmet, hogy egy ilyen hosszú ideig úton lévő űrjármű – hacsak nem valamiféle mesterséges intelligencia irányítja – igencsak nehezen fogja megtalálni a kiszemelt csillagot, ami közben a különböző gravitációs hatások miatt jócskán elmozdul [Shostak].
Másfelől viszont az is igaz, hogy minél messzebbre akarunk eljuttatni egy jelet, annál több energiára van szükségünk, és míg azt esetleg a (távoli) jövőben megtehetjük majd, hogy valóban egy csillag összenergiáját használjuk fel, arra soha nem leszünk képesek, hogy egymillióét összegyűjtve dolgozzunk. A csillagok ugyanis egyszerűen túlságosan mesze vannak egymástól, és túlságosan nagy lenne közben az energiaveszteség, és esélyünk sincs arra, hogy valaha is egy, a Tejútrendszer másik végébe vagy a legközelebbi galaxisig eljutó rádiójelet generáljunk. Stanislaw Lem egyik ironikus-fantasztikus novellájának mérnök-főszereplője azon kesereg, hogy mindent meg tud csinálni, ami az eszébe jut, de nem minden jut az eszébe [Lem] – a mi esetünkben azonban éppen ellenkező a helyzet. Elképzelhetünk olyan megoldásokat is, amelyek nyilvánvalóan nem fognak működni, ugyanis a méret megváltoztatásával minden megváltozik.
Fred Adams és Greg Laughlin amerikai csillagászok említik, hogy miközben annak a valószínűsége, hogy a világmindenségen keresztülrepülve és egy pontra véletlenszerűen rábökve ott galaxist találjunk, egy a millióhoz, addig annak a valószínűsége, hogy egy galaxison (mondjuk a Tejútrendszeren) belül ismét csak véletlenszerűen kiválasztva egy pontot, néhány atomon kívül más is legyen ott, egy a milliárdszor trillióhoz (1 a 1022-höz). És ha ez nem is nulla, azért majdnem annyi: vaktában próbálkozva minden ma élő embernek majdnem kétezer-milliárdszor kellene nekifutnia, hogy legalább egyvalakinek sikerüljön egy csillag közelébe jutnia. Azaz oktalanság lenne abból kiindulnunk, hogy ha, mondjuk, a La Manche csatorna viszonylatában működik a dolog, akkor működni fog a Naprendszeren belül is – és hasonlóképpen, attól, hogy 100 fényévre el tudunk juttatni egy adott módszerrel egy jelet, nem biztos, hogy ugyanezt alkalmazhatjuk a galaktikus távolságoknál is.
Falkavadászok a Marsról
A földön kívüli civilizációk kutatásával foglalkozó Shirley Varughese az 1970-es évek közepén azt javasolta, hogy egy értelmes fajjal találkozó amerikai űrhajós – amennyiben az idegen feléje közeledik – kezdjen lassan hátrálni, és közben tartsa fent a szemkontaktust (mármint – tehetnénk hozzá – ha egyáltalán meg tudja állapítani, hogy hol van az idegen szeme); illetve ha olyan tárgy van a kezében, amit fegyvernek lehet nézni, akkor azt tegye le a földre. Amennyiben pedig ezt nem akarja megtenni, úgy hagyja, hogy például a fényképezőgép lazán a teste mellett lógjon [Harrison].
Ami elvezet minket ahhoz a kérdéshez, hogy egy idegen civilizáció (feltéve, de nem megengedve, hogy sikerül velük valamilyen formában kapcsolatot teremteni) vajon barátságosan fog-e viselkedni. A kérdés már csak azért sem egyszerű, mert ha azt a közvetlen találkozásnál lényegesen kevésbé drámai forgatókönyvet vesszük, ahol mesterséges jelet sikerül fognunk (és azt valami csodának köszönhetően sikerül is visszafejtenünk), akkor például azt sem leszünk képesek eldönteni, hogy az üzenetküldő valóban az-e, akinek állítja magát, és nem egy szakadár csoport mondja-e magáról, hogy ő az idegen világ kormánya.
És hasonlóan nagy lenne a bizonytalanság azzal kapcsolatban is, hogy kinek kellene, illetve ki fog válaszolni. Ami az előbbit illeti, az Acta Astronautica ugyan közzétette 1990-ben, hogy a téma szakértői szerint ilyenkor hogyan célszerű eljárni (például meg kellene róla győződni, hogy nem vaklárma-e az egész; tájékoztatni kellene az Egyesült Nemzetek főtitkárát; megfelelő védelmet kellene biztosítani annak a rádiófrekvenciának, amin keresztül a jel érkezett, stb.), több mint kétséges azonban, hogy mindenki hajlandó lenne tartani magát ezekhez az egyáltalán nem kötelező érvényű előírásokhoz. És mivel az is több mint kérdéses, hogy egyáltalán ki lenne jogosult az egész emberiség nevében válaszolni, ezért egyáltalán nem lenne meglepő, ha vallási fanatikusok, egy szélsőséges politikai tömörülés tagjai vagy bárki más lépne elsőként.
Sőt, esetleg még csak nem is szándékosan vesszük fel a kapcsolatot. Az űrkutató Carl Sagan tudományos-fantasztikus regényében, a Kapcsolatban a földön kívüliek Hitler 1936-os, a Berlini Olimpián tartott és az egyik első televíziós adásként sugárzott beszédét fogják [Sagan, 1993], és még szerencse, hogy nem sikerül megérteniük. Vagy ott vannak azok a rádiótávcsövek, amik üzleti alapon, pár dollárért bárkinek a zagyvaságait kisugározzák. Amivel esetleg feleslegesen nagy kockázatot vállalunk, ugyanis kérdés, hogy ha legalább némi esély van arra, hogy egy nálunk technikailag fejlettebb, ám ellenségesen viselkedő idegen civilizációval vegyük fel a kapcsolatot, akkor megéri-e belevágni. Abban pedig biztosak lehetünk, hogy nincs olyan természeti törvény, ami meggátolná, hogy egy másik értelmes faj ellenségesen lépjen fel velünk szemben.
John Mueller amerikai politológus abból indul ki, hogy mint ahogy a rabszolgaság intézménye, ami valamikor a történelem kezdetén jelent meg, immár teljesen eltűnőben van, ugyanez fog történni a háborúzással is. A szintén politológus Bruce Russett pedig azt fejtegeti, hogy míg a XIX. sz. végén mindössze 12-15 tényleges demokrácia létezett, addig 1992-ben 183 országból 91 valóban az volt, és további 35 is megindult a demokrácia felé vivő úton [Harrison]. Vagyis látszólag a világ mintha valóban a „jó” irányba tartana, de ezzel kapcsolatban azért több probléma is felmerülhet.
Például az, hogy maga a háború fogalma is erősen kultúrafüggő, és elképzelhető olyan helyzet, amikor az egyik fél nincs is a tudatában, hogy hadviselés folyik. Wells regénye, a Világok harca ugyan már a címével is sugallja, hogy ugyanúgy két civilizáció összecsapására kerül sor, mint amikor a britek lerohanták a zulu királyságot – a valóságban azonban nem tudhatjuk, hogy a marslakók is úgy gondolták-e, hogy háborúban állnak velünk. Ugyanezzel az erővel nyugodtan lehettek volna egzotikus falkavadászaton részt vevő üzletemberek is, akik úgy lövöldöznek ránk, mintha nyulak lennénk [Galántai].
Ráadásul, miként Robin Hanson amerikai közgazdász felhívja rá a figyelmet, bármennyire is szeretnék a témával foglalkozó csillagászok egyetlen modell alapján értelmezni az összes lehetséges civilizáció viselkedését, ezek valójában különböző, olykor radikálisan eltérő stratégiákat követhetnek, és akadhat olyan, ami nagyon is agresszívan lép fel a többiekkel szemben [Hanson]. És persze azt is vegyük észre, hogy egy adott társadalom olykor akár viszonylag rövid idő alatt is több, eltérő viselkedést/politikát valósíthat meg. Ott van például a XX. századi Németország [Harrison].
Vírusos sziréndalok
Vagyis úgy tűnhet, hogy van némi okunk a bizalmatlanságra, és az amerikai fizikus, Richard Carrigan Jr. (Fermi Lab) egészen odáig megy el, hogy felveti: egy idegen civilizáció esetleg rádióüzenetbe csomagolva fog „vírust” küldeni. Ezért alkalmasint „viasszal kellene betömnünk programozóink fülét, és hozzá kellene kötözni vezető csillagászainkat a vevőtoronyhoz, mielőtt megengednénk nekik, hogy meghallgassák a szirén-csillagok énekét” [David]. Ezen az úgynevezett „SETI-hacker” hipotézisen alapult a nem éppen tudományos megalapozottságáról ismert, A függetlenség napja című film is, ahol a támadók csillaghajóját egy földi számítógépes vírussal bénítják meg.
Az exobiológiával (vagyis az asztrobiológiával ellentétben nem feltétlenül fehérjealapú földön kívüli élet lehetőségével) foglalkozó Cohen–Stewart szerzőpáros arra mutat rá a Világok harcával kapcsolatban, hogy a földi patogén baktériumok egyfajta koevolúciós folyamat során alkalmazkodtak hordozóikhoz (és azok is hozzájuk). Vagyis gyakorlatilag kizárható, hogy egy marsi áldozatul eshetne az ittenieknek. És még ennél is valószínűtlenebb, hogy egy marsi élőlény metabolizmusa a földi vér fogyasztásán alapuljon, úgyhogy „a könyv két legdrámaibb része, beleértve a megdöbbentő befejezést, egyszerűen nem működik” [Cohen–Stewart]. Abból, hogy minden (földi és digitális) számítógép ugyanazon az elven működik, nem következik szükségszerűen, hogy egy jelsorozat, ami az egyiknél például az adatok törlését jelenti, a másiknál is ezt fogja jelenteni, nem pedig értelmezhetetlen zagyvaságot. Vagyis nem írhatunk platformfüggetlen programot, és így nem egyszerűen valószínűtlen, hanem ugyanúgy kizárható, hogy Carrigan elképzeléseinek bármi alapja legyen, mint ahogy Wells elképzelései sem állják meg a helyüket. Még ha akadna is civilizáció (mint ahogy nem hinném, hogy akad), ami ilyen hihetetlenül költséges és alacsony hatékonyságú módszerrel (azaz a minden irányba kisugárzott jelekkel) próbálna egy másik civilizációt tönkretenni, akkor sem.
Elvégre van ennél olcsóbb és hatékonyabb megoldás is.
Viking önreprodukció
Arthur C. Clarke egy 1948-as tudományos-fantasztikus novellájában (ami aztán jócskán átdolgozva és továbbfejlesztve a 2001. Űrodisszeia alapjául szolgált), amikor az emberiség eljut a Holdra, akkor ott egy különleges berendezést talál, egy őrszemet: „[E]gy példányt abból a több millióból, amit [az idegenek] szétszórtak, hogy szemmel tartsák azokat a világokat, amelyek az élet ígéretét hordozzák.” Ezt azért nem a Földön helyezték el, mert így tudták biztosítani, hogy aki megtalálja, az kellőképpen magasan fejlett technológiával rendelkezzék [Clarke]. Az ötletet továbbfejlesztve a fizikus Ronald Bracewell még valamikor 1960-ban azt vetette fel, hogy mesterséges intelligenciával ellátott szondákat kellene őrszemként alkalmazni – 1978-ban pedig azt, hogy a célra a Neumann-féle, önreprodukcióra képes szondák lennének a legalkalmasabbak. Ugyanis elég lenne néhányat útnak indítani belőlük, hogy újabb és újabb csillagokig eljutva és önmagukról újabb és újabb másolatokat készítve még ha viszonylag lassan, a fénysebesség töredékével haladnak is, kozmikus léptékkel mérve viszonylag gyorsan: alig néhány millió év alatt a Tejútrendszer minden csillagához eljussanak.
A Kitt Peak National Observatory, illetve a Leuschner Observatory (ami egyébként kutatott másfajta, a földön kívüli civilizációk tevékenységére utaló jelek után is) megpróbált rábukkanni az esetleg a Naprendszerben található őrszemekre, de nem járt eredménnyel [Darling, Bracewell…]. 1981-ben pedig Proxmire szenátor arra hivatkozva állíttatta le az amerikai SETI-kutatások állami támogatását, hogy mivel nem találjuk az „őrszemeket”, ezért biztosra vehetjük, hogy egyedül vagyunk [Owen].
Tulajdonképpen mintha lenne is az érvelésében valami. A SETI támogatói azt szokták feltételezni, hogy az értelmes élet legalább viszonylag átlagosnak tekinthető, és ezért – ha esetleg per pillanat nem nyüzsögnek is a Tejútrendszerben a magasan fejlett technikai civilizációk – számos jött létre az idők folyamán. Amennyiben viszont ez így van, úgy legalább néhány olyannak már biztosan léteznie kellett volna, ami használja a Bracewell-módszert. Erre Carl Sagan és egy William Newman nevű amerikai csillagász azt válaszolta, hogy miközben igenis léteznek más értelmes fajok, aközben valami oka kell hogy legyen, hogy egy sem használ őrszemeket – és mivel a fizikai törvények nem zárják ki egy ilyen megoldás alkalmazását, maradnak az erkölcsi törvények. Azaz arra lenne visszavezethető a dolog, hogy valójában roppant kockázatos ilyen önreprodukáló automatákat kiküldeni, mert azok exponenciális ütemben szaporodva alig kétmillió év alatt és az egész Galaxist „felfalva”, minden rendelkezésre álló anyagot önmagukhoz hasonló automatákká alakítanának. Márpedig – legalábbis Sagan és Newman szerint – az a civilizáció, ami képes egy ilyen bonyolult technológiát igénylő cél megvalósítására, nem fog ekkora kockázatot vállalni. Az agresszív, nem az életet tiszteletben tartó stb. társadalmak pedig szükségképpen kiirtják magukat, mire eljutnának a Neumann-szondák megalkotásához szükséges technikai szintre [Darling, Sagan].
Ezzel az érveléssel persze pontosan ugyanaz a gond, mint azzal, amely szerint egy idegen civilizáció semmiképpen nem fog háborút indítani ellenünk. A görög származású amerikai csillagász, Michael Papagiannis szerint a természetes szelekció nem kedvez az állandóan az anyagi javak növekedését hajszoló civilizációknak, és így „a Galaxist kozmikus léptékkel mérve rövid idő alatt stabil, magas etikai mércével bíró és [nem anyagias, hanem] spirituális társadalmak fogják benépesíteni” [Harrison], a valóságban azonban azt a technológiát, ami alkalmas lehet az egész Tejútrendszer viszonylag gyors felderítésére, nem csak békés célokra használhatjuk fel. Ennek megfelelően született olyan elképzelés is (ez lenne a nevét a dühöngő őrültként küzdő viking harcosokról kapó berserker-megoldás), mely szerint az idegenek éppen ellenkezőleg: minden potenciális konkurencia kiirtására használják az önreprodukáló automatákat, és ezért nem látjuk sehol az értelmes tevékenység jeleit [Cirkovic]. És eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy különböző civilizációk Neumann-szondái viselnek egymás ellen háborút, és miközben az egyik arra törekszik, hogy minden lehetséges konkurenciát kiirtson, aközben a másik igyekszik megvédeni az értelmes fajokat, és attól függ, hogy egy meghatározott helyen értelmes élettel van-e benépesítve egy adott hely, hogy melyik tábor kerekedett felül. Ami viszont azt jelenti, hogy az idegen civilizációk létére utaló jelek hiányából mindössze arra következtethetünk, hogy a közelünkben nincsenek.
De legalább attól egészen biztosan nem kell tartanunk, hogy valamiféle galaktikus crackerek fogják a hatalmukba keríteni a csillagközi Neumann-gépeket. Elsőre ugyan nagyon vonzónak tűnhet az átprogramozható szondák ötlete, és nem is az lenne a probléma, hogy valaki esetleg feltörné a rendszert (hogy az őrszemeket aztán a saját céljaira használja), hanem az, hogy túlságosan energiaigényes lenne a dolog. Ugyanis túlságosan sok energiát igényelne az átprogramozással kapcsolatos parancsokat mindenfelé szétsugározni.
Idáig érve esetleg felvethetné valaki, hogy akkor ne a lehető legnagyobb sebességgel indítsuk útnak az önsokszorosításra képes őrszemeket. Ez esetben ugyanis, ha később szükséges, akkor miniszondákat küldhetünk majd utánuk, amik hasonlóképpen csillagtól csillagig haladva és hasonlóképpen önmagukat sokszorosítva juttatják célba az átprogramozással kapcsolatos információkat. Csak éppen ennek semmi értelme sincs, hiszen az önreprodukción alapuló módszernek éppen az a lényege, hogy mindössze egyszer (vagy legfeljebb néhányszor) kell az űrszondát vagy üzenetet előállítani, és a másolatok elkészítése nem jár többletköltséggel (ezért engedheti meg egy civilizáció, hogy más civilizációkat is megvédő Neumann-szondákat állítson elő). Úgyhogy bármennyire hasonlítson is első ránézésre az Erzsébet-féle palackpostához az, ha rádióhullámok helyett űrszondákat indítunk útnak, ez alapvetően azért teljesen más.
Legalább annyira, mint amennyire a marslakók támadása különbözik a zulu háborútól.
Felhasznált irodalom
Adams, Fred – Laughlin, Greg: The Five Ages of Universe. Inside the Physics of Eternity. Touchstone, 2000.
Britt, Robert Roy: Researchers: ET Should Write, Not Call. 2004. szeptember 1.,
http://www.space.com/searchforlife/et_communicate_040901.html [2]
Cirkovic, Milan C.: If The Universe Is Teeming With Aliens... Where Is Everybody? Fifty Solutions to the Fermi Paradox and the Problem of Extraterrestrial Life (Book Review). 2003. augusztus 23.,
http://www.setileague.org/reviews/webb.htm [3]
Clarke, Arthur C.: Az őrszem. In Az őrszem. Magyar Könyvklub, 1995. Greguss Ferenc fordítása.
Cohen, Jack – Stewart, Ian: Evolving the Alien. The Sicence of Extraterrestrial Life. Random House, 2002.
Darling, David: Bracewell probes. In The Encyclopedia of Astrobiology, Astronomy, and Spaceflight. É. n.,
http://www.daviddarling.info/encyclopedia/B/Bracewellprobes.html [4]
Darling, David: Sagan’s response. In The Encyclopedia of Astrobiology, Astronomy, and Spaceflight, É. n.,
http://www.daviddarling.info/encyclopedia/S/SagansResponse.html [5]
David, Leonard: Keeping Watch for Interstellar Computer Viruses. 2003. november 11.,
http://www.space.com/scienceastronomy/space_hackers_031111.html [6]
Galántai Zoltán: Fogunk-e háborúzni az idegenekkel? 2004. március 26.,
http://longfuture.inno.bme.hu/fogunk-e_haboruzni_az_idegenekkel.html [7]
Hanson, Robert: Burning the Cosmic Commons: Evolutionary Strategies for Interstellar Colonization. 1998. július 1.,
http://hanson.gmu.edu/filluniv.pdf [8]
Harrison, Albert A.: After Contact. The Human Response to Extraterrestrial Life. Perseus, 2002.
Lem, Stanislaw: Hogyan kezdődött a ködök menekülése? In Kiberiáda. Európa Kiadó, 1971. Murányi Beatrix fordítása.
Owen, Robert M.: A Brief SETI Chronology, 2003. január 4.,
http://www.setileague.org/general/history.htm [9]
Rice, Kraig Josiah: Message Bottles In History. É. n.,
http://www.breadonthewaters.com/bottles_in_history.htm [10]
Rice, Kraig Josiah: How To Make Missionary Bottles Guidelines. É. n.,
http://www.breadonthewaters.com/guidelines.htm [11]
Sagan, Carl: A kapcsolat. Édesvíz Kiadó, 1993.
Shostak, Seth: Does ET Use Snail Mail? 2004. szeptember 9.,
http://www.space.com/searchforlife/seti_mail_040909.html [12]
- Messzelátó [17]