A lista

Mink András [1] 2013. január 29.

„ – Gondoljon csak arra, milyen jól az igájukba hajtotta Franciaországot a zsidó Thiers¹.

– Thiers zsidó volt?

– Ki nem az?”

Osman Bey és Simonini kapitány beszélgetése Umberto Eco Prágai temető c. regényében. Ford. Barna Imre. Európa Kiadó, Budapest, 2012, 356. l.

Gyöngyösi Márton, a magyar parlamentben helyet foglaló neonáci hajlamú párt, a Jobbik képviselője nagy fölháborodást kiváltó felszólalása a magyar közéletben szerepet játszó „zsidók” számbavételéről² nyitott kapukat dönget. Ez a lista – ki tudja, mióta – már fent van az interneten és folyamatosan bővül. A listázásban önként, társadalmi munkában igen sok honfitársunk működik közre. A Wikipediához hasonló eljárással készül, nemcsak folyamatosan bővítik, hanem finomítják is a hozzászólók, a bejegyzéseket, javaslatokat kommentálják, kiegészítik. Kommentek százai jelzik, hogy milyen sokan dolgoznak nap mint nap őszinte elszántsággal és odaadással a téma „feldolgozásán”. Nehogy valami hiba, kétely merüljön föl, netán valaki kimaradjon. Valójában nem is a lista, hanem a mögötte buzgó lelkesedés az igazán megdöbbentő. Amikor legutóbb alkalmam volt rátekinteni, a szerkesztők büszke örömmel tudatták, hogy honlapjuk már a hasonló elnevezésű brit és spanyol honlapok látogatottságát is túlszárnyalta.

A honlap címét azért sem adom meg. Aki tudja, úgyis tudja, a többiek dolgát pedig nem szeretném megkönnyíteni. A honlapon több száz, sőt, talán már ezres nagyságrendben olvashatóak a nevek, ábécé sorrendbe szedve, rövid ismertetővel az illető közéletben elfoglalt pozíciójáról és/vagy publikusan hirdetett nézeteiről és „zsidóságának” mibenlétéről. Politikusok, újságírók, tévések, színészek, tudósok, tanárok, celebek.

Egy röpke pillantás is elég ahhoz, hogy megállapítsuk: a honlap összeállítói közönséges idióták. A tájékozott megfigyelő kényelmesen hátradőlhet, és a hasát foghatja a röhögéstől. Hiszen első blikkre nyilvánvaló, hogy van itt mindenféle szerzet: zsidó „zsidók”, zsidónak nyilvánított nem zsidó „zsidók” és zsidónak nyilvánított nem zsidók. A bizonyítási eljárás rendkívül egyszerű srófra jár. A lexikon adatol: a társadalmi pozíció, a nyilvánosan ismert állásfoglalás, nézet, társadalmi vagy kulturális attitűd (pl. hogy az illető nem antiszemita) – vagy az, amit a listázók a kiszemelt célszemélynek, olykor tévesen, olykor helytállóan tulajdonítanak – határozza meg az illető „zsidó” voltát. Mindenki „zsidó”, aki mást gondol és mond nemzetről, hazáról, magyar őstörténetről, Nyugatról és Keletről, Északról, Délről , bármiről, mint amit a magyar nácik szerint ezekről gondolni kell. Függetlenül a... mitől is?

Miután jól kiszórakoztuk magunkat, jönnek a kényelmetlen gondolatok. Azzal, hogy a listát kinyitjuk és keresgélni kezdünk benne, már bele is sétáltunk a neonácik sötét sikátorába. Hiszen honnan is tudhatjuk mi, hogy ebben az értelemben ki kicsoda? Ugyan mi okból tartanánk mi is számon azt, ami meggyőződésünk és ízlésünk szerint nem tekinthető releváns, azaz számon tartandó információnak? Ahhoz, hogy valami létezzen, elég ha kellően sokan elhiszik és beszélnek róla – idézhetnénk Eco regényének aberrált lelkületű hőseit. Szembesülnünk kell azzal, hogy egy ilyen lista létrejötte önmagában is valóságot konstruál, létrehozza a magyar közéleti „zsidót”, akár akarjuk, akár nem, amely tényhez most már valamiképpen viszonyulnunk kell. Pontosan ez a lista létrehozóinak szándéka, és nem sokat tehetünk ellene. Nem tehetjük semmissé azzal, ha nem veszünk róla tudomást. Ha pedig tudomást veszünk róla, még ha fölháborítónak is tartjuk, akkor is hozzájárulunk ahhoz, hogy az elmeháborodott és velejéig gonosz fikció, amit a lista megtestesít, életre keljen.

Nem árt, ha Auschwitz felszabadulásának emléknapja táján eszünkbe idézzük, hogy ehhez hasonló valóságkonstrukció már volt minálunk is, nagyon is közvetlen következményekkel az érintettek életére, és többségük rettentő halálára nézvést. Amikor a magyar parlament 1938 és 1944 között sorban hozta a zsidókra vonatkozó törvényeket és rendelkezéseket, amelyek az ismert végkifejlethez vezettek, voltaképpen maga sem tett mást, mint hogy létrehozta antiszemita és jogfosztó politikájának célcsoportját a „zsidónak” nyilvánított magyarokból. Ez a politika a valóságosan létező magyarországi zsidókból és nem zsidókból egy korábban nem létező társadalmi entitást teremtett azzal, hogy a zsidókat és nemzsidókat kiforgatta korábbi státuszukból és önkényesen megfosztotta őket önazonosságuktól. Olyan ismertető- és karakterjegyekkel ruházta föl őket, amelyek az antiszemiták „zsidókkal” kapcsolatos képzeteit és rögeszméit tükrözték. Így hozta létre a zsidókból és nem zsidókból a „zsidót”, önmaga képzeteinek mintegy igazolását és aljas politikai terveinek kiszemelt célpontját.

Tudjuk, hogy sokan e politika áldozatai közül akkor értesültek „zsidó” mivoltukról, amikor el kellett menniük az anyakönyvi nyilvántartóba, hogy beszerezzék a származásukat igazoló okmányokat. Ám attól a pillanattól fogva, hogy a magyar állam törvényei akaratukon és tudtukon kívül „zsidónak” nyilvánították őket, nem lehettek többé nem zsidók, vagy legalábbis úgy nem, ahogyan korábban. Származásukhoz és ennek következményeihez visszamenőleg azoknak is viszonyulniuk kellett, akiknek erről korábban fogalmuk sem volt vagy már régóta nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Ezt a továbbiakban nem tehették, hiszen ez a jelentőség, ugyan akaratuktól függetlenül, de tulajdonítva lett. Amit ők és családjuk elszenvedett, azt azért szenvedte el, mert „zsidónak” minősítették őket.

De mit kezdhet ezzel az utókor, a történeti elemző? Ha maga is zsidónak tételezi őket, könnyen ráfoghatják, hogy „antiszemita értelmezési keretben” gondolkodik. De abszurd volna föltételezni, hogy a szörnyűségeknek, amelyeket azért szenvedtek el, mert a magyar állam a korabeli közvélemény kínosan széles körű közönye és egyetértése mellett zsidónak minősítette őket, majd közreműködött az elhurcolásukban és családtagjaik, barátaik, ismerőseik meggyilkolásában, nincs hatása arra, ahogyan ezek az emberek önmagukról és a környezetükről ezek után gondolkodnak. Persze adódik a kézenfekvő megoldás: ezeket az embereket nem „zsidónak” tekintjük, hanem a faji alapra helyezkedő antiszemita állami politika áldozatainak. Ám ezzel mégsem tudunk teljesen kibújni a hurokból. Annak a bizonyos információnak, amelynek elvileg nem szabadna, hogy jelentősége legyen, a történelem, helyesebben a nácik, menthetetlenül jelentőséget adtak.

A lista látni engedi a mai magyar neonácik – mellesleg az összes monomániás politikai szélsőség – észjárásának faék módjára egyszerű, mégis rémületes algoritmusát. A származás automatikusan determinálja, hogy egy igazi magyar mit gondolhat a magyarságáról és a külvilágról. Ezt természetesen a neonácik eszme- és fantáziavilága határozza meg. Ha valaki mégsem ezt gondolja, akkor az csak azért lehetséges, mert mégsem tiszta magyar, azaz a származásával kell, hogy valami baj legyen. Akkor is, ha esetleg erről nem tud. Indulhat tehát a tényfeltárás, a nyomok visszakövetése, ahogyan ezt a lista fáradhatatlan közreműködői teszik. És előbb-utóbb találniuk kell valamit, különben dédelgetett (faj)elméletük dőlne dugába.

A második világháborúban a keleti fronton a németek, amint erről Hitler hírhedt komisszár-parancsa tanúskodik, úgy gondolták, hogy főképp azok állnak ellen a hódításnak, akik megátalkodott bolsevikok. (Ezt a vélekedést a megszálló magyar csapatok tisztjeinek és legénységének tekintélyes része is sajnos magáévá tette.) Közismert, hogy a bolsevikok rendszerint zsidók. A zsidók tehát mind (tényleges vagy potenciális, ez mindegy) bolsevikok. Ha az ellenállást, a partizánosztagokat és hátországukat fel akarják számolni, akkor tehát mindenekelőtt a zsidókat kell kiirtani. Ennek az algoritmusnak kb. másfél millióan estek áldozatul.

Jegyzetek

1 Adolphe Thiers, francia történész, politikus, 1871 és 1873 között köztársasági elnök

 

• TörtBlog [2],